Lelkünk bugyrai (beszélgetés)

Lányi Sarolta: Virág-illat emlék

A szívem ma, mint egy ravatal,

Olyan virágos, bánatos.

Mint egy virág, olyan ma szívem...

...Valaki jön és rátapos.

Tán rózsa volt, piros és drága:

Vérző szerelem sikolya.

Talán a múltnak ábrándos virága:

Sötét pármai ibolya.

Szende szegfű, vagy buja tubaszál, -

Mindegy már. Lehullt a porba.

Hiába esd az illatemlék:

Az idő jön és eltiporja.

Rajki Miklós: Ne rohanj

Mindig futsz valahová.

Soha sincs semmire időd,

Hangzik fel tőled a hivatkozás,

És csak folytatódik tovább

A versenyloholás.

Se látsz, se hallasz,

Senkire sem hallgatsz.

Csak lótsz-futsz, s loholsz,

Mint a versenyagár,

Aki csak a célban tudja meg,

Hogy a nyúl nem is volt valódi.

Elrohansz minden szép mellett,

Nem észlelsz semmit,

Amit pedig csodálni érdemes lenne.

Két hét alatt akarnád látni azt,

Amit egész évben észre sem veszel.

A léleknek nem kell pénz,

A lélek mindig valami szépet remél.

Kell neki mindennap a pillanat,

Amikor valami szépet befogad,

És felerősítve sugározza tovább,

Hogy szebb legyen tőle a világ.

Milyen kár, hogy szemlélődni elfeledtél már.

Pedig, ha tudnád, mi minden van utadban,

Mi mindent adott a teremtő, mint jutalmat.

A természet gyönyörű kincseit,

Évszakok hírnökét, virágok ezreit,

Fákat, lombokat, cserjéket, bokrokat,

Akik mind feléd fordulnak.

Ha néznéd, látnád is, óránként változik a kép,

Ahogy fordul a Nap, úgy kúszik tova az árnyék,

S a fák levelei mindig másképp mosolyognak,

A virágok szirmai más arcot mutatnak.

S amikor áttör a lombok közt egy fénysugár,

Van olyan, mint a színpadon a táncospár.

Látod, mi mindent hagysz ki naponta?

Pedig közelről, megállva más ám, mint rohanva.

Mennyivel szebb egy virág közelebb hajolva.

Autóból is másnak látszik a világ,

Amit onnan látsz, az messze nem olyan, mint igazán.

A pályán száguldva meg, két végpont között a semmi.

Érdemes, értelmes hát ennyire rohanva élni?

Szabad-e a szépet a szívbe be nem engedni?

Elmehetsz bárhova a világba, annak legtávolabbi sarkába,

Soha nem fogod meglelni,

Amit itthon, nap mint nap, nem tudsz észrevenni.

Mert mit nézel majd végig életed filmjén,

Ha közben nem vetted észre a körülvevő világot,

Nem ismerted személyesen az útközben nyíló virágot?

Nem hagytad köszönni a kis feketerigót,

S nem érted teremni, a pirosló csipkebogyót.

Gondolkodj, miért is rohansz és hová,

Mit ér, ha rohansz,

Mindig csak rohansz tovább?

Rohansz, és mégse érsz sehová.

Gabriel García Márquez 13 gondolata

Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért aki én vagyok melletted.

Senki sem érdemli meg könnyeidet, aki pedig megérdemli az nem fog sírásra késztetni.

Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével.

Az igaz barát a kezedet fogja és a szívedet simítja.

Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.

Sose felejts el mosolyogni. Még akkor sem, amikor szomorú vagy. Lehet, hogy valaki beleszeret a mosolyodba.

Lehet, hogy csak egy ember vagy ezen a világon, de valakinek te jelentheted magát a világot.

Ne vesztegesd idődet arra, aki nem tart téged érdemesnek arra hogy veled töltse.

A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz mielőtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik igazán hálás legyél érte.

Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént.

Mindig lesznek emberek, akik meg fognak bántani, tehát nem szabad feladnod a hitet. Csak légy óvatos!

Légy jobb ember, és tudd, hogy ki vagy, mielőtt valaki újjal találkozol, akitől azt reméled hogy ismer téged.

Ne küzdj túl erősen. A legjobb dolgok váratlanul történnek.

Weöres Sándor: A teljesség felé

A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, mikor nyíltan és

bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek

álcázza magát. A szeretet fő-ellensége nem a gyűlölet,

hanem az érzelgős jóságoskodás; a hazafiságé nem a haza

megtagadása, hanem a méltóságteljes piócaság és

handabandázó honmentés; a szerelmi erkölcsé nem a

szerelmi erkölcstelenség, hanem a társadalmi tisztesség,

mely míg a leplezetlen bujaságot üldözi, százféle korcs

bujaságpótlékot kínál.

KISS JUDIT ÁGNES

Halotti beszéd és könyörgés az elvetettekért

Látjátok, feleim... hogy láthatnátok,

mikor még nincs egy centi sem,

nem szólhat érte Requiem,

nem volt erénye, bűne sem,

nem volt leány és nem fiú,

emberke volt csak: embrió.

Idő se volt, hogy rossz vagy jó

legyen, s nem volt az élete

több, mint néhány nap a mélyben

vergődni gyűlölt-névtelen,

vakon a vak anyaméhben.

Látjátok, feleim mikroszkópotokkal?

Látjátok, feleim képernyőiteken?

Látjátok, feleim szeme(tese)tekkel,

ki csak kórházi hulladék,

kit saját anyja sem kímélt?

Ki mondat érte szentmisét

vagy legalább egy fél imát?

Bölcsője fehér fémvödör,

koporsója üres gödör,

s halált is csak némán kiált.

Ne mondjátok, hogy mennybe szállt!

Lehetett, már nem lesz sosem

Mozart, da Vinci, Bach, Gauguin.

Sárból vétettünk, por leszünk,

és hamu, mégis van idő

a kettő közt, miből kinő,

mint gyomnövény, az életünk,

csak neki nincs egy perce sem

arra, hogy legyen, ittlegyen.

Látjátok, feleim... hogy láthatnátok,

mikor akkorka még csak, mint egy rizsszem,

és sose lesz nagyobb... (- Ó, szánj meg, Isten!)

Az elvetetett magzatok

és az elvetett asszonyok

sikoltását ki írja le,

ha meg sem lehet hallani,

ha átkaikat sincs kire

eltorzult szájjal mondani,

ki emeli fel őket, hogyha mint

a hó, omlik fejükre az iszony?

Kyrie eleison. Christe eleison.

Reményik Sándor

Egymás helyett

Van egy barátom, végzetesen más,

És végzetesen mégis egy velem.

Én végigálmodom az álmait,

Ő végigéli az én életem.

Ő helyettem is él, szenved, szeret,

Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,

Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.

Én benne eltemetett vágyaim

Hazajáró lobogását látom.

De néha őt kísérti egy-egy álom:

Mennybe törő és földbe temetett,

Álom, amelynek folytatása

Csak bennem, az én lelkemben lehet.

Azt én nevelem, azt a gyökeret.

Titkos virágként világra hozom,

Nap felé fordítom a szirmait,

S égre festem egy halvány hajnalon.

Van egy barátom, végzetesen más,

És végzetesen mégis egy velem,

Barátságunkban épp ez a varázs.

Én benne élem égig magamat,

Ő bennem álmodja magát az égig.

Ha találkozunk egy más csillagon:

Szerepeinket talán kicserélik.

Buzsik Tamás

Érezned kell!

Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos.

Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék.

Nem mondhatom el ki vagyok,

És azt sem hogy Te ki vagy nekem.

Mert üresek mind és némák a szavak

Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás;

Rabnak születik minden gondolat,

Minden érzés, minden vallomás.

Hiába próbálok, nem mondhatok semmit.

Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz.

Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha,

Érezned kell a kimondhatatlant!

Ágyamban...

(Parafrázis)

...egyedül, párában úszó testtel,

szívemben izzó kereszttel,

s létemmel, mely már a tiéd is –

könnyes-kétkedve kérdem mégis,

tudsz-e szeretni, mint én téged,

megosztani velem ebéded,

ágyad s életed maradékát

hogy a szerelmet együtt vihessük át

a túlsó partra, ha van még túl,

és maradt még part, amit múltunk

föl nem falt... lelkünknek hagyva kis helyet

tisztán – ahova lehajthatod fejed

s vállad gödrébe hajthatom én is...

ne menj el, kérlek, maradj addig.

Szeged, 2005. július 19.

/B.Huszta Irén/

ABDÜLHAK HÁMIT

ÚJRA Ő

(Jine o)

Titkaimat, gondolataimat

Tudod, kedves, hiába hallgatok.

Győzöl rajtam, érted fog el harag,

Gyötrődésemnek oka is te vagy,

A gyógyírt rá csupán te adhatod.

Belőled fakad minden örömem,

Ábrándom, szívem, mondd, mim vagy nekem?

Dolgaimról te adsz hírt, s mi jöhet,

Jövőmet is tudod majd, úgy hiszem.

Méltó immár, ha ezt ismételed:

Habár mindig szívből szerettelek,

Hogy íly angyal vagy, nem láttam sosem.

Belőled fakad minden örömem,

Ábrándom, szívem, mondd, mim vagy nekem?

Minden gyönyöröm belőled fakad,

Minden bajomnak, búmnak kéje, te,

Ha lelkem él, nyugalma csak te vagy,

Ha élek még, létemnek fénye vagy,

Sorsomnak kincse, te kötsz még ide.

Belőled fakad minden örömem,

Ábrándom, szívem, mondd, mim vagy nekem?

(Vidor Miklós fordítása)

Vitéz Ferenc: Varázsszer

Kell bele magány, kell bele társ is.

Kell bele élet, s kell a halál is.

Kell kicsi félsz és félelem is: nagy.

Kell bele nap, hold, s távoli csillag.

Szerelem is kell, ölelés és görcs.

Kell bele gyökér s vastagodó törzs,

meg a nőtt lomb és füttye madárnak.

Kell bele mosoly, kell bele bánat.

Retinák s a szem mögött az álom,

kell büszkeség és a szánom-bánom.

Kell utazás is, vad hullám-emlék,

kell a mennyország, és kell a nemlét.

Kell bele homlok s hajlabirintus,

kell gyönge járás, és kell a virtus.

Gondolat is kell, bele a lélek,

egy kis könny, kicsi bú, s kell egy vércsepp.

Messzi út is kell, várakozás, bölcs,

mint ki az erdő méhe-szülött tölgy.

Kell pihe szó és harang zúgása,

s kell, hogy ki megjön, valaki várja.

Kell egy háztető s padlás sötétje,

kell a gyerekkor virágos rétje.

Hancúrozás kell szénabogolyban,

s elrejtőzni kell kiflinyi holdban.

Kell fegyelem még: fénye alázat.

S kellesz, gyönyörűm, vesd le ruhádat.

Kell a kezed, szád szép íve is kell,

s vén szárnyú kamasz, aki nem ismer.

Kell hűvös este s ránca mosolynak,

hajnali forrás, őzike holnap.

Szemem becsuknám. Simogatnálak.

Vakon tanulnám, ma azt, hogy nálad.

Nagy László

Bánatot váltunk

Bánatot váltunk szerelemre,

apadj le szívem ijedelme,

ne esedezz holdatlan estért,

világossággal jön, ki megtért.

Akit oly sokszor megdaloltál

viharból jövő liliomszál,

piros liliom, nem fehérlő,

letörni nem tudta a ménkő.

Tekintetemtől megszelídül,

szívzuhogástól földre szédül,

szemeit ájultan behúnyja,

szeretni kell újra, meg újra.

NAGY ZSOLT: Ne adj nekem őszt

Ne adj nekem őszt,

lehulló levelek susogó búját,

keringő, búcsúzó, utolsó táncát.

Adj nekem telet,

jótékony hótakarót, amely elfed

és betakar minden magányos lelket;

mely puha, meleg öleléssel megvéd,

miként anya óvja féltőn gyermekét,

s a vad viharok fagyos förgetege

nem talál utat reszkető kebelünkbe.

Ne adj nekem őszt,

költöző madarak legvégső röptét,

hosszúra nyúló és magányos estét.

Adj nekem tavaszt,

fákon pattanó, rügyező életet,

ajkamon égő szerelmes éneket;

rebbenő álmod, mely magával ragad,

s benne újjászülető önmagamat.

Lelkemért lelkedet örök cserébe,

csecsemő bújik anyja kebelére.

Ne adj nekem őszt,

sirató esőt, hulló őszirózsát,

szíved utolsó értem dobbanását.

Adj nekem nyarat,

perzselő vágyat, elemésztő lángot,

melyet testednek közelsége szított;

életet Veled, együtt élt éveket,

valóra váló álmokat, szépeket.

Ne menj, s ne engedj el soha engemet,

én adok, s Te adj nekem igaz szerelmet.

Netelka

Rejtekemben

Emlékek ezreit őrizem magamban.

Ujjam végében érintések hevét,

két tenyerem közt egy-egy éjszakát.

Lépteim nyomán, a por verte úton

keresztutak fái integetnek át.

Hajamban megbújnak copfos éveim,

pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,

tudatom legmélyén nem várt válaszok,

s pár kérdés még megtorpanva áll.

Szememben tükörfény szemeket vigyázok,

mélybarna íriszem elrejt téged is.

Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,

s képzeletem néha messze-messze visz.

Mosolyok ívébe simítom az arcom,

neveket dajkálok a homlokom mögött.

Ha futott is szívem szerte a világba,

megbékélt végre, s hazaköltözött.

törődj velem

törődj velem...

nézd

rám kérgesedett álmaim

már alig bírom

gyakran sírnom kellene

de nem emlékszem a könnyekre

törődj velem...

elfognak

falhoz állítanak

a lesből támadó félelmek

a múltból érkező

jövőt-ölő kétségek

törődj velem...

halld meg

a némaság mögé bújt sóhajokat

a porladó percek szétszóródó hangjait

amint szitálva hullanak körénk

és elfednek mindent ami szép

törődj velem...

érezd

amikor összeszoruló lelkem

szűkölve bújik bensőm legrejtettebb zugába

hogy ne lásd fájdalmát

inkább eltűnik önmagába

törődj velem...

megbénítanak

ezer lakatot aggatnak rám

a szégyellt vágyak

és a meg nem értett érzések

évek alatt közönnyé válnak

törődj velem...

tárd szélesre

ki nem mondható titkaim nehéz ajtaját

ismerd meg áldott és átkozott énem

elhazudott igazságaim

lásd hogyan kellett és hogyan kell élnem

törődj velem...

öleld át

fájdalmakat üzenő sóhajom

nehéz lelkem hangtalan vergődését

most nem értem a szavakat

csak egy őszinte test ölelését

törődj velem...

fogadj magadba

engedj eltűnni benned

had oldódjak csendes lélegzetté

váljak egyszerű társból

a Mindeneddé

törődj velem...

válj semmivé

ezután csak bennem élj tovább

a külön-külön most megsemmisül

csak az Együtt létezik ezután

...és a Világ elcsendesül

/Komáromi János/

Tolnai András

Lennél-e menedékem

Lennél-e menedékem,

Ha teljesen eláztat az eső

Lennél-e menedékem

Ha nem is próbálnék erősnek látszani

Megsimogatnál akkor is,

Ha mocsárba merültem előtted

Lennél-e menedékem

Ha siralmas kiszolgáltatottságom

Egyetlen érintésért könyörögne

Megvigasztalsz akkor is, ha majd

Könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba

Lennél-e a menedékem,

Akkor, mikor magam elől menekülök ...

talán pont hozzád...

Gyurkovics Tibor: Gyermekszületés

Azt mondta a zöldkabátos:

Tudod, hogy születik a gyermek?

A nap süt át a fákon. A lombokon

keresztül süt a nap, keresztül tör rajtuk.

És aki szereti egymást, két ember, azokra süt.

Az asszony szemébe süt és az asszony szemében

születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt.

Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty,

egy kis fény, embernyi fény.

És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik.

S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony

szeméből, egy könny, s ahogy lehullik, emberré válik.

Mire földre ér. Így születik a gyermek.

Robesque: Szemedbe néztem

Szemedbe néztem, s megfürödtem benne

Olyan volt tükre, mintha kristálytenger lenne

Melynek fenekén csillogó mélybarna homok

Gyémánttá tördeli a felkelő napot

Szemedbe néztem, s elmerültem benne

Olyan volt színe, mintha nyári éjjel lenne

Melynek égboltján ezüstös telihold ragyog

Mit körbetáncolnak álmos csillagok

Szemedbe néztem, s lángra gyúltam benne

Olyan volt tüze, mintha izzó láva lenne

Mi addig ég, míg csak a föld forog

Míg a mennyben dalolnak angyalok

Szemedbe néztem, s feloldódtam benne

Olyan volt fénye, mintha bűbájosság lenne

Mely árva lelkem velejéig hatott

S gyújtott szívemben heves imádatot

Szemedbe néztem, s eltévedtem benne

Olyan volt vonzása, mintha mélységes mély lenne

Mint szédítő, kábító, gyönyörű vad titok

Szemedben láttam meg: Szerelmes vagyok.

Pilinszky János - Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,

a partra űzve ballagok,

az égi semmi habja elkap,

játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?

Itt minden szisszenő talány,

ne fusson el, ki lenn a parton,

e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,

inkább csittítsd a szenvedést,

csukott szemmel szoríts magadhoz,

szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,

mint holtak lenn az éjszakát,

vállad segítse gyenge vállam,

magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,

a semmi szült és szoptatott,

szeress sötéten és kegyetlen,

mint halottját az itthagyott.

Mögöttem áll

Lehelletét arcomban érzem

Tudom hogy itt van,hogy eljött értem

Mozdulatomban bénultan

Talán már nem is akarok menekülni...

...egy utolsó utazás

Földöntúli lebegés

egy végtelen álom

melyből nincs felébredés...

Baranyi Ferenc : Előled is hozzád

Szeretni foglak tegnapig.

Jövőd múltamba érkezik

s múltadból érkezik a jövőm.

Csak tegnapig szeress, de hőn.

Mielőtt megismertelek,

már szakítottam rég veled,

nem is tudtad, hogy létezem,

és szakítottál rég velem,

elváltunk véglag, mielőtt

megjelentünk egymás előtt,

én jobbra el- te balra át.

S most a jobb a ballal egybevág.

Kiadtad utamat, s utad

kiadtam én is. Menj. Maradj.

te érted ezt? A távozó

nem el, de feltűnik. Hahó,

hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj!

Isten hozott! Isten veled!

Isten veled! Isten hozott!

Futok tóled, s hozzád futok,

s te tőlem énhozzám szaladsz,

előlem is hozzám szaladsz-

ki érti ezt? Ki érti azt?

Megfoghatatlan Képtelen.

Szerelem ez? Alighanem.

Rabindranath Tagore: Anyaság

- Honnan jöttem? - kérdezte édesanyját a gyerek. - Hol szedtél fel engem?

Az anya keblére vonta magzatát, majd könnyes mosollyal szólt:

- Szívemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök vágy.

Jelen voltál játékaim babáiban, és ha istenszobrot gyúrtam agyagból, téged formáltalak öntudatlan.

Házunk istenségében is téged tiszteltünk.

Éjfél reménységeiben és szerelmemben, sőt már az anyám álmaiban is.

Otthonunk halhatatlan őrzőszelleme táplált emberöltők óta.

Leánykoromban, amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél fölötte.

Szelíd lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt.

Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy folyama partra vetett bennem.

Arcodba nézek, és megfoghatatlan érzés tölt el:

Te, ki mindnyájunké vagy, enyém lettél.

Félelmemben, hogy elveszítelek, magamhoz szorítlak erősen.

Csodás varázslat két gyönge karomba zárta a világ legdrágább kincsét.

Az anya

Hiába gyönge, fáradt asszony, vézna,

Belőle nőtt testünk acélos izma.

Hiába félénk, reszkető a lelke,

A pompás lángot belénk Ő lehelte.

Ő is volt láng, kerengő víg madárka,

Ábrándmezőket dallal Ő is járta.

S talán csöndes estén szívedbe dobban,

Hogy arany faja lángolt víg dalokban.

Hiába félénk, reszkető már lelke,

Költőbe, szentbe, hősbe, új emberbe,

A pompás, gazdag lelket Ő lehelte.

(Sajnos nem tudom kitől)

"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság."

(Márai Sándor)

Goethe: Rád gondolok...

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az utakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

a ligetben, ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

Váci Mihály - Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,

szótlan szemembe nézz,

mosolyogj szomorún:

- Semmi az egész!

Semmi az egész .

Minden volt - ennyi lett!

Vezess már haza engem.

Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,

ha erősek leszünk,

amit remélni kellene

- arra emlékezünk.

H. Heine: Tudod mi a bánat?

Várni valakit, ki nem jön vissza többé,

Eljönni onnan, ahol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké.

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,

Könnyeket fogadni, mik szemedbe égnek.

Kergetni egy álmot, s azt soha el nem érni,

Csalódott szívvel mindig csak remélni.

Szavakat őrízni, mik lelkedre hullanak,

Remegő ajakkal idézni a múltat.

Megalázva írni egy könyörgő levelet,

Szívszorongva várni, nem jön rá felelet.

Hideg búcsúzáskor egy csókot koldulni,

Mással látni őt és utána fordulni.

Kacagni boldogan, hazug lemondással,

Hazamenni sírva, könnyes zokogással.

Otthon átsírni hosszú éjszakát,

S imátkozni, hogy ő sose tudja meg:

Mi is az a bánat.

Az ókori Görögországban Szókratészt nagy becsben tartották tudása miatt. Egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta:

- Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?

- Várj egy pillanatot! - válaszolt Szókratész. Mielőtt bármit mondanál, szeretném, ha megfelelnél három kérdésre. Ezt hívják a tripla szűrőnek. Az első szűrő az Igazság. Teljesen megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani akarsz igaz?

- Nem. - Válaszolta az ember. - Éppenséggel csak hallottam róla.

- Rendben, szóval nem igazán vagy biztos benne, hogy igaz-e vagy nem. Most próbáljuk meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét: az, amit mondani akarsz a barátomról, valami jó dolog?

- Nem, épp ellenkezőleg.

- Szóval - folytatta Szókratész - valami rosszat akarsz mondani róla, de nem vagy benne biztos, hogy igaz.

- Semmi baj, a harmadik szűrő még vissza van: a Hasznosság. Amit mondani akarsz a barátomról, az hasznos lesz nekem?

- Nem igazán.

- Nos - vonta le a következtetést Szókratész - ha mondani akarsz nekem valamit, ami nem igaz, nem jó és nem is hasznos, miért mondanád el egyáltalán?

Simon András: Életed üzenet

"Semmi sem mond többet rólad,

mint amikor mellém állsz a bajban

és segítesz elhordozni életem terheit.

Ezer együtt érző szó sem ér annyit,

mint erős kezed, melyre támaszkodhatom.

Köszönöm, hogy Isten rám mosolyog

a szeretetedben.”

Ezt jelented nekem

Szem fénye sötét éjszakában,

szív hangja csönd udvarában,

mosoly a kín kapujában.

Ezt jelented nekem.

Vízcseppek cserepes ajkakon,

hűs kéz gyöngyöző homlokon,

Nap fénye fagyos csúcsokon.

Ezt jelented nekem.

(Komáromi János)

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, eget ostromló akarattal -

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,

Akkor - magától - minden elcsitul,

Akkor - magától - éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.