Társfüggőség

A mai világban egyre gyakoribb jelenség, hogy az emberek olyan párkapcsolatokban maradnak benne, amelyek nem szolgálják sem a fejlődésüket, sem a boldogságukat. A társfüggőség – vagyis az a lelkiállapot, amikor valaki saját jóléte és határai rovására is ragaszkodik a párjához – sokaknál észrevétlenül, de mélyen gyökerezik. Az elhagyatottságtól való félelem, a magány démonának árnyéka gyakran erősebb, mint a józan felismerés, hogy egy kapcsolat már nem tesz jót.

A társfüggő ember nem feltétlenül gyenge, inkább túl empatikus, túl türelmes, túl alkalmazkodó. Olyan dolgokat néz el, amelyeket sosem fogadna el másoktól – megszégyenítést, közönyt, figyelmetlenséget, akár lelki vagy fizikai bántalmazást is. Mindezt csak azért, hogy ne maradjon egyedül. A társ jelenléte válik az önértékelés és a biztonság hamis zálogává.

Ez a jelenség nem új keletű, de a mai, folyamatosan kapcsolódni akaró világban különösen erősen jelen van. A közösségi média, az idealizált párkapcsolati minták, a "boldog pár = értékes ember" üzenetek mind torz képet festenek arról, hogy mi is az egészséges kötődés. Sokan inkább választják a szenvedést, csak hogy ne kelljen a csenddel és önmagukkal szembenézniük.

Holott egyedül boldogabb ember lehetne.

Pedig a valódi szabadság az, amikor valaki nem azért van együtt valakivel, mert fél az egyedülléttől, hanem mert szabadon, tudatosan dönt egyenrangú kapcsolódás mellett. Ehhez azonban önismeretre, bátorságra és arra a felismerésre van szükség, hogy a saját értékünket nem más határozza meg.

A társfüggőség nem szégyen, hanem egy állapot, amit lehet és érdemes gyógyítani. A legfontosabb lépés az, hogy az ember elkezdjen önmagára úgy tekinteni, mint valakire, aki megérdemli a tiszteletet, odafigyelést, szeretetet – akár egyedül, akár kapcsolatban van.