Lelkünk bugyrai (beszélgetős fórum)
Úgy tégy, mintha örökig élnél,
úgy folytasd minden dolgodat,
mintha már semmitől se félnél,
az elmúlás se riogat...
Mert nem lehet fölérni ésszel,
hogy jön a Perc!
s mindent bevégzel...
megszünsz létezni,
nem leszel!
Mintha sose lettél volna...
s ez lenne minden élők sorsa?!
Ne gondolj erre,
nem szabad!
Csak folytasd minden dolgodat.
Úgy tégy, mintha örökig élnél!
Hinned is kell, hogy így igaz!
Megérik majd munkád gyümölcse,
kertedből kipusztul a gaz...
Teremtő zápor hull a földre,
jogod van fényre
és örömre...
minden megérik, teljesül
a földön és a föld körül...
Ember és világegyetem
egy véghetetlen értelem...
Mondom magamnak vigaszul,
mert égek olthatatlanul...
s ha kérded tőlem:
mi a végcél?!
Folytasd, mintha örökig élnél!
/Várnai Zseni/
Váll a vállhoz
Majd egyszer megírom, ami ma fáj,
most még görcsbe rándul tőle a toll.
Elmesélhetem, ha nagyon muszáj,
de jobb, ha ma láthatatlant játszol,
és úgy hallgatod konok csendemet,
csak így váll a vállhoz, észrevétlen.
Mikor a sok apró rossz eltemet,
magamat se könnyű elviselnem.
Te csak légy velem, de ne lássalak,
higgyem, hogy magam vagyok a Földön,
kerülj, mint haragot a szép szavak,
nekem ma a vers is néma börtön.
Ismersz. Holnapra, lehet, már nem bánt
mindaz, mi most még a lelkemen ül.
De most kérlek, kapcsold le a lámpát,
és csak úgy - legyünk. Ketten, egyedül.
(Netelka)
__________________
Egy homokszemben lásd meg a világot
Egy vadvirágban a fénylő eget
Egy órában az örökkévalóságot
S tartsd tenyeredben a végtelent..."
/ William Blake/
Szilágyi Domonkos: Ragyogj!
Elaludtak a fák
a levelek libegnek
az álmok tudnak várni
az álmok nem sietnek
Tudjál álmokra várni
ahogy ők tudnak várni
rád
az éber csak így nem csalja meg
magát
A levelek fölött
álmos fények úsznak
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak
Aludj fényekkel együtt
ragyogj álmokkal együtt
Szabó Lőrinc:
Mindenütt ott vagy...
Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, öröm, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
az első vágy, s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
B.Radó Lili: Messze szálló dal
Magányos vándort messze utadon
mindenütt utólér a gondolatom.
Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc
S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.
Farsang napi kutyabál
2008-02-02 03:41:54, Szombat
De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsang napján
minden kutya
bálba kutyagolna.
Nagy kutya is,
kis kutya is,
kit csíp még a bolha is.
Komondor kényelmes,
lassú táncot ropta,
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva;
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.
Csoóri Sándor
A szó.
Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés -
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség -
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.
(Lesznai Anna)
Domahidi Klára: Mennyire jó...
Mennyire jó,
ha fellobban egy szikra.
Mikor a szíved
valaki kinyitja.
Beleszédülni
egy őrült ölelésbe...
Együtt kiáltani
az éj sötétjébe.
Hallgatni
Egyszerre törni meg a csendet.
Egymásra figyelni.
Óvni a szerelmet.
Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.
Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.
Tóth János
Várnai Zseni
NEM VOLT HIÁBA SEMMI SEM...
Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom
újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki meddőségben élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik, - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül.
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném
alázatosan, boldogan.
Kaffka Margit:
NEM HISZEK
Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
– És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
Pilinszky János:Ne félj
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,
a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?
Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.
A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!
Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.
Victor Hugo
Olyan a szerelem
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.
(fordította: Nemes Nagy Ágnes
Térey János: Caprice
Vajon egy hetvenéves nő szeme
Mit lát a harmincéves asszony arcán?
"Magas homlokot, felhőkkel tele;
Hétfőt, a dallamos vasárnap alján."
S mit mond a férfikor novembere?
"Láttam belépni. Tízpontos mutatvány.
Meddig színésznő, honnantól divatlány?...
S a meghatott föld mit kezd majd vele?"
A harmincéves mindig tiszta képlet,
És könnyű, mint egy Paganini-caprice;
Maga mögött tud néhány ritka vétket,
De tüstént elsimul a fölkavart víz...
Amíg a hűvös dívát alakítja,
A part minden lakója rá fogad;
Kiszáll a vízből, és betakarítja
A fényes pillantásokat.
A hangsúly a szabálytalan vonáson,
Mely pillantásunkat magára vonzza:
Az orrnyereg szeplői, nagyvilági
Combján a pengeél ejtette seb;
A hamvas bőrön itt-ott egy kopásnyom,
Az érett mellek napsütötte bronza,
S a porcelán arc vétlen hibái:
Legizgatóbb a rendhagyó eset.
Istenien szép volt a készülődő,
És nála is szebb a beérkezett:
Első szava magától értetődő,
A második homályból vétetett.
Becsvágya filmjéből kilép a hősnő,
A rend körét elhagyja, és lebeg.
"Még nem olyan, mint mi voltunk ilyenkor.
Még nem tanult meg hasonlítani."
"Szeretteti magát, akár mi egykor.
Ha különbözik, az is valami."
"Nem jobb és nem rosszabb: másmilyen élet.
Ha különbözöm, csakis akkor élek."
Elindult a siker sugallatával,
S a vének szemmel tartották Zsuzsannát.
Útját követni fényűző mulatság:
A sokaság egén suhogva szárnyal;
Tűsarka délben óriási kört ír
A sétatérre. Szemben áll a börtön.
Valami nagy, elragadó örömhír
Igézetében jár és kel a földön.
Éjjel bólint, elhagyja ezt a tájat,
Autóba ül, s a combok összezárnak.
Orbán Ottó: ZSOLTÁR
Szép vagy, én szerelmesem, szép, ahogy fekszel közös ágyunkon meztelenül,
Csupa hegy-völgy vagy, csupa dombvidéki hajlat, pihe és bozót,
És selyemszál lakik a te szádban, és a nyelveddel gombolyítod te azt a szálat az ágyékom körül,
Mert nem utálatos teelőtted a testnek semmilyen öröme sem,
Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon,
És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy.
És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom,
Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban,
Fele rész teremtés, fele rész pusztulás,
De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet.
Nézd csak, én szerelmesem, mit művel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten,
Mintha a föld rengene alattunk, pedig csak az ágyrugó nyikorog.
És fölajzod derekam íját, hogy az öledbe lője ki gőzölgő nyilát,
Peng és bong a megfeszített ideg húrja,
És tűzgolyó támad a testemben, és ki akar törni a napvilágra,
És röpködnek öledben az ondósejtek, mint a madarak a szélben.
Szép vagy én szerelmesem, szép a te izzadt tested, csatakos hajad és a sötét karikák a szemed körül,
És hanyatt fordulsz, elalszol, álmodban alig hallhatóan horkolsz,
És alszom én is, álomtalanul, mélyen, egyhuzamban reggelig.
Arany János
Enyhülés
Kél és száll a szív viharja
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze;
Az örömnek levegőjét
Megtisztítja bánat,
A kizajlott búfelhőkön
Szép szivárvány támad.
Tegnap a remény is eltört,
Az utolsó árboc,
Csupán a kétség kötött egy
Gyarló deszka-szálhoz:
Ma fölöttem és alattam
Ég és tenger síma;
Zöld ligetnek lombja bókol
Felém, mintegy híva. -
Nem törik a szenvedő szív
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul, s az örömre
Lesz fogékonyabbá;
Mint egy lankadt földmüvesnek
Pihenő tanyája:
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya.
Nincsen olyan puszta inség
Hogy magának benne
A halandó egy tenyérnyi
Zöld virányt ne lelne;
És ha ezt a szél behordta
Sivatag fövénnyel:
Megsiratja... de tovább megy
Örökös reménnyel. -
Sivatagja életemnek!
Van pihenő rajtad;
Vészes hullám! szív-hajómat
Nem szünetlen hajtod;
Ha nehéz bú és nehéz gond
Rossz napokat szerze:
Kárpótolja a nyugalom
Enyhületes perce.
Hiába mosolyog az ajkad
Hiába mosolyog az ajkad,
ha szemed fáradt, fénytelen.
Hiába hazudsz jókedvet, boldogságot -
mást tán be tudsz csapni,
ám engem nem.
Figyeled a tréfás, badar beszédet,
s együtt nevetsz a többivel,
én tudom csak, hogy ez nem érdekel téged,
mikor pillantásod a távolba réved el.
Hiába mosolyog az ajkad,
ha szemed zokog könnytelen.
Bántó torzképpé változik az arcod,
mely oly kedves nekem.
Szép, szép az álom,
hogy ezentúl mosolyogni fogsz
az egész világon,
de ezt nem érted soha meg,
mert hűtlen társad elárul:
a szemed.
Hiába mosolyog az ajkad,
ha elfojtott könnyeid
visszafolynak fájó szívedig,
hogy még jobban fájjon...
Jaj, csak a szemedből
bánatod hírnöke
nehogy kitaláljon!
<Baranyi Ferenc>
Elmondanám
Beszélnék, de a hang torkomban reked
Oly sok szép szót gondoltam neked,
De csak hallgatok.
Nem akarnak formálódni a mondatok.
Bántóan néma most a csend zaja,
Itt lüktet bennem hiányod sikolya.
Szétfeszít. Kínoz. Öl.
Felkavar. Meggyötör.
Szólnék. De nem tudok.
Zavartan hallgatok,
S tűröm, hogy magához húzzon az emlék.
Öleljen, súgja fülembe; Nemrég
Még nálad voltam. Nálad, Édesem.
Boldogságtól megittasulva, részegen
Ízleltem mézédes csókjaid,
S kutattam lelked rejtett titkait.
Most távol vagy. De mégis oly közel.
A szívemben. A lelkem átölel.
Szenvedély. Ünnep. Csoda. Szerelem.
Csak Te vagy, kit akarok, csak te vagy, ki kell nekem.
Mit érzek? Mondanám. De nincs rá szó.
Olyasmi ez, mi nem kimondható.
Mert szavakkal elmondani nem lehet,
Mily mérhetetlen a szeretet,
Mit irántad érzek.
Csak tétován nézek,
De szólni nem tudok.
Nem, nem állnak össze a mondatok.
Beszélnék, de a hang torkomban reked,
S csak annyit tudok suttogni neked;
Engedd, hogy szerethesselek.
/Robesque/
Ne sirj, hogy azok ...
Ne sírj, hogy azok az idők is elmúltak,
Ez így megy. A régi átadja helyét az újnak.
Ahogy a tegnapnak sincs helye máma,
Ne sírj, hogy vége lett. Nem történt hiába.
Akkor se, ha ma még nem érted.
Üdvözöld örömmel, ki ajtódon belépett.
S ma még Veled van, de kitudja holnap
Nem indul-e új utakra. Szép idők a "voltak".
Ragadd meg a pillanatot! Nem hagyni veszni,
Remélve, reménytelen, de szívvel kell szeretni.
Nem adni föl, mert aki a fellegbe vágyik,
Sokat kell küzdjön, míg az valóra válik.
Van, ami megéri. Nem számít`nak mások,
Csak a szív mélyéről jövő halk susogások.
Ne sírj azért, minek vége lett tegnap,
Talán nincs is vége, csak elmenni te hagytad.
Küzdeni. Amíg csak üt az ér a nyakon,
Keresztül mindenen, erőnkön felül, vakon.
Át ledönthetelen, szilárd falakon,
Szeretni úgy, mint senkit. Nagyon.
Jägreg Igoeb
Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe', hitbe', kedvbe',
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk...
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. -
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe'!
Reményik Sándor: A szépség próbája
Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
Mint aranyfelleg alkonyati égre.
Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
Örvényes, néma, feneketlen mélyről.
A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
A könnycsepp igazolt és ragyogott.
Úgy ragyogott, mint egy gyémánt-pecsét,
Átragyogta a költő kételyét.
A költeményen és a könnyön át
A Szépség találta meg önmagát.
Szép és nyugodt hétvégét kivánok.
A válás perce
A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen;
S a lélek már csak félig itt,
Félig követi útjait
S jobb része mégis ezalatt
A búcsúzónál itt marad
A viszontlátás oly nehéz,
A kézben nyugszik már a kéz,
A szembe olvad már a szem,
Mint mindörökre, végtelen.
S a lélek mégis fél, remeg,
Hogy őt csak álom csalja meg
S nem mer örülni igazán,
Hogy fel ne ébredjen talán...
Majthényi Flóra
Imádság a gyűlölködőkért
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy felettünk csak az Úr itélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.
Juhász Gyula
Kosztolányi Dezső: Téli alkony
Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
WASS ALBERT:
AKI A NAPBA NÉZETT
Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a leke: temessétek el.
Annak a szíve százfelé szakad,
kinek napot imádni nem szabad,
és mégis, mégis napról énekel.
Ha csak egyszer, egyszer a szemébe néz,
tudom: egy fúrcsa törvényt megtanul.
Aki számunkra csillogó csoda,
szemébe nézni nem szabad soha:
mert aki a napba néz, az megvakul.
Elérhetetlen vágy száll a szívére,
s tüzétől mintha lassan égne el,
vakult magát a lomberdőbe rejti,
és nem tud... nem tud...
nem... soh'sem feledni
és őszről és halálról énekel.
Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.
Mindegy
-------
Ha lecsendesülnek az álmok,
s észrevétlenül elmúlik a reggel
meg a dél és az este,
amikor nem emeled fel tekinteted,
ha a szépség közeledik,
amikor nem számít se múlt, se jelen,
de nem várod a jövőt sem,
akkor már hiába állnál az úton,
hiába várnád, hogy felvegyen valaki,
nem jár arra senki.
Aki megállhatna, már elhaladt,
hűvös szél fut a nyomába,
por kavarodik meg átok.
Minden mindegy már.
Neked is.
Nagy István Attila
Nagy István Attila
(A csoda szomjúsága című válogatott kötetből
Az álom vége
------------
Egy nyugtalan éjszaka kivirágzott
bennem az álom.
Forgolódtam, kerestem nyugtatókat,
de nem jött a vágyott pillanat.
Aztán, mint aki szakadékba zuhan,
s elveszti a tegnapot meg a mát,
mert nincsen reménye, de szava se,
vágytalan és lélegzettelen,
csak zuhan összezárult szárnyakkal,
vissza az időbe,
ahonnan csak egyszer indul el az ember,
úgy szűnt meg a világ s benne én.
Nem volt más, csak látomás,
fénylő zene, puha tekintet,
szavak zenéje, pillantások igézete.
Elvitt magával az álom,
ahol nincsenek ráncba futó gondok,
se félelem, se remény,
mert minden a beteljesülés
bódító szépségében ringatózik.
Szerettem volna magamnak,
de nem lehetett,
mert az életem nem volt méltó
a múlékony időhöz.
S egy reggelre
elmaszatolódott az arca —
megölte magát az álom.
Tóth Árpád
ÚJÉV REGGELE
Véget ért a
Szilveszter-éji szender.
Felkelne az ember.
De nem mer.
Mert jön a kenetes
Basszusú szemetes.
És jön a gyászos
Szopránu gázos.
Jön a májfoltos
Sarki boltos.
Sőt, jön a bordó
Orrú levélhordó.
Jönni nem restel
Hajlongó testtel
Uram s parancsolóm:
A házmester.
Vele jön nyájas kibice,
A vice.
Jő és belém kiván sokat
A nő, aki rám mosogat.
Jön vidáman a szabószámla,
S arcáról a bőr le nem hámla.
Jön bús, fekete sál alatt
A temetési vállalat.
S jön az olcsóságmentes
Hentes.
És buékot nyihogat, ó,
Minden páholynyitogató.
Fiákeres és ószeres
Reámborulnak: ó, szeress!
És jön emez, és jön amaz,
És jön háromszor ugyanaz.
S jönnek tizezren.
S ájultan fekszem.
S tolongnak vadul
Az ágyam körül,
S direkt mind az én
Újévemnek örül.
Nyüzsögnek zsúfolt rendben
A széken, asztalon, kredencen
És a sézlongon.
És keresztül a sok tolongón
Hozzám jutni alig tuda
A guta.
KESERŰ ÉLET, ÉDES SZERELEM
Másnak szívem mindig jót kivánt,
S engem mégis minden ember bánt.
Szétszaggatják rajtam takarómat
S tüskékkel tömik meg vánkosom;
Reggelenként aztán kinevetnek,
Amiért rémekkel álmodom.
Cseppenj bé keserü életem
Poharába, édes szerelem!
Meghasadt lant keblem; húrjain
Vad kezekkel nyargal át a kín,
S olyan a dal, melyet rajta penget,
Mint a szélbe zúgó tőzharang.
Néha téved a harmóniátlan
Hangzavarba egy-két tiszta hang.
Cseppenj bé keserü életem
Poharába, édes szerelem!
Ez az egy, mi tépett lelkemet
Összeolvaszthatná némileg;
Ez az egy fa, mit kétségb'esésem
Vízözönje még el nem lepett,
Melynek ágán bujdosó reményem
Még lel egy kis menedékhelyet.
Cseppenj bé keserü életem
Poharába, édes szerelem!
Lyányka, tőled egy tekintetet,
Milyet a nap őszi tájra vet,
Melynek nincs már éltető erője,
S mégis olyan kedves, olyan szép!
Mert meghozza boldogabb napoknak,
A tavasznak emlékezetét.
Cseppenj bé keserű életem
Poharába, édes szerelem!
Pest, 1847. február