Anorexia és bulimia (beszélgetés)

Én is nő vagyok...

Első sorban magunknak akarunk tetszeni. Ha másnak akarnánk akkor nem bambulnánk a tükörbe, és nem keresnénk a hibáinkat, jóllehet én már majd két éve nem néztem tükörbe.

Valóban bennünk van valamilyen mértékben az hogy irígylésreméltóak legyünk. Van aki a külsőjével akarja iríggyé tenni a saját nemét, van aki mással. Most erősen gondolkodom hogy én mivel akarom mások irígységét kivívni... Najó nem tudom... De a nővérem saját bevallása szerint a művészetekkel, a kutyakiképzéssel kapcsolatos tehetségemet irígyli. Valamint azt, hogy 18 évesen rám talált a nagy szerelem, és több mint 3 hónapja összeházasodtunk. (Erre annyira irígy, hogy lelépett az ebédről, a vacsorára pedig el sem jött.) Én mindig önmagamért törekszem valamire. Magamért akarok jó író lenni, magamért akarok jó lélekfestőművész lenni, magamért akartam jó grafikusművész lenni, magamért akartam/akarok tanulni. A kutyakiképzés, és a kutyapszichológia más tészta. Képzem a saját kutyáim, mert imádnak tanulni, és szeretnék félős menhelyes kutyákat terápiázni, hogy nagyobb esélyük legyen az örökbefogadásra, valamint ha ismét látni fogok valamennyire, akkor én is képezhetek majd vakvezető kutyákat, de addig is önkénteskedek :) Ráadásul nem azért mentem férjhez hogy más irígykedjen. Bár igen sok nő irígy lehet arra hogy milyen férjem van :):):) Még én is az vagyok magamra :D

Tapasztalataim szerint az agyatlan kis libák akarják hogy a külsejükről álmodozzanak mások. Miért? Mert nem tudnak semmi mást felmutatni. Viszont itt, akiket megismertem mind-mind jeleskednek valamiben. Van aki sportban, van aki művészetekben, van aki tudományokban, és nem hiszem hogy azért hajtanak hogy bárki is féltékeny legyen rájuk. Magukért tanulnak, magukért edzenek, magukért gyakorolnak. Az hogy anások, vagy miások más lapra tartozik...

Neked mi a problémád?

A külsőmet majdnem elfelejtettem... Sosem érdekelt különösebben hogy nézek ki. Nem érdekelt hogy tetszik e a külsőm valakinek vagy sem. Nagyjából meg voltam elégedve a testemmel, mivel sportoltam, az arcom pedig... Nos a szemeimet szerettem. De fogalmam sincs róla hogy most hogy nézek ki. Csak mások elmondása alapján tudom, de nem szoktam kérdezni, mivel nekem már csak az számít, hogy ápolt, tiszta, és illően öltözött legyek. Engem már nem vakítanak el a külső ragyogások...

Hello!

Nos én semmi jótanácsot nem kaptam itt a soraimra, lehet nincsenek is.:(

Azt azonban hiszem, hogy az eredendő oka az anorexiának az a klasszikus mondás lehet, miszerint ti nők nem nekünk akartok tetszeni, hanem elsősorban iriggyé tenni a másik nőt a "karcsúságotokkal", másrészt megfelelni önmagatoknak.

Utána rettenet hosszú szünet és (talán) jöhetnek a többiek, akiknek szintén illene valamilyen szinten megfelelni. Valahogy úgy, hogy a kedvükért megesztitek egy max. 3 éves gyerek adagját.

Bocsi, hogy elsősorban a csajokat ostoroztam, de ha jól látom Lilimián és rajtam kívül az összes ittlévő nőnemű!

Jobbulást a rászorulóknak!

Lassan egy éve foglalkozom az anorexiával és a bulimiával. Ezidő alatt rájöttem, hogy az étkezési zavarok nem csak pszichés problémák, hanem függőségek is. Csak ebben a témakörben a függőség tárgya nem a megszokott.

Én is voltam függő, csak az én függőségem tárgyát a különböző drogok, és gyógyszerek jelentették. 7 éven át éltem szellemként, de volt egy tiszta pillanatom, amikor eldöntöttem, hogy véget vetek a függőségnek.

Eleinte maga volt a pokol a drog nélküli élet, de idővel jobb lett. Mostmár igazán jó. Még mindig bennem van hogy "de jó lenne...", de a józan eszem az útjába áll.

A túl eseménydús életem alatt megtanultam hogy a józan észnél semmi sem lehet erősebb. Vannak tényezők amik eltompítják, de sosem győzik le.

Tudtommal te vagy itt az első, aki egy szexuális élményéből kifolyólag gyűlölte meg a testét.

Őszintén mondom, nem értem az összefüggést. A lelkedet sebezte meg egy férfi, és te mégis a saját tested gyűlölöd. (Életemben először érzem úgy hogy szóban könnyebben ki tunám fejezni magam mint írásban...ez nálam nagyon durva dolognak számít.) Próbáltam rendesen megfogalmazni amit írni akartam, de nem sikerült. Mindegy, az egész lényege az lett volna, hogy valószínűleg az öngyűlölet egy önkéntelen reakció volt a lelkedtől. Ne magadat gyűlöld, hanem azt a seggfejt aki a lelkedbetaposott egy acélbetétessel. Zárd le magadban.

Életemben először 13 évesen találkoztam a szexualitással, egy 36 éves pedofil férfi ágyában. Első pillanatban én is magamat kezdtem el gyűlölni, de aztán rájöttem hogy én nem tettem semmi rosszat! Nem én gyaláztam meg a saját testem, nem kértem, nem provokáltam ki, egyszerűen csak egy perverz áldozata lettem.

16 éves koromban hárman megerőszakoltak. Azon nehezebb volt túllépni. Ezerszer végiggondoltam. Eleinte azt, hogy mit csináltam rosszul. És miután kiszálltam egy éjszakányi ázás után a domestosos fürdővízből, azon, hogy miért magam hibáztatom?

Soha nem volt normálisnak mondható szexuális életem. Lehet hogy ezek miatt, lehet hogy csak úgy... De nem gyűlölöm a testem, mert nem tettem semmi rosszat! Sőt, mindent megtettem, hogy elkerüljem azt hogy nemi erőszak áldozata legyek.

Ha tudatosítod magadban, hogy nem te, nem a tested a hibás, azért mert egy seggfej dobott, akkor talán az a szemét kis hang is eltűnik a fejedből...

Kedves Ludmilla!

Nagyon megérintett amit írtál az első élményedről, mert nekem is volt hasonló. Eleve nem saját akaratomból történt az első, ami után gyűlölni kezdtem saját magam, mert hibásnak éreztem magam, állandóan azon gondolkoztam, hogy meg akadályozhattam volna, ha okosabb vagyok és nem vagyok olyan naív, hogy az utolsó utáni pillanatig is bízom benne, hogy ez nem fog megtörténni. Na mindegy, utána azzal vígasztaltam magam, hogy az csak a testem, azt akár meg is ölhette volna, akkor sem tud bántani valójában, mert sokkal több vagyok, mint a testem. És hogy valójában, lélekben is kivel vagyok együtt, azt én döntöm el, és arra senki sem képes erőszakot gyakorolni, oda nem tud más bejutni, csak én.

Aztán a sors érdekes fordulata, hogy egy későbbi barátom, aki sokáig udvarolt, nagyon szerelmes volt, szakított addigi életével, stb., és amikor úgy éreztem, hogy most már én is igent mondok és megtörtént, a következő találkozásnál azt mondta, mégis inkább a régi barátnője... hát, akinek ilyen élményben nem volt része, ne is legyen soha. Nem volt kedvem megszólalni sem, sírni sem, létezni sem. Magamban egy kép jelent meg, két lány volt egy mezőn. Az egyik nagyon sírt, nem látott, mert a szemét eltakarta, nem hallott, mert csak a saját sírását hallotta. A másik mellette ült, a Napot nézte és nagyon nyugodt volt. Tudtam, hogy mindkettő én vagyok.

Azóta sokat szoktam gondolkozni, hogy ki is vagyok valójában, meg egyáltalán, az ember ki is valójában, miért születik meg. Miért történik egyik emberrel ez, a másikkal az? Miért nincs mindenkinek baja a testével, akinek van, neki miért van? Ezeken manapság is sokat gondolkozom.

Sziasztok!

Ludmilla bejegyzéseit olvasva visszaemlékeztem, hogy tinédzser koromban hasonlókat éltem meg. Utáltam a testem, kövérnek láttam, és utáltam pl. fürdőruhát vásárolni, mert akkor a próbafülkében látnom kellett a testem... nem beszélve arról, hogy mennyire nehezen vettem rá magam, hogy a barátaimmal elmenjek a Balatonra, mert ott persze mindenki fürdőruhában lesz majd. A barátnőim is mondogatták, hogy milyen kövérek, de rajtuk nem láttam azt a nagy szorongást, amit én éltem meg. Aztán ez alábbhagyott. Igazából annak hatására, hogy ahogy lettek barátaim (párkapcsolatra gondolok) láttam, hogy nekik őszintén tetszem, és a testem minden hibája ellenére (amiket én elfogadhatatlanul súlyosnak ítéltem meg) vonzónak találtak. Meg nagyon sokat olvastam pszichológia, filozófia tartalmú könyveket, a test, lélek és a szellem kapcsolatáról, és egyre jobban kezdtem érteni, hogy mit jelent az, hogy nem a testem vagyok, sokkal inkább a lélek és a szellem. És valahogy kezdte jelentőségét veszteni, hogy milyen a testem. Azt úgyis szépnek látja az, aki szeret engem, aki sokkal több vagyok, mint egy test.

Akinek volt már hasonló "korszaka", amiről Ludmilla is beszél, hogy utálja magát, és sikerült kijönni belőle, sokat segítene szerintem, ha írna róla, hogy hogyan... :) Köszi és szép napot mindenkinek!

Sziasztok!

Ősidők óta nem voltam :( Mentségemre, nem volt netem :S

Az utóbbi időben elég nehéz... Emiatt elkezdtem fogyni. Májusban végre elértem az orvosom által javasolt min. 70kg-ot, 1-2 hét múlva meg jöttek a gondok és lezuhant majdnem 10kg :S Mindenkinek azt mondom hogy 65kg vagyok, mert ha megtudnák hogy alig több mint 60, akkor kiakadnának, és rögtön infúzió, stb...

Gyűlölöm hogy megint fogytam. Utoljára akkor voltam ennyi mielőtt bementem elvonóra, és arra az időszakra emlékeztet :(

Ráadásul az új pszichiáterem a millió gyógyszer mellé Rivotrilt is adott, és arra is rá voltam függve, és az is a 3 évvel ezelőttre emlékeztet :(

Annyira szeretném ismét kibeszélni magamból a függőséget, mivel az elvileg jót tesz, de nem tudom kinek. Na mindegy.

A szülőkről:

Abban a korban vagytok, amikor a szüleiteket akarva-akaratlanul az ellenségeiteknek tekintitek. A tudatalattitok minden szavukat úgy közvetíti minhta ártani akarnának azzal. Én is, és azthiszem mindenki átéli ezt. A kor előrehaladtával el fog múlni, és akkor, visszagondolva majd rájöttök, hogy ők valójában jót akartak, csak a ti agyatok kódolta át a hormonok féktelen bulizása miatt.

Édesanyámmal ma voltunk szekrényt venni neki, és amikor jöttünk ki a Kikából azt mondta hogy olyan jó hogy már meg lehet beszélni és el lehet intézni velem mindent, és hogy már nem tekintem az ellenségemnek, hanem azt amit mond tanácsként fogom fel, és tudom, hogy minden tettével, mindennel amit mond a javamat akarja.

Szóval teljesen természetes, hogy most úgy érzitek hogy a szüleitek csak cseszegetnek titeket, és szerintem ők sem felejtették el, hogy voltak kamaszok.

Rajtatok múlik minden. Gondolkodjatok el a cselekedeteiken, a szavaikon, és ha ügyesek vagytok észreveszitek hogy a jószándék vezérli őket, amikor tömnek, zsarolnak vagy büntetnek titeket.

Hálás vagyok a szüleimnek a jókor, jó időben adott anyai/atyai pofonokért! Ti is azok lesztek!

Egyébként többiek..mi van veletek??????

én most nem vagyok túl jól...sokminden bánt, és ide sorolhatom a szokásos utállom magam dolgot, meg a nem bírok a tükörbe nézni...és megint hányok...hánytam..még nem tudom.

szia!

FIgyelj, a nyafogás nem szánalmas...azért van az ilyen fórum, hogy mi mind elmondhassuk mi bánmt minket, annélkül, hogy bárki is tudná, kik vagyunk pontossan! ha bánt valami, nyugodtan írj. Én ha itthon vagyok majdnem minen nap jövök fel :)

Szia Ludmilla!

Barátod van? Én azt láttam a fórumokat olvasva, hogy az sokat tud segíteni, hogy ha megéli az ember, hogy más szépnek látja. Úgy könnyebb saját magát is szépnek látni.

Ezek szerint 20 éves korodban kezdődött. Hogyan, arra emlékszel még?

Sziasztok! Nem tudom, mennyire aktív ez a fórum, de örülnék neki, ha az lenne.

Magamról annyit, hogy 23 éves egyetemista vagyok, aki három éve küzd anorexiával. A 160 centis magasságomhoz viszonylag ingadozó a súlyom. 42 és 51 kiló között vagyok általában, attól függően, hogy a szüleim épp mennyire kísérik szemmel, mennyit eszem. Most 48-49 kiló vagyok és nem titkolt célom legalább 45 lenni. Talán annyival már meg tudnék barátkozni. De legbelül egyszerűen utálom magam...utálom, hogy mindig csak az elfogyasztott kalóriákon rágódom, hogy az életem jelentős részét az teszi ki, hogy az evésre, vagy a tápanyag ledolgozásra gondolok. Felületesnek és elkeseredettnek érzem magam. Vágyakozva és szinte gyűlölködve nézek azokra a lányokra, akiknek az étkezés az életük természetes része és nem okoz akkora gondot számukra, mint nekem...de legfőképpen azt utálom, amit a tükörben látok:(

Sziasztok,

most találtam erre a fórumra, és érdekelne egy kérdés. Ha valaki 4-5 évig volt bulimiás /ezután magától meggyógyult/, nehezebben esik teherbe, vagy ez nem befolyásolja ezt? előre is köszi a választ

Sziasztok!

Nővérem két éve anorexiás, kb. másfél éve nem menstruál. Kivéve egy hónapot, amikor kapott gyógyszert, de azt már rég nem szedi. A legelején kórházba járt egy pszihiáterhez, aki kifejezetten ilyen betegekkel foglalkozott, de a helyzet nem javult, sőt romlott. A doki családterápiát javasolt, így két hónapot oda jártunk. Ez sem volt hosszú életű... Jelenleg egy magnáorvoshoz jár, vagyis csak járt, mert a mai alkalom volt az utolsó. A szüleim tehetetlenek.... Kb. idegroncsok, sztem lassan ők is járhatnak vmilyen orvoshoz. Először azzal próbálkoztak, hogy mindennap kellett gyarapodnia 10 dekát, és ha nem, akkor vmilyen megvonás volt az eredménye. Ezzel a magándoki tanácsára felhagytak, de most újra kezdik, mert így is csak fogyott. Jövő héttől kórházba viszik, bár ezt nővérem még nem tudja... Beszélgetni csak anyum tud vele, de ő is csak nagyon ritkán...

Bár én csak külső szemlélő vagyok, de egyre jobban félek... Minden hullik szét körülöttem, és nem tudok mit tenni!! A szülők, tőlem kérdezik, hogy mit tegyenek, nekem sírnak, hogy mi lesz Vele, de sajnos én sem,tudom a válaszokat.

Ezért is írok, hogy segítséget kérjek. Mit tanácsoltok, mit kéne tenni? MI a legjobb neki? Mi segíti a gyógyulásban?

Köszi!

Hello!

A barátnőm tavaly szeptember óta fogyózik, akkor kb. 60 kg lehetett (170cm), most sztem bőven 40 alatt, bár ő tagadja. Mérlegre nem hajlandó állni. Már január óta kongatom neki a vészharangot, hogy beteg, de ezt csak 2 hónapja hajlandó elhinni. Még mindig azt hiszi, hogy egyedül meg tudja oldani. Volt laborvizsgálaton, ott megállapították, hogy gyakorlatilag leállt a pajzsmirigye. Szokott fájni a veséje, fájnak az izületei, hullik a haja, bő fél éve nem menstruál. Volt egy pszihológusnál aki elküldte pszihiáterhez. Ez felírt neki egy olyan gyógyszert, ami álmosságot és étvágytalanságot okoz meg előírt egy olyan étrendet, amit ha ennyi koplalás után betartott volna sztem belehal. Mindezért kért 10ezer forintot. Innen el, a másik pszihiáter nő már szimpibb volt. Kétszer volt nála, de ez a próbálkozás is megfeneklett. Most Pesten néztek meg két állítólag penge helyet, ahol azt mondták, hogy Magyarországon csak akkor fektetnek be ilyennel kórházba embereket, ha már tényleg a halálukon vannak, egyébként ambuláns a kezelés. Hogy sikerül e így meggyógyulnia ebben meg én nem hiszek, mert kizárt, hogy van olyan gyógyszer, ami ezt a baromságot eltünteti a fejéből. Heti 1-2 óra elbeszélgetéssel se fogják nála megváltani a világot. Horror ahogy kinéz szegény, ezt ő is tudja, de már nem nagyon érdekli. Próbáltam szépen rábeszélni kicsit több kajára, nem nyert. Próbáltam durva szavakkal szembesíteni mennyire sokkolóan néz ki, de nem zavarja. Azt monja meg akar gyógyulni, de semmit nem tesz ennek érdekében. Szerintem a mostani doki se fog vele semmire se menni. Nem igaz, hogy ezt lehet maradandó egészségkárosodás nélkül csinálni. Ha lenne valami ötletetek szívesen venném. Ja, és mennyi idő után szoktak ebbe belehalni? Mert azt olvastam, hogy 10% a halálozás az anorexiánál.

Köszi!

Én nagyon szeretnék majd gyereket :D Szeretnék nagyon jó anya lenni, és tök jó, mert van egy ismerősöm, aki igazán jó anya...és szeretném bebizonyítaniu hogy én igenis jó anya lesze :)

Először nem ettem a Balcsinm, aztán rákaptam :) Úgyhogy ettem végül :) úgyhogy elmarad az irgumburgum :D Hulla vagyok, 2 nap alatt össz 9 órát aludtam... :S :D ÉS nagyon jól éreztem magamat!!!! És nem híztam :D

Puszi én is <3

Hali!

visszatértem:)csodás volt, összesen 130km,még ma is eveztünk délelőtt 20km-t!:)(29km,16km,25km,24km,15km,20km-s távokra lett osztva az út) egy rakás emberrel összebarátkoztam,eddig azt sem tudtam pedig,hogy a sulinkba járnak!:( :D meg van/volt egy kis hmm...probléma? az egyik 9.-es srác...ajj...értitekXD na mind1. holnaptól vitorlázás 2 hétig,hétvégén jövök haza sztem csak, meg utána balcsiii legjobb b.nőmékkel^^

ömm fogytam.hála az égnek-meg anyumnak:D-volt vegakaja,de nem tudtam 3napig,hogy nekem is jár,mert anyum csodás tervet eszelt ki ellenem:ha nem mondja h nincs vega kaja rendelve,akk majd megeszema húst!-háháááá:Dlol.pech.nem ettem még olyat sem aminek köze vt a húshoz...szal plvirsli vt a vacsi akkor ketchuppal ettem kenyeret...szal ettem,de fogytam 49kg...de visszahízlalnak úhgyis...meghát nem engednek sehová igazából ha nem vagyok meg 50-52kg:( szal most szabadon falhatoma mogyoróvajas-lekváros kenyeret ^^ -.-"

a szülők:nemtom mi van velük,de ha én felnőtt leszek,és rossz szülő,inkább üssenek agyon.nem azért kell amjd a ygerek h szivassam mint a torkosborzot,márbocs.először sokmindenkinek el kéne gondolkodni, hogy miért is kell gyerek...2barátnőm is megmondta-már most!!-hogy neki nem kell gyerek,mert fél a 'bukástól'-hogy szar szülő lesz....

Annuccia:egyélcsajos,mert utánadmegyek a balcsira és irgumburgum lesz:D

Helena:majd javul 1szer a helyzet...reméljük..

Every:mizujs?hogy telik a nyarad?

Dance:írj!!!mi van már veled megint csajszi??:)

szeretlek titeket és hiányoztatok!!<3

sziasztok

mostanában azon töröm a fejemet, hogy miért van az, hogy ennyien nem tudunk "mindent elmondani / megbeszélni" a szüleinkkel. jó, tudom, hogy munka, fáradtak stb... én csak azért "tartom" a számat, mert mindent túldrámázik, ami engem marhára idegesít. anyám azon is napokat tud kattogni, ha nem vacsizok, vagy nem kívánom az ebédet. apám a másik véglet: nem érdekli... hát nem tudom...

Sziasztok!

Én majd csak hétfőn tudok írni, mert elmegyünk barátokkal Balcsira :) majd jövök, és mesélek! Igyekszem enni is néha, bár felesleges pénzkidobás ... rohadt drágák a boltok, szíveserbben veszek valami szépet, valami maradandót, ami megmarad emléknek :)

Puszilok mindenkit

Szió!

Háát...Ez elég nehéz kérdés.Én anno azt sem tudtam,hogy van ilyen betegség.De nem tagadtam soha,hogy ne lennék beteg.De hiába voltam mindvégig tudatában,sokáig nem akartam meggyógyulni,és a baj ez volt inkább.

Elsőként úgy szembesültem vele,hogy még nagymamám küldött egy cikket erről az egészről,amiben volt egy teszt,és ha azt kitöltötted,akkor abból megtudhattad,hogy vajon veszélyeztet-e az anorexia.Nekem persze az jött ki,hogy igen,na és akkor esett le,hogy ez már nem egy normális fogyókúra.

De persze ettől nem hagytam abba,egyre inkább erőt adott az,hogy szép lassan elfogytam.

Viszont!Vagy Te is ilyen "megkerülő" módszereket alkalmazol,mint pl. Mamám,de az én saját meglátásom az,hogy kerek perec kell vele beszélned.Mennyire vagy vele közeli kapcsolatban?Legjobb barátnők vagytok?Mert ha igen,akkor vállalnod kell Érte,hogy kimondod,amit gondolsz,és inkább haragudjon meg Rád most,de később úgyis rájön,hogy Neked volt igazad.Szóval az őszinteség igenis kell ebben a szituban,még ha átmenetileg következményei is lesznek a kapcsolatotokra nézve.

És persze az sem lenne hátrányos,ha a közvetlen környezetét is megkérnéd,hogy figyeljenek oda,illetve beszéljenek Vele!Ha összefogtok,hidd el,hogy magába fog szerintem szállni,mert biztos nem "hülye" (nem úgy értettem természetesen:) ).Még a végén az is előfordulhat,hogy Ő fogja azt mondani,hogy segítsetek neki.

Mindenesetre egyet ne felejts!A szép szó sosem használ,és akármit ígér,ne higgyél neki!Ilyenkor nem Ő "hazudik",hanem az a belső,másik rossz éne,aki uralja az egész betegséget!

Kitartást Neked is!

Kedves Daisy-baba!

Köszönöm, hogy írtál, sokat segített. Gondolkoztam, hogy valahogy felvessem-e, hogy mi lenne, ha elmenne egy pszichológushoz, de az, amit írtál, megerősítette bennem, hogy amíg ennyire tagadja, addig nincs értelme, csak ha már beismeri legalább saját magának (mert szerintem önmaga előtt is tagadja), hogy baj van. Kicsit félek persze, hogy mi lesz, ha sosem ismeri be... akkor meg fog halni fiatalon vagy mi lesz? Ez azért eléggé nyomaszt.

Szerintetek előbb-utóbb azért valamilyen szinten mindenki belátja, hogy ez így nem jó? Tudok neki segíteni valahogy, hogy ez minél hamarabb legyen?

Köszönöm az eddigi segítséget is! :)

Szia!Én sokszor voltam kórházban,volt olyan,hogy fél évig is bent kellett dekkolnom...Szóval tapasztalatból írok.Szerény véleményem szerint az egész azon áll és bukik,hogy magának az illetőnek van-e betegségbelátása,meg akar-e gyógyulni.Mert az már egy veszett ügy,ha nem működik össze se a családdal,sem pedig a dokikkal,akkor nem fogják tudni segíteni abban,hogy változtasson a helyzetén.A kulcsszó pedig saját magam,és nem a kórház,az orvos vagy ilyesmi.....Ők csak mankóként szolgálhatnak,a megoldás nyitja egyedül az illető kezében van.Ha tiszteli magát és a környezetét annyira,hogy észrevegye,hogy igenis változnia kell,akkor fog is.

Persze sokat segíthetünk abban,hogy a nehéz pillanatokban mellette állunk,mert ilyenkor csak a személyes környezete lesz,ami segít helyrebillenteni Őt.És nem a kórház,meg nem a gyógyszerek,stb.....Engem a körülöttem levők segítettek mindig is,legyen szó szülőkről vagy a kórházban a betegtársaim.Ők adtak Nekem akaraterőt,de ehhez hosszú és őszinte beszélgetések kellettek,és szerintem az,hogy rájöjjek,hogy magamnak kell,hogy igenis fontos legyek,és ne vesztegessem el az életemet ilyen baromságokra.....

Persze mondhatnám,hogy miért jövök ilyenekkel,amikor itt vagyok 41-42kg-osan,viszont nagy akaraterőm van,és igenis kitartok,még ha qrva nehéz is.És pont.Ennyi.

Kitartást Mindenkinek!