Versek (beszélgetős fórum)

Legyél a barátom!

Mi a barátság? Vajon mi az?

Egy kötelék, mely összetart

Egy erős híd, amely két ember

szövetségét köti össze.

Kössünk mi is szövetséget

Erős hidat építsünk fel

Legyünk mi is jó barátok

De akkor, ha te is akarod.

Szeretnélek megismerni

Rólad minél többet tudni

Segíts ebbe te is nekem

A szövetséghez két ember kell!

Nem vagyok se erős, se szép

De a lelkem tesz erőssé

Fogadj el úgy, ahogy vagyok

Külsőleg csak ennyit tudok.

Beszédhibákkal küszködöm

Énnekem ez nem nagy öröm

Sok hibával beszélek én

Pedig sok jó dolgot mondanék.

Ha tőlem kérsz segítséget

Tudásom szerint segítek

Legyen az bármilyen dolog

Előtted mindig nyitva állok.

Ha gondok gyötörnek téged

Áruld el, velem beszélhetsz

Nagy titkaidat megtartom

Senkinek el nem árulom.

Kérlek, mondd el majd egyszer,

hogy rólam mi a véleményed

Bármit mondasz, elfogadom

Hibáimat kijavítom.

Mi a barátság? Most már tudod

Menjünk mi is ezen az úton

Segítsünk egymásnak mindenkor

Jóban, rosszban akármikor.

Búcsúvers

Kék volt az ég

Minden, mi élt

Sütött a nap

Nagy sugárral

Egy olyan helyen,

Hol tán volt Isten

De jött egy nap

S összeroppant

erős lelkem

S összeestem

De felsegített

Néhány ember

Búcsúzom tőletek

Ti jó emberek

Ti barátaim,

Jó társaim

Elhagyom e helyet

Benne szerelmemet

Eddigi életem

Erős vértemet

Fáj a búcsú

Fáj, és nagyon szúr

Fáj az elvesztés

Fáj a tévedés

Fáj az igazság

Fáj, mi nem igaz már

Fáj a csalódás

Fáj minden más

El ne vesszetek

S ne adjátok fel

A jóért harcoljatok

Tudom, hogy tudjátok

Búcsúzom tőletek

Titeket szeretlek

Emlékezzetek rám

Még látjuk egymást

Kicsi vagyok én,

Majd meg növök én,

Lesz sok bányám, termőföldem,

Gazdag leszek én.

Kicsi vagyok én,

Majd meg növök én,

Lesz katonám, katapultom,

Erős leszek én.

Kicsi vagyok én,

Majd meg növök én,

Megtámadlak, kifosztalak

Leigázlak én.

Kicsi vagyok én,

Majd meg növök én,

Ha ellenszegülsz eltiporlak

Cézár leszek én.

Nem törli le senki a könnyem,

Csak egyedül fekszem megint,

Megányosan telik az éj,

S szememben újabb könny jelenik.

Arcomon végigpereg a fájdalom,

S párnámra hull csendesen,

De üres a napom, s éjem,

Mert nem szeret senki sem.

Lomha felhők szürkülnek az égen,

Ily rossz idő nem volt már régen,

Felettük mégis ott mosolyg' a nap,

Ha ezt tudod, mindig boldog vagy!

Egyetlen barátnömnek a csodának, akinek sikerült észhez térnie:)))

Lelassítani nem lehet,

megállítani képtelenség.

Amit lehet, csak gyönyörködni,

gyönyörködni benne, míg el nem tűnik.

Még szét nem rombolja önmagát,

el nem pusztitja környezetét.

De nézdd a csodát és

gondolj rá, mikor olyat

tennél, amit nem szeretnél.

Mert szép is ez az élet

csupa bújaság, élvezet,

változatosság és kényelem.

De hallgass másokra, ők

kívülről látnak, és hidd

el te is lehánynád önmagad.

Mert minden csoda három napig

tart és az életed a

rohanásban elillan.

De ha tartod a tempót, nem

sietteted, aminek jönnie kell,

elmondhatod, hogy úgy élted az

életed, hogy semmit sem bántál meg.

Nem látok, elvesztem,

nagyon félek

Attól, hogy minden mit teszek

vétek,

De tudom, hogy van valaki, aki megvéd,

aki tényleg segít,

Ki szavaival minden nap

egyre csak pezsdít,

Van valaki akinél érzem,

hogy szeret,

Ki ha kell

mindig velem nevet.

Pollágh Péter: Megmond úgy is

Nélküle növök fel.

Nem nevezem meg,

nem mondom meg

a nevét,

ő megmond

úgyis

mocskos mosolyom lesz,

nem tart el

magamtól

megtanulom, ahogy más nem:

ki mitől nő, mitől ad hangot,

mitől törik

össze

kötöm mind a gyengéd pontokat,

elfelejtem a könyveimet,

meg a meseszívet.

Ki hogyan beteg,

megtanulom érte,

ami nem test,

az nem történik,

csak mint láz

a kémcsőben,

eltörik, én töröm

el, de a mécsest azt többet nem

nélküle,

nélküle növök fel,

pedig nappalt éjszakává téve

nekem beszél, nekem:

„Mint a világhálóra,

mész fel a testre,

megmutatod

nekik maguk,

te testre mész,

neked onnan nyílik

lélek, meg lék.

Harmóniát nem ígérsz,

nem minősítesz,

bejönnek úgyis a tükrödbe,

s mint kishúgot,

tolnak le bugyit, parát.”

Így beszél,

de nem hallják, mert azt

mondja, ami nincs,

nem csak a valódit,

s nem árulja el magát,

él és uralkodik,

de nem az apám,

csak falra fest.

Folydogál éltem folyója,

Tükre csendes, tiszta, mély,

Rajta is játékot ûzött

Egy lappangó szenvedély.

Lopva csábított magához,

Szinte már fejemre nõtt,

Míg az idõ fegyverével

Végre is legyõztem õt.

Legyõzötten, szégyenkezve

Mikor engem elhagyott,

Gúnyosan fülembe súgta,

Hogy én is ember vagyok

Babits Mihály: Halavány téli rajz

"Milyen fehér csöndesség ez!

Messze házunk télben ül.

Gyere az ablakhoz , édes!

Csókolj meg és nézz körül!

Süt a nap, elállt a hó már,

mégis pelyhek hullanak:

puhán, halkan, pehelymód száll

pillanat és pillanat."

Bényei József: Hó

"... A fák között az őzek

elbújnak, kergetőznek.

Utánuk minek futnál?

Friss hóban lemaradnál.

Markolj a puha hóba,

s reggelig álmodj róla."

Csukás István: Januári hó hull

Januári hó hull, fehér lesz minden,

tiszta lapot nyit az új év.

mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség,

egy pillanatra költő lesz mindenki,

a hóra íródik a közös költemény!...

Juhász Gyula:

Karácsony felé

Szép Tündérország támad fel szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy fényes, gyönyörü igézet,

Ilyenkor decemberben.

Bizalmas szívvel járom a világot,

s amit az élet vágott,

Behegesztem a sebet a szívemben,

És hiszek ujra égi szeretetben,

Ilyenkor decemberben.

És valahol csak kétkedő beszédet

Hallok, szomorúan nézek,

A kis Jézuska itt van a közelben,

Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,

S ne csak így decemberben.

KARÁCSONY-EST

Angyal zenéje, gyertyafény -

kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,

csak jó, meleg simogatást.

Mi gyõzött érdességemen?

Mitõl csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitõl tanult?

Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? -

kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,

karácsonyi koldus-kezem.

Kis Jézuska, kérve kérünk,

Tégy miértünk nagy csodát!

Rabláncot hord annyi vérünk,

És nem bírja már tovább.

Nyújtsd kezecskéd csak feléje,

Szólj csak egy szót, édeset,

S magyar népünk szerencséje

Boldogabb lesz, fényesebb!

Szent karácsony eljött, az ég a földre szállt.

Ünnepeljünk boldogan e fényes éjszakán!

Szent karácsony eljött, az ég a földre szállt,

Gyertyafényben ünnepeljük át az éjszakát!

Angyal

Vers - Ann - 2004. december 16.

Álmok sora köszönt reám,

felébredni nem kellene!

egy angyala voltam valakinek,

ki azt mondta vigyáz rám!

sötét lesz hirtelen, hol vagyok?

kereslek,de nem vagy ott!

eltüntél,félek ott maradok

egyedül,nem akarom!

nem fogod már a kezem,

nem hiszem el,hogy ezt tetted!

elengdtél,s csak nevettél!

miért tetted ezt velem?

az ördög bujt beléd,érzem

ilyenkor nem szeretlek,

elvitted az angyalt,

és megölted; belölem!

Csanádi Imre: Első hó köszöntő

Hó, hó, friss hó,

angyalváró

gyögyehulló

gyöngyvirág-hó-

csupasz bokrok

csipkézője,

fák fodros

fejkötője,

kerítések

keszkenője,

hegyek-völgyek

ünneplője.

VÁRAKOZÁS

Nem jön. Feléd madár sem jár. Csak egy-két

eltévedt hattyúdal ragad ki olykor az álom

karmaiból. S reggel megint elmarad a virradat.

Ma sem jön. Az ég alját fürkészve állsz az

ablaknál. Őrá van bízva a pirkadat. Hol

jár? Ki söpri le a csillagokat? A szél sem

merészkedik erre. Szigorú köd sompolyog

a házak között. Az állandó hiány belédköltözött.

Nyomasztó albérlet. Fölmondanál. De kinek?

Ha jönne, elvihetné a dolgait. Eldördült

szavak súlyos csomagját. Villámokat.

Földindulásokat. Az özönvizet. De nem jön.

Valahol itt lakik. Valahol itt él. Megrakom

a tüzet. Ha facsarja orrát a régi füst,

ha könnyezteti, csak szóljon, üzenjen.

Rögvest eloltom, ha fölhangzik a tam-tam.

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumban

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba

Hosszú sorba'

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme súgna, szállna,

Az én kedves kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Odahaza.

De jó volna tiszta szívből

– Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,

Elfeledni,

De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni.

Ha ez a szép rege

Igaz hitté válna,

Óh, de nagy boldogság

Szállna a világra.

Ez a gyarló ember

Ember lenne újra,

Talizmánja lenne

A szomorú útra.

Golgota nem volna

Ez a földi élet,

Egy erő hatná át

A nagy mindenséget.

Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni…

Karácsonyi rege

Ha valóra válna,

Igazi boldogság

Szállna a világra.

December, december,

a világ csilingel,

hóember hófején

fazék a cilinder.

Kisbunda, nagybunda,

kell már a szőrkucsma,

hópaplant sző a tél

medvére, mókusra.

Kiscsizma, nagycsizma

csikorgó hóban jár,

piros kis orroddal

cinegét foghatnál.

December deret fúj,

december fagyot hoz,

a világ mégiscsak

ünnepre harangoz.

Hamvadó alkonyban

csillag gyúl faágon,

meglátod, egyszercsak

itt lesz a karácsony!

Pásztorok hirdették,

angyalok dalolták,

meséknél szebb ez a

tündöklő valóság.

Ady Endre:

Békesség ünnepén

Békesség most tinéktek, emberek.

Övendezzél, derék világ,

Hangozzatok, jámbor legendák,

Zsolozsmák, bibliák, imák.

Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,

Bóduljunk tömjénnek szagán!…

Szép dolog ez!… Így kell csinálni

Minden karácsony-éjszakán…

Hejh, szép az istenes legenda,

A csillag, a jászol, az élet,

Ki lehetne még vele húzni

Talán még néhány ezer évet…

Békesség hát néktek, emberek,

Örvendezzék a vak, a béna:

A jászol benne van a legendában

S a jászolban benne a széna…

Különben is az élet csupa vígság,

Útvesztőkből csillag vezet ki,

A pásztorok és bölcs királyok

Szinte futnak - egymást szeretni

S a betlehemi félhivatalosban

Miként egykor meg vala írva:

Mindenkit jászolánál várja

Az arany, a tömjén, a mirrha…

Örvendezzél, derék világ,

Harsogjatok, jó, égi villik,

Örvendezzél, derék világ,

Te meg vagy váltva tudniillik.

Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat

Ennyi kis fény tán a világnak.

Odakint szörnyű nagy a kétség,

Odakint szörnyű a sötétség.

Odakint szörnyű vaksötétben

Sirály sikoltoz, vércse vijjog,

Bagoly huhog, kóbor eb szűköl…

Odakint valami nagy titkot

Rejteget a sötét világ,

Jó lesz mormolni szaporábban

A szent zsolozsmát, bibliát.

A föld könnyektől terhesült meg

S a terhesült föld ing, remeg,

A vajudó kínnak gyümölcse

Nem lehet más, csak szörnyeteg…

Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt

És rettentett a földgolyón,

Vad orkánban kitörni készül,

Világot törve, rombolón,

Évezredes tragédiának

Bosszuló vége fenyeget,

Vad-éhesen, vad harcra készen

Állnak iszonyú seregek…

A Messiást nem várják immár,

Nem kell többé a Messiás,

Hazug a megváltás meséje,

Szentségtelen a szentirás,

Hazug minden, amit az ember

Évezredekkel istenné tett,

Csak egy igazság - közös jussú

S egyenlő végű - ez az: élet…

Ám ne nézz ki az éjszakába,

Örvendezzél, derék világ,

Hangozzatok, jámbor legendák,

Zsolozsmák, bibliák, imák,

Ne halljátok a föld-dübörgést,

Menjen tovább a szürke élet,

Közelg a földi végitélet…

Addig lobogj csak, kicsi gyertya,

Harsogjatok csak, égi villik,

Örvendezzél, derék világ,

Te meg vagy váltva tudniillik.

Félcédulás kismikulás

szakállán az elnémulás

testet ölt egy üveg borban,

s folyik szét kis patakokban.

Ne dorgáljuk, ő is ember,

néha lazítani is kell!

Munka után édes lusta,

kiskocsmában dől a pultra.

Úgyis lejárt már a műszak,

mikulások mind elbújtak,

legközelebb majd jövőre

lesz szükség a jelmezükre.

Addig ők csak szakács, cipész,

életük egy merő penész.

Szájukból mégsem jön panasz:

betömi egy jó nagy tapasz.

Két kisfröccs és semmi gondja,

vidámságát mondja, mondja:

térdig lepte kint őt a hó.

(biz most még kicsit télapó)

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,

Erősnek hisszük szerfelett magunkat.

Lelkünk repül, száll, magával ragad,

Bús aggodalmak mindhiába húznak.

Csalóka álmok léghajóján

A vihar szépen fellegekbe tüntet,

Míg lenn a földön kárörvendő,

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött - sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szivünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.

Ady Endre

Várod ami nem jön el

Reggel felkelsz és ugyanaz a kép,

szívedben még mindig az ő emléke él,

várod, de most már nem jön vissza,

soha nem lesz a szemedben az ég tiszta.

Könnyeid a földre hullnak,

álmaid csak egyre vadulnak,

nem látod a sötétben a fényt,

úgy érzed, elvesztetted a reményt...

Várod, ami nem jön el,

egy képet nézel fájó szívvel,

minden nap az emléke kísért,

itt a vég, azt mondod, hiába élsz...

De ne dobd el az életed!

lehet még szép... ha fáj is a képzelet,

soha nem tudni mit hoz a holnap,

szerencsét vagy megtalál a múltad...

Szívedben csak nől a fájdalom,

mert őt már nem láthatod,

nincs az a nap, hogy meg ne halnál érte,

feladnál mindent, nem tudsz rátaposni a fékre,

amikor a szemedbe nézett, és beszélt hozzád,

nem akartál mást csak érezni a csókját,

és most itt hagyott a sötétben, a semmiben,

kérdezed magattól: hihetek még valakiben?

Várod, ami nem jön el,

egy képet nézel fájó szívvel,

minden nap az emléke kisért,

itt a vég, azt mondod, hiába élsz...

De ne dobd el az életed!

lehet még szép... ha fáj is a képzelet,

soha nem tudni, mit hoz a holnap,

szerencsét vagy megtalál a múltad...

...és csak élsz... félsz...remélsz,

hogy legyen olyan minden, mint rég...

Vonz a sötétség...

Ó, ti égen csillogó apró varázslatok,

Mondjátok, ha ő meghal, én is meghalhatok.

Ha az élet porig alázza gyönyörű testét,

Vidd az életem, hisz úgysem az enyém.

Titkok mámorában, mondd, mit ér a szó?

Mikor a tekintetek oly árulkodók,

Hogy szívem bársonyának minden részletét,

Szerteszét szakítja egy gyönyörű érzés.

Ó, mondd te bódító, csillogó aranypont az égen,

Mondd, te kicsi csillag, hogy nem kell félnem.

Ó, ölj meg puszta kézzel vagy tőrrel,

Csak ha kell, segíts a másvilágra engem.

Szürke éjjben napvilágra hiába is várok,

Néma csendben más szavára hiába is vágyom.

Szüntelen magány szaggatja a lelkem,

Mit ér az éj, ha nem lesz többé fény sem?

Elvesző erő, álmok halála...

Soha, soha nem válhat valóra.

Álmodom, de hitetlenek nem hiszik valómat.

S már én is kételkedem, hogy az álom megmaradhat.

De madárszó cseng, ez a megváltás,

Csillogó szempár, fekete ajkak,

Remegő kezek, s megáll az élet.

A vér el már nem indul... meghalunk... vége.

De miénk a végtelen,

Az örök sötétség,

Az elveszett idő,

És a halhatatlan szeretet minden porszeme.

Szinte ordít a csend

Szinte ordít a csend egy sötét szobában,

Szinte fájnak a könnyek a szemem sarkában,

Szinte üvölt a magány szívem fájó tükrén,

Szinte széthullik a szívem minden sértést tűrvén.

Szinte orkánként zúdul a legkisebb sóhajtás,

Szinte megfojtja szívemet sok apró csalódás,

Szinte végtelennek tűnik e fagyos éjszaka,

Szinte sikításként hallszik szívem csendes hangja...

Temető

Csak egy hely van a világon

Hol az élő nem lesz boldog,

Hol búsan áll a halmok közt

És szemébe szökik a könny.

Nevetve nem lép be ember

Nem kacag itt a szerelem,

Nem mosolyog a vidám Nap

S nem dalolnak a madarak.

Halál söpörte tiszta hely

Hol arc mosolya nem dereng,

Melynek neve búsan csengő

Gyásszal telt, sötét: Temető

Ha vége van már minden bűnnek,

A könnyek mind eltűnnek,

Jut enni minden szájnak,

Nincs több seb, mi fájna.

Az értelmetlen harcnak éke

Az örökké tartó béke,

Az álom valóra válhat,

Ha kell, éld át a vágyat!

Ha van tökéletes pillanat,

Az úgyanúgy elillan egy szemvillanás alatt.

Hiába tudod, hogy ez egy tökéletes pillanat,

Ha nem figyelsz, észrevétlen marad.

Lehetsz teljesen védtelen,

Túlélni képtelen,

Sorsodban mégis ott van,

de akarnod kell jobban.

Szemed tiszta ragyogása,

Nem néz senki másra,

Az nekem pár órára

A világ átfordulása.

Apám

A szomorúságot nem szeretem,

ezért, ha eszembe jut Apám,

legtöbbször úgy látom őt,

ahogy játszik a régi harmonikán.

Szeme huncut, s mikor nevet,

táncolnak a fákon a falevelek,

és perdül a határ.

A szomorúságot nem szeretem,

de szívem mégis gyászol,

mert korán hagyott itt,

és oly keveset játszott!

Oly keveset élt,

pedig hogy szeretett élni!

Nyári délután vidáman zenélni,

és most nincs sehol.

Perdül a határ, rebben a fecske...

Amikor Apám jut eszembe,

elönt a keserű, bús magány,

és megáll a táncoló határ,

nem dalol, egy percig vár,

és néma áhitattal, leveszi kalapját a Nyár.