Kötődő nevelés! Már a csapból is ez folyik..... (beszélgetés)

Igenigenigen!

A kötődő, vagy inkább válaszkész nevelés tökre nem arról szól, hogy teljesítem a feltételeket: együtt alszom, hordozok, igény szerint szoptatok, mosható pelusozok (ja, ez itt nem is volt említve ;)), és akkor elégedetten hátradőlök, hogy hurrá, én mindent megtettem a gyerekemért, és szuperanya vagyok.

A lényeg szerintem, hogy egy olyan biztos, stabil érzelmi bázist nyújts a gyerekednek, amibe bátran kapaszkodhat, amiben bízhat, amiből mindig meríthet. Nem nagy misztikum ez, egyszerűen rá kell hangolódni a gyerekre, figyelni a reakcióit, az igényeit, önálló személyiségnek, és nem kis taknyosnak, vagy kis rendbontónak, ne adj isten kis zsarnoknak tekinteni, és legfőképp hallgatni az ösztönökre.

A szüleink idejében nem volt még hordozó, édesanyánk mégis ösztönösen kötődve nevelt a húgomat és engem is, és ennek meg is van az eredménye. Bár teljesen különböző személyiségek vagyunk, a kamaszkorunk, útkeresésünk nagyobb drámák nélkül lezajlott, anyu mindig is a bizalmasunk volt, tudott minden dolgunkról, amibe magunk avattuk be, és avatjuk be a mai napig. A bizalom kiépült gyerekkorban, és meg is marad életünk végéig. Ezt adom én is a saját lányomnak, remélem. Lehet, hogy gyerekkorunkban megszólták őt, hogy elkényeztet minket, de asszem meg is lett az eredménye...

A másik: A jogos igényből történő csecsemőkori sírást és a későbbiek hisztijeit is jól összemostátok.

A gyereket nem szabad sírni hagyni az ELEJÉN, mondjuk az első 1-1,5 évben. Ha ilyenkor hagyod, hogy lilára ordítsa a fejét, mert kell neked 5 perc szünet, vagy ki kell porszívóznod, azzal azt tanítod meg neki, hogy az ő érzései, fájdalma senkit nem érdekel, senki nem reagál rá. A következő alkalommal már lehet nem ordít annyit, csak megtanulja a leckét: nem érdemes kimutatni az érzéseit. Később már más a helyzet, anyukának meg kell tanulni megkülönböztetni a hatalmi hisztit a valós fájdalomérzettől, mert tévedés, hogy a válaszkész nevelés arról szól, hogy lóg rajtam a gyerek és ugrok minden nyikkjára. Az én válaszkészen nevelt kétévesemet van, hogy otthagyom ordítva, és abban a pillanatban elhallgat, amikor nincs közönség. De soha nem marad vígasztalan, ha tényleg baja van.

A harmadik: lehet tévedek, de én azt gondolom, azért vagyok itthon, azért kapom a gyedet/gyest, illetve azért tart el a férjem (mert azért a gyes nevetséges), hogy anya legyek. És nem házvezetőnő. Ha a gyereknek szüksége van rám, akkor felőlem szaladhat a lakás, késhet az ebéd, nem érdekel. Nem én vagyok a lakásomért, hanem az értem. Lehet, hogy kicsit kupi van, lehet, hogy nincs minden nap főtt kaja, de az nem fordul elő, hogy a gyerek azért randalírozzon, hogy végre rá is odafigyeljenek már. Programjaink vannak, játszunk, olvasunk, sütünk-főzünk együtt. A többi másodlagos.

És végezetül: anyukának igenis kell egy kis szabadidő, és magára, illetve a párjára fordított órái. Mivel a szüleimmel remek a viszonyunk, a lányom egészen pici kora óta állandó részei az életünknek, olyannyira kötődik hozzájuk is, hogy simán ott tudjuk hagyni náluk, akár több napra is. Vannak közös, kettesben töltött estéim a férjemmel, havonta legalább egyszer eljutunk színházba, moziba, koncertre, vagy házassági évfordulón kettesben hétvégézni. És mindeközben a gyerek békésen alszik nagymama és nagypapa közt a franciaágyban...

Sziasztok!

Én nem vagyok együtt alvás-párti, de nem zavar, ha más az, ő dolga. Rendben is van szerintem, amíg az a gyerek érdekét szolgálja. Én csak egy olyan családot ismerek, akik egy ágyban alszanak a gyerekkel, ott ez egyértelműen az anyuka igénye. Nem önmagában az alvás a gond ott pl., hanem aminek többek között ez is a jele: a gyerek anyához láncolása a látható célja, ami szerintem ugyan nem tudatos, de attól még rendkívül káros. Jelzem még egyszer, egy adott családról beszéltem, de gyanítom, hogy van még néhány.

Jajj, végre valahol nem azt olvasom, hogy ungyulibungyuli, a gyerek mindig és mindenkor velem. :)

Nálunk még az elején is csak azért volt egy szobában velünk a Kiscsaj, mert egy szobában laktunk. 9 Hónap alatt max 5x aludt velünk egy ágyban, jó kényelmetlen volt, nem is szerettük. 4 hónapos volt mikor nagyobb lakásba költöztünk, azóta egyszer aludt éjjel velem (az ölemben), amikor beteg volt. Mondjuk nem kiságyban alszik, hanem a járókájában, mert a kiságyban nem tudott nyugodtan forgolódni, mindig felébredt. Éjjel ha felkel szopizni, átmegyek, megetetem, 10 perc és mindenki újra a saját ágyában van.

Nem is abból áll ki az egész napom, hogy vele játszom. Nagyon szépen el tud játszani egyedül is, ha igényli a társaságot, szól. De van olyan is, hogy ha megunja a játékot mondjuk a nappaliban, feláll és bevonul a szobájába, játszani valami mással. Szerintem ez így van jól.

És igen, hagyjuk sírni is. :)

És rendszeresen lepasszoljuk az ősöknek, a nagyszülők nagy örömére és elmegyünk a párommal randizni. Mert nekünk erre szükségünk van, ahhoz hogy a gyerekünk egy normális kapcsolatban tudjon felnőni. :)

A babakocsival akkor nincs bajom, ha jön velünk valaki, akivel lehet beszélgetni. A hordozást csak akkor és azért szeretem jobban, amikor egyedül megyek sétálni a picivel, akkor kényelmesebb úgy dumálni neki, h rám van kötve. Bár a lassan 11 kgjával ez egyre nehezebb lesz.. :D

Örülök, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal :-) már kezdtem kívülállónak érezni magam a sok öntudatod szuper anya között. Szerintem is az "aranyközépút" a jelszó!

Na meg persze az, hogy kinek hogy a jó, nincs két egyforma baba és mama sem. De kioktatni másokat arról mi helyes és mi nem, színvonalon aluli, egy ilyen témában mint a ki hogy neveli a gyerekét. Velem nagyon rosszul szokott járni, aki rákezdni ezt a "sérülni fog a gyerek lelke" című műsort :-D Arról nem beszélve, hogy pár év múlva persze megint teljesen más lesz a módi, ez is csak egy épp aktuális divat, majd elmúlik.

Nagyon jó a cikk!

:)

Tolakodásnak veszem, mert ez tényleg a magánügyünk. És de, fantáziátlan vagy. :D

Komolyra fordítva:

A kötődő nevelés nem jelenti azt, hogy éjjel-nappal rámkötve hordozom őket. Simán tudunk alkalmat teremteni, hogy felhőtlenül és felelőtlenül (értsd nem azt lesve, hogy melyik gyerekünk merre, hol jár, nyakát töri-e, stb) felnőttesdit játszhassunk.

A mi lakásunkban nem csak egy szoba és nem csak egy ágy van, pl. A változatosság gyönyörködtet - és itt nem a "minden alkalommal másik partnerrel" jelenti a változatosságot.

A felnőtt intimitáshoz nincs szükségünk settenkedésre, lopakodásra, és gyors menetekre.

Abszolút nem azzal van szerintem a baj,hogy más anya mit csinál.Én is elfogadom azt aki együtt alszik a gyerekével,hordozza (csak nekem ne akarja megmondani mit tegyek) már a 3-5 évest szoptató anya látványától nem tagadom érzek egy "kis" viszolygást...

Nekem pont egy kötődő édesanya mondta meg a magáét.És miért?Mert nem pattantam fel a budiról,mert a gyerekem elsírta magát.Röhej!Bár elismerem ez már a szélsőséges "fajta"...