Lelkünk bugyrai (beszélgetés)

BRÓDY JÁNOS : A MAGÁNY

Amikor egyedül vacsorázol

És magaddal bujocskat játszol

És otthonrol hazamennél

Akkor érzed, hogy magányos lettél

Mikor a tükörben idegen az arcod

És eluntad végleg a harcot

Mert tudod, hogy sohase nyertél

Akkor érzed, hogy magányos lettél

És hiába mondod magadnak

hogy nem vagy egyedül

Hogy más is ugyanúgy magányos

és másnak sem sikerül

Nem vígasztal, hogy sokan vagyunk

hogy sokan vagyunk egyedül

A magány az nem az, ami körülvesz

Hanem az, ami hiányzik -- itt belül

Mikor az évek már összefolynak

És nem jelent semmit a holnap

És magdtól fel se kelnél

Akkor érzed, hogy magányos lettél

Amikor semmi sincs, ami fontos

És nincs már kedved a szóhoz

És mindegy, hogy kit szerettél

Akkor erzed, hogy maganyos lettél

Baranyi Ferenc-Kímélj meg (részlet)

"Fekszünk, tilalmas nász után.

Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?

Nyugalmam gyengéd ernyedés,

csupán te túlozod közönnyé.

Pedig most inkább kell nekem,

hogy ittmaradj, hogy végre lássad:

ki jó volt lángnak lobbanón –

jó most duruzsoló parázsnak. "

Ezt mindig szerettem!! Most újra rá találtam!!

Baranyi Ferenc - Elmondhatatlan vallomás

Van szerelem bevallhatatlan,

vállalt nyugalmad őrzöd abban,

te döntöttél ekként magadban:

titok legyen. Bevallhatatlan.

Azt dédelgeted ami gátol,

ami megóv a kimondástól,

úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,

hogy tested pucérnak ne mondják.

Észrevétlenebb a fedettség,

a megtagadott meztelenség,

a félbenyelt döbbentő - mondat,

ára behódolt nyugalomnak.

elhessegetsz sok sas szerelmet

ha kotlós biztonság melenget,

moccanna vágyad bár: cseréld el

a meleget a repüléssel. . .

A szárny alatt a szárnyalás-vágy:

gyutacsát vesztett bamba gránát,

sorsától fél, robbanni reszket,

magát alázza játékszernek.

Élve maradt szomorú bomba,

egykedvű csirke, puha tollban,

szélárnyékban delelő koldus,

vigyázatodban egyszer fölbuksz!

Félelmed rongyod - óva koldul-

szabályos koldus. Sose fordul

senki feléd. Nincs szava, élce,

nincs tetteden meghökkenése.

Örülsz, ha rád se pillant senki,

ha nem kényszerül észrevenni,

tekintetek pergőtüzének

körében kényelmetlen élned.

Magaddal is hitetve vallod,

hogy bőröddel egy már a rongyod,

kínok nélkül letéphetetlen,

benne szíved elérhetetlen.

Miről titkon vallod: bolondság -

őrzöd, akár koldus a rongyát,

talpig beléje öltözötten

lapulsz ártalmatlan közönyben.

Van szerelem bevallhatatlan,

vágyol rá - s benned van, magadban,

ragyogását rongy alá loptad,

magad előtt is letagadtad.

Szergej Jeszenyin: Nem siratlak

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,

szirmok füstjét ontó alma-ág.

Hervadás aranyködébe fúltan

tünedezik már az ifjuság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,

csípi dér, belémar a hideg.

Mezítlábas nagy csatangolásra

nem hívnak már nyírfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve

olvasztgatja szóra ajkamat.

Hová lettél, kedvem frissessége,

szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;

álmodtalak volna, életem?

Mintha lovon szálltam volna fényben,

piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,

hull a juhar réz-szín levele.

Mégis mindörökre áldva áldom,

hogy virultunk s meghalunk bele.

Nikolaus Lenau - Pillantás a folyóba

Ha boldogságod elhagyott

és vissza sose tér már,

nézz a folyóba, nézd, ahogy

lenn hömpölyög a mély ár.

Nézd, nézd csak omló habjait,

s már gyászát nem is érzed,

bárhogy szeretted azt, amit

a szívedről letéptek.

Nézz mereven a mélybe hát,

míg megered a könnyed,

úgy nézd útját, e fátylon át,

az elfutó özönnek.

A szív sebét a feledés

majd behegeszti lágyan;

s tovasuhan a kínod és

a lelked is az árban.

Ha egyszer én lennék

Ha egyszer én lennék az este,

szép álmot hoznék a szemedre,

ha egyszer én lennék az álmod,

álmodnál igazabb világot.

Ha egyszer én lennék az éjjel,

szinültig telne minden kéjjel,

ha egyszer én lennék az ágyad,

száz évig aludni hagynálak.

Ha egyszer én lennék a reggel,

hozzád lesnék be, szeretettel,

ha egyszer én lennék a nappal,

az erdő lennél madárdallal.

Ha egyszer én lennék a tenger,

sós lennék, édes lehelettel,

ha egyszer én lennék a felhő,

gyermek lennél, ki hozzám felnő.

Ha egyszer támadna délután

a sárkány orrán fúvó orkán,

akkor sem volna mitől félned,

barlangként lennék menedéked.

Ha egyszer én lennék a kék ég,

Nap lennél, fényes égi ékként,

ha egyszer én lennék a lelked,

szép lennék, vagy talán a legszebb!?

(Kubik Ilona)

József Attila - Ha nem szorítsz...

Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,

mint egyetlen tulajdonod,

engem, míg álmodol nevetve,

szétkapkodnak a tolvajok

s majd sírva dőlsz a kerevetre:

mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,

hogy boldog vagy, mert nekem élsz,

görnyedő árnyadnak fecseghetsz,

hogy gyötör a magány s a félsz.

Nem lesz cérna a szerelmedhez,

ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek

a fák, a hegyek, a habok.

Én úgy szeretlek, mint a gyermek

s épp olyan kegyetlen vagyok:

hol fényben fürdesz, azt a termet

elsötétítem - meghalok.

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,

Erősnek hisszük szerfelett magunkat.

Lelkünk repül, száll, magával ragad,

Bús aggodalmak mindhiába húznak.

Csalóka álmok léghajóján

A vihar szépen fellegekbe tüntet,

Míg lenn a földön kárörvendő,

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött - sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szivünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.

Ady Endre

A szeretetnek melege van a természet hidegében,

világossága van az élet sötétségeiben,

és a szeretetnek ajkai vannak,

amik mosolyognak velünk az örömben,

és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.

- Gárdonyi Géza -

“Sose haragudj meg arra,

Ki durva szóval megsebez.

Tudom jól, hogy fáj a sértés,

Valld be, a fontos mégsem ez.

Hidd el nekem, senki nem rossz,

Hidd el, jók az emberek,

Valakiért mindenki harcol,

Valakit mindenki szeret...”

(Victor Hugo)

Juhász Gyula: Beteg kutya

Úgy néz rád, mint szótlan fájdalom,

És vánszorog a ragyogó napon.

Szeméből csöndes panasz sír feléd,

Keresi részvéted tekintetét.

Tebenned bízik, úrban a hívő,

És kínjait eléd teríti ő.

A mindenség poklában didereg,

Oly nyomorult, akár az emberek.

A megváltó halált nem ismeri,

Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

Csak nyöszörög, sírása könnytelen

S az égre szűköl árván, csöndesen.

Testvéred ő is és osztályosod,

A nap alatt egy a ti sorsotok,

Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,

Ártatlan ő, szegény és védtelen.

Mégis embernek ember a gyilkosa,

És a kutyától nem tanul soha.

"Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott, ahol a felejtésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán alázatos."

(Jelenits István)

Ezt a verset meg is fogom keresni,mert már régóta keresem .Az idézetet ismertem,csak nem tudtam kitől és honnan van!

Babits Mihály - A vihar

(részlet)

"Megmondom a titkát édesem a dalnak:

Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.

Mindenik embernek a lelkében dal van

és a saját lelkét hallja minden dalban

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek."

"...Az a gyáva,

Ki, amit érez, elrejti magába

És ami benne gyönge, emberi,

A másiknak föltárni nem meri,

Miért várod őt, ha nem ezért?

A boldog élet vágya nem kísért?

Galambok közt, virágos szigeten,

Békés családi kör, parányi házban.

Az élet szép...Tenéked magyarázzam?"

(Heltai Jenő - A néma levente)

Maczák János - Ne ítéljetek!

Szavak nélkül erősnek lenni.

Hangok nélkül énekelni.

Életben meghalni.

Halálban élni.

Tiszta szívből lélegzeni.

Mindent, mindent elengedni.

Nevetni, nevetni, nevetni ...

Boldog arccal

angyali mosolyban úszva

könnyes szemmel a falakra írni:

- Ne ítéljetek!!!

Hernán Valdés - III. zsoltár

A sebzett ember tüskéket növeszt,

mint a rózsa.

Titokba burkolózik,

bezárul, mint egyes virágok,

ha jön az este,

hanem ő mindörökre.

A szíve befelé száll,

az árnyak közt elrejtezik,

és csak a bor s a kedélyes lélek melege

tér vissza olykor.

De ha le nem rombolod

a menedéket, melyet a sötétben

talál az ember,

egyszer örök börtönévé lesz az,

és, akkor, a halála is,

jóvátehetetlen.

(Tótfalusi István fordítása)

"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam

és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is.

Láttam a földet, az eget, az évszakokat.

Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit,

a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem.

Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatos rendjén való és egyszerű!

Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett.

Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot.

Más és jobb nem is történhetett velem."

(Márai Sándor)

Szepes Mária - Kibékülés

Békét kötni mindennel és mindenkivel,

aki más, mint amit jónak, szépnek

tartok, s csak önmaga tud lenni.

Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,

ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani

idegen, rossz ízeket, helyükre tenni

téves jelképeket. Megérteni titkos

nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,

a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.

Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,

magányos kárhozottat, aki adni, kérni

nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot

vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,

nem ismer egyebet, csak a nihilt,

koporsót ácsol, sírgödröt ás.

Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,

visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,

sült galambra lesve tétlenkedik.

Nyavalyáinak utána jár,

a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.

Nem tudja másképp. Semmiféle vád,

ítélet csontalkatát nem szabja át.

Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ!

Ennyi az ember, s ennyi vagyok

magam is. Nem több és nem kevesebb.

Néha megostromlom a lehetetlent,

Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,

azután visszahullok talajt vesztve megint.

De magamnak is megbocsájtok,

ami nehezebb, mint átugrani

saját, földre vetült árnyékunkat.

E biblikus varázslat mégis

megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.

A csoda villáma váratlan mindig,

eltünteti, ami valónak tűnik,

s megmutatja, ami a mulandóban is

igaz, mert soha el nem múlik.

Gabriel García Márquez - Búcsúlevél

...Senkinek sem biztos a holnapja,

sem öregnek, sem fiatalnak.

Lehet, hogy ma látod utoljára azokat,

akiket szeretsz.

Ezért ne várj tovább, tedd meg ma,

mert ha sosem jön el a holnap,

sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd

egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra,

és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz,

hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz,

jusson időd arra, hogy azt mondd nekik

"sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm"..

Thalis Silvenier:

Álmodj szépeket.

Valahol, távol a való világon,

Messzi túl a Képzelet-Határon,

Van egy egészen piciny ország.

Az a hely, ahol az álmokat írják.

A szép álmokat zsákokba varrják,

S aztán kis manók mind széjjelhordják.

Viszik a világ minden részére,

S belehintik az élők szemébe.

Egy álommanó hozzád is elért.

Leteszi zsákját, bedugja kezét

És belemarkol a tündérporba,

Hogy a csillámot szemedbe szórja.

Csipetnyi manó, vajon hol lehet?

Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.

Óvatosan homlokodra lépked,

S arcod simogatja. Ugye érzed?

Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,

S az álomport szemeidbe szórja.

Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,

És füledbe súgja: Álmodj szépeket

Szergej Jeszenyin: Nem siratlak

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,

szirmok füstjét ontó alma-ág.

Hervadás aranyködébe fúltan

tünedezik már az ifjuság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,

csípi dér, belémar a hideg.

Mezítlábas nagy csatangolásra

nem hívnak már nyírfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve

olvasztgatja szóra ajkamat.

Hová lettél, kedvem frissessége,

szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;

álmodtalak volna, életem?

Mintha lovon szálltam volna fényben,

piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,

hull a juhar réz-szín levele.

Mégis mindörökre áldva áldom,

hogy virultunk s meghalunk bele.

Kahlil Gibram:

Szeressétek egymást, de ne csináljatok bilincset a szeretetből.

Hagyjatok teret egymásnak az együttlétben.

Álljatok egymás mellett, de ne túl közel egymáshoz, mert a fák sem nőnek egymás árnyékában.

Adjatok egymásnak a kenyeretekből, de ne ugyanazt a szeletet egyétek.

Töltsétek meg egymás poharát, de ne egy pohárból igyatok.

Örüljetek és táncoljatok együtt, de időnként engedjétek egymást egyedül lenni.

Gondoljatok arra, hogy a lant húrjai is külön állnak, mégis ugyanaz a zene szól rajtuk.

"Nem igaz: - hű lelkek násza nem ismer

Akadályt! Szerelem a szerelem,

Amely hőfokot más hőfok szerint nyer

Vagy ár-apályt játszik készségesen?

Ó, nem; az örök fárosz maga ő,

Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;

Minden vándor hajók csillaga ő,

Magasságát mérhetik, erejét nem.

A szerelem nem az Idő bolondja,

Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,

Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,

Ítéletnapig szilárdan kitart.

Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,

Sose írtam s szív sose szeretett."

Shakespeare

Reményik Sándor – Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,

Lépcső, min felhalad valaki más,

Ekevas, mely mélyen a földbe ás,

Ám a kalász nem az ő érdeme.

Legyek a szél, mely hordja a magot,

De szirmát ki nem bontja a virágnak,

S az emberek, mikor a mezőn járnak,

A virágban hadd gyönyörködjenek.

Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

Legyek a fáradt pillákon az álom.

Legyek a délibáb, mely megjelen

És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,

Legyek a délibáb a rónaságon.

Legyek a vén föld fekete szívéből

Egy mély sóhajtás fel a magas égig,

Legyek a drót, min üzenet megy végig

És cseréljenek ki, ha elszakadtam.

Sok lélek alatt legyek a tutaj,

Egyszerű, durván összerótt ladik,

Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a művész a vonót.

Kosztolányi Dezső - Vágyódás

Ha majd a sok hazugság véget ér!

s te megszeretsz szilaj szerelmemér',

ha nem lesz szíved már, hogy megtagadj

s pirosra gyullad arcodon a fagy

s forró tüzes vér-rózsa nyíl reája;

aranyhajad fojtó Niagarája

elönti sápadt főm s fejem felett

örök tavaszt ragyog rám két szemed

és átfog két kar, perzselő, fehér...

Ha majd a sok hazugság véget ér!!

Reményik Sándor - A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,

Az egész édes, megszokott világot,

Rámástul sok, sok kedves drága képet

És egy pár szál préselt virágot,

Vinnék sok írást, magamét, meg másét,

Sok holt betűbe zárt eleven lelket,

S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,

Hintám, amelyen legelőször szálltam,

A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,

A tollam, mert nem tudok mással írni,

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

Gyötrődő lelkem alagútjain -

Olvasgatnám az ablakok sorát,

Simogatnám a fecskefészkeket,

S magamba színék minden verkliszót,

Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének

Az ajtók mind, és mind a pitvarok,

Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -

És mindent itt hagyok.

Babits Mihály – Három angyal

Három, három, három, három, három angyal szállt felém.

Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény.

Harmadik úgy hullt a földre az égből egyenesen,

mint egy könny szemből a szívbe, nedvesen és nehezen.

Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat

ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,

hogy ne tudjon elröpülni? és az utolsót hova

rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?

Óh jaj, késő! már az első hószin angyal csupa folt!

És a másik messzeszállott, aki olyan könnyű volt!

Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,

mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.

József Attila - Ha nem szorítsz

Ha nem szorítsz úgy kebeledre,

mint egyetlen tulajdonod,

engem, míg álmodol nevetve,

szétkapkodnak a tolvajok

s majd sírva dőlsz a kerevetre:

mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,

hogy boldog vagy, mert nekem élsz,

görnyedő árnyadnak fecseghetsz,

ha gyötör a magány s a félsz.

Nem lesz cérna a szerelmedhez,

ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek

a fák, a hegyek, a habok.

Én úgy szeretlek, mint a gyermek

s épp olyan kegyetlen vagyok:

hol fényben fürdesz, azt a termet

elsötétítem - meghalok.