Aki szereti a verseket, idézeteket csatlakozzon! (beszélgetés)

Áprily Lajos

Házam népe

I.

Veled kezdem, gyönyörű egy kutyám

aki éppen hogy elmúltál fiatalon

s oly csendben, mint a csillag fénye, ha kihuny.

Jobb voltál, mint az emberek és nem egyszer

okosabb és bölcsebb is, amint bámultad

arany méheink röptét, diófánk

lepergő leveleit a ködben.

Bizony lett volna belőled is valami

már férfihez illőn emelted a lábad

már szaglásztad az árokmenti fák tövét

fanyar jó illatukra álmaidban is

emlékeztél a hold szárnya alatt.

Aztán elbúsultál, mint a nagy betegek

aztán nagyon egyszerűen meghaltál s most

rólad dalolgatnak az esti szúnyogok

hajnalban rózsák illatozzák a neved

Áprily Lajos

A gladiátor

„…moriturus te salutat.”

Oroszlán támad benn a vadbikára,

tombol s üvölt a vér-látó tömeg.

Künn gladiátor áll, sorára várva,

s a búcsúszó így szólal benne meg:

Ave, távoli Caesar, megy halálba

igázott ország rabbá tett fia.

Ott nap volt fürdetője, fája pálma,

s zord északon meg kell ma halnia.

A jel hív. Indulok, de nem hevülten,

s igaz szót mondok végemhez közel:

én légióidért nem lelkesültem,

mégis más sors: csatában esni el.

Csak rab voltam, dicsőség számüzötte

s ma végzetem cirkusz-homokra vet.

S az oroszlán, forró hazám szülötte,

mohón lenyalja csorgó véremet.

Áprily Lajos

Szarvasok

Szombat-naponként, este-tájt

hegyről lejött a csordapásztor.

– Látott-e szarvast odafenn?

S ő lelkesen felelte: „Százszor!”

Flóbertes, lázas kisfiú,

eres, magas mezőkre hágtam,

jártam patakos réteken,

de szarvast, szarvast sose láttam.

(Csak sok év múlva, havason

volt egy csodaszépségü órám:

agancsost láttam, gyönyörűt,

az erdőőrnél Irisórán.)

Most itt élek patak felett,

erdőkbe nyúló hegy tövében.

Tán szarvaslábakon futott

az elmúlásba hetven évem?

S itt szarvasok járnak körül

s az örömömnek nincsen ára.

Csodálatos agancsosak

szállnak le inni a Dunára.

S ha fenn találkozom velük,

meg nem riadnak, el se tűnnek.

Minthogyha kelletnék maguk:

Nézz, mi vagyunk a gyönyörűek…

Máskor hegyélen állanak

s nézik magános völgyi házam,

agancsuk ágas égi dísz –

De hova lett a régi lázam?

Kassák Lajos

A házőrző fohásza

Miért akartok láncra kötni

ó, hát ki ellen vétettem én

olvassátok cudar fejemre

szörnyű nagy bűneim sorát.

Ronda hulladékot zabálok

szemétre vetett csorba tálból

s ó jaj, vörös nagy bolháim is

sebesre marnak szakadatlan.

A szabad ég alatt virrasztok

fogamtól irtóznak a rablók

s ha megbosszantanak a csirkék

tűrnöm kell s látjátok tűröm is.

S ha alszom mély fekete csöndben

kilenc kis kölyökről álmodom

kilencszer dögölnék meg értük

ha láthatnám őket csak egyszer.

Egyedül vagyok, oly egyedül

se jó anyám, se szép szeretőm

ó, hát ki ellen vétkezem én

miért akartok láncra kötni.

˝A szeretet egy emberi lehetőség. Ha továbbképzésre van szükséged, leckét vehetsz a kutyádtól.˝

/Sadhguru/

Áprily Lajos

Intés kutyámnak

Fekete vagy s itt állsz fehéren

a februári fagy derében,

hű őrizőm.

Reánk van gondod, semmi másra,

nem csábulsz el csatangolásra

tarlón-mezőn.

Jelezd a völgybe érkezőket,

kirándulókat, gallyszedőket,

erdei neszt.

De a fácánkakast, a szépet

s az érre szomjas őzikéket

el ne ijeszd.

Ha vaddisznót érzel közelben

vagy róka jár a rőt ciherben,

riaszd, csahold.

(S azt sem bánom: üvölts, ha éjjel

rézsárga óriás szemével

rád néz a hold.)

Ha támad szomszédunk kutyája

s nagy szemfogát húsodba vágja,

ne hagyd magad.

S ha rabló törne ránk merészen,

fogadd farkasugrásra készen

s torkon ragadd.

Ha rossz Halál sunnyogna erre

s telkünkre is bejönni merne,

el ne inalj.

Kerüld meg némán és orozva,

rohanj a nesztelen gonoszra

s csontjába marj.

De ha a jó Halál megállna

s behívó intésemre várna

kapunk előtt,

nehogy reá mordulj, ha látod,

illőn fogadd, mint jó barátot

s bocsásd be őt.

˝Itt vagyok Gazdi, nézlek az égből,

Majd idefentről vigyázok Rád.

Könnyeiddel én simítom arcod.

Eljut majd hozzám minden imád.

Itt vagyok Gazdi, ne félj, jól vagyok!

Testem elhagytam, Lelkem szabad.

Felhőről felhőre ugrándozva,

Egy csodás világ felé halad.

Hol nincs kín, bánat, égő fájdalom,

Csak szeretet és mennyei fény.

Itt vagyok Gazdi, és egy sugarán

Eljövök Hozzád minden nap én.

Lelked érintem, álmod vigyázom,

Őrködni fogok léted felett,

S örömmel nézek vissza a múltra,

Hiszen annyira jó volt Veled!

Itt vagyok Gazdi, suttogó szélként,

Harmatcseppként egy fűszál hegyén.

Szíved, ha dobban, velem lüktet,

Ezért, amíg élsz: ITT LESZEK ÉN!˝

József Attila: Nagy ajándékok tora

Ökölnyi nagy rubinkövet adok,

Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog

Szived fölött, a melled közepén,

Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,

Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,

Utad selyemmel, rímekkel verem,

De rajt’ ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,

De pár sötétlő könnyet benn hagyok

S ha érzed, hogy az íze keserű –,

Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,

Két vállad bársonnyal betakarom.

És reszkető agyam, ha éhezel –,

Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,

Nyugodj karomba, – nincs puhább faágy

S mert kell majd egyszer mégis oltalom:

Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,

Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.

Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,

Nem kéri vissza gyönge pillanat.

Áprily Lajos

Nem lehet

Villámok jártak s erdőromboló,

sújtó szelek.

Viharfogó fekete szárnyaimmal,

egy-fészekaljon megbújt magzatok,

gyermekeim, hogy védelmeztelek,

hogy szélörvényben szét ne hulljatok.

Új fergetegben szétszóródtatok.

Rikoltva sírnék, mint a vadmadár,

amelynek fészkén átcsapott az ár,

sikoltva szállanék utánatok.

Sűríteném a szerteszórt delejt,

mit sejtjeim titkos homálya rejt,

hogy mágnessé bűvöljem testemet

s fészek-közelbe visszarántsalak:

gyermeket, árva asszonyt, unokát…

Jaj, nem lehet:

öreg testem már nem tesz több csodát.

Áprily Lajos

Hol járt a dal?

Bibliásan

A kígyó felsiklott a sziklán,

eltűnt, a rom rejtette el.

A kígyó felsiklott a sziklán

és nem maradt utána jel.

A pisztráng megvillant a habban,

hullt lepke küzdött a habon.

A pisztráng megvillant a habban

és nem maradt utána nyom.

A sólyom átnyilalt a kéken

és néha villant, mint a hal.

A sólyom átnyilalt a kéken

s mögötte nem maradt vonal.

Én nem vagyok se hal, se kígyó,

az eget úszva nem szelem.

Én nem vagyok se hal, se sólyom –

És nem marad jelem.

Rab Zsuzsa: Linquenda...

Linquenda tellus et domus et placens uxor…

Horatius

Csak az a langyos ősz ne jusson már eszedbe!

A gomba, cserfa illatú,

a szarvashangon bődülő Bakony!

Nézd a szomszéd ház málló tűzfalát

a kórházablakon.

Hidd el: már csupa november jön eztán,

szél és eső csapkodja a világot.

Minden halálos szürkeségbe vész.

Ahogyan most te látod.

A víztükör se jusson már eszedbe!

(Négy napja szomjazol.)

A tó tegnap kiszáradt.

Partján üres a ház.

Bezörgettem. Senki se válaszol.

Nem esik többé kék reggeli hó,

szétszakadozott gyöngysora

a zománc nyakú vadkacsáknak.

Elmennek ők is egyesével,

a régi társak.

Latin poéták, görög istenek –

ők is elúsztak cifra gályán.

Törött karjukkal, csonkán intenek.

Mosolyuk csorba márvány.

Hallod, már világűri szél fütyül

papírcafattá málló tetteinken.

Ablak, tűzfal és mennyezet.

Milyen jó lesz elmenni innen.

A karcsú feleség megőszült tegnap óta.

Holnap kivágják azt a kertet.

Így könyörögtem apámhoz magamban

haláloságya mellett.

1967

Kányádi Sándor

K. L. képeskönyvébe

meg ne tévesszen mosolyom

senkit az égvilágon

magamat rég nem áltatom

s tégedet se barátom

de önnön rettegéseim

miért vetítném rátok

inkább mosolygok feleim

akár a légtornászok

kihunyóban a csillagunk

ezen a korhadt kupolán

félve nézek a mélybe

isten csodája hogy vagyunk

mosolyogjatok vissza rám

nincs a csodának vége

1989

Aranyosi Ervin: ˝Adj egy mosolyt

Adj egy mosolyt fűnek, fának,

adj egy mosolyt a világnak!

Szórd reájuk tiszta fényed,

mosolyodtól remény ébred!

Remény ébred, hit sugárzik,

a szív szeretetben ázik,

belőle az öröm sarjad,

a jót tenni így akarjad!

Légy tükre más mosolyának,

hadd tűnjön el minden bánat!

Segítsd a szíveket élni,

tanítsd őket, nem kell félni!

A Nap fényét öltsd arcodra,

hadd ömöljön az másokra,

adj egy mosolyt minden lénynek,

légy adója tiszta fénynek!

Adj egy mosolyt fűnek, fának,

adj egy mosolyt a világnak!

A Nap benne tükröződjön,

arcodon hadd tündököljön!˝

Kányádi Sándor

A fölfuvalkodott béka és az ökör

Egy vidéki mitugrászra

bevallom engem néha már gyötör

nemcsak gyötör de szinte mintha fájna

a nagyravágyó béka s az ökör

ezópusz óta híres fabulája

mert mindeddig harsányan kinevettük

a pukkadásig fölfuvalkodót

s most mintha nevetni nem volna kedvünk

ökörnyi már az öklünknyi se volt

fújja magát s a magáét a béka

megvalósulni látszik vágya célja

mind hatalmasabb csődöt mond a vén

fabulák minden eddigi receptje

hőköl szomjan az ökör s még remény

sincs arra hogy a béka kirepedne

1983

Szabó Magda

Mintha tű menne tenyerébe

Özvegy, a temetés után,

ha elmentek a rokonok,

fiókot húzgál, belenyúl,

ezt-azt keresget: kutatok,

feledni kezdem gyászomat,

a bőrömre tapad a por,

s egyre zavartabb a kezem.

Ki vitte el? Hová? Mikor?

Kinek kellett a nyírfasor,

az ösvény, mely a dombra vitt,

a forrásház, nyurgult sövény,

az ég, mely szórta fényeit,

s felemelt arcomba omolt,

ha rányílt szomjasan a szája,

s széttolta mozgó fedelét

a Csillagváró kupolája?

A lugasban állott az asztal,

az abroszon a déli fánk,

a kertilámpa sárga burkán

korcsolyáztak a muslicák.

Ha a füstöt feléjük fújtam,

fellebbentek, mint zöld lepel.

Muslica, Lámpa és lugas

kinek kellett? Ki vitte el?

A szekrényajtó, mely ha fordult

sarkán, mint forrás, felfakadt

a gyermekkor, s átjárta bőröm

a polc – az apám – illata?

Pohárszék válláról a csésze,

melyen villámló égbe szárnyal

megriadt poroszlók közül

Krisztus, elbillent glóriával?

Mintha tű menne tenyerébe,

özvegy, lombok közt, ékszeres

dobozba nyúl, de visszarántja

az ujját: a doboz üres.

Csak fogom sajgó homlokom,

de az értelem nem felel.

Déli fánk, csésze, Csillagváró

kinek kellett? Ki vitte el?

Kányádi Sándor

A kelmekészítő és a szénégető

meguntam szénégetővel

békélgetőznöm egy födél alatt

a napja is kormozva jő fel

s kifehérített gyolcsomat

mit éjet nappá téve szőttem

kötözve szakadt szálakat

hogy mindenkinek jutna bőven

emberhez méltó patyolat

s kötés a sebre mely hol itt hol ott

újra és újra fölfakad

meguntam a szénégetővel

békélgetőznöm egy födél alatt

a napja is kormozva jő fel

s befeketíti gyolcsomat

1983

˝Korunkban túl sokat beszélünk Istenről, és túl keveset vele. Az imádság nem valamiféle mellékkörülménye, hanem lényege, magja a hitnek.˝

/I. János Pál pápa/

Rakovszky Zsuzsa: Őszi-téli szonettek

V.

A téren át mentem tegnap haza,

fölöttem sárga lombok vízesése,

de lent már árnyékot vetett a térre

az ősz, a délutáni éjszaka.

Gyorsan sötétedett, fél hét fele

feltünedeztek lassanként a fények.

Fényszórók lyuggatták a félsötétet,

s mint régmúlt otthonok kísértete,

pár sárga ablak itt-ott. S hirtelen,

mintha a fiatalság ősze lenne,

mindaz a sejtelem és rejtelem,

ami akkor, zúdult most is szívemre.

S féltem, megroppan, mert nem vagy velem,

az őszi kozmosz súlyától az elme.

Rakovszky Zsuzsa: Depresszió

Átüt a konyhaablak üvegén,

a vékony függönyön át tűz szemembe,

mintha a végítélet közeledne,

a hold, a jéghideg platinafény.

A konyhabútorok épp csak derengnek.

A reggel messze még. Két óra múlt.

Holdfényben minden elvalótlanul,

talán mert nem felel lélegzetemnek

más lélegzet a két sötét szobából.

Akik valaha itt éltek velem,

már nincsenek, vagy túl a tengeren.

Öröm és fájdalom egyforma távol,

A föld a jégcsap holdvilág alatt

forog velem sötéten és kihűlten,

sodródom, mintha űrhajós az űrben,

kinek köldökzsinórja elszakadt.

A perceket üresen pergeti

az óra, épp csak karcolják a felszínt.

Sötét terek: üres lakás, üres szív.

A függönyt léghuzat lebegteti.

A megkövült idő fölött lebeg

a lélek, földi súlyoktól eloldva.

Idő előtt felköltöznék a holdba,

azok közé, akik már nincsenek.

Szép Ernő: Hová megy egy ákác levél?

Hová megy egy ákác levél

Kit a patakra fútt a szél?

Én úgy nézem hamaroson

Ott úszik majd a Maroson

Se Maroson se Kőrösön

Nem passzióz örökösön

Siet a Tisza, felveszi,

A Duna tőle elveszi

Oly könnyű mint a lehelet

Vinni egy ákác levelet

És hajnalban hajnal előtt

Letenni a tengerre őt

Tenger felett fölkél a nap

Lenn boldog lángok ringanak

És ringva ringatják Kelet

Nyugat között a levelet

Ni most ezüst, ni most arany

De mese fényes dolga van

Haltól hajótól sose fél

Se jéghegytől, egy falevél!

Csak élvez és csudálkozik,

Ég meg tenger hogy változik

Habon habozva merre reng

Milyen piros parton mereng

Míg hontalan s oly gondtalan

Ott foszladozhat nyomtalan

Az óceán örök színén…

Szeretnék így elmúlni én.

Bereményi Géza: Csillagok, égbeli tűk

Csillagok, égbeli tűk karcolják rá a szememre:

Háború van.

Csillagok, a háború tart, szóljatok rá, hogy megálljon,

Még a végén bűnös leszek.

Kőben hajszálrepedés,

Jelt ád az éjszaka és

A Hold, a Hold, a Hold,

Úgy mozdul a Hold, a Hold, a Hold,

Hogy meginog az égbolt.

Mély-puha éjszaka van,

Hallani, elmegy egy autó,

Azután csend.

Űrbéli, űrbéli szél

Perzseli, perzseli arcom.

Hé!

Mit akartok?

Bereményi Géza: Töpreng a Zala

Míg medrében ott ballagott, magában azt mondta a Zala,

Most patak vagy folyó vagyok, mi legyen mértékemnek faja,

Hömpölygő, életveszélyes, vad, gyilkos, gigászi ár,

Vagy legyek én egy kis, suta erecske, benne madárkaka?

Míg medrében ott ballagott, csak azon tűnődött a Zala,

Már voltam én egy nagy folyam, és az túl szembeszökő vala,

De mi lesz, ha magam meghúzom, bárki jön, megaláz,

Így örök Zala-problema: mi legyen mértékének faja.

Míg medrében ott ballagott, magában azt mondta a Zala,

Már voltam én egy nagy folyam, és ez túl szembeszökő vala,

Jöttek engem alázni nálam nagyobb erők,

Jobb lesz, ha magam meghúzom, észre se vegyenek ők,

Így maradt örök magyar-probléma: mi legyen mértékének faja.

Csoóri Sándor: Bársony és cián

Városok, milyen messze születtem tőletek!

Ott húzódott köztünk a nyár,

sok erdő,

sok fényes lámpasor,

s a Hold mögül előballagó ökrök árnyéka fölnagyolva.

Égtek a tarlóink ősszel, s kaszárnyáitok

ablakain még be-becsapott a füst,

de templomaitok lassan távolodtak tőlem.

Úgy himbálóztak a szemhatáron,

mint imádkozó lányokkal elúszó hajók.

És mára mégis nagy utcáitokba érkezem haza.

Itt köszön rám a tél, az elveszett füvek

itt hajolnak elém a beton-hasadékból,

s a világ özvegyeit is

innen látom hazatérni a sírok mellől.

Városok, milyen messze születtem tőletek:

a szilvafák s a mandulák alatt!

Ezért is érzem mindig,

hogy nyáresti ízetek éppoly kesernyés, mint a manduláké.

Együtt van benne: bársony és cián.

Rakovszky Zsuzsa: Látnok

Ez akkor történt még, amikor N-ben

egymagamban ültem a műhelyemben:

egy délután felnyílt belső szemem,

és akkor ott megláttam hirtelen,

ahogy az esteli nap gyönge fénye

olyan szögben esett az ónedényre,

hogy az izzani és lebegni látszott,

a holt fémen ezüst fényfolt virágzott,

s úgy tűnt, az anyagot, a keserűt és sötétet,

mintha egyszerre áthatná a lélek,

s hogy minden létező, a fű, a kő,

amit javítgatok, a lyukas talpú cipő,

tyúk és csalán és mindenfajta lény,

ha megérinti őket ez a fény,

s az izzó égi gyöngédség elönti,

úgy tud érezni és szeretni, mint mi.

Mikor a Nem megfürdik az Igenben,

a sötétséget áthatja a szellem,

s a higany és a kén kemény, keserű lelke

fölragyog, mint az ég reggelre kelve,

s Isten lesz minden mindenben. Igen,

így történt, és én máig azt hiszem,

hogy akkor, abban a villanásnyi időben

a dolgok lelke tárult fel előttem,

s ezért van, hogy bízva nézek az égre

mindmáig, és mindannak ellenére,

amit testi szemem borzadva lát:

a bűnt, az öldöklést, a döghalált,

sokféle szörnyű kórt, s mindazt a rosszat,

amit ember és természet okozhat,

nyulat róka, medve a gödölyét

hogy tépi szét, disznó torkát a kés

hogy metszi el, testvér testvért hogy öl meg,

a bűn s az őrület hogy lepi el a földet,

s csak tépelődöm, hogy miként lehetne

ilyen különböző két világot gyúrni egybe:

azt, mit feltárt előttem az elragadtatás,

s azt, melyet napra nap látok, mint bárki más.

És csak kérdezgetem, mindez mi végre,

de hiába nézek kérdőn az égre,

választ keresve, mert amíg szemem

a végtelent pásztázza, hirtelen

az űrt átszelve egy tűzgömb aláhull:

s látom, az égben is háborúság dúl!

Aztán azt gondolom, nem, ez mégsem lehet,

és hangtalan kimondom a neved,

amíg hazafelé botorkálok a ködben,

s hiszem, a titkot egyszer majd föltárod előttem,

s mint tenyeremen aranypénz, az ok

majd ott ragyog, mielőtt meghalok,

vagy mint mikor egy kéz egy függönyt félrevon –

s lelkem megbékél azon a napon.

Nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg belülről nem pusztítja el önmagát.

W.Gurant

Rakovszky Zsuzsa: Túlvilág

Az álom majd egy ajtót újranyit

abba a házba és abba az évbe:

szél rázza a diófa ágait,

szél kap a rothadó diólevélbe.

Borostyán futja be a házfalat,

tócsán az alkonyat visszfénye lángol.

A Kőhegy mögött épp leszáll a nap,

rálátni a nagyszoba ablakából.

A nagy, csíkos fotelben ülsz velem,

a hétkarú öreg csillár alatt.

Hallom, egy hang így szól: ez már a menny.

Most már minden örökre így marad.

Csak félig látszik a sziklák fölött

a napkorong, nem bír lemenni mégsem.

Lassanként elborít mindent a köd,

de látni még, hogy a drótkerítésen

az iszalag póklábait kigyújtja

a mozdulatán kora esti láng.

Egyetlen perc jár körbe újra s újra.

Hat macskánk van. De nincsen még kutyánk.

Ady Endre

VÉR ÉS ARANY

.

Nekem egyforma, az én fülemnek,

Ha kéj liheg vagy kín hörög,

Vér csurran vagy arany csörög.

.

Én tudom, állom, hogy ez: a Minden

S hogy minden egyéb hasztalan:

Vér és arany, vér és arany.

.

Meghal minden és elmúlik minden,

A dics, a dal, a rang, a bér.

De él az arany és a vér.

.

Nemzetek halnak s újra kikelnek

S szent a bátor, ki, mint magam,

Vallja mindig: vér és arany.

Bereményi Géza: Csönded vagyok

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked:

vártál ha magadról szép éneket,

dicsérő éneked én nem leszek,

mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.

Ha rám így kedved van, maradhatok,

ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,

se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.

S folytatom, mid vagyok, mid nem neked:

ha vártál lángot, az nem lehetek,

fölébem hajolj, lásd, hamu vagyok,

belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam, mid vagyok, mid nem neked:

vártál ha magadról szép éneket,

dicsérő éneked én nem leszek,

mi más is lehetnék: csak csönd neked.

József Attila: Nyár

Aranyos lapály, gólyahír,

áramló könnyűségű rét.

Ezüst derűvel ráz a nyír

egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,

dörmög s a vadrózsára száll.

A mérges rózsa meghajol –

vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.

Vérbő eper a homokon,

bóbiskol, zizzen a kalász.

Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.

Ördögszekéren hord a szél –

csattan a menny és megvillan

kék, tünde fénnyel fönn a tél.