Lelkünk bugyrai (beszélgetés)

Dsida Jenő: A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz

bogárra, hegyre, völgyre,

virágra, főre, szétmáló göröngyre, -

Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,

selyemszőttes az álom,

pehelykönnyű és szinte-szinte semmi

s én erőtlen kezem

még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,

ami az Óceánnak

legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!

Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz

csak gyönge, nagyon gyönge.

__________________

Simon Ágnes: "ÉVFORDULÓ-KERINGŐ"

Harminchét esztendő

telvén jóban, rosszban,

Kevésben vagy sokban,

soha nem feledhetőn,

Sziklaszilárdan vagy

reszketőn, remegőn,

Hittel élt boldogságban

sorsotokkal telt valóságban,

Álmaitok meg nem

kopott fényében,

Szemeteknek ma is

égő tüzében...

Mert nem számít az idő, a hely, a kor,

mindaddig míg ott ahol

a szeretet lakik, ver tanyát,

S ad gyermekeknek

édes anyát és apát,

Ad hitvest, szeretőt, barátot,

hidegben két karral font kabátot,

Melegben hűsítő homloklehelt csókot,

Bánatban biztató édes-bús kis bókot,

Örömben ujjongó fényes mosoly-táncot,

Arcokon nem számolt láthatatlan ráncot,

Jelenben múltidéző álomporos békét,

Jövőben az elmúlt évek minden gyönyör-szépét...

Ó, nem is kívánhatnék többet jobbat néktek,

De bárhová is kézenfogva mindig együtt léptek,

Viruljon a nyomotokban hosszú békés élet,

S kísérjen a lelketekben e szívből szóló ének!

A HALÁL APRÓDJA

Egyszer nagyon fájt már az élet.

Fájtak a szeplős féregarcok.

Fájtak a csókok s fájt nem tudnom:

Minek kínlódni ezt a harcot.

Ha még harc lenne! Mell a mellnek!

De kis kenyérért sántikálva,

Éhes férgekhez dörgölődzni...

Kéjjel gondoltam a halálra.

Menni, csak menni gyorsan! gyorsan!

Itthagyni minden kis cókmókot...

S lelkem a halál apródjával,

Egy kis golyóval sugdolódzott.

Te nyitod hát ki, ó te áldott,

A szent kaput a végtelenbe!

- Bohó, magad lásd, hova vágyol...

S ráütött rögtön a szivemre.

...Friss deszkaszag áradt köröttem

És zizegett a tömő forgács...

És sötét lett, s a nagy sötétben

Kezdődött furcsa sürgés-forgás.

Gyors szú őrölte már a deszkát

És kuncogtak kis éhes férgek...

Amiktől ott fenn undorodtam,

Most lakomázni hozzám értek...

- Megcsaltál, vén csont. Azt igérted,

Hogy tenálad valahogy szebb lesz.

Hittem, bolond, és idevágytam

A férgektől - az új férgekhez.

Csúf, csúf ott fenn és fáj az élet.

Fáj a csók és jaj, fáj az álom,

És mégis szép és mégis élet,

Nem baj, csak fájjon, soká fájjon!

...Kacagott a halál apródja

És elsuhant a szívem mellett...

S az orvos szólt kezét dörzsölve:

Két hét mulva már föl is kelhet!

GYÓNI GÉZA

Szabó Győző Gyula

Úgy szeretném...

Csókom ne kérd, elvárni nem szabad,

Vagy lesz, vagy nem, hogy múlik napra nap,

Azt akarom, hogy én akarjalak!

Más városban, hol este csíp a fagy,

Erdő mélyén, hol vadkan rajtakap,

Azt akarom, hogy én akarjalak!

Nappal, ha egymást ismerni sem szabad,

Éjjel, ha ágyamban kínálod magad,

Azt akarom, hogy én akarjalak!

Nem tehetsz semmit! Kirké hiába vagy.

Duzzogj akár, vagy alázd meg magad,

Azt akarom, hogy én akarjalak!

Próbálj csak adni! Kérni nem lehet.

Úgy szeretném, hogy én szeresselek!

Szilágyi Domokos - Észrevétlenül

Látod, már nem is veszlek észre,

úgy jársz-kelsz csendesen -

nem csábítasz a széptevésre:

épp csak vagy, kedvesem.

Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,

test álma, lélek pihenése:

vagy hő nyaram és hű telem,

úgyhogy már nem is veszlek észre.

Hiányozz, mint ha álmom, étkem

cserbenhagy csendesen -

hogy ne maradjál észrevétlen,

szakadj el tőlem, kedvesem.

És kóboroljak és vacogjak,

mint egy gazdátlan háziállat,

ki nem vár mást, egy falatot csak -

és hadd higgyük, hogy megtalállak.

Szilágyi Domokos

Altató

Körbejár az éjszaka

Elringat majd minden álmos fát

Jó barát az éjszaka

Csodaszép álmok várnak rád

Egy kicsit még a lámpa is ég

Maradjon kinn a sötét

Aludj hát, jó éjszakát

Ne félj, ne félj, vigyázok rád

Körbejár az éjszaka

Minden fényes könnyet összegyűjt

Égre szórja gyöngyeit

S bánatod, mint lepke elrepült

Kicsi vagy még, senki sem bánt

Paplanod csupa virág

Aludj hát, jó éjszakát

Ne félj, ne félj, vigyázok rád

A csillagfényes ég vigyáz rád

Az áttetsző sötét vigyáz rád

Még minden mozdulat rád vigyáz

Még minden gondolat rád vigyáz

Még álmatlan szemem rád vigyáz

Még egész életem rád vigyáz

Kamarás Klára

Holdezüst romantika

Ezüstös fény hull most a házra,

beles a hold az ablakon,

és holdezüstre festi lágyan

a hajam, a karom ... a vállam...

S az ágyon , nyáréji melegben

ezüstfénytől ragyog a testem.

Most igy, csak igy érints te drága

és bársony legyen minden szép szavad,

hisz ez varázslat, ez a hold varázsa,

megtörni hangos szóval nem szabad.

Ó símogass! Én mindig arra vágytam,

hogy simogass, ahogy a holdsugár...

Hát nem tudtad, hogy régen erre vár

a hajam...és a karom...és a vállam...

És csókolj úgy, mint seki mást

és csókolj úgy, mint a mesékben

mintha azt hinnéd, nem szabad,

és én kérlelnélek, hogy... miért nem?

És csókolj vadul és mohón,

hiszen lobogó tűzzé váltam

csókkal boríts, ahol csak érsz

ezüst nyakam... ezüst hajam...

a karom és ezüstös vállam...

Elbújt a hold.

Elönti a szobát a lüktető sötét..

Ne sajnáld az eltünt ezüstcsodát:

Majd kárpótollak mindezért.

Juhász Gyula: Tavaszi éj

Feketefátylas ég alatt

Mezők és tornyok alszanak.

Alszik Milano, Moszkva, mind,

A vágyaink és bajaink.

De lenn az áldott föld alatt

A szent csírák nem alszanak.

Az örök erjedő erők,

Dúsan, vígan gerjednek ők.

Szívek hamvából ég fele

Nő, nő az Élet gyökere.

Örök törvény parancsa szól

S egy éj során száz hant alól

A sarj kikél s minden felett

Arany napunk is fölnevet!

Várnai Zseni

KÖNYÖRGÉS AZ ÉLETHEZ

Ó Élet! Ha majd hallod, hogy kiáltalak,

Ha meggyűlnek majd fölöttem az árnyak,

Ne hagyj elveszni engemet.

Ne hagyd, hogy szememet lezárja az álom,

Ne engedd bitangra ölbéli jószágom,

Ne hagyj elveszni engemet.

Tudom, hogy sanyarú, prédasors az árva,

Ne hagyd, hogy kicsinyem idegen kéz bántsa,

Ne hagyj elveszni engemet.

Míg fiókmadaram szárnyra nem bocsájtom,

A sírban se lenne nékem nyugovásom,

Ne hagyj elveszni engemet.

Emelj karodba szeretve, anyásan,

Engedd, hogy kis bimbóm hasadását lássam,

Ne hagyj elveszni engemet.

Engedd, hogy nevessek, engedd, hogy örüljek,

S egyszer csak színesen, fénylőn felrepüljek,

Ne hagyj elveszni engemet.

Engedd, hogy még kicsit csodáljalak Téged,

Hisz vértől szennyesen, így is szép vagy, Élet,

Ne hagyj elveszni engemet.

(1915.)

Szabó Ila: Epilóg

Már csendesen szeretlek,

Szelíd szavam se szól.

Könnyebb neked, ha vágyam

Csak hangtalan dalol.

Nem várlak, nem kereslek,

Nem álmodom veled,

Feloldom gondod, vétked,

Mit én hoztam neked.

S a csöndes könnyek éjén

Én áldva áldalak,

Köszönnöm kell, hogy voltál

Egy boldog pillanat.

Lenyugszik lassan bennem

A lánggal égő láz,

De életedre titkon

Tekintetem vigyáz.

Gárdonyi Géza

MIKOR A GYERMEK...

Mikor a gyermek gőgicsél,

az Isten-tudja, mit beszél!

Csak mosolyog és integet...

Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?

S mint virággal az esti szél,

az anyja vissza úgy beszél,

oly lágyan és oly édesen...

De őt sem érti senkisem.

Hogy mit beszélnek oly sokat,

apának tudni nem szabad:

Az égi nyelv ez. Mély titok.

Nem értik, csak az angyalok.

Juhász Gyula:

Hajnalban a naphoz

Én most szeretlek, mikor még az éjjel

Vert seregének árnya fut tova

S csak a magányos és bús jegenyének

Szűz homlokán ég fényed mosolya.

Én most szeretlek, mikor szent keletnek

Mély tengerén ring arcod, az örök

És sugaraid álmodón remegnek

A paloták és kalyibák fölött.

Még vár a hajnal, de az éj halott már,

Trillák csattognak, lombon, bokron át,

Oly dús az ég keletre, mint az oltár,

Mely várja a nagy, ősi áldozást.

Majd jön a nappal, a vásár, a hajsza,

Fölkél vackáról ember és barom.

Én most szeretlek és neved e dalban

Ezer madárral hadd magasztalom!

József A.

AZ ÉDESANYJÁNAK

Rajzás és nyüzsögés szivemben,

széllé kellene kerekednem,

ablakról ablakra szétfutni

s függönyötökben elaludni.

Jobbkezed csendes órazengés,

balkezed télesti derengés.

Örülök néked ködön át is,

ledobnék érted pacsirtát is.

Arcomat olajtól haraggal

hányszor törültem zsákdarabbal!

és nyálkás kosarakkal jártam.

Engedd, hogy fátokat fölvágjam.

Lábadhoz leülvén, simitsd meg,

hulló hajamat erősitsd meg,

szülőcském, fillérem aranyja,

mennyezetemnek édesanyja.

Szelid dörgésben, jó harmatban

csurgóra húzott rossz kalapban

nem fogok bolyongni már többé,

űlök és mosolygok örökké.

Szól az ördög: – a világot

Én egymagam teremtettem,

Az Isten mit henceg véle?

Nem is segített az Isten.

Hét nap tartott a teremtés,

Ezt jól mondja a Biblia,

Csakhogy engem átragasztott

Itt van benn a nagy hiba.

A semmiség tar ágára

Kanyarítva kilenc farkam,

Fejjel lefelé himbálva

Teljes hétig tanakodtam.

Első napon ágyékomból

Vettem egy csöpp lázhólyagot,

S addig fújtam, míg szétpukkadt,

Ebből lettek a csillagok.

Másodnapján egy szilánkját

Rohasztottam, míg nyüves lett,

S a nyüzsgők mind falták egymást

Akár kövér, akár nyeszlett.

Harmadik nap kigondoltam

Hím-csírát és nőstény-petét:

Utódjuk lesz, míg vad vágyban

vájják egymás alsó felét.

Negyednap a hemzsegésre

Szellentettem egy vastagot:

élők közt a legmohóbbja

ettől mindjárt észt is kapott.

Ötödik nap megcsináltam,

hogy nyakamra ne nőjenek:

melyik végre mit elérne,

tüstént érzi, beteg, öreg.

Hatodik nap gödröt túrtam,

Oda sorra bepotyognak,

Maguk helyett hátrahagyják

Egész sorát utódoknak.

Hetednap jól összeráztam

Igazságot, hazugságot,

Farkon lógva elaludtam,

Így ringatom a világot.

Bárhogy is; se én, se Isten

Nem örvendünk tiszteletnek,

Ő szeretné, nekem nem kell,

úgyis csak engem követnek.

Összegyúrnak mocskot-pocskot

Hét nap alatt művük készen.

Torony épül serblijükben,

így majmolják teremtésem.

Weöres Sándor:A részeg ördög

Hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő

ugyanaz lenne tényleg

mint az, aki a képen nevető

arcával az enyémhez

simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?

Én már semmit sem értek.

Én megmondtam neki: „Nem érdekel,

anyádék hogyan éltek.

Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”

Mindennel egyetértett.

Most napokig némán járkál le-fel,

mint egy sebzett kísértet.

Mintha egy ádáz idegen erő,

valami ismeretlen

holtak lelke rikoltozna elő

a szánkon – nem mi ketten…

Sótlan a leves, mondom, mire ő:

hogy én sosem szerettem.

Most mondd: ha már csak egymást öli két

ember, nem jobb, ha válik,

mint valami vétlen bűn örökét

hurcolni mindhalálig,

mikor a végső perc mécseseként

egy gyűlölt arc világlik?

Csak érteném, csak tudnám legalább,

hogy kezdődött, mi hozta

létre – a társadalom? a család?

Isten? hogy megpofoztak

négyévesen? – ezt a fekete lánc-

reakciót, a rosszat…

Olyan mindegy ugyan. A lavinát

elindíthatja bármi:

görögjön életek sorain át…

Hogy képzeltem: talán mi…?

Csúszik velünk is lejjebb a világ –

ki bír útjába állni?

(Rakovszky Zsuzsa)

Nélküled..

Ezer csillag fényével égtem,

Most sötét az éjszaka.

A végtelenből a semmibe léptem,

Egy új élet még újabb korszaka.

Fázni kezdek, ha eljön a tél,

S vad játékot űz a képzelet:

Egyedül vagyok, süvít a szél,

S Titokban suttogom a Neved.

Sebzett ajkam, vérzőn is énekelt

Most néma mind a táj.

Kiáltásom, a messzeségből útra kelt,

S most süket fülekre talál.

Tűz-melegben égek, nyári estéken

S vad játékot űz a képzelet:

Egyedül vagyok, s az üres széken

Ellepi a por belevésett Neved.

Daerion Whisperwind

Children Of Distance - Emlékezz rám!

Hazudnék, ha mondanám, hogy nem tör rám a gondolat

Hogy lesz, amikor már csak úgy hallhatod, majd a hangomat

Ha felteszed a lemezem, hogy szóljon a rímek hegye

De ha hívni próbálnál, túl késő, nem lesz aki felvegye

Így egy kicsit megkésve, itthagyom most emlékbe

Mindazt, ami ennek kapcsán szivárgott az elmémbe

Elvégre már olyan régen belopták a fülembe

Hogy gondosan pakolgassam a szavakat az ütemre

Létezésem értéke, és elmúlásom rémképe

Beolvadt a zenémbe, de lehet, hogy nem kéne

Mert mért ne, kit érdekel, minek mi a mértéke

Úgyis por és hamu lesz mindegyikünk a végére

Ha szerencsém van, esetleg még azt a kort is megérem

Hogy földi létem tágabb összefüggéseit megértsem

És ezt soha nem kérem, de mindig reméltem

Hogy tovább él az emlékem, a barátaim lelkében.

Erdő mélyén dús fa lombját, fújja még a szél

Egyedül csak én nem értem, miről mit beszél

Bánatomban forgolódom, görnyedek a földre

Egyszer megígértem, szeretni foglak téged mindörökre

De elhagytál, nincs tovább, vége minden szépnek

Nem maradt már semmi, csak egy ének fel az égnek

Még mindig hiányzol, mindennap gondolok rád

Minden percben fognám kezedet, csókolnám a szád

Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben

Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben

Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem

Dallamok mögé rejtőzöm, mert mind idáig féltem

Talán utoljára mondom el mit érzek, de ez így marad

A hős szerelmes távozik, most véget ér a színdarab

Szívem mélyén magam mögött hagynám ezt a világot

Csak annyit kérek, emlékezz rám, és ne kérdezd meg ki bántott.

.

Szavam szívekbe furódó, dalból indítható rakéta

Mi nyomot hagy az éterben, megérzi a Planéta

De ki a hallgatásom nem érti, az a beszédemet sem

Aki nem lát a sorok mögé, hogy is várhatnám hogy megértsen

Ez az életem emléke, emlékeztet elméket

Hogy már nem vagyok itt, de néha mégis fellépek

Csak játszottam és kacagva ástam a síromat

Most meg a sírköves a sírkőre valami szívhez szólót írogat

Bocsánat, ha most könnyes szemmel szemléled ezt

Így az idő távlatából, már minden másképp fest

Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal

Tele félelemmel, ja, hatalmas falakkal

Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem

Nevem alá pedig ezt a pár kósza sort vésettem

Születtem nyolcvan, éltem halálomig

De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.

Juhász Gyula - Alvás előtt

Esténkint - régi keresztény szokás volt -

Számot vetek a lelkiismerettel:

Mit tettél ember, mit vétettél ember?

És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.

Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman

És álmosan, mert minden áldott reggel

A régi vágy von: kelni napkelettel.

Azután mentél, mert az élet: menni,

Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.

És mit vétettél ember? Ember voltál

S embernek lenni: siralmas való már

És dicsőséges. Mint a csillag csillag

S a rög csak rög, az ember is csak ember.

Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,

Amíg az élet mégis tűrhető,

Míg ébredésre kedv van és erő.

S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,

De új igét még mondhat és ha lankadt

Szegény karod az ölelésre, lelked

Ölelni tud jövőt, világot, embert.

Várnai Zseni - Bántanak, Anyám!

Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra,

ha bántottak vásott nagyobbak,

kicsinyke gyöngét, engem,

tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam,

mily jó is volt akkor karodba menekednem:

Bántanak, Anyám!

Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél,

mert tudtad, hogy jó vagyok,

és elosztom a falat kenyerem,

s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak,

tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem,

ha bántanak, Anyám!

Most hívséges, igaz tanúm lehetsz a világban,

mert újra csak megűznek

a szívtelen, gonosz nagyobbak,

halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik,

mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak:

bántanak, Anyám!

Takács Irén: Az édesanya

Ha beteg vagy fáradt,

És ha gyötör a bánat,

Betakar, vígasztal,

Megveti az ágyat.

Szeresd ezért nagyon

Az édesanyádat!

Sokszor bizony rossz vagy,

Talán nem is láttad

Mikor a két szemén

Könnyek vontak fátylat.

Tiszteld ezért nagyon

Az édesanyádat!

Ő mindig gondol rád,

Megvarrja a ruhád,

Egész bap dolgozik,

Késő estig fárad.

Tiszteld, szeresd ezért

Az édesanyádat!

Gondolj mindig arra,

Hogy a legdrágábbat

Addig kell szeretni

Míg melletted állhat.

Tiszteld, szeresd ezért

Az édesanyádat!

Mama

Egy megfakult képet nézek

magam mellett érezlek Mama.

A képről egy kicsi lány néz vissza

de szép is voltam valaha!

Maréknyi hajam szikrázó Nap

vakító, selymes tünemény.

Rémült arcocskám olyan bársonyos

Mama… ilyen voltam én?

Hatalmas masni göndör hajamban

érzem még rajta kezed illatát.

Szegények voltunk, jól tudom

mondd, miből vetted ezt a szép ruhát?

Majd’ ötvenéves a kép

nem fogott rajta az idő, Mama.

De te elmentél tőlem

több mint húsz éve nem jösz haza.

Szikrázó hajam őszbe vegyül

gyűlnek fölöttem kormos fellegek.

Mióta itt hagytál, semmim nincsen

csak a toldozott emlék, mit kergetek.

Nekem nincs kihez mennem

nem vár senki gyermekként haza.

Nem búcsúztál, úgy hagytál el.

Miért nem vigyázol rám, Mama?

Áprily Lajos: Könnyek

Hogy hullanak... nem tartóztathatom,

a fagy s a köd beteg szememre hat.

Úgy ömlenek, hogy megsirathatom

velük minden, minden halottamat.

Reményik Sándor: Egymás helyett

Van egy barátom, végzetesen más,

És végzetesen mégis egy velem.

Én végigálmodom az álmait,

Ő végigéli az én életem.

Ő helyettem is él, szenved, szeret,

Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,

Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.

Én benne eltemetett vágyaim

Hazajáró lobogását látom.

De néha őt kísérti egy-egy álom:

Mennybe törő és földbe temetett,

Álom, amelynek folytatása

Csak bennem, az én lelkemben lehet.

Azt én nevelem, azt a gyökeret.

Titkos virágként világra hozom,

Nap felé fordítom a szirmait,

S égre festem egy halvány hajnalon.

Van egy barátom, végzetesen más,

És végzetesen mégis egy velem,

Barátságunkban épp ez a varázs.

Én benne élem égig magamat,

Ő bennem álmodja magát az égig.

Ha találkozunk egy más csillagon:

Szerepeinket talán kicserélik.

Algernon Charles Swinburne:

Tenger és alkonyég között

Tenger és alkonyég között

a szerelem hozzámszökött.

Örömre bú jött, napra éj,

a hosszú vágyra kurta kéj,

s óh, szerelem, reád mi jött

tenger és tengerpart között!

Tenger és kikötő között

az édesből keserű lett,

a vágyból könny, a könnyből láng,

holt kéjből új vágy, új fulánk:

s a szerelem így font-kötött

a tenger és homok között.

Tenger és napnyugat között

egy órát köztünk font-kötött,

de már suhant is, fürge láb,

a tegnapok után tovább

az arany vízen; jött s szökött

tenger és tengerhab között.

S tenger fölött és part alatt

minden vágy meghalt, elszunnyadt.

Az első csillag látta, míg

kettőnk egy lett; a második

csak engem látott magamat,

tenger fölött és part alatt...

(Babits Mihály fordítása)

Várnai Zseni: CSODÁLATOS

Miért keresnék távoli csodákat?

hiszen, hogy élek, maga is csoda!

Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,

csodálni ezt meg nem szűnök soha.

Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,

csoda, hogy érzek és gondolkodom,

képzeletemben képek szárnyasodnak

s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?

Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?

Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik

e furcsa szellem titkos búhelye?

Csodálhatnám a napot és a holdat

s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;

de mért szállnék a messzi csillagokra,

hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,

oly egyszerű és mégis oly csodás,

ahogy a rügyből a levél kipattan,

mégis mi hát egy új fogantatás?

Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,

mi a remegés, mi a félelem?

S mily különös, úgy csüggni mindhalálig

egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,

ő én vagyok, de mégis Ő maga.

Csodáltam őt, amikor járni kezdett,

mikor kibuggyant legelső szava,

s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:

lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?

s mikor benne is képek szárnyasodtak,

akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,

s ahány ember, megannyi képzelet.

Mindenki lát, csupán röptén elfogni

kevesen tudják ám a képeket,

művésznek mondják az ilyen varázslót,

aki szavakba, színbe, kőbe vés,

de honnan ez, én is miként csinálom?

Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!

Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!

Akár a mag, amely egy sziklacsúcson

gyökeret ver s kövek közt megfogan.

A szél a gyönge magvat elsodorja,

de erős az élet és megtapad...

Csodálatos az élet és hogy élek

s hogy én is adtam életmagvakat!

Karinthy Gábor:Éjszaka

Állok a lelkem éjszakáján

magamban és rád gondolok.

Egykedvűen és gőgösen -

ha nevetek, nem zokogok.

Ha jól van így, hát jól van így is, -

olyan mindegy, hogyan szeretlek.

Olyan mindegy: virág vagy éjfél,

hogy megöllek vagy megölellek.

Én megnyitottam egy kaput,

öklöm a zárat leütötte.

Te behunytad a szemedet,

nem érdekelt, mi van mögötte.

Nem érdekelt mi van mögötte,

az a kapu nyitvamaradt.

Az a kapu ásít utánad,

bárhová indul az utad,

mindegy, ha futsz, vagy vándorolsz,

hajszollak-e én vagy kerüllek,

nagymesszi jársz, belémbotolsz,

vágyom utánad vagy megöllek,

vagy hallgatok, vagy ordítok,

csöndes vagyok vagy haragos!

mert összeforraszt minket, hajrá,

szerelmem, mint a vaskapocs.

TÓTH ÁRPÁD: ELEJTETTED A NAPOT

Rád gondoltam délután,

Fönn az arany nap sütött,

S lehunyt szemhéjaimon

Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden

Tüzesítette a fény,

S szemlehunyva a szokott

Utazásra vártam én,

Arra, mikor - halk hajó

Titokzatos tengeren -

Fekvőszékem útrakél,

S lázam sodrán ring velem

Felelőtlen, gyönyörű

Fantázia-tájakig,

Ahol romló életem

Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sohse lesz,

Mindaz, ami sohse volt -

Így indultam ma is el,

Húnyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.

És úgy hajlott rám a nap,

Mintha pilláimra a

Rózsaszínű parazsat

Az a szent fény ejtené,

Mit még ott látott a szem

Isten-atyja kebelén,

S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,

Telin, forrón, hirtelen

Rád gondoltam s arra, hogy

Messze vagy, és jaj nekem.

És megriadt szemeim

Felpattantak: a hegyek

Csúcsain már pirosan

Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió

Vad erővel elkapott.

Úgy éreztem: kezeid

Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,

Minden fénynél édesebb,

És én ezt csak most tudom,

Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan

Elejti már a napot,

S szívemben is csöndesen

Elhallgatnak a dalok.

Ady Endre - Nem adom vissza

Visszaadok én mindent,

Ha visszaadni lehet,

De nem adom vissza

A szemed.

Belőlem fognak nézni

Téged és egy kék tavat

S mit a földön nézni

Még szabad.

Visszaadok én mindent,

Ha visszaadni lehet,

De nem adom vissza

A szemed.

Reményik Sándor: Szivárvány

A párában a vízesés felett,

Halványan, mint egy álom,

És testetlenül, mint egy lehelet:

Az örökifjú szivárvány lebeg.

Megrokkannak a sziklák, a hegyek,

A kő mállik, az erdők sírba térnek,

Új medret tör a patak magának,

S a régit testálja a feledésnek.

Megőszül a világ.

De a szivárvány mindig egy marad

S színei meg nem fakuló csodák.

Örök ifjan és egyformán lebeg.

Halványan, mint egy álom

És testetlenül, mint egy lehelet.

Mint a művészet az élet felett.

Minden lélekben van egy kis szivárvány,

Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,

Hogy egy másik lélek átmehessen rajta, -

Ennek a hídnak hídpillére nincsen,

Ezt a hidacskát csak az Isten tartja,

Az Isten, aki a szívekbe lát.

"Én vagyok a Te távoli

társad és örökös barátod,

kinek kezét sose fogod meg

s igazi arcát sose látod.

Én is, mint te, egyazon úton

járok szüntelen körbe-körbe

s éjszakánként ugyanúgy nézek

önmagamba, e furcsa, görbe,

törött és fátyolos tükörbe.

De nem szabad velem törődnöd,

legfeljebb ints egy lenge búcsút

felém, ha más tájakra visz

ez a vidám és néha bús út,

mely annyi felé kanyarog,

mert szánalmasan gyönge, gyatra

vadász, ki másra is figyel,

mint az üldözött drága vadra:

célod, hogy rálelj önmagadra."

(Dsida Jenő Tízparancsolatából)