Lelkünk bugyrai (beszélgetős fórum)

Kányádi Sándor: Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék

.

Osztódom én, osztódol te,

Só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajuszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

Köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szellőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

Németh Károly: Szeretlek

Olyan hajlékony ez a szó,

s oly szelíd, türelmes,

mit öbölben ringózó hajó,

ha a kikötőbe szerelmes.

Zúghatnak messzi, vad viharok,

tombolhatnak hullám-telivérek,

elcsitulnak a szívszaggató jajok,

ha e szó lelkével hozzád érek.

Egy érintés csak az éjszakában,

s csókom máris zizegve rezdül,

örök titkom e szó: a halálban

is szeretlek, s egy életen keresztül.

Kosztolányi Dezső: Özvegy a villamosban

Ennek az özvegynek itt a villamosban

nem akar senki se

helyet adni.

Csak áll, s lesi, hogy

hová ülhetne le.

Szemében pedig ez van: Irgalom,

kegyelem, emberek.

Messziről jövök én,

gyermekszobákon, és temetőkön

bukdácsoltam előre,

míg ide jutottam.

De elhalt az uram, nincs aki védjen,

elhaltak fiaim,

leányaim, kedves vejeim is,

s most egyedül

teszem meg ezt az utat,

a végállomásig.

Mondjátok emberek,

ha láttok itt, amíg dülöngök,

rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,

rogyadozó térdemmel,

s a gyakori szüléstől

megroncsolt méhhel,

nem jut eszetekbe az édesanyátok?

Váci Mihály: Ha érdemes - Ha nem

Ma sem volt könnyű élni.

Nem lesz könnyű sosem.

De érdemes volt! - s mindig

Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni

ki szemben áll velünk,

s azokat elviselni,

kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,

hogy meg se tántorodj;

- a túloldal ne lássa

mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,

ki gyenge s már kidől;

s mert rá is jut erődből,

lefödne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni

kínban azok között,

kik összefenik szemük

egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen

nem értük! - Csak azért,

mert e sereg iránya

valami célt ígért.

Velük és ellenükre

annyi közt egyedül,

- vívni mégis azért, mi

csak együtt sikerül.

Mindez ma sem volt könnyű

- s nem lesz könnyű sosem

- de törvény s vállalt sors ez,

ha érdemes, - ha nem!

Reményik Sándor: Kagyló

Én itt vagyok, akarva, nem akarva,

A végtelen vetett a véges partra.

Fekszem aléltan a sivár fövenyben

És az óceán himnuszait zengem.

Anyám, a tenger apadt, s itt hagyott,

Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?

Gazdátlan, üres ház, mire se jó,

Csak eldobni, vagy eltörni való.

Apály s dagály közt, így, időm múlván,

Várom, míg értem visszatér a hullám.

Nekem nem hazám e kietlen part,

De aki titkon a füléhez tart,

Magányban, éjben, emberektől távol:

Annak mesélek egy más, szebb világról.

MOZDULATLANUL

Vállam simogasd tenyereddel,

kedves.

Számon csak a szád könnyű szele repdes,

a tenger zsong, csak a tenger.

Hátunk csukódik, mint az a két

kagylóhéj, fénylik a holdban.

Ülünk, egymásra hajolva, szótlan,

a lét kettős egyenleteként.

Bohóckodó világ szele ér?

Úgy védje a vállam a vállad

mindazt, ami köztünk támadt,

mint lángot óvja a tenyér.

Minden sejt, mondják, lélekkel telitett,

Sejt-ablakaid ma tárd ki!

Hagyd fecskeröptű lelkeidet

pórus-falaimba zárni.

Valóság lett most mind a titok.

Hinnéd-e: a fütty-zuhatagban

szétválunk majd, s mint néma, nyitott

kagylók, heverünk a homokban.

Hátunk rugalmas héjai még

feszüljenek addig rajtunk.

Egymásba-csukódni ennyi elég.

Elalszunk.

/ A. Vozsnyeszenszkij /

Marina Cvetajeva: Én téged elpöröllek

Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem

menekszel,

mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is

az lesz egyszer,

mert úgy járok a földön - csak félig földet

érve,

mert téged senki így nem font még

énekébe.

Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól,

aranyos lobogóktól, minden

kardvillanástól.

A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek

eresztem,

virrasztom földi éjed, házőrző ebnél

éberebben.

Mástól, s attól is, attól az egyetlentől,

elpöröllek.

Nem leszel senkié, magam se nézek másra

többet.

Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak

az utolsó vitában - hallgass - igen,

magamnak!

De amíg nem teszem kezed a melleden

keresztbe,

addig - hiába minden! - a magadé leszel

te:

lendülsz éteri tájra, egekbe bontva

szárnyat:

a mindenség a bölcsőd, a mindenség lesz

síri ágyad.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Sóhaj

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő

vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:

úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,

és virágai fényét magába rejtve hordja,

szerelmed tette, hogy testemben él sötéten

a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,

gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,

így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,

oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,

oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

(Pablo Neruda)

Visne Poet - Kérdések

Mondd, vártál-e már úgy,

tudtad, hiába vársz,

S mentél-e már úgy,

mindegy volt, merre jársz,

Szóltál már visszahívón

tűnő árnyék után,

Hagyták már kinyújtott kezed

elengedve, sután

Kérdeztél már tudva azt

nem felel senki sem,

Vártad-e már halk reménnyel

a szép szót: kedvesem.

Kívánta már arcod

zápor verését,

Mossa le mindörökre nem akart könnyeid. . . ?

Ugye beengedsz, hogyha kopogok?

Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok?

Ugye elhiszed, amit gondolok?

Ugye megtartasz, hogyha maradok?

Ugye elengedsz, hogyha indulok?

ELFOGYNI AZ ÖLELÉSBEN----Ady Endre

Szájon, mellen, karban, kézben,

Csókban tapadva, átkosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,

Halálosan, tudatosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben

Legyek majd csontváz, víg halott.

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Juhász Gyula: Szerelem volt

Oly messze, messze, messze már,

Hol az öröm s madár se jár,

Hová a vágy is elhervadva ér el,

Oly messze, messze, messze vár.

Szerelem volt a neve régen,

Tavaszban, éjben vagy mesében,

Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,

Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

Bényei József:

Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.

Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,

a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,

almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,

ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,

ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,

vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,

füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,

takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:

valakinek embernek kell lenni.

Bodnár Éva

A fáradt szív panaszai

Halkan, most halkan beszélj!

Csak az őrület szül vad hangokat...

Finoman érlelt, lágy szavakkal

öleljen át a pillanat!

Ne mondj semmit, csak nézz rám!

Talán szemed beszédesebb,

és mindent jobban megértek,

ha lelked tükrébe nézhetek.

Túl sok a zaj - belefáradtam.

Simogasd hát a lelkemet!

Most ez a túlhajszolt szív fáj úgy,

ahogy az égett, lüktető sebek.

Gyógyírt keresek, vigasztalást,

szépen ívelt dallamot, lágy muzsikát...

Valamit, amitől újra vonzó lesz

Őri István: Dal az életről

Néha nehéz, néha könnyebb,

néha mosoly, néha könnyek,

néha megbocsátás, néha ítélet,

néha csüggedés, néha remények.

Az Élet az, mely nyomomba' jár

ha megállok, ő is megáll

s vár, hogy induljak már, mert nincs idő

ott van mögöttem a következő,

kit lökdösni, rúgni kell és bíztatni,

ha menni nem akar:

"Igyekezz! Végezd életed hamar!"

Néha ilyen, néha olyan,

a fő, hogy ne vedd komolyan

ne hallgass rá, mondjon, 'mit akar,

hisz nemsoká' minden jó lesz

a közömbös-kedves föld betakar.

Várnai Zseni

KI A LEGSZEBB A VILÁGON?

Tündöklésem szép idején

nem néztem a tükörbe én,

két kisgyerek szemefénye

volt az arcom tükörképe,

s szólt a szívem: - Édes lányom,

ki a legszebb a világon?

- Te vagy a legszebb, anyám,

hidd el nékem igazán!

- Édes fiam, mondd meg nékem:

ki a legszebb e vidéken?

- Édesanyám, Kedvesem,

nincs nálad szebb, senki sem! –

Csillagtükrön néztem arcom,

mint egy tündér királyasszony,

aki hol volt... hol nem volt...

de ez nagyon régen volt.

Fiam elment messzeségbe,

nem nézhetek a szemébe,

s másnak mondja: - Kedvesem,

nincs nálad szebb senki sem!...

Kislányomból kisasszonyka,

csillagszeme rám ragyogja,

mint egy fényes tükörkép:

- Szebb a jóság, mint a szép!

Tó tükréhez megyek s kérdem,

ki a legszebb a vidéken?...

Tó tükrét a szél kavarja,

arcom girbe-gurba rajta...

- Hamis a tó! - Futok messze,

csorba tükör a kezembe,

csorba tükör felel nékem:

- Nem az vagy már, aki régen!

Kedves, öreg Szülőanyám,

Te mondjad meg, de igazán,

elhervadtam, csúnya vagyok?

Édesanyám szeme ragyog:

- Hidd el nékem, édes lányom,

te vagy a legszebb a világon...

S ahogy szólott, könnye fénylett,

arcom benne tündérszép lett.

Heltai Jenő - Öregúr

1.

Most, hogy napom nyugatra hajlik,

És életem már alkonyul,

Szeretnék lenni, ha lehetnék,

Nyájas, nyugodt, bölcs öregúr.

Gyapothajú, gyapotszakállú,

Csöndes, lehiggadt Mikulás,

Csak mesemondó drága bácsi,

Jó nagyapó csak, semmi más.

Jó nagyapó, ki ül pipázva,

Ráncos kezében estilap,

Csontkeretes pápaszemére

Rásüt az áldott pesti nap...

2.

Ez volna szép! Így ülni csöndben,

Így munka nélkül, szabadon,

Szerény nyugdíjra támaszkodva

A ligetben a fapadon.

Így ülni. Nézni. Mit? A semmit.

Messzi plakáton a betűt.

Fűt-fát, virágot, őszi lepkét...

S a múltat látni mindenütt.

Nézni a parkot, a világot,

Egy arra járó régi nőt,

És ráismerni... Szép leány volt

Vagy ötven évvel ezelőtt.

Buzsik Tamás

Mást nem tehetsz

Csak remélj, csöndben és türelmesen

Reméld, hogy egyszer vége lesz

Reméld, hogy egyszer megértenek

S hogy megérted egyszer, akit szeretsz

Reméld, mert mást úgysem tehetsz!

És hidd, mikor a szemébe nézel,

Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,

Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent

Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat

Hidd, mert mást úgysem tehetsz!

És ne nézz körül és ne nézz magadba

Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel

Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit

S azt is megbánod majd, hogy létezel

Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed

Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!

De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen

Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,

Üres kezeddel a levegőt markolod

S vak álomvilágod romjaiba dől -

Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget

Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!

Heine

Mit akar e magányos könnycsepp?

Mit akar én velem?

Úgy rémlik: a multból maradt itt

zavarni a szemem.

Sok fénylő társa volt, amelyek

lefolytak arcomon:

Az éj a vihar tovamosta

örömöm s bánatom.

Ködként oszoltak a semmibe

ama kék csillagok,

melyek szívembe nevetgélték

az üdvöt, bánarot;

és álomköd gyanánt oszlot el

maga szerelem is:

Te régi bús, magányos könnycsepp,

oszolj el hát te is!

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

Emlékeimből lassan, elfakult

Arcképed a szívemben, elmosódott

A vállaidnak íve, elsuhant

A hangod és én nem mentem utánad

Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

Ma már nem reszketek tekintetedre,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt

És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Anna

Juhász Gyula: Beteg Kutya

Úgy néz reád, mint szótlan fájdalom

És vánszorog a ragyogó napon.

Szeméből csöndes panasz sír feléd,

Keresi részvéted tekintetét.

Tebenned bízik, úrban a hivő,

És kínjaidat eléd teríti ő.

A mindenség poklában didereg,

Oly nyomorult, akár az emberek.

A megváltó halált nem ismeri,

Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

Csak nyöszörög, sírása könnytelen

S az égre szűköl árván, csöndesen.

Testvéred ő is és osztályosod,

A nap alatt egy a ti sorsotok,

Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,

Ártatlan ő, szegény és védtelen.

Mégis embernek ember gyilkosa

És a kutyától nem tanul soha!

Hiába mosolyog az ajkad

Hiába mosolyog az ajkad,

ha szemed fáradt, fénytelen.

Hiába hazudsz jókedvet, boldogságot -

mást tán be tudsz csapni,

ám engem nem.

Figyeled a tréfás, badar beszédet,

s együtt nevetsz a többivel,

én tudom csak, hogy ez nem érdekel téged,

mikor pillantásod a távolba réved el.

Hiába mosolyog az ajkad,

ha szemed zokog könnytelen.

Bántó torzképpé változik az arcod,

mely oly kedves nekem.

Szép, szép az álom,

hogy ezentúl mosolyogni fogsz

az egész világon,

de ezt nem érted soha meg,

mert hűtlen társad elárul:

a szemed.

Hiába mosolyog az ajkad,

ha elfojtott könnyeid

visszafolynak fájó szívedig,

hogy még jobban fájjon...

Jaj, csak a szemedből

bánatod hírnöke

nehogy kitaláljon!

<Baranyi Ferenc>

nyunyi

Csak remélj, csöndben és türelmesen

Reméld, hogy egyszer vége lesz

Reméld, hogy egyszer megértenek

S hogy megérted egyszer, akit szeretsz

Reméld, mert mást úgysem tehetsz!

És hidd, mikor a szemébe nézel,

Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,

Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent

Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat

Hidd, mert mást úgysem tehetsz!

És ne nézz körül és ne nézz magadba

Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel

Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit

S azt is megbánod majd, hogy létezel

Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed

Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!

De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen

Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,

Üres kezeddel a levegőt markolod

S vak álomvilágod romjaiba dől -

Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget

Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!

Habostorta fórumon találtam és hűen tükrözi a mai hangulatomat.Remélem ennél már csak jobb jöhet.

Maradt még?

Maradt még bennem valami,

ami szerethető?

Vagy lelkemnek jobbik felét

megette az idő,

és már csak az maradt,

mi kőkemény, rideg,

amit az idő sem bolond rágatlan enni meg?

Ha így van, nem büntethetem

magammal azt, aki

tűrhetőbb változatomat

sem könnyen bírta ki,

egén felhő miért legyen,

ki nap-féléje volt?

Tűzben a gyémánt szén leszen,

akármilyen csiszolt.

S vereskkel tudhatok-e így

táplálni másokat?

Kipergett zsákomból - amit

adnék- a búzamag.

De esküszöm: miattatok

megkeresem, ha van

lelkemnek olyan szeglete,

mely még árnyéktalan.

(Baranyi Ferenc)

Szeretnék átölelni...

Szeretnék átölelni ma egy embert,

Ki olyan árva s vágyak özvegye,

Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,

S kondor haján kopog az ősz jege,

Kinek ha volt is pirosbetűs napja,

Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,

Vén bánatok fia és újak apja,

Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,

Örülni lassú, és csüggedni gyors;

Kit nemessé emelt a föld porából

Sok ritka szenvedés, de nem kevély

Kitűnni a törpék sekély sorából,

És címere egy hervadt falevél,

Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,

Ha szívvel dobták, halkan énekelt...

/Tóth Árpád/

Nincs békém

Nincs békém, s nem szítok háborúságot,

félek s remélek, fázom és megégtem,

az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,

semmi se kell s ölelném a világot.

Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,

nem tart meg és nem oldja kötelékem,

Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,

de élve sem hagy, s menekvést se látok.

Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,

s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,

és gyűlölöm magam, másért meg égek,

nevetve könnyezem, bánatból élek,

egyformán fáj életem és halálom.

Ide jutottam, drága ...... érted.

Petrarca

(fordította: Sárközi György)

Rosszul írtam a költő nem petrarca,hanem

Paul Geraldy

Bocs! :-((

Perrarca

Vallomás

Dühös vagyok, követelő, mogorva,

elégedetlen, féltékeny, bolondos,

boldogtalan, házsártos is, gyakorta.

Nagyon szeretlek, s így lettem nagyon rossz.

Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön.

Be boldogabb, be szeretettebb lennél,

ha nem te volnál mindenem a földön,

s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.

Nagyezsda Nyikityina: Ha magányos fa leszek

Ha magányos fa leszek,

árnyékomba hívlak,

te csak fekszel a gyepen,

a lombom elringat.

Ha magányos hold leszek,

örökre az égen,

benézek ablakodon

minden áldott éjjel.

Ha forrássá változom,

néked dudorászok,

eloltom, ha rámhajolsz,

a te szomjúságod.

Többet nem is mondhatok,

ma nagyon szeretlek,

hogy holnap mit mondok majd,

azt holnap kérdezd meg.

(Kányádi Sándor fordítása)

LESZNAI ANNA: ÉBREDÉS

Éltem aluvó asszonyéltemet

S testem nem volt más - minden nyarak teste -

Hajam a fáknak kúsza lombja volt,

Szívem a nappal leáldozott este.

És nem volt más álomra nyílt szemem

- Hiába hajlott ködfejtõ betükre -

Mint minden víznek és minden egeknek

Egymásba mélyedt magalátó tükre.

Dús eremben télvégi harmat gyûlt meg,

November hóban õszi pára ült meg.

Mindenik maggal kipergett az éltem

És lenge lelkem lebegett a szélben.

- Te eljöttél és kiváltottál engem

Te csudahántó megváltó szerelmem.

Sebzett testem a nyarakból kivállott,

Most talpig saját fájdalomban állok.

Az én karom reszket ölelve téged,

Az én szivemre verõdik beszéded

S hogy gyökeret vert tebenned a lelkem,

Én felsikoltva önmagamra leltem.

Én nem szeretném a verseket??

Ettől lúdbőrös lettem. Mosolyogva,könnyes szemmel olvastam.

B..sszus!