Lelkünk bugyrai (beszélgetős fórum)

Gyóni Géza: Megjöttem

Megjöttem. Lásd, nem rosszkedvű utas,

Aki virággal lép be szőnyegedre.

Az út pora csak arcom verte, lepte,

S szomjas vagyok. Ma mámorral itass!

Törüld le s csókold büszke homlokom.

Mitől remegsz?... Vér? Eh kis hajsza volt...

Virágot hoztam, édes, nézd, szagold!

Nász kezdetén ki sir a harcokon?

Fattyú dicsekszik. Csókolj és ne kérdezz.

Hát... a rabtartó kővel hajigált.

Nem fáj már, nem. A vánkosunk csináld.

Nászunk kezdődik, te édes, te édes.

Így... így... ölelj! Ha álomba csókollak,

Bársonykarod úgyis lefejtem én,

És nem lel nálad a hasadó holnap.

Mert míg rabszolga sir, nyög e világon,

Szeretőd könnyes, fekete szemén

Égő tüzes kin a csók és az álom.

Ady Endre: Félhomályban

Ott ültünk némán, édes félhomályban,

Te elmerengve s égő vágyban én.

Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,

Titok maradt az szívünk rejtekén.

Talán a múlt viharzott át előtted

S előttem halkan tűnt fel a jelen...

...Neked talán már bántó, kínos álom

S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,

Arcunkon is hazug az ifjúság,

Én nem török le illatos virágot

S neked sem kell már soha mirtusz-ág.

Én az álmod szeretném visszahozni,

Te tán szívembe vágyat oltanál -

Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:

Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedbol egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szívembe...

Egyedüli kincs tetőled:

- Amit adhatsz még nekem -

A szívedbol egy-egy sóhaj...

A szívemből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szívedbe...

Oly kevés maradt a múltból...

Amit néked adhatok:

A szívemből egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a múltért,

A vád már úgyis hasztalan.

Talán másképp is lehetett volna -

Most már... mindennek vége van!...

Úgy szeretnék zokogni, sírni

A sírra ébredt vágy felett -

De ránézek fehér arcodra

S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban

Valami csodás balzsamot,

Mely elfeledtet mindent, mindent

S meggyógyít minden bánatot...

Leolvasom sápadt arcodról

A rád eroszakolt hitet

És megdöbbenve sejtem, látom,

Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Mi is tudtunk még hinni valaha.

Ami hevünk volt, mind elfecséreltük

S ami hajnal volt, az most éjszaka.

Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal

Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,

Én meg, szakítva emberrel, világgal,

Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Magasba vont és így - a porba vitt.

Megnyugvás útját epedve se leltük,

Szívünkből végképp elszállott a hit.

...Olyan a színpad, mint a lant világa,

Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -

A boldogságért küzdünk, mindhiába:

Boldognak lenni nekünk nem szabad!...

V.

Nem jó kép itt az "őszi napsugár",

Mit mi érzünk, nem késő szerelem.

A szerelem nem szánalomra vár

S te szánalomból érzel csak velem.

Én reszketek egyedül elkárhozni,

Magammal vinném beteg lelkedet...

De végzetünkkel mindhiába küzdünk:

Nekünk együtt még halni sem lehet!...

S

Viselj rám egy kicsit gondot!

Ne ügyeld azt, amit mondok,

de ha elszakad az ingem,

folrozgasd meg, szeress engem!

Párosítsd meg a harisnyám,

tartsd a szobám mindig tisztán,

reggelimet készítsd tejjel

s kínálj magad mellett hellyel.

Minden napra főzz ebédet,

csak azt, amit a szegények,

de amit adsz, kedvvel adjad,

mintha adnád tenmagadnak.

Ha anyámra emlékezném,

mint az árnyék simulj mellém,

s amit ő is adna mostan,

te is add, de százszorosan!

Hogyha volnék nyughatatlan,

takarjon be puha paplan,

vesd meg ágyam, s észrevétlen

simogass meg a sötétben.

Hogyha volnék tele sebbel,

kenni testem ne feledd el,

hogyha volnék mint a poklos,

légy hasonló orvosokhoz,

hogyha volnék kitaszítva,

rejtekedbe fogadj vissza,

hogyha volnék immár halva,

büszkén fektess ravatalra!...

Jutalmad tán semmi lészen,

csak én leszek, de egészen,

fejtől lábig, szívtől szájig,

minden birtokoddá válik.

Elfeledném az anyámat

s már csak téged akarnálak

ébren, alva...szólva, némán...

hogyha gondot viselnél rám.

Szemlér Ferenc: Hogyha gondot viselnél rám

Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,

feltámadtam a világ ellen,

dúdolva szálltam, ténferegtem,

nem álltam meg - nem is siettem,

port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

minden levéllel paroláztam;

utamba álltak annyi százan

fák, erdők, velük nem vitáztam:

- fölényesen, legyintve szálltam

ágaik közt, szép suhanásban,

merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

nem erőszak s akarat által,

ó, szinte mozdulatlan szárnnyal

áradtam a világon által,

ahogy a sas körözve szárnyal:

fény, magasság sodort magával,

szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

a dolgok nyáját terelgettem,

erdőt, mezőt is siettettem,

s a tüzet - égjen hevesebben,

ostort ráztam a vetésekben:

- így fordult minden vélem szemben,

a fű, levél, kalász is engem

tagad, belémköt, hogyha lebben,

a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;

nem lehetett sebezni engem:

ki bántott - azt vállon öleltem,

értve-szánva úgy megszerettem,

hogy állt ott megszégyenítetten

és szálltam én sebezhetetlen:

- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

jöttömben csendes diadal van,

sebet hűsít fényes nyugalmam,

- golyó, szurony, kín sűrű rajban

süvített át, s nem fogott rajtam,

s mibe naponkint belehaltam,

attól leszek pusztíthatatlan,

s szelíden győzök, mint a szél.

Várnai Zseni:

G É N E K

Az ősök génje bennem,

akiket nem ismertem.

Rég porladóknak sejtje

éli életét rejtve

véremben és szívemben.

Lehet áldás, vagy átok:

az ő szemükkel látok,

idegeikkel érzek...

Rég megszünt szenvedélyek

láza forralja a vérem...

talán innen ered költői

ihletésem.

Olykor tünődve kérdem:

-Tán vándor énekes volt

egy ükapám, az árva?

És ősanyám, mikor

a gyerekét várta

dúdolgatott

a hosszú éjszakán,

örömében

vagy féltében talán

és bársony szemével

a csillagokba nézett...

tőlük várt erőt

és segítséget!

Oly különös, amit érzek:

talán ők bennem élnek

én meg belőlük élek...

és folytatódnak szülötteimben

a GÉNEK...a GÉNEK...

Juhász Gyula:

Valami nagy...

Valami nagy, mély szerelem hiányzik,

Valami sírás, valami öröm,

Valami harc, valami csönd,

Valami nagy, mély szerelem hiányzik!

És így marad ez mindig, mindhalálig?

Mindig bús, csipkerózsa szívvel

A várás várában sejtem a sorsot

És így marad ez mindig, mindhalálig?

Szőke csodák, barna csodák,

Meddig csodálkozom csak rajtatok?

Ó, adjatok valami szépet,

Valami életet, halált,

Szőke csodák, barna csodák!

Hámori István Péter:

Őrződ vagyok

Szerelmet szül az éj a pamlagon,

Mikor a menny csillagágyára robban

Reád terítem pelyhes paplanom

Lekuporodva egy csendes sarokban

Vigyázom álmod, mert őrződ vagyok,

Hozzád rendelt a jókedvében az Isten

Éberségemtől félnek a bajok

s szeretetem az egyetlen kincsem

Ami megóv attól, hogy arcodon

Könnyfüggönyét leeressze a bánat

Idegenként is hozzád tartozom

neked taszít a tőled csent alázat

Békén aludj, most én virrasztok ébren

és ölelésed álmodban remélem.

A szívek melegében

Fáj, ha magad vagy, és nincs kihez szólj

Nagy-nagy tüzet raksz, és mégis fázol

De lásd a szívek melegében, könnyű dacolni a téllel

Ott, hol szeretnek, ott sosincs hidegség.

Télből tavasz lesz egy pillantástól,

Jön egy boldog perc és elvarázsol.

És így a szívek melegében könnyű megférni a téllel,

Künn a szél süvít, de hozzád el nem ér.

Bármily nehéz súly a szegénység

Ketten elbírhatják, van kit félts,

De ha nincsen egy társ, mit ér a gazdagság.

Legyen minden ujjadon gyémánt, fizesd szolgák hadát,

Semmi nincs, ami pótolhatná egy lélek jóságát!

Kell egy kicsiny pont a nagyvilágból,

Melyhez hű maradsz, járhatsz bárhol.

Hisz ott a szívek melegében tőled, s tőle szépül minden,

Rossz vagy jó a sors, te mindig visszatérsz.

Bármily nehéz súly a szegénység,

Ketten elbírhatják, van kit félts

De ha nincsen egy társ, mit ér a gazdagság.

Legyen minden ujjadon gyémánt, fizesd szolgák hadát,

Semmi nincs, ami pótolhatná egy lélek jóságát.

(Légy jó mindhalálig /musical/)

Robesque

.

Aludj velem

.

Ölembe fészkelődsz mielőtt elalszol.

Kezem lassan előre araszol,

hogy markomba simítsam melled.

Ez jó így! Ez kellett!

Jó így! Jó nagyon!

Még nem hagyom,

hogy magával rántson az álom.

Még nem! Még várom,

hogy Te a mélybe merülj,

hogy teljesen átkerülj

abba a másik, furcsa létbe,

az álmok színes mezejére.

.

Az én szemem is hunyva már.

A pillanat lesben áll,

s majdnem tudatom veszítem.

Ágyékom fenekednek feszítem,

bőröd forró, sima, lágy.

Ostorcsapásként sújt le rám a vágy.

.

Hallgatom légzésed ritmusát,

érzem véred áramát,

ahogy szíved nyugodtan, halkan

az enyémmel egy ütemre dobban.

Mellkasom hátadhoz simul,

testünk egymáshoz idomul,

mintha egyek lennénk. Egyek is vagyunk.

Tökéletesen összepasszolunk.

két test, mely eggyé lett.

Két test. Egy lélek.

.

Belélegzem illatod.

Vállad gödrébe csókolok

gyengéden. Ajkammal épphogy érintlek,

félve attól, hogy felébresztelek.

Megrezzensz. Nem is alszol tán.

Sóhajtasz, s azután

felém fordítod fejed.

Ajkaddal ajkamat keresed,

nyelveddel nyelvemért kutatsz,

száddal szorosan szájamra tapadsz.

Csókolsz. Vadul. Édesen.

Gyöngéden szenvedélyesen.

Csókollak. Csókodra szomjazom.

Ébren vagy? Vagy csak álmodom?

(nem tudom)

.

Ébren álmodva szerelmeskedünk,

majd egész éjjel úgy ölelkezünk,

mint kik örökre összetartoznak,

mert szívükben szerelmet hordoznak.

.

Boldogan hunyom le a szemem,

mert mellettem vagy, s együtt alszol velem.

Szemedbe néztem

Szemedbe néztem, s megfürödtem benne,

Olyan volt tükre, mintha kristálytenger lenne,

Melynek fenekén csillogó mélybarna homok,

Gyémánttá tördeli a felkelő napot.

Szemedbe néztem, s elmerültem benne,

Olyan volt színe, mintha nyári éjjel lenne,

Melynek égboltján ezüstös telihold ragyog,

Mit körbetáncolnak álmos csillagok.

Szemedbe néztem, s lángra gyúltam benne,

Olyan volt tüze, mintha izzó láva lenne,

Mi addig ég, míg csak a föld forog,

Míg a mennyben dalolnak angyalok.

Szemedbe néztem, s feloldódtam benne,

Olyan volt fénye, mintha bűbájosság lenne,

Mely árva lelkem velejéig hatott,

S gyújtott szívemben heves imádatot.

Szemedbe néztem, s eltévedtem benne,

Olyan volt vonzása, mintha mélységes mély lenne,

Mint szédítő, kábító, gyönyörű vad titok.

Szemedben láttam meg: Szerelmes vagyok.

Robesque

Baranyi Ferenc : Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd

szokott módját a széptevésnek,

téged aláznának meg a

bókká butított esküvések,

mért mondjam: csodaszép a szád,

mikor csak oly szép, mint az átlag,

te is tudod: az úgyse vagy,

akinek vágyra gyúlva látlak.

Egérfogáshoz épp elég

egy csöpp szalonna - macska sem kell,

cincogó lányokat szokás

lábról levenni közhelyekkel,

az ő receptjük ismerős:

célzás ruhára, hajra, gyengéd

figyelmességek közt nehány

jól időzített szemtelenség -

ez csapda csak s nem taktika,

nem bámulat, de szánalom kél

az áldozat iránt, kiért

fölös hűhó a macskafortély,

mikor csak bársony bőrödért,

s csodás ívű szádért dícsérlek:

arcod ne fesse hálapír,

Inkább haragpiros önérzet.

Tedd, hogy remek melled mögött

bonyolult szívedig találjak,

s ha szíved méltónak ítél,

fizesse értem meg az árat,

nászunk legyen ellenfelek

vívás utáni kézfogása,

egymás próbáját miután

mindkettő emberül kiállta,

amikor már nem érdekes

ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:

kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Őri István:

Egymásra hajló fák között

Egymásra hajló fák között,

boldog élettel hátam mögött

mennék Veled

nem számolnám a perceket

átölelném az éveket

s Téged

Egymásra hajló fák között,

feledett árnyak mögött

mennék Veled

nem néznék hátra már soha

léptem nem lenne tétova

mert éreznélek

Téged

Egymásra hajló fák között

szemem szemedbe költözött

testünk zöld fénybe öltözött

eggyé lettünk a fákkal

a titkokkal, a világgal

Veled

Egymásra hajló fák között

megálltunk egy tisztás fölött

s nem mentünk tovább,

mert megtaláltuk

a Tündérek Otthonát

Veled.

Somló Tamás : Olyan szépek voltunk

Olyan szépek voltunk

tiszta szívvel még

azt hittem hogy jó lesz

hogy neked így elég

valahogy össze omlott

minden és már nem tudom hogy mért

egyre hajtogattad sírva

nem számít hogy véget ér

pedig mindig azt hittem hogy neked ez jó!

A hajad mostanában

másként hordod már

de nekem ugyanúgy szép vagy

ugyanaz a lány

sokszor lopva nézlek

ahogy fáradtan állsz

nagyra nyílt szemekkel

talán egy jelre vársz

valahogy össze kéne jönnünk

mindent megbeszélhetnénk

egszer szépek voltunk együtt

hátha újra kezdhetnénk

talán újra kezdhetnénk

mert nekem ez jó

valahogy össze kéne jönnünk

mindent megbeszélhetnénk

egszer szépek voltunk együtt

hátha újra kezdhetnénk

talán újra kezdhetnénk

mert nekem ez jó.

szövegíró : Presser Gábor

Repül az idő - mondják.

Néha megijeszt, amikor a tükörbe pillantok,

és ott látom a nyomát.

Sokszor nincs időnk,

hogy elmondjuk, mit érzünk,

és amikor már késő, bánjuk.

Most megállok egy pillanatra, anya,

hogy elmondjam neked...

Gyerekkoromban sok mindent nem értettem:

hogy milyen keményen dolgozol,

mi mindent adtál fel a családért.

Lemondtál a vágyaidról,

sok álmod nem valósult meg soha.

Sokszor érezhettél csalódást,

és néha biztosan kétségbeestél.

De nekünk mindig a legjobbat adtad.

Nem futottál be fényes karriert,

és nem voltak drága ruháid.

Nap mint nap gondoskodtál rólunk,

aggódtál miattunk, főztél ránk,

szerettél bennünket,

nem vártál cserébe semmit.

Tudod, anya, most már tudom

és értem,

hogy két életet adtál nekem:

az enyémet...és a sajátodat.

(Cheryl Van Gieson: Csodállak és szeretlek)

Valerij Brjuszov

Virrad

Virrad. A tollam félretéve

mosolygok és rá gondolok,

lágy, gyermeteg tekintetére,

hangjára, mely körülcsobog.

Nézett már rám ilyen szelíd szem,

a hang sem új, e friss patak.

De vallom: szent e földön minden,

és áldott minden pillanat.

Rég ismert édes gyötrelemmel

csodálom válla szép ívét,

szépségét úgy iszom szememmel,

mint hajdan más valakiét.

S hunyó lelkemben újraéled,

miről azt hittem, rég halott,

a megfakult színekben élet,

elevenítő fény ragyog.

Szeretlek! - mennyi szép titok van

e szóban, mely mindenható!

Ha úgy halódom, megtiportan,

akkor is vallom: élni jó.

Sok elsuhant évezred álma,

mely most puhán felé lebeg...

Földi édenbe kaput tárva

szakadnak szét a fellegek.

Rab Zsuzsa fordítása

Karinthy Frigyes

Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni,

Hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek

Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,

Mert tudtam, hittem, hogy megérted,

Bő könnyeim, a könnyü bért,

Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent - íme, lásd,

Hogyan lehet szeretni mást,

Kiért mindent százszor megadnál,

Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,

Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,

Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,

Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e -

Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,

De jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész

Szabály és példa kárbavész -

Jobb lett volna meg sem születni

Nékünk, mint egymást nem szeretni.

Szergej Jeszenyin

Micsoda éj!

Micsoda éj! Nem alhatom.

Teliholdkor szökik az álom.

Még őrzöm és kuporgatom

maradék kincsem: ifjuságom.

Játék ez, dehogy szerelem!

Kihűlt éveim utitársa,

engedd most, hogy szegény fejem

belemerítsem holdsugárba;

mutasson gyötrött arcomon

irgalmatlan, kemény redőket.

Nem ábrándít ki, jól tudom:

sosem szerettél, én se téged.

Szeretni csak egyszer lehet,

s nekem idegen vagy te régen.

Hársak hiába intenek

térdig hóban, talpig fehérben.

Hiszen tudod, s én is tudom:

a kékes téli holdsugárban

nem virág porzik águkon -

halottan állnak, zúzmarásan.

Dobáltad kincseid te is

másoknak, s én is mást szerettem.

Játsszuk tovább - mindegy ugyis -

az olcsó szenvedélyt mi ketten.

Hát csak hazudj, s ölelj nagyon,

hamis tüzedtől hadd remegjek.

Kék májusról hadd álmodom,

s arról, akit sosem felejtek.

(Rab Zsuzsa)

Kosztolányi Dezső:

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Áprily Lajos

Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek

Tudom, hogy hull a nap,

örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

sírdombok mállanak.

Egy-egy kéz, drága kéz,

mindegyre elereszt,

mindennap vereség,

mindennap új kereszt.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis: ne remegj -

nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,

gondodból fény terem:

vers-lelkek lengenek

nyomodban ezeren.

Zászlós és halk csapat,

elszánt és bús-szelíd

vers-lelkek, viharos

vad korban tetteid.

S szűkülő kör mögött,

halkuló ház körül,

mélyülő bú felett

hűség áll őrödül.

Jó lelkek, annyian,

árvák és elesők,

szépséget szomjazók,

kútfődet keresők.

Szédülni nem szabad,

zuhannod nem lehet:

szirten is rózsaág

vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem

nem part és nem erő;

maholnap aszu ág,

szétvert és remegő.

Mentésre ingatag,

tartásra nem elég-

síkon át, hegyen át

kinyújtom tefeléd.

Örömök szállanak,

kedves fők hullanak,

vén sírok mállanak,

estére hull a nap.

Szem mögött, szó mögött

gondárnyék feketül.

És mégis- ne remegj:

lélek van teveled,

nem maradsz egyedül.

VÉSZI ENDRE:

Egész és meg nem bontható

Ez is vagyok, az is vagyok,

bánat, derű meg nevetés,

felhő, de közben napsütés,

beszélek is meg hallgatok.

Mint szervezetem, komplikált,

ellentétekből épített,

része a múló réginek,

s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,

saját képletű ötvözet,

amelyben megolvadt hegyek

érce-salakja bugyborog.

Ne követelje senki hát,

hogy kék legyek csak, mint az ég,

mint sós a só, - egyféleség,

egyhangú rossz egyformaság.

Bennem is tél, nyár változik,

lelkesség, fáradt fájdalom,

s akarom bár, nem akarom,

nevet a szív, kiáltozik.

S együtt e sok: élő, ható,

együtt e sok: a szenvedély,

a szirti csúcs, a bányamély:

egész és meg nem bontható.

Weöres Sándor

A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

cimkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan cimkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

ugy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája a meztelenség.

A kezdete volt csak...

De hát mért nem voltál elég, ha így

szerettelek? - Lassan derült ki, hogy

mit értünk egymásnak: bűntudatom

sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;

a fájó üdv új fájdalmakba vitt,

s közösségünk így maradt zaklatott,

ideiglenes: kegyetlen kapocs

zárta gyönyörét és tiltásait.

Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,

nem bíztam benned eléggé, s te bennem;

a legnagyobb jó voltál életemben

és most mégis a kevésért siratlak:

minden kincs a kezdete volt csak annak,

mit bűneim benned eltékozoltak.

Szabó Lőrinc

Add a kezed

Add a kezed, így szépen, csöndesen,

Nyugodtan add.

Sima, ragyogó tükör a szívünk,

Nem vet hullámokat.

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.

A csóknak édes mérge

Megmérgezné a nyugodalmunkat,

Ha hozzánk érne.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe',

Innen hova hághatna még a láb?

E csönd, e béke: ez itten a csúcs -

És nincs tovább.

Add a kezed; lenn lakodalmas nép,

Mirtusz menyasszonyfőn;

A mirtuszt édes, irigyled-e még

Itt, e kopár tetőn?

Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,

S a zuzmó tengve él,

A lelkünket a nagy csend összehajtja,

Mint két ágat a szél.

Add a kezed, látod lemegy a nap;

A nappal szembe

Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,

Kezed kezembe.

Add a kezed, egy percig tart csupán

Ez az igézet -

Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,

S több mint az élet!

/Reményik Sándor/

Major Gabriella: A boldogságmorzsák

A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,

tetszőlegesen előhívható pillanatok.

Örök jelenidejű emlékeink, amiket

végig magunkkal viszünk.

A türelem jutalmai.

A türelemé, aminek olykor megadatik

elleshetni a pillanatot:

Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli

sejtelemből kipattannak a virág szirmai:

ahogy az ígéretből kibomlik a teljesedés.

Amikor a bábból előbújik a lepke

és először mozduló szárnyán megcsillan

a születés hímpora.

Amikor a cseppkő könnyet ejt.

Amikor valaki egyszer csak megnyílik

számunkra görcs, póz, színészkedés,

félelem és félhomály nélkül.

Odahajol hozzánk és az arca, minden

mozdulata, szava és a lelke őszinte.

Kendőzetlen és – mert igaz ott és akkor –

gyönyörű és örök.

Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen

közelségek, mint a varázs, megtörjenek.

Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel

és eleven szívveréssel éltetni.

Amíg csak lehet.

Mert végig magunkkal visszük őket.

Ha mosolyt hozok....

Ha mosolyt hozok a könnyek helyett,

így maradjak meg neked.

Ha csillogóra váltom a szemedet,

így maradjak meg neked.

Ha kezed kezemben megremeg,

így maradjak meg neked.

Ha én melletted állok félve meg,

így maradjak meg neked.

Ha szeretnék együtt félni veled,

így maradjak meg neked.

Ha vagyok én neked a szeretet,

így maradjak meg neked.

Ha velem a szép még szebbé lehet,

így maradjak meg neked.

Ha te szépnek látod a lelkemet,

így maradjak meg neked.

Ha vagyok az, aki más nem lehet,

így maradjak meg neked.

Bognár Barnabás

József Attila

CSUDÁLKOZUNK AZ ÉLETEN

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,

De ha szomjazom, akkor friss patak,

Az én kedvesem az egeknek nyílhat,

De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,

Harmatos erdők az ő szemei,

Küszöbe elé terítném magam

Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbuvik a csók,

Testvéreihöz lopva jön ide...

Mező álmodhat össze annyi jót -

Az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk

S végigfutván a világi teren,

A hajnali égre leheveredünk

És csak csudálkozunk az életen.

Reményik Sándor:

Csak így...

Hogy mért csak így:

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom,

Én így érzek.

Ilyen messziről,

Ilyen halkan,

Ily komoran,

Ily ködbehaltan,

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel;

Űzött az élet,

S mégsem ért el.

Menedékem:

A nagy hegyek,

Az élet fölött

Elmegyek;

S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:

Én, örök vándor, s örök idegen.

Szepes Mária Haikui

ÚTMUTATÓ

Időtlen vagy. Boldog vagy. Halhatatlan vagy.

Ezt az örömhimnuszt énekli lélekmadarad.

Rá figyelj! A mélységben kísértő örvények kavarognak.

BIZONYOSSÁG

Békülj ki magaddal. S a világ megbékül veled.

Tudom ez csaknem lehetetlen, a legnehezebb.

Az anyag csapdáját mégis elkerüli szellemed.

VISZONTLÁTÁS

Annyi idő, talán évezredek múltán,

mindig így volt, s így lesz ezután.

Emlékszem rád. És emlékezel rám.

VIGASZ

Jó annak, aki lát, jó annak, aki más mer lenni.

Akkor is, ha üldözik, s kőzápor fenyegeti.

Egyedül ő fog e csapdából kiröppenni.

VÉGTELEN

Ne hidd, hogy befejezted, vagy befejezhetem.

Sohasem kértük, célunk a végtelen.

Jó volt haladni eddig kéz a kézben.

MI A KIÚT?

Embernek nincs. Ember feletti.

A menekülőnek oda kell emelkedni.

Az anyag sátáni maszlag. Az anyag a semmi.

HARÁCSOLÓ

Ne hidd, hogy nem kevesebb a sok.

Nedveidben örvénylenek tőle a viharok.

Elsüllyed miatta égi csónakod.

UTAZÁS

Megváltottuk a peronjegyet,

s várunk merengve, csendesen.

Nyüzsögnek körülöttünk bilincsbevertek.

ELSZÁMOLÁS

Mit tudsz magadról? Az vagy-e,

akivé Önvalód szerint lenned kellene?

Hosszú út ez, botladozás le és fölfele.

URÁNUSZ

Hogy csattog a patájuk! Sietnek.

Az Apokalipszis lovai közelednek.

Vak ostobák pocsolyáikban henteregnek.

Reményik Sándor

Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:

Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik

És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,

Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon

S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,

De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:

Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Reményik Sándor

Lepke-halál

Aranypiros pillangó száll le

Sötét, örökzöld éjszakába:

Egy idetévedt lombos fának

Tépett, hervadt, beteg-szép álma.

Szakállas vén torony-fenyők

Heverőt feszítnek alája.

E függő-ágyban elpihenhet,

Míg eljő csendes elmúlása.

Aranypiros pillangó száll le

Nagy, feketezöld éjszakába.