Versek (beszélgetős fórum)

NYEKRASZOV

NEHÉZ IDŐBEN

DRÁGA TÁRSAM

Nehéz időben drága társam,

meglátogattam sírhelyed,

s hogy arcodat most újra látom,

minden vonása fényesebb.

Megtörten egykor annyi kínban,

elhagytam végképp magamat,

gyötört,meghajszolt napjaimban

komor voltam és hallgatag.

A nevetésed hangja sértett,

nem könnyítette lelkemet,

csak ingerelte víg beszéded

túlérzékeny kedélyemet.

Azt hittem,hogy ledér szívedben

részvétre nem találhatok,

s még inkább megnövelte bennem

e hit a tartós bánatot.

Ó tűnt idő! Az ifjúságnak

hibája, nem érti meg,

hogy könnyek nélkül is van bánat,

s lehet vidám, ki nem nevet.

Te meghaltál...És jöttek mások,

ismertem nőket, s könnyeket,

s gyakorta véltem kacagásod

hallani, s felidéztelek.

És most előttem egyre szebbek,

hogy rájuk visszagondolok,

nyugodt erővel teljesebbek

azok a bánatos napok.

Mért nem becsültem? Szemrehányón

és bánattal kérdezgetem,

s mindent feledve újra látom,

hogy jössz felém elevenen.

Nevetve mondod: " Légy vidámabb!"

Szemed ragyog, lobog hajad.

S víg hangodnak visszhangja támad,

mely könnyeknél fájdalmasabb.

(Lator László

Madách Imre

Csillagok

Csillagokra néz a gyermek:

"Adj közűlök jó anyám! -

Mond - hadd játszom vélek én is

Oly szépen néznek le rám."

"Gyermek! messze ég a csillag,

Emberkéz nem éri fel

Ott a szellemek hazája

Mély titokban ünnepel."

És a gyermek fájdalommal

Anyjának karára dűl:

"Mért is oly szép a csillag, ha

Ég elérhetetlenűl."

Föltekint könnyes szemekkel,

És a csillag ím leszáll,

Bájsugáru halvány arca

A gyermek könnyében áll.

Néz az ifjú lángszemekkel,

Vágyva szívet, vágyva hont,

És e két vezércsillaggal

Hévvel a csatába ront.

Ah, de látja, lány szerelme

Mint a csillag oly hideg,

S szolgabűnnel lelkeikben

Születnek az emberek.

Gyermekálma jő eszébe

Hű anyáért néz körűl.

Édes anyja már csak a föld,

Felzokog s ölébe dűl.

És leszáll a csillag újra,

Sírja ormán ott viraszt.

Óh való-e most, vagy újra

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig igy volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban,

És keményen mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban,

Isten sírja reszket a szent honban.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sirbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prometheusz halhatatlan kínját.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy uj világot zár magába.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon,

Akkor húzd meg ujra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel ujra a vonót,

És derüljön zordon homlokod,

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Ábránd

Szerelmedért

Feldúlnám eszemet

És annak minden gondolatját,

S képzelmim édes tartományát;

Eltépném lelkemet

Szerelmedért.

Szerelmedért

Fa lennék bérc fején,

Felölteném zöld lombozatját,

Eltűrném villám s vész haragját,

S meghalnék minden év telén

Szerelmedért.

Szerelmedért

Lennék bérc-nyomta kő,

Ott égnék földalatti lánggal,

Kihalhatatlan fájdalommal,

És némán szenvedő,

Szerelmedért.

Szerelmedért

Eltépett lelkemet

Istentől újra visszakérném,

Dicsőbb erénnyel ékesítném

S örömmel nyújtanám neked

Szerelmedért!

Vörösmarty Mihály

Szomorúság

Én hozzám is beköszöntött

Az első vig napsugár.

Kiváncsi tán, hogy mit csinál

Ez a fakó, bús madár.

Fényt derit a szürkeségbe,

Csillog, villog, csalogat -

Úgy szeretné földeritni

Búbánatos arcomat.

Maradj csak kint, jó napsugár,

Hirdesd másnak a tavaszt -

Bús szivembe ragyogásod

Jókedvet már nem fakaszt.

Elkomorul a kis sugár,

Rezeg, rezeg kínosan -

És a függöny nyilásán át

Szomorúan eloson.

Aztán újra rám borul a

Fojtó, árnyas szürkeség -

És a tavaszt ugy várom már,

Mint aggastyán a mesét...

Gyóni Géza

Láttalak...

Láttalak a multkor,

Mosolyogva néztél,

Éppen úgy, mint akkor,

Mikor megigéztél.

Vérpiros ajkaid

Mosolyogni kezdtek;

Olyan bájos voltál,

Mint mikor azt sugtad:

»Édesem, szeretlek!«

Láttalak a multkor,

Mosolyogva néztél,

Gyönyörű vagy most is,

De meg nem igéztél.

Vérpiros ajkaid

Mosolyogni kezdtek;

Olyan bájos voltál,

Mint mikor hazudtad

Ezt a szót: »Szeretlek!«

Ady Endre

MÁJUSI ÉNEK

Csobog már a kis patak,

Zöld a lomb, a rét;

Méhe zsong, virág fakad,

Szellő zúg mesét.

Illat száll, madár dalol,

Felhőtlen a táj.

Halljátok-e gyermekek?

Hív a napsugár!

Hív az erdő, hív a völgy,

Hív a szép határ:

Menjetek vidulni hát,

Míg virít a nyár.

Szedjétek gyümölcseit,

Míg felétek int,

Míg az őszi hervadás

Itt nem lesz megint.

Ha megvirrad keleten

S fölsuhan a Nap,

Hálaima mondásra

Ne légy hallgatag;

És este se késlekedj

Fohászt zengeni

Ahhoz, ki a föld porát

Átmelengeti.

Ahhoz, ki a hó alól

Zöld tavaszt fakaszt

S tarka nyárrá bűvöli

Halkan a tavaszt.

Ahhoz, aki őszt ad és

Őszre szép telet,

Áldásokkal hintve be

Földi életed.

. A fák között az őzek

elbújnak, kergetőznek.

Utánuk minek futnál?

Friss hóban lemaradnál.

Markolj a puha hóba,

s reggelig álmodj róla."

Oly megnyugtató,hogy itt vagy nekem,

Hogy minden bajban fogod a kezem,

Hogy nem hagysz el soha,hogy viszont szeretsz,

Hogy velem együtt sírsz és nevetsz.

Oly furcsák vagyunk mi emberek?

A szívünk sír, az ajkunk meg nevet.

Másról azt hisszük boldog,

Talán irígykedünk is egy-egy szaván,

S nem vesszük észre,

hogy játék és szenvedés csupán.

Azt hisszük, ha tekintete ragyog,

gondolatai tiszták,szabadok.

Oly furcsák vagyunk mi emberek:

A szívünk sír, az ajkunk meg nevet....

Maradj itt

Vágyom hogy magadhoz ölelj

Ne engedj fogd meg kezem

Csillogó vízbe merült testem

Érintsd s ha lágy csókod

Forrón követeli szám

Hagyom engedem tovább

Érezem

Harmatcsepp

Hullását boröm bársonyán

Mint nyári hajnalon

Kéklon vibráló szirmokon

Megnyugvást hozol

Ájult vágyainkat ringatja

Hus szello

Vigyázva simítja

Arcunkra öröm mosolyát

Egymásban gyönyörködo

Szemünk tükör-tisztán vetíti

Ragyogó szerelmünk

Oly jó veled

Oly jó veled

Maradj itt örökre

Aggodalmam nincs hiába,

Hisz’ most szerelmünk viszed

A vágóhíd könyörtelen fogságába.

Miért tetted ezt velem?

Én szerettelek s most így hálálod meg

Töretlen szenvedélyem?

Teljes reménytelenség,

Abban úszik egész testem.

Vastag ködben, elveszve könnyedén.

Tudom, sosem lesz már úgy, mint rég.

Ne kérd tőlem hogy bocsássak meg,

Nem vinne rá a lélek.

Fene nagy büszkeség,

Az tombol benned.

Sajnos viszont engem ez folyt meg.

Csak még egyszer érezhetném,

Szerelmünk tomboló tüzét.

Mely átölel és megvéd.

Ajkad bársonyos érintését,

Tested őrült táncát,

Szemed boldog ragyogását.

Gyűlöllek, s imádlak is,

Nem tudok szakadni tőled,

Egy láthatatlan kötelék még mindig összefűz minket.

Vártam rád sok éjjelt és nappalt,

Sírtam sok órát és percet,

De mégis csak pár másodperc…

Beléptél szobám ajtaján,

Rohantál hozzám,

Hangtalanul törölgetted könnyeid.

Szemembe néztél, majd magadhoz húztál,

Fülembe súgtad Je t’ aime,

S forró csókot leheltél rám.

Szerelmünk tüze újra fellobbant,

Én már nem aggódtam,

Ölelésedben teljesen megnyugodtam.

CSORBA PIROSKA: MESÉLJ RÓLAM

Mesélj anya,

milyen voltam,

amikor még kicsi voltam?

Az öledbe hogyan bújtam,

és tehozzád hogyan szóltam

amikor nem volt beszédem?

Honnan tudtad mit kívánok?

Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam,

Hogy szerettél?

Engem is karodba vettél?

Meleg tejeddel etettél,

akárcsak a testvéremet?

Gyönyörködtél akkor bennem,

úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor

még nem voltam,

a hasadban rugdalóztam,

tudtad-e, hogy milyen leszek,

milyen szépen énekelek?

Sejtetted, hogy kislány (fiú) leszek?

Mesélj anya!

Mesélj rólam.

milyen lettem, amikor már

megszülettem?

Sokat sírtam, vagy nevettem?

Tényleg nem volt egy fogam sem?

- Ha én nem lettem volna,

akkor is szerettél volna?

Beney Zsuzsa: Anya dúdolója

Azt kérdezted tőlem, hogyan vártalak?

Mint az éjszakára fölvirrad a nap,

mint a délutánra jő az alkonyat,

mint ha szellő jelzi a förgeteget-

ezer pici jelből tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel a nap sugarát,

fagyos téli este jégcsap csillagát,

mint az alma ízét,tejet, kenyeret-

pedíg nem is láttalak még,úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,záport a virág,

mint patak a medrét,madarat az ág,

mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget-

mindenkinél jobban téged így szerettelek.

Anyukám szeretlek

Anyák napján Téged

virággal köszöntelek,

és csak annyit mondok:

Anyukám, szeretlek!

Anyukám szeretlek,

virággal köszöntelek,

mint a gyönge gyökér

a jó anyaföldet

Gondoztál nap, mint nap

aztán évről, évre.

Tanítottál dalra, szóra,

szívre szépre.

És ma anyák napján

mint a mag a földet,

életadó anyám,

virággal köszöntelek

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.

Aztán átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

körmödszakattig maradék erőd.

Akarsz,egetostromló akarattal-

S a lehetetlenség konok falán

Zúzd véresre koponyád

Aztán elalélsz.

S ha újra eszmélsz,mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótlanul,gondolatlanul

Mondod magadnak:mindegy,mindhiába:

A bűn,a betegség,a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlőcéből nincsen,nincsen menekvés!

S akkor-magától-megnyílik-az ég

Mely nem tárult ki átokra,imára

Erő,akarat,kézségbeesés

Bűnbánat-hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön,szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed:a tenyeredbe hull.

Akkor-magától-szűnik a vihar

Akkor-magától-minden elcsitul

Akkor-magától-éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától-friss gyümölcs terem.

Ez magától:ez a Kegyelem

Üzenet

Ne szánd a legyőzött indulat

hínárába gabalyult izmait

megtagad minden irgalmat

szorosra vonja szijjait.

Megtagad könnyítő alkuvást

kőből gyúrt arcodat vállalja

szédítő fényekbe fordultan

valótlan hitébe mártózna

Valahol valahol kopácsolnak

Valahol kőkarcos törvényed

szögezett súlyos keresztet

tövében mégegyszer fellobban

s virágot ejt a képzelet.

Várnai Zseni

ANYA LEGYEK CSAK

Ó, Uram, én már mit sem kérek tőled,

Elültek bennem a nagy szenvedélyek,

Nincs már mit adnom, s többé nem remélek

Kis asszonysorsom fölötti nagyot,

Uram, én már csak csöndet akarok.

De add meg nékem, mégis, arra kérlek,

A mindennapi kenyeret szerényen,

És kisdedem, ha hogyha fölsír éhen;

A kebleimben legyen tej elég,

Anya legyek csak, egyszerű, derék.

Ne tudjon rólam senki semmit többé,

Az a jó asszony, kiről nem beszélnek,

Ne háborítsanak hírek, beszédek,

Ne zaklassák föl csendesült valóm,

Mert indulatom most a tejbe szállna,

S a kisdednek rossz lenne tőle álma;

Őt rázná az én hánytorgó hajóm.

(1920.)

Várnai Zseni

AZ ÉN KICSI LÁNYOM

Van egy kicsi lányom,

violavirágom,

fehérarcú kedves,

hollófürtű édes,

csevegő, csacsogó,

síró, és daloló,

csókos és beszédes.

Van egy kicsi lányom,

életemben másom,

régi szép díszeim

ékes hordozója,

szemem csillogása,

ajkam danolása

s arcomról a rózsa.

Az én kicsi lányom,

mint egy varázsálom,

új életre kelti

rég elmerült énem,

valamikor zengő,

a múltból derengő

édes nevetésem.

Az én kicsi lányom,

csengő kacagásom,

jaj, csak bánatomnak

ne legyen tudója,

sorsom viselője

ne legyen belőle

s könnyeim sírója.

Az én kicsi lányom

sok asszonysírásom

viadalos útját

ne tudja, ne lássa:

jégverés a nyárban,

kárt tesz a virágban,

kora sírját ássa.

Maradjon meg szépnek,

tisztaságnak, fénynek,

mint egy távol éden

virága e földön,

s ha viharok tépnek;

szivárvány ívének -

s fölragyog e börtön.

(1925.)

Várnai Zseni

Csendes éj

A csendes éjben

anyámra gondolok,

szívemben most

az ő szíve dobog.

Szegény özvegyasszony volt,

sokat szenvedett,

nem volt egyebe

csak a szeretet.

A szájától vont meg

minden falatot,

és ha mi ettünk

ő is jól lakott.

Játékot venni

nem tudott nekünk,

varrással kereste

kenyerünk.

Ő mesterkélt ünnepre

szép babát,

levágta hozzá

dús hajfonatát.

Gyöngyöt fűzött,

topánkát varrt neki,

s hullottak rá

könnyének gyöngyei.

Láttam a föld

sok szép kirakatát,

de nem találtam hozzá

hasonló babát.

A szeme kék,

a haja barna volt,

s a kóc mögött

picinyke szív dobolt.

Anyám elment,

és nem érte meg szegény,

hogy a világ

forduljon tengelyén.

Pedig hogy várta,

várta mivelünk,

hogy nekünk is virradjon

ünnepünk.

Most ha élne:

vehetnék neki

ruhát, cipőt

és nem kéne küzdeni.

Ó emberek!

míg él anyánk

nagyon szeressük őt,

mert elmegy egy napon,

s visszahozni

többé nem lehet

az elmulasztott jó szót,

s tetteket.

A késő bánat

mit sem ér neki,

az élőt kell

szeretni érteni.

Most újra érzem,

látom, hallom őt,

s csak ámulok

mily magasra nőtt.

És újra szép,

és újra fiatal

mintha szívéből

zengene a dal:

mit írok

e csendes éjszakán,

még most is adsz nekem

anyám, anyám.

Várnai Zseni

MAMA

Halott anyámról álmodtam az éjjel,

mióta meghalt, sokszor viszatér,

meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,

bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,

és mégis úgy jön, mintha élne még,

s azt is tudom, hogy ébredésem percén

elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,

mintha nem volna többé már szava,

s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :

- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,

nehéz adósság nyomja lelkemet,

nem tudtalak oly végtelen szeretni,

mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,

amint te tetted, ó szegény Mama,

s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,

amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őérettük éltem,

ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,

én is előre megbocsátom nékik,

amit majd ők vétkeznek ellenem!

(1943.)

Várnai Zseni

KI A LEGSZEBB A VILÁGON?

Tündöklésem szép idején

nem néztem a tükörbe én,

két kisgyerek szemefénye

volt az arcom tükörképe,

s szólt a szívem: - Édes lányom,

ki a legszebb a világon?

- Te vagy a legszebb, anyám,

hidd el nékem igazán!

- Édes fiam, mondd meg nékem:

ki a legszebb e vidéken?

- Édesanyám, Kedvesem,

nincs nálad szebb, senki sem! -

Csillagtükrön néztem arcom,

mint egy tündér királyasszony,

aki hol volt... hol nem volt...

de ez nagyon régen volt.

Fiam elment messzeségbe,

nem nézhetek a szemébe,

s másnak mondja: - Kedvesem,

nincs nálad szebb senki sem!...

Kislányomból kisasszonyka,

csillagszeme rám ragyogja,

mint egy fényes tükörkép:

- Szebb a jóság, mint a szép!

Tó tükréhez megyek s kérdem,

ki a legszebb a vidéken?...

Tó tükrét a szél kavarja,

arcom girbe-gurba rajta...

- Hamis a tó! - Futok messze,

csorba tükör a kezembe,

csorba tükör felel nékem:

- Nem az vagy már, aki régen!

Kedves, öreg Szülőanyám,

Te mondjad meg, de igazán,

elhervadtam, csúnya vagyok?

Édesanyám szeme ragyog:

- Hidd el nékem, édes lányom,

te vagy a legszebb a világon...

S ahogy szólott, könnye fénylett,

arcom benne tündérszép lett.

(1932.)

Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál,

rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél,

először csak a kiskertbe,

aztán a nagy idegenbe.

Ha itt vagy is csak elnézel,

akkor is nem engem érzel,

nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,

már a válladig sem érek,

alig-alig hihetem már,

hogy ölbeli babám voltál.

Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nékem,

Nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik hát a lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

homlokodig hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,

mint a napfény maga felé

fát, virágot, lombos ágat –

fölemeled az anyádat.

Várnai Zseni

FIAM VAN ÉNNÉKEM

A szám kikiáltja,

szemem kiragyogja:

fiam van énnékem!

Szívem kidobogja,

lelkem kidalolja:

fiam van énnékem!

Fiam van énnékem,

hogy akit szeressek,

akit a keblemből

tejjel etetgessek,

fiam van énnékem,

hogy akit altassak,

akinek altatót

szívből dúdolhassak,

szívből dúdolhassak.

Fiam van énnékem,

hogy én őtet rejtsem,

gyönge asszony-voltom

miatta felejtsem,

vagyon nékem bizony,

hogy akit én féltsek,

hogy ójjam világját

kicsiny Életmécsnek,

kicsiny Életmécsnek.

Fiam van énnékem,

akiért én ríjak,

kinek jóvoltáért

a világgal víjak,

kit bélyeges névvel

neveznek a Vének,

jaj, rá ne leljenek,

vad lándzsás legények,

vad lándzsás legények.

Parancsolnám számnak,

hogy ki ne dalolja,

szemem takargatnám,

hogy ki ne ragyogja,

a szívemet feddném,

hogy jaj, ki ne verje,

mert férfigyereknek

vagyon mostan veszte,

s fiam van énnékem!

(1915.)

"A katona lova"

Volt egyszer egy katona,

Annak volt egy falova.

Nem volt e ló zabfaló,

Csak egyszerű hintaló.

Azt hitte a katona,

Elindul a falova.

Felült hát a falóra,

Fittyet hányt a valóra.

Sarkantyúzta -, hiába,

Nem indult a csatába.

Mérges volt a katona,

Nem fogad szót a lova.

Elvitte hát lóvásárba,

Ott eladta falóárba.

S vett valódi csatalót,

Most várja az indulót.

De a harcnak vége van,

Évek óta béke van.

Amióta van lova,

Otthon ül a katona.

"Szuhanics Albert"

Várnai Zseni

ALTATÓ

Az aranynap eltűnt

Aranyhatár szélén,

Ezüsttüzek gyúlnak,

Aludj fiam, békén.

Két szemem pillái,

Mint ónpilleszárnyak,

Mind lassabban szállnak;

Adj egy nyugodalmas,

Egy csöndes éjszakát

A fáradt anyádnak.

Aludj fiam, aludj!

Virradattól éjig,

Az én időm fáján

Pihenés nem érik.

A napom derekát

Kenyér után gyötröm,

És onnan remegek

Érted, piciny gyöngyöm:

Betakargatnak-é?

Nem hagynak-e éhen,

Nem rísz-e utánam,

Én kisebbik vérem?

A lelkem, a gondom,

Mindig, mindig nálad,

Piciny ajkad után

Teli keblem lázad,

Piciny ajkad után

Teli keblem csordul,

Be' sok is, elég is

Az anyai gondbul.

Aztán lelkendezve

Hozzád hazatérek,

Szerelmes szívemre

Ráölellek Téged.

Étetlek, feresztlek,

Bubázlak fehérbe,

Elgügyögünk lágyan,

Senki meg ne értse.

Este elringatlak

S őrködve vigyázok,

Meg ne rövidítsék

A délesti álmod;

Csitítom mesével

Kis öregebb véred,

Hangos játszi szóval

Föl ne verjen Téged,

Föl ne verjen Téged.

S mire az én napom

Pihenőre érne,

Lásd, félve gondolok

Virrasztó éjfélre

S két szemem pillái,

Mint ónpilleszárnyak,

Mind lassabban szállnak,

Mind mélyebben járnak;

Adj egy nyugodalmas,

Egy csöndes éjszakát

A fáradt anyádnak.

(1916.)

Várnai Zseni:

MIATTUK

Tudom, énnékem úgy rendeltetett

Ez életben, hogy gyermeket dajkáljak.

Hogy tőlük jöjjön az öröm, a bánat,

Az aggódás, a könnyeső és minden,

Enfájdalmamért egy jajszavam sincsen,

A magam bánata, keserve: semmi,

Csak értük élni, csak miattuk lenni.

Ha fáj is az élet, miattuk élni,

És járni, kelni, mozogni, beszélni,

Szavakat mondani; idegen szókat,

Megkopogtatni idegen ajtókat,

És jéghideg szívek závárját verni,

S mindent miattuk; csak miattuk lenni.

Hogy kis éltüket bánatalom ne érje,

Cselédi lelkeknek lenni a cselédje,

És álorcás orcák titkait lesni...

Mindig félteni és mindig remegni,

A vágyam életét, jaj sohasem élni,

Lassan roskadni és lassan elégni,

Míg rám nem hajlik a bús, meddő este...

A lelkem úgy jut martalóc kezekre,

Mint drágakő, melyet nem őriz senki...

S csak lenni kell, lenni, miattuk lenni.

(1915.)

Várnai Zseni

AZ ASSZONY ÉNEKE

A lelkem urától így messze élni,

És remegni érte és félni, félni,

És életet vinni a szívem alatt,

És sírni, míg csak a könny elapad:

Nehéz.

Aludni éjeken özvegyi párnán,

A nappalok súlyát hordani árván,

Kenyérért harcolni, gyötrődni érte,

Halálra gondolni, halálra, vérre:

Nehéz.

Kínozó álmokat elhessegetni,

És százszor siratni és százszor temetni,

Életet dajkálni e rossz világra,

S arra gondolni, hogy ő sose látja:

Nehéz.

Csitítni panaszos gyermeki szókat,

És megtagadni az édest, a jókat,

Picinyke orcáját nézni, hogy sápad,

Összeszorítani átkozó számat:

Nehéz.

(1916.)

Várnai Zseni

MINTHA ÖRÖKIG ÉLNÉL...

Úgy tégy. mintha örökig élnél,

úgy folytasd minden dolgodat,

mintha már semmitől se félnél,

az elmúlás se riogat...

Mert nem lehet fölérni ésszel,

hogy jön a Perc!

s mindent bevégzel...

megszűnsz létezni,

nem leszel!

Mintha sohase lettél volna...

s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre,

nem szabad!

Csak folytasd minden dolgodat.

Úgy tégy, mintha örökig élnél!

Hinned is kell, hogy így igaz

Megérik majd munkád gyümölcse,

kertedből kipusztul a gaz...

Teremtő zápor hull a földre,

jogod van fényre

és örömre...

Várnai Zseni

MOST ESTE VAN...

Most este van, lefekszem,

napomra visszanézek,

fáradt vagyok, meleg volt,

a hőség elcsigázott,

sokat futottam, mentem,

a por belepte lelkem,

mint útszéli virágot.

Napomra visszanézek,

beszéltem emberekkel,

azok is megsebeztek,

szavak tüskéjét érzem,

próbálom elfeledni,

poros ruhám levetni,

s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,

elfordulok napomtól,

a hold vizébe nézek,

s kendőm beléje mártom,

ezüstbe elmerítem,

szívemre ráterítem,

borogatom - ne fájjon!

(1933.)