Lelkünk bugyrai (beszélgetős fórum)

Sárhelyi Erika

Éji monológ

Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem.

Veled, a világgal... még ismeretlenekkel is.

Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott

április... - vagy, hogy az éjben

hirtelen magamra maradtam.

Pedig odaát ütemesen szuszog a párna,

a paplan, a kis szobában gyermekálmot

dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom

csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva

belesírnom, mennyire szeretem - vagy

Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen.

De túl sok, amit most érzek. Úgysem

értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a

részeg, kinek bódult agyában ezernyi

kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög,

s bár reggelre felejti ködös mámorát,

most még táncot jár fejében a gondolat.

Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat,

mikor az érzés így zuhog belőlem,

hogy zokognom kéne, és őrjöngve

szeretnem… de valami furcsa szemérem

most is visszatart.

És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári

zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok

színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az

álmod, csak csöndben beleálmodom

magam. A kezem, a szívem, a hajam,

a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is

mi most jön, itt vár a kapu alatt,

s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét,

mikor a kicsinek csak fognám a kezét,

s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd

egészen - de csak ülök itt magamban,

mint lobogó pipacs az árokszélen.

Itt belül szaggat a szél és tűz a nap.

a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap,

és én csöndben perzselt szirmaimra hullok.

Az órán a kismutató fásultan kullog

az öccse után, s lassan felőrli

előttem a mából maradt perceket.

Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg,

s meglassul ereimben a zajgó lüktetés.

Az ütemes lélegzés végül álomra szólít,

s hátadhoz görbülve ringatom tovább

összeforrt, egymásba nőtt vágyaink.

Ady Endre:

Szivek messze egymástól

Valahol egy bús sóhaj szállt el

S most lelkemen pihen,

Valahol kacagás csendült most

S mosolyog a szivem.

Valahol szép lehet az élet,

Mert lány után futok

S valahol nagy lehet az átok,

Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,

Bomlott, beteg szegény,

Megölte a vágy és a mámor

Éppúgy, mint az enyém.

Hallják egymás vad kattogását,

Míg a nagy éj leszáll

S a nagy éjen egy pillanatban

Mind a kettő megáll.

PIERRE DE RONSARD: KÖSZÖNTELEK, CSODÁS BARÁZDA...

Köszöntelek, csodás barázda, kéjes

metszet két comb között, szeretők párnás

találkahelye, fürtös, duzzadt vágás,

te drága! Mit ér mélküled az élet?

Te vagy a vágy s ellenszere; négy éjjel

múlt el, s bár még mindig veled csatázom,

te adod, hogy kínzóm, a nyilas Ámor

szorongatását mind kevésbé érzem.

Vidámság, móka, izgalom, mulatság

s gyönyör, mitől a legvadabb kamaszvágy

is megpuhul - úgy illenék, hogy minden

gavallér térdre boruljon elébed

s némán imádjon, te édes, mezítlen,

ágaskodó gyertyával kezében.

S

CHARLES BOVIE: A LÁNYOK SZÍVE

(Fordította: Babits Mihály)

Nézd, nézd e sok kacagó ifju lánykát!

mint rózsa szírma, frissek, édesek:

ártatlanul mohó szemedbe tárják

azt, amit Boufflers "szív"-nek nevezett.

E kis szivet csiszolja majd az élet

drágakővé a dús csipkék alatt;

ma még csak álom, isteni igéret,

vázlatos kép és hamvas árnyalat.

A szív nő; tizenhat éves korára

spleen fogja el: minden nap oly sivár!

Virág lesz, mely még ki se nyilt, de már a

szakértő kertész gondjaira vár;

a szerelem illatos csókra, bársony

levélkékkel bolyhozva könnyedén;

láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;

ovális kagyló; drága gyöngyedény.

Mikor husz éves: a Vénus-ligetnek

mélyébe, hol szent oltártűz lobog,

hosszú sorban s alázattal sietnek

áldozni ifju s vén zarándokok;

sivatag, melybe ég szórja a mannát;

mélyút, mit játszva tört át Cupido;

boldog börtön, mely üdvöziti rabját;

varázsos éden; biborpartu tó.

De mikor harminc: lángoló barázda,

lüktetve izzó láva önti el;

embervért szomjazó tigris: garázda

kedve örök orgiát ünnepel;

szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;

kigyó, melynek ölelése halál;

Éva anyánk s a bűn-büvölte alma;

varázskapu, mely mindig nyitva áll.

S mikor negyven: könnyezni kezd az árva

s a nagy magányba buját sirja szét;

szent rejtekét készségesen kitárja,

hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;

bolondos agg, ifjuvá cicomázva,

sürög-forog és udvarol szegény;

- de kinek kell az eltört ócska váza,

az elfelejtett, régi, rossz regény?

És mire ötven: nagy fekete flastrom;

mint kerékvágás, száraz és öreg;

ráncosképű apáca, ki a klastrom

számára alamizsnát gyüjtöget.

Ujabb tiz év: és kongó, szörnyü kórház;

beomlott kút; kihült, üres kohó;

nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;

használhatatlan, vén egérfogó.

Az idő száll: hetven... nyolcvan... Nem izgat s

nem is izgúl e dohos pergament;

ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz

s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;

kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván

bosszusan rug egy görbét rajta a láb;

penészes, málló, ókori maradvány,

mely csak a muzeumban él tovább.

- Nézd: a harasztban, foszfortűzü szinfolt,

száz fénybogár ég minden éjszaka;

a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg

a lidércfények ikercsillaga! -:

hiszem, hogy él és vándorol a lélek

s a halállal a szív nem tűnik el:

minden szív páros lidérclángra ébred

s a horpadt sírok ormán táncra kel.

Először a szem csókol, aztán a kezem,

mint tenger ömölsz el érzékeimen,

mint tenger ömöllek én is körül,

aztán part s tenger összevegyül,

s együtt, egymás partján heverünk; -

vagy nyári réten ringat gyönyörünk,

s mi vagyunk a virág, az illat, a nap

s a lepkék bennünk párzanak; -

vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,

azok is oly tengerszerűen

lüktetnek és hullámzanak,

egymáson átáramlanak; -

vagy mit tudom én!... Részeg vagyok,

hunyt szemmel apadok, áradok,

és ahogy a csókodba veszek,

a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,

de összevissza dadog a szám,

hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,

s szikrát vet a test és fellobban a perc -

óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? -

Villámok vad deltája szakad

lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,

érzékeink káprázó tengerén.

(Szabó Lőrinc)

Bényei József – Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.

Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,

a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,

almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,

ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,

ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,

vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,

füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,

takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:

valakinek embernek kell lenni.

Láng Eszter: Szerelem

Tudod milyen a szerelem?

Amikor magad-magad adod,

amikor a másikat elfogadod,

amikor ünnep minden szó és minden hallgatás,

amikor édes a só s a várakozás?

Tudod-e milyen a szerelem?

Az a kézfogás, mely úgy is él,

hogy kezünk egymáshoz nem ér,

mikor fájdalmad csontjaim érzik

mert én vagyok te,

és madárszívem vérzik ha menni készülsz

és utánad őszülök és utánad fájok,

s úgy ülsz szívem trónusán

mintha ez lenne minden élőnek a minta?

Tudod milyen a szerelem?

Mint a gyermek, kit anyja öléből ki nem vernek,

kit két karomon hordok, ringatok,

míg szüksége van rám el nem hagyok.

Tudod milyen ez a szerelem?

Egyszerre születés és halál.

Egyszerre rab és szabad madár,

egyszerre keserű könny és öröm.

Loptam, s most félek, hogy ebül eltöröm,

vagy elveszik tőlem ezt az édes

eleven kínt, ezt a gyönyörű szenvedélyt,

elvermelik a fényt, a földbe bezárják

ezer lakattal örökre.

Csikódobogással ver szívem..ilyen, csak ilyen ez a

SZERELEM

Várnai Zseni

A névtelen asszony

Nem szólnak rólad, nem is ünnepelnek,

nincs emlékműve névtelen nevednek,

s lassú halállal öl meg ez a kor,

te vagy a fűszál, és te vagy a por.

Harctered ez a mindennapi élet,

falat kenyérért áldozod a véred,

és jajszavad csak annyi, mint a szél,

könnyed ha hull: csak eső szemergél.

Csak létezel, megszoktak, mint a földet,

éles ekék a húsodba törnek,

s nem kérdi senki: fáj-e ez neked?

Kínnal szülöd meg minden gyermeked.

Te is csak föld vagy, s magvaid ha érnek,

s duzzadt kalásza sárgul a kenyérnek,

learatják az embert, a magot,

s kopár testeden pelyvát hagynak ott.

Van szíved is? gondolkodol, és érzel?

Száraz testeden már a csorda lépdel,

s lelegeli, ami még ottmaradt,

a fűszálakat meg a torzsakat.

A névtelenek tömegsírja földel,

hős életed ölelkezik a földdel,

és halhatatlan, névtelen neved

e bolygó örök testébe égeted!

Váci Mihály

SEMMI AZ EGÉSZ

Várom, hogy visszatérj,

szótlan szemembe nézz,

mosolyogj szomorún:

-Semmi az egész!

Semmi az egész.

Minden volt - ennyi lett!

Vezess már haza engem.

Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha

ha erősek leszünk,

amit remélni kellene

- arra emlékezünk.

Nagy István Attila

Védtelenül

Először váza nő a csöndnek

és kifordul az idő arca,

szótlan percre nappalok jönnek:

kölcsönmosoly erőtlen harca.

Azután lesz csak határtalan,

ha már elvesztettük a csodát.

Minden dolgunknak határa van

csalhatjuk magunkat is tovább.

Csak sejtem még, ami visszatart:

lassan mozduló új türelem.

Becsapott magányom kitakart,

így állok előtted védtelen.

József Attila:Egyedül

Egyedül fogok én állni a világon

Egyedül,egyedül nem lesz soha párom

Nem lesz soha párom,aki vigasztaljon

Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon;s aki hű s nem álnok

Aki büszke arra,hogy mellette állok.

Aki míg én alszom,örködik könnyezve

S ha ébren vagyok kacagó a kedve.

Aki szeret engem,aki meghal értem

És még akkor is szeret örök visszatérten.

S nem fog borulni le rám senki se sírva

Ha majd távozom az örök,néma sirba.

Szép Ernő: Szívből

Ki kérdez meg engem,

Szívem a mellemben

Hogy dobog, mit dobog?

Hogy én mit gondolok,

Hogy én mit takarok,

Hogy én mit akarok,

Kinek kell,

Istenem kinek kell.

.

A vonó keresztbe,

Húrok megeresztve,

Csengőnek nincs nyelve,

Harangok leverve,

Szómnak szórt virága,

Két szemem világa

Kinek kell,

Istenem kinek kell.

.

Tengeren ámulnék,

Csillagot számolnék,

Szép felhőt mutatnék

És angyalt kutatnék,

Tanítnék játszani,

Gyermeknek látszani,

Kinek kell,

Istenem kinek kell.

.

Reggel csöndet kérvén

Álmomat mesélném,

Mondanám, szerelem,

Szerelem, szerelem.

Párt-párt dalra fűznék,

Csókolózni űznék,

Kinek kell,

Istenem kinek kell.

.

Az örömnek, vágynak,

Boldogtalanságnak

Haját simogatnám,

Mosolyt hivogatnám,

A sóhajt kísérném,

A könnyet dícsérném.

Kinek kell,

Istenem kinek kell.

B. Radó Lili:

ÜNNEP

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,

hogy szíved bíborborával vársz reám

és ó-ezüsttel terítesz miattam;

s hogy el ne fussak előled riadtan,

lelked titkos, százegyedik szobáját

virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,

Tiéd lelkem szivárványos zománca,

Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,

nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,

örömnek jövök, sohase verlek láncra,

ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Tóth Árpád

CSENDES MÁR...

Csendes már az erdő alja,

Csendesek a sárga kertek,

Szél bujkál a csüggedt fák közt,

Szél bujkál, mint bús kivert eb,

Átzörög a száraz ág közt,

Hozzám simul, kezem nyalja.

Végigleng az égen kóbor

Felhők búcsu-keszkenője,

És bánatok cúkorozzák

Most a léget (mely, mint óbor)

S egész világ, árnyba dőlve,

Egy borús, nagy istenhozzád.

Tóth Árpád:

TAKARODÓ

Az istenek szerettek?

Vagy nem szerettek? - nem tudom.

Csak ezt: vert sárga nap és kék vihar,

Míg mentem az uton.

Téptem gazt és virágot,

Mi itt e rossz rögön kihajt:

Asszonyszagú, jó tavaszi gyönyört

És őszi férfijajt.

Daloltam néha. És míg

Mély lett és érett a dalom,

Sarkantyúval döfött bordám közé

Száz veszett fájdalom.

Szívemben százszor meghalt,

Ki százszor újra született:

A földre kitett égi árva, az

Igazi Szeretet.

És vergődtem, vitézül,

Hiénák, sakálok között,

Megtanultam, hogy bírni, marni kell

Mikor megütközök.

Így lettem véres alkony,

Ki voltam hajnali derű -

És megúntam a dalt is. Ajakam

Csukott és keserű.

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

Tóth Árpád

LÉLEKTŐL LÉLEKIG

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

BARANYI FERENC:

STACCATO

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:

csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,

vezekelünk a rég megérdemelt nász

visszaeső kis bűnözőiként,

akié vagy, elvesz naponta tőlem,

s ha néha visszakaplak egy napig:

megint sután, csak félig-ismerősen

puhatolom felejtett titkaid,

heteken át, míg várom folytatását

egy-két lopott órának, meglopok

minden varázst, mit új találkozás ád,

mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy

már messze vagy, mikor megérkezel.

Karomba kaplak s mégsem érlek el

Kányádi Sándor

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

Mihail Lermontov

Imádság

Ha sorsom néha megtapos

s bú fogja szívem át,

elmondok egy csodálatos

igéjű mély imát.

Megnyugtató, áldott varázs

árad belőle rám,

s gyógyít a szent vigasztalás,

míg mondogatja szám.

S egyszerre nem fáj semmi sem,

gond és bú nem sebez,

sírok, hiszek s nehéz szivem

oly könnyű, könnyű lesz.

(Áprily lajos fordítása)

Baranyi Ferenc: Gyönyörű dráma

Most melletted vagyok

Eláll a szavam,

Mintha templomban

Érezném magam.

Keresztet nem vetek

Mégis aratok,

Ezért egy kicsit

még maradok.

A konyhában

Édesen zokogva,

Halálosan

Egymásért mozogva

Kitört belőlünk

Az ősi hajlam,

Az eszünkre káros,

a testünkre balzsam

Az érzés visszatért,

Vele én is.

Máshol kéne lennem,

Itt vagyok mégis.

Iszonyú élmény,

Gyönyörű dráma,

Megfizetünk érte,

Meg van az ára.

A kimerüléstől

A kifulladásig

A látszat nem csal,

Ez nagyon is látszik.

Csak egymásért,

Bár egymással szemben,

Ha hasad a hajnal

újra kezdem.

A múltunk már a múlt,

Jelen van még a jelen,

A jövőnket olvassák,

Ha nyújtom a kezem.

De én lazán átverem

A jósokat,

Hisz tenyerembe

Magam vésem

A sorsomat..

Füzesi Magda: METAMORFÓZIS

Én azt hittem, enyém a tenger,

Amelynek mélyén a gyöngy terem.

Én önpusztító gyötrelemmel

E kincset vágytam szüntelen.

Lebuktam ím és fölmerültem,

Szorítva gyöngyház álmokat.

Megsebzett szívvel, szelídülten,

Felnőtt lettem egy perc alatt.

Szilágyi Domokos:

Titok

A szíved: nagy, örök titok,

és ajtaját ki nem nyitod.

A lelked mélye: rejtelem,

és nem engeded sejtenem,

mi zajlik benne szüntelen.

De ha szemed reám nyitod:

nincs rejtelem, és nincs titok.

Károlyi Amy

Így

Halkan mondjad, - hangosan hallik, -

vissza ne verjék messzi falak.

Leírni talán nem is szabad.

Orcádra fessed rózsaszínnel,

bújtasd mosolyos csigaházba,

didergésbe és könnyű lázba.

Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,

akadó lélegzetbe vessed.

Hogyha szereted, így szeressed.

MuzX: Szavaim sebzett madarak

Szavaim sebzett madarak,

elérnek-e majd, nem tudom.

Vagy vállat vonsz? Már mindegy.

Úgysem láthatom.

Egy érintés, egy érzés,

ki mondja meg, mit ér?

Csak por vagyok, mit néha

utánad fúj a szél.

Úgy adnék magamból,

de kevés leszek, tudom.

Hiányodat, mi körülvesz,

lassan majd megszokom.

Üvöltenék, de nincs kinek!!!!!

A magány lelkembe vág.

Megdermedô szívemen

szirmot bont egy jégvirág.

Az öreg óra énekel

Csak úgy hivnak: az öreg óra.

Rokkant vagyok már, vén legény,

Egyformán tétlen rosszra, jóra,

Ülök a szekrény tetején.

Jelzem meggörbült mutatóval

A jövő-menő perceket,

Sorsom nagy, álmos, untató dal:

Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.

Pihen a nap már nyugaton,

Sugarai meg nem zavarnak...

Itt minden csupa nyugalom.

Mire is nap ily vén legénynek?

Jobb annak már az éji hold, -

Úgy érzem néha: nem is élek,

És álmodom csak, ami volt.

Olyankor vár még némi gond rám,

Mikor bejön a nagyanyó,

Leül elémbe alkony-órán,

- Haja fehérlő, mint a hó, -

Felnéz reám bágyadt szemével:

"Mesélj, no, szépen valamit!"

S én sorba veszem halk mesével

Az eltünt évek napjait.

Hej, más volt hajdan, ötven éve!

Hej, az volt ám a szép idő!

Termett a bor, a búzakéve,

Volt búcsú, névnap, esküvő!

Más voltál te is nagyanyóka:

Szemed ragyogott, mint a nap,

Ajkadon csengett, sírt a nóta,

Virág fonta be hajadat.

Egy napsugaras délutánon

Itt álltál te s a vőlegény...

Első szerelem - első álom...

Az első csókot láttam én.

Az évek lassan szálldogáltak,

Lassan benépesült a ház -

Sugara múltán ötven nyárnak

Az ifjú tábor hol tanyáz?

A gonosz idő hogyan őröl:

Aki víg volt, most szomorú.

Temetés lett az esküvőből,

Virágfüzérből koszorú;

Meghaltak mind, és eltemettük,

Ketten mar adtunk: te, meg én -

S el-elgondolkodunk felettük

A szürke alkony idején.

Az én sorsom is más volt hajdan,

Mig ifjú voltam és vidám:

Sok cifra betű fénylett rajtam,

Csupa öröm volt nézni rám.

Ma már a gépem csupa rozsda,

Súrlódnak benn a kerekek,

Aranyozásom rég lekopva

S az elmúlásról ketyegek.

Nem is marad meg semmi, senki,

Meghal a szív, a dal s a száj. -

Hogy nékem kell ezt elzengeni,

Öreg szívemnek jaj, be fáj!

Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,

Meghalok szépen teveled...

Elröppen egy perc... kettő... három...

Csak ketyegek, csak ketyegek...

Dsida JenŐ

Mint a kagyló

"Most kitárulok neked, mint

A vízirózsa, mint a kagyló.

Betéve tudhatsz. Könyv vagyok.

Mindent megértő és bevalló:

Azért daloltam, ha szerettem.,

és azért fájtam, ha daloltam.,

Azért volt egy a vágy s a bánat

A volt időkben és dalokban,

Mert hűvös héjba voltam zárva

Mert nem nyitott ki senki...

Megleltelek: itt vagy. Fejed

Itt nyugszik már térdemre hajtva.

Belém költözött mosolyod

S a csillagok nyugalma.

Egész vagyok. Gerinceden

Tapintom ki az élet minden

Kis áramát. Töprengek és

Tudom már: semmi rejtve nincsen

Azoknak, kik örömben élnek.

Bólint azokra már az élet.

Nincs semmi rejtve az elől,

Ki megéli teremtő vágyát,

Ki éjszakánként csendesen

Figyeli társa szuszogását,

Ki elnézi a rebbenő

Ajkat, mely nevét szótagolja,

És nem kísérti rettegés,

Hogy aludtában torz vigyorra

Vagy áruló szavakra lel,

... ki ajkára figyel."

/Székely János/

Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjtõl reggel, a nappaltól este,

A színektõl, ha szürke por belepte,

A csöndtõl, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtõl, mely fájt és égetett,

Minden képtõl, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihûltek,

A tûnõ tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtõl, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettõ, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idõ várja,

Lelkünk, mint fehér kendõ, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitõl mi mindig búcsúzunk.

(Reményik Sándor)

Móra Ferenc: A szív

A szív a legfurcsább csavargó,

Vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

De mindig kész van útra kélni,

Ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

A tolvaj-utat kedveli,

Hiába tiltja tilalomfa,

Nem hajt veszélyre, tilalomra,

Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

Minden lépése uj talány:

Onnan szalad, hol rája várnak

S hivatlanul oson be másnap

Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

Ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elüzték egyszer,

Hívhatják vissza bár ezerszer,

Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -

Dölyfös kacajjal elszalad,

Hogy megalázva, elgyötörve

Visszalopódzzék a küszöbre,

Hol csupa dacból megszakad.

József Attila: Lassan, tűnődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.