Lelkünk bugyrai (beszélgetős fórum)
Karácsonyi dal
Szeretlek.
- olyan jó kimondani, olyan szép ez a szó,
ahogy a sziszegő és kicsit kemény
mássalhangzók közül, dalolnak az e-k,
ott legbelül.
Naponta, többször hallgatom - amikor
kételkedni kezdenék - rögtön megszólal,
csak úgy csilingel, vidáman játszik, megnyugtat
a te zenéd.
Szeretlek.
- mondom újra és újra, hátha hallod, pedig
néha, nagyon nehéz szeretni Téged,
mert harcolnom kell, legyőzni a legnehezebbet,
a messzeséget.
Képzeletben voltál csak velem, képzeletben
fogtad meg a kezem, ajkad az ajkamhoz ért, s én,
csak könnyekkel tudtam köszönetet mondani,
az Ünnepért.
Szeretlek.
- küldöm Neked én is, repüljön tündérszárnyakon,
érjen hozzád hamar, olvasszon mézízű csókokat az
ajkadon, öleljen át gyengéd szeretettel, vigyázzon rád,
igaz szerelemmel.
Carie*
2006. december 24.
Szabó Gitta
Hiányzol
Mióta elmentél, a ház is zokogva vár,
Az ajtó is csikordul érintésed után.
A kedvenc széked nyikordul, súlyod tartaná,
Sóhajt a törölköző, tested beborítná.
A vánkos, mire fejed hatottad, nyöszörög,
A pohár, mit ajkad érintett, eltörött.
Nekik is fáj hiányod, nem csak én gyötrődöm,
Egyre csak várlak, várom visszajöttöd.
/2007.10.30./
Veled ragyogva...
Átölellek forrón, s engedni nem engedlek
Elérek hozzád, s titkot súgok füledbe
Szívemmel beléd ragyogtatok ezernyi csillagot
S boldogan varázsolok Neked egy szebb holnapot
Nem hagyom , hogy szemedbe szomorúság bújjon
Ott fogom kezed a göröngyös úton.
Ha akarod én minden kincsem odaadom
Hogy szomorú légy soha , sohasem hagyom.
Várnai Zseni.
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltünt, messzeszállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár a neve szerelem.
ZSOLTÁROS SZONETT
Tiéd legyen az ötödik szonett,
amit itt írok, télen, Béjaiában,
védjen meg jobban, mint egy amulett,
hogy szemedben a fényt majd újra lássam.
Harminc éve vagy már az útitársam
- és mit jártunk be, milyen utakat!
Én ostobán csak a csodára vártam
- s ím, csodának a szerelmed maradt.
Zsoltáros kedvvel írom ezt a verset,
téged dicsérjen sor végén a rím,
lépteim mindig feléd tévelyegtek
s te érleled még ma is az álmaim.
Hát számkivetve ide, Béjaiába,
zengjen neked Te Deum és hozsánna!
Pierre Delanoe
ÉS MOST…
És most mi lesz, most mit tehetnék,
mire jó még az életem?
Hogy elmentél, minden csak emlék
és minden arc oly idegen.
Az éjszakák miért, kiért,
s a reggel is, mely visszatér…
A szív még ver, kiért, miért,
nagyon ver még, nagyon…
ÉS most mi lesz, most mit tehetnék?
Semmibe siklik az életem.
Nekem hagytad a nagyvilágot,
de nélküled kicsiny nekem.
Barátaim, ti értsetek meg,
hisz tudjátok, ki mit tehet,
még Párizs is magába roskad,
az utcazaj itt eltemet.
És most mi lesz, most mit tehetnék,
hogy ne sírjak, hát nevetek,
átvirrasztom az éjszakákat,
átkozva százszor nevedet.
Egy este majd, tükrömbe nézve,
szemem ott lenn az útra lát,
nem lesz virág és könny se hullik,
könnytelen lesz a búcsúzás.
Most már bizony nincs is mit tennem,
most már bizony nincs semmim sem…
Lengyel Szabó László
Vágyakozás
Csak még egyszer
még egyszer, ha újból,
újra látnálak,
mint kútba csobbanó kis
gyümölcs - élő üzenet,
mindent elmondanék
én,
a szememmel,
szemed sugarának
Nem szólnék, csak
nézném, szép arcod
rezdüléseit nesztelen
letérdepelnék előtted,
lélek temploma
gyönyörű szerelem.
__________________
Ady Endre
E NÉHÁNY DALBAN...
E néhány dalban ifjuságom,
Minden szép álmom eltemetve.
Csak a könny van még a szemembe',
Elszállt sok édes, balga álmom.
De mégis, míg az örök este
Reám borultát félve várom,
Dalokba olvadt ifjuságom
Hadd jusson még egyszer eszembe.
Még egyszer... s aztán durva lábon
Taposni a hervadt virágon
Jöjjön el hát, jöjjön az élet.
E néhány dal megőriz téged,
Ezerszer szent édes emléked,
Hervadt virágom: ifjuságom!.
Láttam a holdat a napot az égen,
Láttam a könnyeket az Ő szemében,
Láttam az arcát ahogyan elrohant,
Lassan megértettem miért boldogtalan,
Láttam az arcod láttam egy képen,
Láttalak téged Isten szemében.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok,
Elmondom halkan csendben hogy mi a titok,
Te vagy a lélektársam ó te vagy igen,
Ennyire egyszerű ez a nagy szerelem,
Elmondom majd.
Ne dobj el mindent ne mondd hogy kár volt,
Nem vagy már közel és nem vagy még távol,
Még minden bennünk van csak a jelen vádol,
Még nem ölt meg mindent a hétköznapi mámor.
Láttam az arcod láttam egy képen,
Láttalak téged Isten szemében.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok,
Elmondom halkan csendben hogy mi a titok,
Te vagy a lélektársam ó te vagy igen,
Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem,
Elmondom majd.
Hiába kínál mást a féktelen élet,
Egyetlen pillanat és máris tovább lépek,
Csak az íze kell csak a villanás tüze csábít még,
Ami nélkül ami végül lehet így is a boldogság.
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok,
Elmondom halkan csendben hogy mi a titok,
Te vagy a lélektársam ó te vagy igen,
Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem,
Elmondom halkan csendben hogy mit akarok,
Elmondom halkan csendben hogy mi a titok,
Te vagy a lélektársam ó te vagy igen,
Ennyire egyszerű ó e nagy szerelem,
Elmondom majd.
Elmondom majd.
Elmondom majd.
EDDA
A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
//J.A. Álomban enyém vagy...
Ellen Niit
OTTHONT ADSZ
Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.
(Rab Zsuzsa forditása)
Nagy István Attila
Szép volt, igen
Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még
örökké beváltatlanul…
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép.
Nagy István Attila
Karnyújtásnyira
Éjszaka újra rám tört a bánat,
s mint aki utat tévesztett:
testem köré hurkolódtak az ágak,
nem mehettem, ahová a szívem hívott,
csak forgolódtam, száraz levelek
pödörödtek izzadt tenyeremben.
Mi lesz velem, mondd?
Szemem fényét félelem fakítja,
mellkasomban buta álmok.
Karnyújtásnyira, mégis távol:
hiányzol az éjszakámból.
Nagy István Attila
Elmondhatatlan
Egyszer kilépsz az életemből,
s ha felbukkan az arcom az időben,
érdeklődve forgatod,
mint egy régi fémpénz
képes oldalát.
Kíváncsian, de szeretet nélkül.
Eloszlok benned, mint a köd,
ha meglódítja a könnyű szél,
nyomom se marad,
csak kellemetlen emlék sajgat,
hogy volt valaha valami,
ami győzni akart,
de belebotlott
az el nem mondhatóba.
Nagy István Attila
Nélküled
Olyan lassan telnek a percek,
amikor nem vagy velem.
Lapozom a múltat, hátha megjelensz,
kilépsz az ajtón, elindulsz az úton,
mert tudom, láthatatlan
erők vonzanak.
Várok, mit is tehetnék,
pedig szívesebben ölelnélek,
érezném arcod bársonyát,
s magamat - veled.
De nem lehet,
hiába rajzol a képzelet,
elbukik ez a nap is - nélküled.
Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (24.)
Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre. Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
kicsit sírnék
hogy csicsígass,
kicsit rínék
hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.
__________________
Reményik Sándor:: Vagy-vagy
Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.
Vagy az Úristen, - vagy az emberek.
Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg.
Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.
Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!
Szabó Lörinc
GYÖNYÖR
Végy karjaidba, legvégsö menekvés,
gyönyör, kínom, szomorúságom,
üdvösségem, nyomorúságom -
befogtál, hát most légy menekvés,
hogy amikor mindenki megtagad,
legalább benned lehessek szabad.
Kifosztottál és meggyötörtél,
hát jó, itt maradok veled,
ne lássak, fogd be szememet
s altasd, akit eddig gyötörtél;
oda remény s minden okosság:
senkinek sincs több joga hozzád!
Legjobb asszonyom elraboltad,
szeretim összecserélted,
bitang utakra buktam érted
és az utak földaraboltak,
hogy mindenütt jussak neked:
segíts, mert megszenvedtelek.
De most olyan légy, mint soha,
száz kézzel tudj most simogatni,
ezer káprázattal becsapni
s bepólyázni, mint még soha,
jó hús-ágyadban, karjaidban,
ahol eddig mindig csak sírtam.
Tegnap még vezekelni vágytam,
csöndet kértem és partokat. -
Végre, nincs többé kegyelem.
Te vagy csak, testi szerelem,
szemed minden vergödö szíven átlát;
fordítsd el rólam az igazak átkát
A magány
Amikor egyedül vacsorázol
És magaddal bújócskát játszol
És otthonról hazamennél
Akkor érzed, hogy magányos lettél
Mikor a tükörben idegen az arcod
És eluntad végleg a harcot
Mert tudod, hogy sohase nyertél
Akkor érzed, hogy magányos lettél
És hiába mondod magadnak
Hogy nem vagy egyedül
Hogy más is ugyanúgy magányos
És másnak sem sikerül
Nem vigasztal, hogy sokan vagyunk
Hogy sokan vagyunk egyedül
A magány, az nem az, ami körülvesz
Hanem az, ami hiányzik - itt belül
Mikor az évek már összefolynak
És nem jelent semmit a holnap
És magadtól fel se kelnél
Akkor érzed, hogy magányos lettél
Márai Sándor
Az égen fönn megáll a Hold
Az est, a rest festő korommal
átfesti mind
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.
A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.
Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.
Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.
Az égen akkor fönn megállt a hold,
csak ennyi volt:
Fejem fejedre lassan ráhajolt.
Kerekes László
Ne félj
Hagyd játszani
Elcsendesült gondolataid
Legalább az álmok ujjait
Ne szorítsd ökölbe...
Miért akarsz a hideg betonon
Elszánt tömegben vonulni?
Miért nem mersz hunyt szemmel
Ringatózni a Vágy-öbölben?
Félsz. Tudom.
Mondanod sem kell.
Látom a csonkának vélt,
Vérző, félig-eltemetett lelket...
Mintha ólommal béleltek volna
Úgy vánszorogsz át
Az egyforma napok
Kőzuhatagai között
De vár Rád egy kavargó perc
És repülsz, a Felhő magas, de Tiéd
Minden álom megtart, ha hiszel
Itt egy álom, vedd el; ne félj!
Karinthy Gábor:
Éjszaka
Állok a lelkem éjszakáján
magamban és rád gondolok.
Egykedvűen és gőgösen -
ha nevetek, nem zokogok.
Ha jól van így, hát jól van így is, -
olyan mindegy, hogyan szeretlek.
Olyan mindegy: virág vagy éjfél,
hogy megöllek vagy megölellek.
Én megnyitottam egy kaput,
öklöm a zárat leütötte.
Te behunytad a szemedet,
nem érdekelt, mi van mögötte.
Nem érdekelt mi van mögötte,
az a kapu nyitvamaradt.
Az a kapu ásít utánad,
bárhová indul az utad,
mindegy, ha futsz, vagy vándorolsz,
hajszollak-e én vagy kerüllek,
nagymesszi jársz, belémbotolsz,
vágyom utánad vagy megöllek,
vagy hallgatok, vagy ordítok,
csöndes vagyok vagy haragos!
mert összeforraszt minket, hajrá,
szerelmem, mint a vaskapocs.
Belépés dátuma: Feb 2007
Üzenet: 136
RATKÓ JÓZSEF:
EGY ÁGYON, EGY KENYÉREN
Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,
egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban
egyforma szó a szánkban,
torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,
zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.
Hatos Márta:
Engedd
Engedd, hogy a világ törvényén
kívül helyezzelek.
Engedd, hogy ezer csók-parázzsal
borítsam testedet.
Engedd, hogy lágy simogatással
hívjam elő vágyaid.
Fogadj magadba. Vad szenvedélyem
elűzi gyötrő álmaid.
Fogadj magadba és érezd
az összefonódás minden mámorát.
Fogadj magadba, hogy a lelkem
kibonthassa minden zálogát.
Fogadj magadba... engedd...
hogy felfedezzük egy kéjes
éjszaka minden zeg-zugát.
Egy viharos éjszakáért
nem kellenek már a nappalok,
s beteljesedett éjem után,
mint tiszavirág meghalok.
Sóhaj
Nem látni őt, nem hallani,
Nem szólni és nem vallani,
Imádni híven, nem feledni,
Folyton szeretni.
A két karunk felé kitárni,
A semmiségbe nézni, várni,
S ha nem jön, úgy is rámeredni,
Mindig szeretni.
Szenvedni bírni, egyre bírni,
Nem érni el és sírni, sírni,
Elhullani, könnyben fürödni,
Mindig szeretni.
Nem látni őt, nem hallani,
Nem szólni, és nem vallani,
De láztól és vágytól veretni,
S mindig szeretni."
( Sully Prudhomme )
Kerekes László Vágyvers
Legyek tűzes Nap, ha fázol
útjelző, ha tétovázol
legyek felhő, mely eltakar
ha a világ sokat akar.
Legyek a föld, melyre könnyed
hullajtod, ha most úgy könnyebb
legyek hang, melyet kiejtesz
Holdas éjen elrejthetsz.
Legyek álmod és megfejthetsz
legyek rózsa, és szerethetsz
legyek az út,és elviszlek,
legyél igaz és elhiszlek
Illyés Gyula - Gyönyörű, gyönyörű
Hátam mögött - szívem is hallja -
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.
Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.
Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!
Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.
Vitó Zoltán - Van úgy az ember...
Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.
Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.
Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.
Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.
Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.
Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.
Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig...
Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:
Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belőle.
És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belőle:
Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.