Versek (beszélgetés)

Apa

Emlékeimben élni fog, amíg világ a világ

Ő volt a szilárd fatörzs, én a törékeny ág

Tőle erednek, nemes eszmék, gondolatok

De én már neki, soha semmit nem adhatok

Magasból le ne essek, óvó kezet nyújtott alám

Az én egykoron volt, aranyszívű apám

Feldereng ma is, katona volt, erényes és tiszta

Nem csak holmi szürkeség, neve-nincs statiszta

Álmaimban tisztán látom, nincsen rá példa

Hogy ne sírna fel lelkem - egyetlen hagyatéka

Meg nem nyugvó, becsületes - így mesélte anyám -

Ilyen volt az én bátor, honvédő apám

Bár csak több időnk lett volna, nem csak hónapok

Remélni tudom, hogy fentről tőle majd erőt kapok

Felettem elszáll az idő, gyenge és öreg, egyre megy

De Ő, fiatal, erős, hiszen sosem volt negyvenegy

S majd egykoron egy agg ember ül székében sután

És Ő egy képről néz le rám, az én örökifjú apám!

Kedves felhasználók.Szeretném azok jelentkezését kérni akik saját gyermek verseket,és recepteket írnak.És nem zárkóznak el egy gyermek könyvben való megjelenítéstől.Én magam sajnos nem tudok verset írni,de itt szebnél szebbeket olvastam.Elsősorban kislányomnak ajánlanám,másodsórban online lehetne felőle érdeklődni,megvásárlás céljából.Remélem ez a pár sór nem ütközik senkinek a jogaiba.Amenniyben úgygondoljátok hogy támogatjátok a kezdeményezést,kérném az email címemre küldjétek.

Tisztelettel.sandor70

Frady Endre:

Itt van az őz, itt van újra…

Itt van az őz, itt van újra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból,

Kergetem? De kergetem…

Felűzöm a dombtetőre,

Itten tépem szerteszét,

S hallgatom a számba hulló

Vérzivatar lágy neszét.

Kedvesem, te ülj le mellém,

Ülj itt addig szótlanul,

Míg falom, s a dög fölött a

Bélfájó szél elvonul.

(Itt volt a csősz, itt volt, s szúrta

Lábamat meg énnekem.

Gázképzőn gyors bosszúszomjjal

Megettem, jaj megettem!)

Félszeg a nőm, félszeg újra,

Mancs sebemhez kvázi nyúl.

Büszke vagyok, mint a legtöbb

Hús-zabáló házinyúl*.

*Nyuszmusz hushamikusz

osztolányi Dezső: Szeptember elején

A hoszú, néma, mozdulatlan ősz

aranyköpenybe fekszik nyári, dús

játékai közt, megvert Dárius,

és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,

s nem várja, hogy a kedvét töltse még,

a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,

fülébe súg, elég volt már, elég,

s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,

hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,

el kell veszítenem. A bölcseség

nehéz aranymezébe öltözöm,

s minden szavam mosolygás és közöny.

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok

Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között

Nem búg gerlice, és a füzes ernyein

A csermely violás völgye nem illatoz,

S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.

Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.

Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:

S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden míve tünő szárnya körül lebeg!

Minden csak jelenés; minden az ég alatt,

Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli

Nektárját ajakam, még alig illetem

Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.

Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!

Sem béhunyt szememet fel nem igézheti

Lollim barna szemöldöke!

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak elõtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Dsida Jenő: A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!

Vastagon fog a tinta, zordul.

A rozsdalevü éjszaka

már hatkor a kertekre csordul:

Reves fák nyirka folydogál

s te arra gondolsz: mennyi éved

van hátra még? Jaj meg-megáll

a láb, mert fél, hogy sírba téved.

…Mondd, kissé mártottál-e már

hófehér cukrot barna lébe,

egy feketekávés pohár

keserű, nyirkos éjjelébe?

S figyelted-e: a sűrü lé

mily biztosan, mily sunyi-resten

szivárog, kúszik fölfelé

a kristálytiszta kockatestben?

Így szivódik az éjszaka

beléd is, fölfelé eredve,

az éjszaka, a sír szaga

minden rostodba és eredbe,

mígnem egy lucskos, barna esten

az olvadásig itat át,

hogy édesítsd valamely isten

sötét keserű italát.

uhász Gyula: Őszi stanzák

E bárányfelhők a lágy esti égen,

E boldogan és búsan lebegők,

E szelíd nyájak örök, messzi réten,

Oly ismerősök, oly kedvesek ők.

Szakolca dombján őket néztem egyszer,

Mikor szerencse s Anna elhagyott,

Őket vigyáztam és őket szerettem,

Ők voltak akkor a hű bánatok!

Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen,

Mi bánt ma úgy e fázós, őszi éjen?

Tudom, tudom: ők mind a régiek még,

De ifjúságom már csak kósza emlék.

E teli hold fényében földerengő

Csöndes kis utcát ó be ismerem.

Emlék kisér itt, múltakból kizengő

Sok régi emlék ballagdál velem.

Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól

És nem tudok megválni tőle még,

Egy verset próbálok dúdolni újból

És keresem elfáradt ütemét.

Hajam derére tűz a hold ezüstje,

Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje:

Tudom, tudom, a varjak mind belepték

Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét.

Tóth Árpád: Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,

Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,

S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,

S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,

Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,

S hogy édes életednek újra egy éve veszve,

Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,

Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe

És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,

Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen

Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

Ady Endre: Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,

Csattognak az új héja-szárnyak,

Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.

József Attila: Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között

kaparásznak az őszi ködök,

a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,

de szuszogó mozdonyról álmodik

a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb

tollászkodik és hosszan elborong.

A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,

a pirosító kedvü oda már,

oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,

a gyár körül az ősz ólálkodik,

hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,

de nem hittem, hogy itt van, ily közel,

hogy szemembe néz s fülembe morog.

Őszi tájék

Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.

Suhogva a parton hajlong a sikár.

Csóválja fejét a hegyélen a makkfa:

Hogy oda megint az örömteli nyár!

Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.

A cinege fázik a tüskebokorba’.

A kerti haraszton zokogja a szél:

Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!

Ezért születünk hát, ez az életi cél?

Csak eddig a pálya, semmit se tovább,

Vagy itten az ember csak öltözik át?

Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?

Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?

Mi itt a csalódás, hol itten az álom,

Vajh innen-e, avvagy túl a határon?

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,

Ülj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

A küzdelmek, melyekkel szembenézek

A kockázatok, melyeket vállalok

Néha földhözvágnak

De nem, nem török meg

Nem tudhatom

De ezek azok a pillanatok

Amelyekre a legjobban fogok emlékezni, igen

Csak tovább kell menni

És erősnek kell lennem

Tovább kell állnom, mert

Mindig lesz egy újabb hegy

Én majd mindig meg akarom azt mozdítani

Mindig lesz egy csata az emelkedőn

Néha veszítened kell majd

Nem arról van szó, hogy milyen gyorsan jutok el oda

Nem arról van szó, hogy mi vár rám a túloldalon

Ez a mászás

Mindig lesz egy újabb hegy

Én majd mindig meg akarom azt mozdítani

Mindig lesz egy csata az emelkedőn

Néha veszítened kell majd

Nem arról van szó, hogy milyen gyorsan jutok el oda

Nem arról van szó, hogy mi vár rám a túloldalon

Ez a mászás

Sors, nyiss nekem tért...

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

Az emberiségért valamit!

Ne hamvadjon ki haszon nélkûl e

Nemes láng, amely ugy hevit.

Láng van szivemben, égbül-eredt láng,

Fölforraló minden csepp vért;

Minden sziv-ütésem egy imádság

A világ boldogságaért.

Oh vajha nemcsak üres beszéddel,

De tettel mondhatnám el ezt!

Legyen bár tettemért a díj egy

Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért,

Mily boldog, milyen szép halál!

Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet

Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,

Ily szentül!... s én elkészitem

Saját kezemmel azon keresztfát,

Amelyre fölfeszíttetem.

Petőfi Sándor

(Pest, 1846. április 24–30.)

Édesanyámnak szeretettel

Úgy szeretném meghálálni

Két kezemmel megszolgálni azt,

Hogy felnevelt, dédelgetett erő felett.

Légy ezentúl mindig boldog,

Míg én élek nincs több gondod,

Én vigyázok rád, már ezután...

Úgy szeretném meghálálni

Vagy, legalább megpróbálni mind,

Mind azt a jót, mit értem tett az én anyám.

Úgy szeretném meghálálni

Két kezemmel megszolgálni azt,

Hogy felnevelt, dédelgetett erő felett.

Légy ezentúl mindig boldog,

Míg én élek nincs több gondod,

Én vigyázok rád, már ezután...

Úgy szeretném meghálálni

Vagy, legalább megpróbálni mind,

Mind azt a jót, mit értem tett az én anyám. :ll

8 Köszöntő

Egy kis verset súgott nekem

A szerető szívecském,

Megtanultam s el is mondom

Édesanyák ünnepén.

Reggel imám azzal kezdem,

Este azzal végzem,

Az én édes jó anyámat

Áldd meg s tartsd meg Isten.

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele

Téli szél a tar ágakat fújja,

Mint az Isten égre tartott ujja,

Mint megcsúfolt, kikacagott álom

Állunk egyedül a nagyvilágon.

Elvették, s most véle nagyra vannak,

Törött, véres kardját a magyarnak;

De míg minden nép a sírját ássa,

Van szava, hogy világgá kiáltsa:

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,

Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk,

Tiporhatják szűz tiszta igazunk,

Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

De hirdessük gúzsba kötött kézzel,

Sebes ajakkal, lázadó vérrel,

Idézve menny s pokol hatalmait:

Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

Kezünk bár nem pihen a kardvason,

A szíveinkben nem lesz nyugalom,

Jöhetnek jövő századok, s megint

Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök,

Ettől vonaglik minden magyar rög,

Ettől vérez ki majd nyomunkba hág,

Ettől nem gyógyulnak az unokák.

Ősi erdők ettől súgnak-búgnak,

Ettől reszket lelke minden zugnak,

Puha szivek kővé ettől válnak,

Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk, ettől fájunk-égünk,

Sírban ettől nem lesz pihenésünk,

Ettől szorul a kezünk ökölbe,

Ettől sír a gyermek anyaölben,

Fenyőmadár behavazott fákon,

Száraz haraszt téli pusztaságon,

A folyók, fák, a füvek szelleme,

Minden süvít:

MI NEM NYUGSZUNK BELE!

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,

Trianonig lobogjon üzenet,

Hogy megroppant bár karunk ereje,

NEM NYUGSZUNK BELE!

NEM NYUGSZUNK BELE!

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő

Föltámadás a földi tájakon,

Mezők smaragdja, nap tüzében égő,

Te zsendülő és zendülő pagony!

Köszönt e vers, élet, örökkön élő,

Fogadd könnyektől harmatos dalom:

Szivemnek már a gyász is röpke álom,

S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,

Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,

Öröm: neked ma ablakom kitárom,

Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!

Virágot áraszt a vérverte árok,

Fanyar tavasz, hadd énekellek én.

Hisz annyi elmulasztott tavaszom van

Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott

S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,

És neki szánok lombot és zenét.

E zene túlzeng majd minden harangot,

S betölt e Húsvét majd minden reményt.

Addig zöld ágban és piros virágban

Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

ASSÚ TÁNC

Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?

Hallgattad, mint az esőcseppek földet érnek tompán?

Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,

Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét?

Lassítanod kéne.

Ne táncolj oly gyorsan.

Az idő rövid.

A zene elillan.

Átrepülsz szinte minden napodon?

S amikor kérded: "Hogy s mint?"

Meghallod a választ?

Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel,

Tennivalók százai cikáznak fejedben?

Lassítanod kéne.

Ne táncolj oly gyorsan.

Az idő rövid.

A zene elillan.

Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?

És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat?

Vesztettél el egy jó barátot,

hagytad kihűlni a barátságot, szerelmet

Mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: "Szia"?

Lassítanod kéne.

Ne táncolj oly gyorsan.

Az idő rövid.

A zene elillan.

Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,

Észre sem veszed az út örömét.

Mikor egész nap csak rohansz, s aggódsz,

Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék,

melyet eldobsz szinte egy perc alatt.

Az Élet nem versenyfutás,

Lassíts, ne szaladj oly gyorsan.

Halld meg a zenét.

Mielőtt a dal elillan.

Nem adom gyermekem

Várlak halál csak gyere,

fend ki jól kaszád!

Csontos nyakad hadd szelje át

Nem adom neked csak úgy

piciny gyermekem.

Hiába jössz itt hagyod nekem!

Száraz csontú ujjaid

egyenként verem szét!

Eltöröm rajtad kaszád nyelét

Gyere hát küzdj meg velem!

Nem félek tőled,

lisztet morzsolok belőled!

Kóró bordád vasmarokkal

zúzom neked össze!

Gondold meg jól erre jössz-e?

Nem adom meg magam,

míg bírom emelni karom!

Dacol veled akaratom!

És ha erőm végleg elhagy,

arra kérlek, fiam helyett

zsákodban adj nekem helyet.

Neked én azt ajánlom,

vígy magaddal, nem bánom,

örömöm lesz, halálom.

Gyimóthy Gábor : Nyelvlecke

(Firenze 1984. X. 12. )

Egyik olaszóra sodrán,

Ím a kérdés felmerült:

Hogy milyen nyelv ez a magyar,

Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,

Mire képes a magyar.

Elmondtam, hogy sok, sok rag van,

S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,

A rengeteg árnyalat,

Példaként vegyük csak itt:

Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,

Mikor mondom, hogy megyek.

Részeg, hogy dülöngél nálunk,

S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál

Gyalogol, vagy kódorog,

S a sétáló szerelmes pár,

Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,

Nem üget, de csörtet - és

Bár alakra majdnem olyan

Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,

Aki fut, miért nem lohol?

Miért nem vág, ki mezőn átvág,

De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,

S ez épp úgy nem lebegés, --

Minthogy nem csak sánta biceg,

S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,

Vagy pedig, ha vágtázik?

És a kuvasz, ha somfordál,

Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,

A riadt őz elszökell.

Nem ront be az, aki betér . . .

Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,

Botladozó, mint halad,

Avagy milyen őgyelegni?

Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki 'slattyog', miért nem 'lófrál'?

Száguldó hová szalad?

Ki vánszorog, miért nem kószál?

S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?

És ha motyog, mit kotyog,

Aki koslat, avagy kaptat,

Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,

S nem csak a jármű robog,

Nem csak az áradat rohan,

S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,

Ki 'beslisszol' elinal,

Nem 'battyog' az, ki bitangol,

Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,

Sompolyog, majd meglapul,

S ha ráförmedsz, elkotródik.

Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,

Sündörög, majd elterül.

Ráripakodsz, elódalog,

Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,

Lézeng, ődöng, csavarog,

Lődörög, majd elvándorol,

S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,

-- Elárulja kósza nesz -

Itt kóvályog, itt ténfereg.

Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,

Mikor tódul, vagy vonul,

Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,

Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,

Vagy miért nem lépeget?

Mindezt csak magyarul tudom,

S tán csak magyarul lehet. . .!

Petőfi Sándor

NEMZETI DAL

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk, vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! -

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy hiréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Pest, 1848. március 13.

Petőfi Sándor: 15-dik március, 1848.

Magyar történet múzsája,

Vésőd soká nyúgodott.

Vedd föl azt s örök tábládra

Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,

Míg egy század elhaladt,

Nem tevének annyit, mint mink

Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,

Gondolatink szárnyai,

Nem vagytok már többé rabok,

Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,

Melyet eddig láncotok

Égető karikájában

Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul

Nem féltelek, nemzetem,

Szívedben a vér megindul,

S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban

Neved, pesti ifjuság,

A hon a halálórában

Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,

Mint szokása régóta,

Csak beszélt nagy sikeretlen:

Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,

Verjük le a lakatot,

Mit sajtónkra, e szentségre,

Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,

Majd bevárjuk, mit teszen;

Inkább szurony a szivekben,

Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,

Pestnek elszánt ifjai!...-

S lelkesülés szent dühében

Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?

Ezren és ezren valánk,

S minden arcon, minden szemben

Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés

Volt az ezerek hangja,

Odatört a sajtóhoz és

Zárját lepattantotta.

Nem elég... most föl Budára,

Ott egy író fogva van,

Mert nemzetének javára

Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,

Fölrepültünk, mint sasok,

Terhünktől a vén hegy lába

Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel

S diadallal hoztuk el,

Aminőt ez az öreg hely

Mátyás alatt ünnepelt! -

Magyar történet múzsája,

Vésd ezeket kövedre,

Az utóvilág tudtára

Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,

Hogy kevély légy, lehetnél!

E hős ifjuság vezére

Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,

S díjazva van az élet...

Napoleon dicsősége,

Teveled sem cserélek!

Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,

A kert közepében van egy palota,

S minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.

Sötéten. Egyedül.

Néha a palota zsivajába,

S a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.

Halkan peregnek, mint a levelek.

Szívedbe mintha ezer kés hasítana:

Zokog, zokog a csontvázembered.

Idegen szemektől kacagással véded,

Jaj csak meg ne lássák: drágább, mint a kincs!

Mások palotáit irigykedve nézed:

Neki nincs! Neki nincs!

Pedig:

Minden szívnek van egy csodakertje,

S minden csodakertben van egy palota.

S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:

Minden palotában egy fekete szoba.

/Wass Albert/

Még gyenge vagy, még félénk,

még "épphogy-élek" kis lény,

még nincs erő,

még nincs mosoly.

Nem is ismered a szót,

mi létre hív, és énekel,

csak egyet tudsz: létezel.

Hamu alatt, hó alatt,

csendesen aludtál,

s ébredsz, fájón,

önmagad kínzón,

kis hazugságokkal.

Önmagad kezded ismerni,

s Önmagadnak vagy idegen.

A tükör, melyben arcod lágy,

durva, riadt és kétségbeesett

vonásait látod,

a tükör, mely megmutatja,

mit elrejteni vágyol,

a tükör legyen őszinte s puha palástod.

Még csak próbálkozol.

Még minden lélegzet fáj.

De megszülettél,

s oly élet vár,

melynek illatát először szippantod magadba,

fájdalmasan emelkedő mellkasoddal.

Kicsin Én!

Önmagad vagy.

Isten hozott!

Jó helyen vagy!

S lépted - ó, ne siess - majd

megteszed,

a dolgod végzed,

ha itt az ideje.

Most lélegezz!

Csak Neked illatoz a lég!

Hidd el, ez most éppen elég.

Ülök némán, a sötétben. Milyen holnap vár rám?

Nem tudom még, hogy lesz tovább, nélküled ezután.

Jön a hajnal, itt fekszem még. A szememre álom nem száll,

Tükröt tartasz a szívem elé, és az elmúlás néz vissza rám.

De még várnom kell,

Most még várnom kell,

Igen, várnom kell,

Hogy lesz tovább.

Mikor jöttél, boldog voltam, új Napként ragyogtál rám,

Most elmentél és elszáradt bennem az utolsó színes virág.

De még várnom kell,

Most még várnom kell,

Igen, várnom kell,

Hogy lesz tovább.

Senki nem vigyáz rám, az éjszaka nélküled üres lett már,

A hiányod üvöltve dörömböl át, csend kapuján.

Nem lesz többé közös álmunk, a szerelmünk elfáradt már,

Küldtél nekem halott virágot, mégis jó, hogy nem hazudtál.

De még várnom kell,

Most még várnom kell,

Igen várnom kell,

Hogy lesz tovább.

Senki nem vigyáz rám, az éjszaka üres lett nélküled már,

A hiányod üvöltve dörömböl át a csend kapuján.

Senki nem vigyáz rám, nélküled ölelni sem tudok már,

A hiányod üvöltve dörömböl át a csend kapuján.

Senki nem vigyáz rám, az éjszaka nélküled üres lett már,

A hiányod üvöltve dörömböl át a csend kapuján.

Senki nem vigyáz rám, nélküled ölelni sem tudok már,

A hiányod sikoltva dörömböl át a csend kapuján.

Senki nem vigyáz rám, az éjszaka nélküled üres lett már

A hiányod üvöltve dörömböl át a csend kapuján.

Hétköznapok

A hétköznapok mikrokozmoszában élve,

átláthatóan egyszerű az emberi lét.

Bár nem kutatom, érteni vélem lényegét.

A létezés mélységig feltárja önmagát,

varázslat nélkül kitárul, s bölcsen ítél.

Új jelentést hordozó egyszerű szavak,

intések, nagy-nagy együtt hallgatások.

Ős folyam, egymásra rakja hordalékait.

Szenes Iván – Gábor S. Pál: Úgy szeretném meghálálni…(dal)

Úgy szeretném meghálálni,

Két kezemmel megszolgálni azt,

Hogy felnevelt, dédelgetett erő felett.

Légy, ezentúl mindig boldog,

Míg én élek nincs több gondod,

Én vigyázok rád, már ezután...

Úgy szeretném meghálálni,

Vagy legalább megpróbálni mind,

Mind azt a jót, mit értem tett az én anyám.

Úgy szeretném meghálálni

Két kezemmel megszolgálni azt,

Hogy felnevelt, dédelgetett erő felett.

Légy ezentúl mindig boldog,

Míg én élek nincs több gondod,

Én vigyázok rád, már ezután...

Ref.: Úgy szeretném meghálálni

Vagy, legalább megpróbálni mind,

Mind azt a jót, mit értem tett az én anyám.