Versek (beszélgetés)

Körben sokan állunk,

belőled szikrázunk.

Szórjuk a fényt, akár a nap,

Vígságunk a te árnyékod alatt.

Lelkedből nő a legszebb virág,

melynek bimbóját, soha le nem szakítják.

Vörös, tüzes, rózsa halom,

Szívedben, sok oltalom.

Ragyogó csillag vagy a földön,

Veled repül a kedv s az öröm.

Tündérmanók mesevilág,

A csodák napja eljön meglásd!

Nincs időd....

Szoktál-e néha meg-megállni

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

A dús erdőt, a zúgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörülni,

Más boldogságán is örülni,

Meghallgatni, akinek ajka

Bánatra nyílik és panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt?

Nem, neked erre nincs időd !

S ha est borul a késő mára

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad csupán ennyi:

Nem rohanni, csak ember lenni,

Hiszen már látod a temetőt !

De most már késő !.........Nincs időd !

Szeretnék angyalként az emberek lelkébe látni,

egy pillanatra megérinteni őket,

s mélyen a szívükbe ásni.

Megőrizni mosolyukat,

s cserébe az enyémet adni,

átélni minden élményüket,

s őket nem szenvedni hagyni.

Átölelni őket, ha éppen

egyedül vannak,

csókot adni nekik,

de csak aki megérdemli annak.

Velük zokogni, s

örülni, amikor csak lehet,

hiszen ez a legtöbb,

amit egy angyal megtehet.

Mámor

Szeretném felverni lelkem dalával

A szomorúk szivét, a világot.

Most megbocsátok annak is,

Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az

Életért kűzdő, fájó rabot.

Szeretném feltámasztani,

Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna

És végre megállna a nagy kerék.

De a legjobban szeretném,

Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és

Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot

S aztán meghalni: Mert én a

Mámor vagyok.

(1921. szept. 24. József Attila)

Itt vagyok

Tenéked adom világom,

Bánatom, és örömöm,

Fogadd el Kedves Barátom!

Hálásan köszönöm!

Nézd csak! Itt vagyok, elbújtam

Ezekben A sorokban,

Szeretnék benne maradni,

Szívedben egy sarokban.

Ha netán magadba nézeL

Eztán mindig megtalálj,

Szívesen eljövök hozzád,

Szólj csendben, vagy kiabálj!

Ott leszek veled életed

Minden egyes percében,

Megmutatom majd magamat

Álmaidnak tükrében.

Eljövök majd meglásd hozzád

VaráZS órák éjjelén,

S együtt rohanunk barátom

A mesékbe Te... meg én!

A tücsök meg a hangya

A fűben egy kifli csücsök

mögül szól a tücsök

vonója frissen gyantázva

basevál hantázva

hogy feláll tőle

bárki szőre

fütyül a jövőre.

A hangya ezzel szemben

hatalmas ütemben

tölti a kamrát tele

/megtelt már a fele/

és muzsikusunk nem becsüli

öklét rázza és csepüli:

a menykő csapna beléje

társadalom heréje

szétmegy tőle már a fejem

és azt suttogják, hogy a nejem

is meghegedülte délelőtt

hogy még a tél előtt

fordulna fel jóval.

És szóval

a kérés meghallgatásra talált,

az hozta a halált

a derék hegedűsre

és tette hűsre,

hogy jó komája kitaposta belét

mert nem húzta el csak felét

a koma kedvencének

és az ének

itt megszakadt

s hogy utána mi maradt?

Se ház, se kincs, se teli ól

és azóta gépzene szól.

A hangya közben mindent telerakott

írtak róla, jelvényt kapott

meg isiászt, sérvet, ezernyi nyavalyát

itt fájt, ott fájt és hát

mivel dolgozni nem tudott

persze koldusbotra jutott.

A teli raktár már fel sem ködlött

mikor egy nap éhen döglött,

most a mennyben kesereg

/a tücsök is ott tekereg/

és se zene, se jelvény, se kincs.

Se tanulság.

Az sincs.

itt zenével...

[link]

csak két régi versemet tudom mert ezeket elraktam. Most bántam meg hogy a többit egyszer régen kidobtam valami dilim miatt. :(

ez az első versem hét évesen írtam:

A Nap

A nap a nap ó de szép,

Fénylő karjait tárja feléd.

Csillogó szemei rád ragyognak,

Szerető mosolyai oda bújnak.

A nap a nap ó de szép,

Fénylő karjait teszi le eléd.

Szemei már nem csillognak

hanem már álmosak.

Lebujik a domb mögé és a hold ragyog helyén

Mellete millió millió csillag ragyog feléd.

A másodikat Anyukámnak írtam anyák napjára:

Anyám,Anyám Édes Anyám

Míly jó vagy te én hozzám

Bár én nem vagyok jó gyerek

Szívemből nagyon szeretlek.

Tudom,hogy te is szeretsz

Szívedből,és emlegetsz.

Rám nézel és mosolyogsz

S az én szívem rád ragyog.

Nekem a kedvencem Radnóti és sok versenyt nyertem vele ez az egyik kedvencem!

Második ecloga

Radnóti Miklós

REPÜLŐ

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,

méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,

a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,

míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.

Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,

de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg

s pincébe bú előlem a gyáva Európa ...

no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

KÖLTŐ

Irtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska

miákol és az eb vonít s a kis halacska

ikrát ürit kacéran. Mindent megírok én,

akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én,

mikor a robbanó és beomló házsorok

között a véreres hold fénye támolyog

és feltüremlenek mind, rémülten a terek,

a lélekzet megáll, az ég is émelyeg

s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint

a hörgő őrület lecsapnak ujra mind!

Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,

ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,

mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska

miákol és az eb vonít s a kis halacska -

a többi ... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod

a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;

ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.

Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

REPÜLŐ

Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom

s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.

Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,

a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.

Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn újra szállni vágyom,

nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.

S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,

igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...

De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,

emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,

ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...

Irsz rólam?

KÖLTŐ

Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

Keresek egy verset! Légyszi aki tud segítsen!

Angyalokról szól,erre emlékszem:

"Hidd el angyalok pedig léteznek"

Nem hosszú vers,már régóta keresem.

Előre is köszi!!!

Amíg fiatal vagy minden szépnek látszik.

Hulló könnyed is szivárvánnyá válik.

De amint az évek lassan tovaszállnak

Úgy gyűlnek szívedben a gondok és árnyak.

Rövid az élet mégis sok a könnye.

Mikor te mosolyogsz a másét töröld le.

Mert ahogy te szeretsz úgy szeretnek mások.

Úgy lesz ellenséged, úgy lesz jó barátod.

S kit párodul rendel az ég.

Becsüld meg s szorítsd a kezét.

És ha minden álmod valósággá válik.

Akkor ne felejtsd el "Légy jó mindhalálig"

Szabó Lőrinc

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Ne hidd, hogy azok mind szeretnek,

Akik mosolyogva körül hízelegnek.

A szó lehet hazug, a hízelgés érdek,

De a lélek tükre nem csal meg Téged.

S mivel a szem a lélek tükre,

Benne csillog meg a szeretet fénye.

Ki könnyes szemmel, némán néz rád,

Öleld szívedre, mert az igazi Barát!

Mary E. Frye

Do not stand at my grave and weep

Do not stand at my grave and weep

I am not there. I do not sleep.

I am a thousand winds that blow.

I am the diamond glints on snow.

I am the sunlight on ripened grain.

I am the gentle autumn rain.

When you awaken in the morning's hush

I am the swift uplifting rush

Of quiet birds in circled flight.

I am the soft stars that shine at night.

Do not stand at my grave and cry;

I am not there. I did not die.

- Magyarul -

Mary E. Frye

Ne jöjj el sírva síromig.

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom…

Gyémánt vagyok fénylő havon.

Érő kalászon nyári napfény.

Szelíd esőcske őszi estén.

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben.

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán.

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok.

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog…

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.

Várnai Zseni - Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken

él egy madár, a neve szerelem.

Topáz a csőre, és a két szemén

rubintos tűzben szikrázik a fény.

A szárnya zöld, a begyén kék pihe,

alatta ver forró piciny szíve,

és mint a villám lecsap hirtelen,

fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat

szívemre ült és hittem, itt marad,

utána kaptam gyorsan és kezem

átfogta csöppnyi testét melegen,

vergődött, karmolt és az átkozott

tenyeremben verébbé változott,

szebbik valója eltűnt, messzeszállt

s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,

akár a fényt, vagy nyargaló szelet,

csupán a vágy oly szárnyaló szabad,

hogy utolérje azt a madarat.

A színe, hangja mindig újra más,

meseszerű, különös és csodás

Ott fönt lakik a kék üveghegyen

az a madár, a neve szerelem.

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom…

Gyémánt vagyok fénylő havon.

Érő kalászon nyári napfény.

Szelíd esőcske őszi estén.

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben.

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán.

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakom.

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog…

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál

Született feleségek 4x10

Caren McClaskey mondja Ida Greenberg hamvai szétszórásánál.

Szabó Lőrinc: Nyári utazás

Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs,

minden perc egy-egy baltacsapás:

kábító fénybalták alatt

izzadva csörtet a gyorsvonat.

Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés:

engem a Tűz vad lelke visz és

old szét, hogy csupa láng legyek

s elkapjam a menekülő egeket.

Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár,

mint testvérem, ez az iszonyu nyár,

s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad

ez a nyomorult Föld a röptöm alatt,

hogy elmarad a renyhe testi lét,

mely most csak az árnyék hüvösét

keresi, dongó és arató –

Nyár van, dél, ernyedt, altató

pihenés – Én sohasem pihenek!

Még túlragyogom a földi perceket,

lelkem még csupa robbanás,

folytonos halál és feltámadás:

még szállok, céltalan és vakon,

de oly tüzekkel gazdagon,

hogy mikor elérem, megborzong a Nap,

ha rácsókolom egy sugaramat.

Hajnal Anna – Fáradtan

Csak egyszer meglazitni

a féket ami nyom,

magamat elveszitni,

lebegni szabadon,

csak egyszer elterülni,

mély vizekbe merülni

s csak álomban örülni,

hogy nincs sem út sem nyom.

Hogy nem kell már akarni

s indulni nincs miért,

hogy köd lett minden célból

s a kin hogy véget ért,

ott csak a víz morajlik,

a távol ég hajnallik,

a szél fölébem hajlik

s egyik sem kérdi mért.

Nem kérdnek, nem felelnek,

ott elaludt a szó,

nem mérnek ott időket

és nincs sem év, sem hó

s akik ott találkoznak,

többé nem hadakoznak,

egymásra álmot hoznak

és nincs többé való.

Csak szótlan csókok vannak

és kábult halk mosoly

és ég és víz s a másik

minden egymásba foly,

mintha a szél ringatna,

az ég karjában tartna

s nem tudod kinek ajka,

ki csókol és hogy hol.

Nem tudsz, nem kérdesz semmit,

nincs más csak szerelem,

álom-karok kinyulnak

s ölelnek nesztelen,

bódult sziveknek álma,

nincs dobbanás, sem lárma,

sem vágynak sóhajtása,

csak teljesült jelen.

Egymásba nyilt szemekre

alig jön rebbenés,

százados szomjuságra

iszunk ott enyhülést

s a sápadt ég derengve,

sorsunkon elmerengve

reánk borul kerengve

mint boldog szédülés.

Félholtra van csigázva

e hősi akarat,

a gát mely eddig védett,

inog, recseg, szakad,

s rám csapnak áradások,

oly édes szomjuságok,

hogy menekvést nem látok

sehol az ég alatt.

Hol van most cifra gőgöd?

hogy sorsodat legyőzöd,

végzeted megelőzöd,

ha tudod védd magad!

S hogy végre szabaduljak,

bőségembe ne fuljak,

magam is elárullak

börtönőr akarat.

Menedék

Ha eső esik, s azt mondjátok:

"Áldás ez most!", (vagy tán átok).

A csörgő nád is vízben áll,

Mégis vízért kiabál.

Az eső elől elfuttok,

De menekülni...nem tudtok.

Most menedék egy épület,

De se veled, se nélküled.

Eső hull a nádtetőre,

Kemény kőre, fáradt földre;

Virágokra, vad mezőkre;

Romos házra, szemfedőkre.

Fenn az égből elindul,

Lenn a földön megindul.

Menedék csak egy lehet,

De se Veled, se nélküled...

Reviczky Gyula

Akit szerettünk

Akit szerettünk, nem feledjük,

Bármit beszéljen ajakunk.

Megrezzenünk, ha szóba hozzák,

Őt áldjuk, hogyha meghalunk.

Hiába ámitjuk magunkat:

Csak játék volt, muló szeszély!

Hiába mondjuk: Minden ábránd

Báját veszíti, véget ér.

Egy édes szempár, egy tekintet

Megbabonáz menthetlenül.

Ugy őrizzük, mint szent talizmánt,

Elrejtve a világ elül.

A sors megáldhat, meggyötörhet;

Emelhet hír vagy bukhatunk:

A kedves arcza sose hágy el;

Őt áldja hűlő ajakunk.

Ha van valamid, ami jó,

Ami barátaiddal megosztható,

Legyen bár csak egy apróság:

Hozhatja Isten áldását.

Add tovább!

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,

De segít megharcolni egy-egy csatát,

Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,

Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.

Add tovább!

Ne feledd a másik fájdalmát!

Te kell, hogy segítsd az úton tovább.

Egy kedves szó vagy egy mosoly

Áldás lehet a másikon.

Add tovább!

Ha tudsz egy kedves történetet,

Vagy hallottál az utcán jó híreket,

Vagy jó könyvet rejt a szobád,

Mely segít elűzni a másik bánatát,

Add tovább!

Ne légy önző a szívedben,

De viselkedj a legnemesebben.

Tedd a közösbe kenyered,

Hogy társaid is egyenek.

Add tovább!

Ha Isten meghallgatta imád,

S az égből áldást küldött le rád,

Ne tartsd meg csak magadnak,

Míg mások sírnak, jajgatnak.

Add tovább!

Ó ÉS FŰZFA

Ez a tó, ez a tó

nyugtalankodó.

Vékony fodrát fogyhatatlan

sustorogtató.

És míg fordul erre-arra,

aztán visszahull,

áll fölötte, áll a fűzfa,

nagy hajába burkolózva,

mozdulatlanul.

NYÁRI RAJZ

Hogy mit láttam? Elmondhatom.

De legjobb, ha lerajzolom.

Megláthatod te is velem,

csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,

ez itt az út, felénk futó,

ez itt akác, ez itt levél,

ez itt a nap, ez itt a dél.

Ez borjú itt, lógó fülű,

hasát veri a nyári fű,

ez itt virág, ezer, ezer,

ez a sötét gyalogszeder,

ez itt a szél, a repülés,

az álmodás, az ébredés,

ez itt gyümölcs, ez itt madár,

ez itt az ég, ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,

ha hull a hó, nézegetem.

Nézegetem, ha hull a hó,

ez volt a ház, ez volt a tó.

sida Jenő: Ha valaki jönne most

Ha most valaki halkan idejönne,

idelopózna a hátam mögé

és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szirmát

finom-borzolón fürtjeimbe lökné

s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét

és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.

Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,

míg én hallgatnék magamat keresve,

lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem

és lelkem földjén álom-eke szánt át, -

vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

Somló Tamás : Gondolsz-e rám?

Néha rám talál a félelem,

velem vagy még, vagy csak képzelem.

Hisz tudom jól, hogy a szerelem elszáll,

csak a megszokás él tovább.

Csendben nézlek ahogy elalszol,

Tested kérdés nélkül válaszol.

Hisz tudod jól, hogy őrzöm az álmod,

bármi jön majd a hajnal után.

Gondolsz-e rám,

amikor nem mellettem alszol el.

Gondolsz-e rám,

amikor magányom nem érdekel.

Gondolsz-e rám,

amikor messze jársz már,

s valaki másra vársz talán.

Akkor is gondolsz-e majd rám?

Lassan vánszorog ma minden perc,

érzem belülről már mást ölelsz.

De tudom jól, ha a szerelem elszáll,

csak az emlékek élnek tovább.

Gondolsz-e rám,

amikor nem mellettem alszol el.

Gondolsz-e rám,

amikor magányom nem érdekel.

Gondolsz-e rám,

amikor messze jársz már,

s valaki másra vársz talán.

Akkor is gondolsz-e majd rám?

Gondolsz-e rám,

amikor nem mellettem alszol el.

Gondolsz-e rám,

amikor magányom nem érdekel.

Gondolsz-e rám,

amikor messze jársz már,

s valaki másra vársz talán.

Akkor is gondolsz-e majd rám?

Gondolsz-e rám?

Édesapámnak

Hajadba ősz szálakat festett az élet,

szemed mentén megszaporodtak a ráncok,

szürke színét megfakította az élet,

keményebbek lettek a férfivonások.

Büszkén nézek erre az arcra,

bár dacos voltam serdülő gyermekedként,

nem hiába volt a szigor és a féltés,

csak most értettem meg azt, hogy miért.

hogy miért féltettél annyira,

hogy miért is voltak a viták,

hogy miért noszogattál,

miért erőltetted az iskolát.

Nézlek mikor kisfiammal játszol,

s megcsillan a könny a szemem sarkán,

Mert olyan jó, hogy vagy nekem,

mert oly jó az édesapám.

Hiába minden, ha az ember,

nem ismerheti gyökerét,

ha nincs óvó kéz, aggódó szempár,

ki vigyázza félti életét.

Jó érzés nekem, hogy itt vagy,

s hogy van előttem példa,

hogy mindig meghozza gyümölcsét a becsület,

s a verejtékes kétkezű munka.

S bár nehezen mutattad ki,

tudom nagyon szerettél,

és mind a hármónkat,

csak a jóra neveltél.

Soha nem felejtem el,

azt a megfakult szürke szempárt,

s azt a könnycseppet a szemem sarkán,

a nagypapát, és a kisunokát.

Édesanyámnak

Szívemben én akkor születtem,

Mikor jó szüleim zokogtak felettem.

S örömkönnyekben úszva szájuk mosolygott,

Így láttam meg a napvilágot.

Keresve a szépet sohasem találnám,

De ha rád nézek én jó anyám,

Ott vannak a világ csodái,

Szemeidben vélem látni.

S ha évek múltán dolgos kezed megremeg,

Egy kéz simítja majd végig tenyered,

Simogatja ráncos homlokod,

Leveszi hátadról a sok gondot.

Én leszek majd, ki vizes ruhával

Borogat, ha küszködsz a lázzal,

Én leszek, ki felvidítja a nehéz napokat,

Én leszek ki esténként jóéjt-puszit ad.

Az évek múlásával hadd én legyek az,

Ki ápol, óv, s nyújt vigaszt.

Hisz oly sokat jelentetek nekem,

Jóval többet, mint életem.

Szeretném, ha tudnád mennyire szeretlek,

De ezt nem tudom elégszer elmondani neked,

Számomra a legkülönlegesebb te vagy a világon,

Hisz minden porcikádat imádom!

Bármikor, bármiben számíthatsz rám,

Szólj csak bátran édesanyám!

S bár a köldökzsinór rég nem köt össze,

Mégis mi lélekben forrtunk össze.

Rím nélküli Boldogság

Régóta fejemben motoszkál egy szó.

Nem ejtem ki elégszer.

Nem gondolok rá elégszer.

Nem érzem, nem látom napjaim sivatagában.

Pedig ott van. Hozzám tartozik.

Szellemem mozaikja.

Suttog a lelkemben.

Ez melengeti arcom és szívem.

Ez a mosolyom forrása.

Ez sarkall nevetésre.

Ez hajt a célokhoz.

Ez a létem fő értelme.

Ez a szó, amivel nem törődtem.

Nem vettem tudomásul bennem növekvő erejét.

De a kacagásom megmutatja,

Hogy bár annyi gondot lát szemem,

S gyakran elmélyül a sötét tengerben,

Én mégis napról-napra, újra és újra:

Boldog vagyok!

Sziasztok!

Azt gondolom, ha már ez egy verses topik, akkor annyit megérdemélnének a szerzők, hogy a nevük vagy legalább a versek forrása fel legyen tüntetve az írások alatt!

Köszönöm a figyelmet! Üdv!