Gyógyszerfüggőség, depresszió, szorongás, pánik... van kiút! (beszélgetés)

Hát ez nálunk másképpen van. :) Jó fejű, de lusta; még a kötelező dolgokat is úgy kell kitaposni belőle. de ha ez kell, akkor taposom.

Kis piszok, mert a szolfést is egyszer megnézi és utána kívülről tudja, de ha nem erőltetem, akkor bele se néz. Nagyon játékos, el van a babáival, a mesékkel.... szóval, számomra érdekes, mert én rám a kutya e nézett és tanultam, mint a güzü, hogy a legjobb legyek. :)

Igen,én is maximalista vagyok.

Én rengeteg szorgalommal és tanulással értem el jó eredményeket az iskolákban,de a fiam egészen más.

Őrá ragad a tudás,és nem sokat kell tennie érte.Nagyon laza kis pasi.

Nekem ez furcsa,de így van,Ő szerencsés alkat.

Én is emésztem magam,nehogy megutáltassam vele a tanulást,és hogy mi a helyes út,vajon mennyit kell vele itthon gyakorolni???

Kell-e egyáltalán a leckén kívül is fárasztani.

Már óvodás korában is maszek tanárhoz hordtam,mert féltem a sulitól.Most jöttem rá,hogy az iskola előtt nyáron már igazán nem kellett volna tanárhoz hordani.

A legtöbb gyerek sokkal gyengébben teljesít,de én féltem,hogy hátha lemaradása lesz a koraszülöttség miatt..

Dehogynem,egy cipőben járunk.

Az én párom dettó!!!

Sly!

Nem akarlak elkeseríteni, de ez nem lesz könnyebb! :)

A lányom 3-os és napi szinten kiidegel!:D Mindig elfelejt valamit, vagy elvinni, vagy hazahozni a suliból. Egyedül nem tud tanulni, hiába hagyom ott a tanulásnál, csak ül és rám vár. Néha az őrület határán vagyok vele. Semmin nem izgatja magát, halál nyugodt. Úgyhogy egyenlőre úgy néz ki, hogy én akarom kijárni a 8 általánost. Leckét én akarok csinálni, ő mindig rá ér! Kész vagyok tőle! :) DE imádom és nem olyan idegbeteg mint én, és nem is akarom azzá tenni. Nem érzem egyenlőre a határt, hogy mikor vagyok túl szigorú és mikor eléggé. Én sokszor úgy érzem, hogy nagyon szigorú vagyok vele. Most ezen próbálok lazítani, mert nem akarom, hogy görcsös legyen miattam. Próbálom elfogadni, hogy ő nem olyan, mint én. Én maximalista voltam (talán vagyok is) és ez nem jó. Ő egy rózsaszín álomvilágban él még, úgy látom, hogy még ott a helye. Lehet még eleget a merev valóságban. :)

Nem könnyű.

Állítólag nincs más...:( Ez a család elé állás sem megy...A 11 évestől kérjem,vagy az autistától?

A férjem imádni való,de gyerekebb a legkisebbnél is..:( Az életben nem fog felnőni!

Vicces,humoros,aranyos,de olyan családban nőtt fel,ahol nem volt szokás kimutatni a szeretetet!

Ez nagyon fura,tudom,még én sem találkoztam ilyennel,rajtuk kívül,de ez van!:( Nem pánikolós,nagyon nyugodt ember...Túl nyugodt!De pl. ha orvost kell hívni,leszereli a falról nekem a telefont,és odahozza,hívjam én,ő nem tudja hogyan kell...Ilyen,esküszöm,a mesében nincs!

Nem biztos, hogy nem jó, én nem ismerem a párod, neked kell tudnod, hogy mit bír el ő.

Jó éjt mindenkinek! Álmodjatok szépeket!

Sziasztok.Hát,Ancsika,nem tudom mi lesz...Én próbáltam,de nem igazán megy..:(

Ez az állandó remegés..Bár,olvastam,hogy a vérnyom csökkentőmben,és a bétablokkolóban is van valami izé,ami okoz ilyen remegős,zsibbadós közérzetet...Csak hát ezeket nem hagyhatom abba...:( Mindig szednem kell..Már 2 hete nagyon pocsékul vagyok:(

Egész Cegléden egyetlen dilidokiról hallottam,akihez el lehet menni,de ő állítólag imádja a gyógyszereket! Mármint adni! Nála a kezelés azt jelenti,hogy az arcodba nyomja a receptet! Nem voltam még nála,de beszéltem a házi orvosi rendelőben egy ismerősömmel,ő szintén pánikol,ő mondta. Ja! És még annyit mondott neki a doktornő,kérje meg a családját,mutassák ki jobban a szeretetüket....Most nem tudom,menjek,hozzá,vagy nem....:(

Én is mindenen képes vagyok szorongani.

Éjjeleket nem alszom miatta,mert minden rossz lefekvés után jut eszembe.

A fiam most első osztályos az általánosban,és annyira izgultam az első matek dolgozat miatt,semmit nem aludtam,meg agyon gyakoroltattam a gyereket.Persze hibátlan lett,de akkor is az lett volna,ha nem idegeskedek annyit.Csak magammal cseszek ki a hülyeségem miatt...

Erre van egy tök jó idézet:

"Mikor megszülettél mindenki mosolygott, csak te sírtál.

Élj úgy, hogy mikor meghalsz mindenki sírjon, csak te mosolyogjál!"

és milyen igaza van! :)

Engem ezek az események megtanítottak arra, hogy örüljek azoknak a pillanatoknak, amik nem jönnek vissza soha. Tulajdonképpen mindennap úgy élem az életemet, mintha az utolsó napomat élném. Nem rossz értelemben! :) mert ugye nem tudhatjuk, hogy mikor lesz vége, de ha elmegyek akkor magam mögött szeretet szeretnék hagyni. :)

Azt hittem csak én vagyok ilyen ..... :D :D

Nem mondanám, hogy örömmel olvasom, hogy nem vagyok egyedül.

"Egséz életemben rettegtem. Hol attól, hogy munkanélküli leszek, hol attól hogy meghal valakim, hol attól, hogy egyedül maradok, hol attól, hogy nem felelek meg a melóban...és MIND BE IS JÖTT! Úgy bevonzottam a rosszat, mint a hu."

Tudod így utólag (miután már eltemettem az egész családot :( ) azt gondolom, hogy rettegés nélkül is elmentek volna, de attól a pillanattól rettegtem, amikor el kell köszönni. Így utólag és józan ésszel tudom, hogy butaság volt, de nem tudtam elképzelni az életemet nélkülük. Meg kell állapítsam, hogy teljesen mindegy, hogy ki megy el, az élet megy tovább (nehezen, de megy). :)

Ez ide is illik:

"Az élet olyan, mint az ásás. Mindig van 1-2 gyökér, hogy hátráltasson. Rá kell b@szni nagyot ásóval, aztán haladni tovább. . . "

:D :D

Sokszor azt hisszük, hogy rosszabb már nem jöhet, de az élet mindig bebizonyítja, hogy igen is van.

Tőlem is élnek még pocsékabb helyzetben sokan és kénytelenek megküzdeni vele! Csak néha nem nagyon vigasztal, hogy tőlem rosszabbul is élnek emberek, hanem az érdekel, hogy én szeretnék jobban, könnyebben élni.

Sajnos egyre többször fordul elő velem, hogy eszembe jut, hogy mi az istent csinálnék, ha a férjemet érné valami. Ettől rettegek.

Tudom önző dolog, de magamra és a lányomra gondolok (persze a szívem megszakadna ha a párommal történne valami)miközben őt féltem.

Sokszor éjszaka ha felébredek, akkor hallgatom, hogy szuszog-e.

áááááááááá megvannak a magam feszültségei, próbáok erős lenni, de nem mindig sikerül :(

Az utóbbi időben nem volt olyan hét, hogy ne lett volna a párom temetésen, vagy emlék oszlopot avatni. Ezek az emberek közel álltak hozzánk. Kollégák, a mi korosztályunk, sőt fiatalabbak is.

Ilyenkor az ember elgondolkozik. :(