Lelkünk bugyrai (beszélgetős fórum)
Várnai Zseni
MEGYEK A KÖDBEN
Megyek a ködben, mint az árnyék,
mintha nem is a földön járnék,
ködóceánon, köddé válva
lebegek el az éjszakába.
Beléveszek a szürke ködbe,
csak a szívem húz még a földre,
minek a szív, egy kóbor árnynak,
odadobom éhes kutyáknak.
Szív nélkül könnyebb messzeszállni,
úgysem tudott, csak fájni, fájni,
ős ködgomoly, ölelj magadba,
anyám vagy te, világok anyja.
Cseh Katalin - Csönd és árnyék
Csönd árnyéka
Árnyék csöndje
Egyre pereg
Isten könnye
Árnyék csöndje
Csönd árnyéka
Földön hever
Hold játéka
Csöndárnyalat
Árnycsöndlelet
Csönd suhan el
Árnyunk felett.
Juhász Gyula: Az élet szonettje
...És minden alkony opálosan éled
És minden hajnal szőkén rámkacag
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!
És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, ami dalra méltó
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.
És nem fáradok el téged szeretni
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed
S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.
Radnóti Miklós
SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
1944. április 30.
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?
Nagy László
Amikor mennem kell, egyedül kell mennem.
Aki most szeret, senki nem jön velem.
Szeretetem emléke él majd benned tovább,
itt leszek veled, és vigyázok majd terád.
Amíg rám gondolsz és szívedben élek,
addig a szeretetem itt lesz majd véled.
Csukd be a szemed, ha engem látni kívánsz,
hallgasd a szelet, ha most is hallani vágysz.
Ott lesz az arcom, mélyen a szívedben,
ott lesz minden szavam az emlékeidben.
Csak behunyod a szemed, és rád mosolygok,
csak hallgasd a csendet és hozzád szólok.
Minden örömödben ott leszek neked,
minden bánatodban osztozom veled.
Csak a szíved mélyéről szólj majd hozzám,
azonnal itt leszek, amíg gondolsz rám.
2006. október 22.
(Hajdu Mária)
Simon Ágnes: Léleklobogás
Lélek
Lobogás
Élet
Csobogás
Csókok
Csendülő
Násztánca
Lüktet
Remegőn
Rezdül
Epedőn
Csillag
Ragyogás
Átjárja
Bánat
Feledés
Fénylő
Nevetés
Párás
Pillanat
Nem moccan
Ábránd
Áhítat
Nem-várt
Alkonyat
Selymes
Gondolat
Megroppan
* * *
(Örömmel fedeztem fel ezt a fórumot...Gratulálok hozzá!
Igaz, én még igencsak "újonc" vagyok itt...de szeretettel küldöm ezt a versemet.)
Memento
Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hinár karokkal rája tapadnak…
S ha soká késel, majd nem találod.
Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irígy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.
A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak.
(Gyóni Géza)
Nagyon tetszett az úti beszámoló élménye és hangulata. Akárcsak, mintha magam is ott lettem volna. Ezt erősítik a szépen fotografált képek illúziói. Köszönöm János!
Szabó Lőrinc: Őszi fák
Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt miden kis leveled,
mint az újszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr, vagy öreg papír zörögsz,
ha szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenként markolja a fát
és fölgyújtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vígan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele,-
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
ígér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! - Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.
Dal
az életről
Néha nehéz,
néha könnyebb,
néha mosoly,
néha könnyek,
néha megbocsátás,
néha ítélet,
néha csüggedés,
néha remények.
Az Élet az,
mely nyomomba' jár
ha megállok,
ő is megáll
s vár,
hogy induljak már,
mert nincs idő
ott van mögöttem
a következő,
kit lökdösni,
rúgni kell
és bíztatni,
ha menni nem akar:
"Igyekezz!
Végezd életed hamar!"
Néha ilyen,
néha olyan,
a fő, hogy
ne vedd komolyan
ne hallgass rá,
mondjon, 'mit akar,
hisz nemsoká'
minden jó lesz
a közömbös
-kedves föld
betakar.
Őri István
Olyan jó néha angyalt lesni
S angyalt lesve
a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megfürödni
S mesék tavában mélyen,
mélyen ezt
a világot elfeledni.
Wass Albert
Dsida Jenő - Tündérmenet
A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.
Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.
Őri István
ÜZENŐ
Amikor a fák égig érnek,
és meséket mondanak a tündérek,
akkor gyere...
amikor a hold fényesen világít,
s a bársony-éj utolsókat ásít,
akkor gyere...
amikor a harmatcsepp énekel,
s rá messzi-szellő felel,
akkor gyere...
amikor Isten lejön közénk,
s minden, mit hozott, a miénk,
akkor gyere...
amikor győztél a sötét éveken,
s, ím, valaki Neked üzen,
akkor gyere...
várlak,
Kedvesem...
Buda Ferenc
Szürkeszemű
Szürkeszemü szelid este
ereszkedik a szivemre.
Szürkeszemü szelid éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgysem bánod,
úgysem voltam, csak barátod.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek.
Akarom, hát elfeledlek.
Elfeledlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt;
de szíveden fehér hó volt.
Fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen.
Nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó.
Nadányi Zoltán
Üzenet
Gyors a madár és gyors a felhő
gyorsposta nem kell most nekem
a kis csigára bízom inkább
vigye el üzenetem.
Fűszálon kúszva, porban csúszva
csigabiga menj, hírvivő
a nagy tavat kell megkerülnöd
a nagy hegyet: ott lakik Ő.
Évek múltán, ha odaérsz majd
lesd meg, mikor a kertben ül
mikor nincs senki a közelben
csendesség van a ház körül.
Csigabiga bújj elő akkor
add át a bús üzenetem
mondd meg neki, te vagy a postás
tőled üzenem: szeretem.
François Villon
Faludy György
Haláltánc-ballada
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,
nincs szív, mit krdom át ne járna,
enyém a föld!"... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfutta, mint egy porszemet.
- Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az nyílt: keszeg magiszter
táncolt végig a szobán,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit hegged nem takar,
igyál, testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
..."Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugráltunk bakot."
"Jövök már!" - szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből már senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó válegény:
"Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre,
s kuvikhan szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincsed elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aránypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
meg egy gyönggyel kivart ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" -
de ő, rút foltot fetve mellén,
mely, mint rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
- Tunyán helyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted"
s vállára vette jéghideg
kezét , míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a töbiek.
- A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mnt a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Váci Mihály
Ha érdemes - ha nem
Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
érdemes lesz, - hiszem.
Nehéz - s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
ledöfne - úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
- vívni, mégis azért, mi
csak együtt sikerül:
- mindez ma sem volt könnyű,
- s nem lesz könnyű sosem -
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes - ha nem.
Komáromi János
Ismétlő
legyen álom
legyen béke
legyen minden
rossznak vége
kiálts érted
kiálts értem
kiálts talán
majd megértem
csendes szavak
csendes dalok
csendes vágyak
és sóhajok
lázít a tett
lázít a test
lázít az éj
altat az est
csókod selyem
csókod márvány
csókod tűnő
szép szivárvány
dalod elnyel
dalod ölel
dalod néha
értem jön el
lángom éget
lángom vadít
lángom lelket
felszabadít
látok csendet
látok vágyat
látok értem
vetett ágyat
hiszek szóban
hiszek dalban
hiszek bolond
önmagamban
várok múltat
várok jövőt
várok jelent
az eltűnőt
hívok álmot
hívok mesét
hívok igaz
boldog regét
sötét éjben
sötét égen
sötét árnyék
lánggal égjen
valaki hív
valaki kér
valaki még
mindig remél
a vers szavak
a vers dalok
a vers igaz
benne vagyok
Áprily Lajos
Ajánlás
Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát
Komáromi János Ülök
Mit vártam,
mit kértem,
mit hittem?
Nem tudom.
Már nem tudom.
Nem tudom mi éget ,
nem tudom mi fáj,
nem tudom mit érzek,
nem tudom mi bánt.
Ülök, lehajtott fejemen csak a bánat simít végig.
Ülök, behunyt szemem csak könnyemnek nyílik.
Ülök, s már itt maradok.
Ülök, már nem szállhatok.
József Attila:
Tudod, hogy nincs bocsánat
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódíts,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hívtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyű szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szívedhez,
vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
HA MAJD A VÉGSŐ ÓRÁN...
Ha majd a végső órán
A szeretett kedvest a sír torka várja,
Eszedbe jut-e majd néked akkor,
Vajon nem várt-e rád hiába?
Emelte-e reménykedve rád
Sóvár tekintetét?
Nem horgasztotta-e le némán
Csalódott bánatos fejét?
Közönyös szavaid után
Megláttad-e szomorú szemét?
Nem toltad-e félre konokul
Simogatásra nyujtott kezét?
Amíg élünk, addig kell szeretni.
Nem pótolható, mit elmulasztunk ma.
Többet ér most egy simogató jó szó,
Mint majdan a sírnál száz könnyes ima.
/Csabai Lajos/
Reményik Sándor: Láz
Piros köd szemem előtt - semmi más,
És égés, égés - kínpadi parázs,
Csontigható hő - s egy vigasztalás:
Hogy ez talán már a tisztítótűz,
S belőlem minden rosszlelket kiűz.
Most ég ki belőlem a sok salak
S mi megmarad: a lélek érce csak.
Most ég ki minden idegen elem,
Amit a sátán gyúrt össze velem,
S ez égésből ha újjáéledek,
Aki lenni szeretnék: az leszek.
Leszek tűzlátta phönixmadár,
Ki célja felé nyílegyenest száll.
Gúzs nem köti és nem bántja bilincs,
Röpte: ajándék, akadálya nincs.
Sosem-látott kék egek emelik,
Hálákat ad, ahogy emelkedik.
Önön hamvából győztes szárnyra kel,
És a földnek a mennyről énekel.
Vasárnap
Zord hét után fáradt szivemre
eljön a méla, szent vasárnap
csend a fülnek, ünnep a szemre,
ünnepe csendnek és sugárnak.
Az emberek templomba járnak.
Hajrá lelkem! zárva a boltok:
ki egyedül van, az ma boldog.
Az emberek kocsmákba járnak.
Kocsmák előtt csizmád az ünnep
köpött járdáját kopva rója:
remete vére van tebenned
vasárnapok bús álmodója.
Kocsmák előtt csizmád a város
köpött járdáját rója kopva
s a lélek, mint a csizma sáros;
mért nem térsz haza bús lakodba?
mért nem ülsz otthon búslakodva?
Ó nézz körül: zárva a boltok:
ki egyedül van, az ma boldog,
boldog, otthon, bár búslakodva.
Bár búslakodva, boldog, otthon.
Remetelakban nincsen óra:
ilyen lak néked boldog otthon
vasárnapok bús álmodója.
Remetelakban óra nincsen
s boldog a lak, hol nincsen óra
s nincs idegen kéz a kilincsen
s nincs idegen látogatója.
Odakünn fáj a toronyóra,
fájnak, bár zárva most, a boltok.
ki egyedül van, az ma boldog.
Eredj haza, hol nincsen óra,
hol fájó fejed megpihenhet
s ütemes csönd lesz ringatója:
remete vére van tebenned
vasárnapok bús álmodója.
_______________________________
Rajki Miklós: Bíztató
Bíztatlak: Örülj!
Örülj a világnak,
Örülj a kinyíló virágnak,
Örülj a rikkantó madárnak!
A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek.
Örülj a hasadó hajnalnak,
Éjben az égen ragyogó csillagnak!
A szép napra ébredő reggelnek,
A neked köszönő embernek,
S minden ártatlan gyermeknek.
Örülj a feléd küldött mosolynak,
A hozzád szóló szavaknak!
Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,
Ha valahol éppen tereád várnak!
Örülj, ha megfogják a kezedet,
Tanítsd meg örülni gyermeked!
Örülj és te is tárd ki szívedet!
Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet.
Örülj az ősznek, a tavasznak,
A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak!
Nyáron a rekkenő melegnek,
Télen a hóval borított hegyeknek.
Örülj, ha jön egy zivatar,
Ha örülsz, akkor nem zavar.
Örülj a megkonduló harangnak,
A felröppenő sok-sok galambnak!
A felhangzó zenének!
Örülj minden csendes estének!
Örülj a farkát csóváló kutyának,
Örülj az egész világnak!
Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,
Örülj, ha valakivel törődhetsz!
Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér!
Örömöt adj minden kicsi örömért!
Az öröm az egy jó dolog,
akik örülni tudnak, azok boldogok.
Te is az lehetsz, ha akarod!
Tóth Árpád - Széthullt légiókkal
Jaj de furcsa érzés,
Vén fiúk, szegények,
Ráeszmélni: nem vagyunk már
A régi legények!
Hajunk közt az első
Könnyű, finom dérrel
Fordulni a szép nők után
Megriadó vérrel.
Látni: míg nézésünk
Ringásukat issza,
Hogy ők immár, uramisten,
Nem ránk néznek vissza!
Tudni: hogy ha búgnánk:
Ölelj meg, virágom! -
Nem az lenne legszebb nóta
Nékik a világon.
Jaj, pedig a vágyunk
Csupa bús mohóság,
Mintha mind egyszerre nyitnak
A megkésett rózsák.
Most tudnók a szót, a
Legfájóbb sóhajtót,
Most esnék jól legvadabbul
Berúgni az ajtót.
S jaj, a bölcsesség, az
Agg tanítómester,
Váltig dörmög a fülünkbe:
Lassabban a testtel!
Vigasztal fogatlan
Szája régi jókkal,
De mit ér egy bukott császár
Széthullt légiókkal?
Volt dicsőség? nem volt?
Szívünk sohse bánja,
Csak még volna, vén cézárnak,
Egy rabszolgalánya,
Akit sírva híjjon:
Ölelj meg, virágom!
Hiszen látod, azt se tudom,
Éltem a világon?
Halálos ágyán fekszik az álmom
Jéghideg éjszakákon rettegve látom
Halálos ágyán fekszik az álmom
Véres ujjait, mint törött cserép
A négy égtáj felé úgy tárja szét
Kegyetlen, jeges tőr van meleg szívében
Rettegés fénye ül égő szemében
A világtól kapta ezt a sebet
Egy világtól, mely minden jót eltemet
A Hold rideg sugara arcába nevet
Ahogy végignyalja a görcsberándúlt kezet
Fekete rózsát tart a véres kéz
Rózsát, mely könnyű, és mégis oly nehéz
Keserves kínja éget, végtelen
Szemében a tűz -immár- fénytelen
Kihűlt ajka halk szavakat rebeg
Tekintete a sötét égre mered
Rettegve nézi a megfagyott eget
Már tudja jól, érzi, és Halált emleget
Oh nem! -kiáltok- ez nem, nem lehet!
Már nagyon fázom, én is reszketek
Az éj arcomba csapja jeges szelét
S ernyedten húzza ki kezemből kezét
Lehunyta szemét; már nem téphette szét
E sötét éj fagyos lehelletét
Jéghideg éjszakákon rettegve látom
Fázik a lelkem, meghalt az álmom.
Elassar
Kiss József:
Az anyaszív
Ófrancia dal
Egyszer egy legény az eszét vesztette,
- Hallga csak, hallga! -
Egyszer egy legény az eszét vesztette,
Szeretett egy asszonyt, de az nem szerette.
Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
- Hallga csak, hallga! -
Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
És hozd el a szívét ölbéli kutyámnak.
Ráállt a legény, hazament... megtette...
- Hallga csak, hallga! -
Ráállt a legény, hazament... megtette...
Megölte az anyját s a szívét kivette.
Hát amint vinné futva, iramodva,
- Hallga csak, hallga! -
Hát amint vinné futva, iramodva,
Felbukik és a szív elgurul a porba.
És amint gurul... egyszer csak fennszóval
- Hallga csak, hallga! -
És amint gurul... egyszer csak fennszóval
Ím hallja a legény, hogy a szív megszólal.
Megszólal a szív, sírva panaszosan
- Hallga csak, hallga! -
Megszólal a szív, sírva panaszosan:
,,Jaj! - Nem ütötted meg magadat, fiam!''
Jó éjszakát
Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.
Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom,
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.
Jó éjszakát, jó éjszakát.
(Reményik Sándor:)