Aki szereti a verseket, idézeteket csatlakozzon! (beszélgetés)

ranyosi Ervin: Egy igaz út van

Fénylények vagyunk

egy sötét korban.

Ébredezünk

egymás után sorban,

ám a többség,

alszik még tovább,

és elvárja, hogy

más tegyen csodát.

Egy sötét korban

fénylények vagyunk.

Nem egyszer élünk,

s meg sosem halunk.

Ha életünknek

értelmet adunk,

többé tehetjük

véle önmagunk.

A sötétségbe

végre fényt viszünk,

ha figyelünk,

hogy mit érez szívünk,

ha hajtó erőnk

a tiszta szeretet,

ha jobbá tesszük

az embereket.

Ha fényszórónk

egy szebb jövőt mutat,

ha megtaláljuk

az igaz utat.

Egy igaz út van,

s az a szeretet,

csak fel kell nyitnunk

csukott szemeket!

Hát változzunk,

s kövessen a világ,

lépjen nyomunkba,

aki tenni lát!

Ültessük el

a szeretet-magot,

ez hozhat nekünk

méltó holnapot!

Wass Albert: Magyar cirkusz

Cirkuszról álmodtam az éjszaka.

Emberek, az álom szörnyű volt!

Még le sem ment a nap egészen

s már följött véresen a hold!

Indulót kürtölt frakkosan a Halál!

Körben a világ valamennyi népe

megtöltötte a páholysorokat

s minden szem az arénát nézte.

Ott gyilkolták egymást a magyarok,

Torz jelmezekben részegen!

Szemükben láz, kezükben kés

s csorgott a vér a késeken…!

Mindenki küzdött ott mindenki ellen

és ezer bohóc röhögött!

A világ jelszavakat ordított

és fogadásokat kötött:

– Én arra a vörösre fogadok!

– Enyém a zöldinges legény!

– Szorítsd, te Árpád-címeres!

– A gatyás paraszt az enyém!

S a magyarok csak ölték egymást.

Tombolt a halál-zenekar.

S Európa cirkusz-porondján

fogyott, fogyott a magyar.

Aztán a végin egy maradt csak.

Ezer sebéből folyt a vére.

Bámult fáradtan, eszelősen

a véráztatta csatatérre.

A nézők elszámolták a fogadásokat.

Aki vesztes volt, fizetett.

Nehányan már ásítottak is.

Aztán mindenki hazament.

Pár kapzsi suhanc még összeszedte

az elesettek rongyait.

Aztán már csak a hold bámulta

borzadt szemével, vörösen

az új magyar Kaint.

Wass Albert : Fohász a hazáért

Uram, ki fönt az égben

lakozol a fényességben,

gyújtsd föl szent tüzedet

az emberek szívében.

Az emberek agyára

áraszd el bölcsességed.

Értsék meg valahára

mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,

mely ajtódig vezet.

De előre csak a jó visz,

a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember

képedre alkotott!

Utálja meg már egyszer

mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért

ne törje magát senki.

Igyekezzék helyettök

jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.

Derűt és békességet.

Mit el nem fúj az orkán

s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből

mindent, mit föltalált:

vedd ki Uram kezéből

a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját

váltsad föl virradatra.

Az emberi világot

szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első

a szeretet legyen.

Üljön jóindulat

a kormányszékeken.

Az igazság előtt

hajoljon meg a fegyver

s élhessen szabadon

e földön minden ember.

És legyen egy akol.

És egy legyen a pásztor.

Növelj pásztorbotot

virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen

elrendeztél ekképpen:

a népek közt, Uram

nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek

a szenvedéssel méred,

úgy egynek sincsen annyi

szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is

őt verte ostorod.

Sok súlyos nagy keresztet

szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte

mindég a Golgotára

s jótettének soha,

csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet

a Kárpátok között!

Sehol még földet annyi

könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes

nagy álom nem fakadt

s árvábbak prófétáid

sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág

és sehol annyi bánat.

Szeresd jobban, Uram,

az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem

a békét s kenyeret:

engem sújtasz, Uram,

amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!

Fájdalma bennem ég!

Szánd meg Uram Isten

Attila nemzetét.

Adj békés aratást

sok vérvetés nyomán.

Nyugodjék meg kezed

gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön

elért kicsinyt, nagyot:

jussak eszedbe én is,

ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,

ahol apáim éltek,

rendelj ki nekem is

egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy

elférjek én s a béke.

Nézzen az ablakom

patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta

jusson egy szál virág

s láthassam, amint Téged

dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben

lakozol fényességben,

hallgasd meg kegyesen,

hallgasd meg könyörgésem.

Erzsébet királyné: "Nosztalgia

Az ifjú tavasz újra árad,

Friss zölddel díszíti a fát,

Új dalt tanít minden madárnak,

Szebb szirmot bont minden virág.

De mind e szépség mire nékem;

Messzi, idegen földön itt?

Honi napfényt áhít a szívem,

Az Isar-partról álmodik.

Fák sötétjéért suttog ajkam,

Kívánom zöld folyó vizét,

Mely esti ábrándomba halkan

Zúgja búcsúüdvözletét."

Magyar költészet napja alkalmából ♥️🇹🇯

JÓZSEF ATTILA: Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek,

kelő nappal én is kelek,

nem törődök semmi mással,

csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom

kedvesem lesz virágáron,

ha csalán lesz, azt se bánom,

igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,

jóhíremre jól vigyázok,

nem ér engem veszedelem,

magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,

napkeleten, napnyugaton -

ha már elpusztul a világ,

legyen a sírjára virág.

Sun Belle: Soha nefeledd

Soha ne feledd azt, hogy mennyit érsz

Hidd el nem szégyen az, ha néha félsz

Hisz van olyan, hogy egy kicsit nehezebb

De mindig van kiút, ezt soha ne feledd!

Ahogyan a vihar után is felragyog a nap

Úgy kárpótol az élet, leszel még boldogabb

Tudjuk, a mély álomból is lassú az ébredés

Türelem, majd feletted is kitisztul az ég.

Nincs bánat, melyből gyógyulni nem lehet

Nincs olyan, hogy valakit senki nem szeret

A kudarcok előtt nem lehet fejet hajtani

S a könnyeket sem szabad visszatartani.

Az ember amíg él, addig mindig remél

Menned kell tovább, hogy boldog legyél

Élj meg mindent, ami eddig úgy hiányzott

S öleld magadhoz az egész nagy világot!

Zanner Anikó: A versírásról....

Nem vagyok én neves költő,

csak verseket kedvelő ember,

szépséges rímeket kergető.

Ki leírja örömét, búját,

az életnek megannyi súlyát.

Ezernyi gondolat fejemben:

a tollam megáll a kezemben.

Miről írjak, mi fontos lehet,

amit el szeretnék mondani

azoknak, kik szeretnek olvasni.

Írom életem vágyát, értékét,

szüleim nem múló emlékét.

Mindent, mi csodálatos, kegyes,

ami mindenkor fontos lehet,

legfőképp a mély szeretetet.

Írok, ahogyan tőlem telik,

ami nem mindig sikeredik.

Ám ha az nem is lesz remekmű,

lelkem az írástól szabad lesz,

s a szívem minden gondot letesz.

Ha kérdeznétek, mért jó az írás,

mondanám: egyfajta gyógyítás.

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig.....

Ma még fiatal vagy s minden szépnek látszik.

Hulló könnyed is szivárvánnyá válik.

De ahogy az évek gyorsan tova szállnak,

Úgy gyűlnek szívedben a gondok és az árnyak.

Rövid ez az élet, mégis sok a könnye,

Mikor Te sírsz, mások könnyét törlöd le!

Mert ahogy Te szeretsz, úgy szeretnek mások.

Úgy lesz ellenséged, úgy lesz jó barátod.

És ha minden álmod valóssággá válik,

Akkor se feledd : Légy jó mindhalálig!

Kunszery Gyula: ˝Húsvéti fák

Azon a vasárnap ujjongtak a pálmák,

mert a megváltásnak messiási álmát

valósulva látta Jeruzsálem népe;

jött Jézus … lepleket dobtak le elébe,

s lengettek fölötte büszke pálmaágat,

azon a vasárnap.

Akkor, csütörtökön a szelíd olajfák

karcsú ágaikat lankadtan lehajták,

mert a Getsemáne kertben gyötrelemmel

vért verejtékezett egy magános ember,

vére szétfolyott a fekete rögökön,

akkor csütörtökön.

Azon a pénteken szomorú szél susog,

búsan hajladoztak bánatos cédrusok,

mert fönn a Golgotán cédrusfából ácsolt

kereszten függött egy véresre korbácsolt,

meggyötört, megkínzott kihűlt, sápadt tetem,

azon a pénteken.

S a másik vasárnap úgy pirkadat tájba’

kivirult a világ valamennyi fája,

északi fenyőktől délszaki pálmákig

mind üdén kizöldel, lombot hajt, virágzik,

mert halottaiból Jézus ím feltámadt

ezen a vasárnap!˝

Kertész Nóra: Nagypéntek

Mind, mind ott voltak ők:

a keresztre feszítők,

az érte szenvedők,

a kapzsi árulók,

az őt megtagadók,

a felmentett latrok:

mind, kik kárörvendően

vagy szemüket lesütve

nem érezték e szent helyen

Isten elleni vétküket!

Ő Isten szent fia volt,

a csend virága bomlott

súlyos keresztje alól,

mikor egy utolsót vonaglott,

vére a földre bugyogott,

s izzadt fejét glória helyett

töviskoszorú keretezte...

de a szeretet erejével,

keresztre szegezett kezével

osztott még áldást híveire,

könnyező szemével feléjük intett:

ne féljetek, csak az "Ige" teljesült be!

Tóth Enikő Enci: Vacsora nagycsütörtökön

Vacsora volt, a végső,

Golgotára a lépcső,

felkínálta a testét,

s kenyerét egyre ették,

vérét kupákból itták,

Mester, bizony, így hívták!

Árulás lett a veszte,

sorsát égre emelte,

nem álltak mellé végül,

hiába vitte hírül

mennyország féltett titkát,

ítélet sújtott, így hát...

Borod, kenyered éled,

bennük az egész élet,

nagycsütörtök emléke,

utolsó vacsora képe,

szomorú vagy most, ember,

nézz önmagadba, ez kell!

Árulás sokszor kísért,

megkérdezzük, hogy miért?

Azért, mert gyarló arcon

Júdás csókja az alkony,

majd kenyérmorzsánk lehull,

s eszmélünk váratlanul!

Vérét adta e Földnek,

kenyerét most köszönd meg!

vacsoráidban hittel

mindig veled van, hidd el,

utolsó ma a kezdet,

szenvedés száll feletted,

hogy higgy egy szebb világban,

örök feltámadásban!

Várnai Zseni: ÉVEIM

Amikor negyven éves lettem,

nagyon sokalltam ezt a számot;

egy évecskét hát letagadtam,

hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón

ifjú, aki csak negyven éves,

s magamat csalva ragaszkodtam

ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,

- de csak negyvenkilencet mondtam -,

ma már tudom, - én balga lélek,

akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:

milliók haltak, ifjan égtek...

nem számoltam már életemmel,

mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,

- sorsom a messzi csillagokban, -

harcoltam, írtam? árva lélek,

egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,

lehetne száz, vagy ezer év is,

volt úgy, hogy majdnem összetörtem,

aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,

évgyűrűimmel megjelölve,

s lombkoronás, magas fejemmel

zúgom a dalt, - tán' mindörökre!

Reményik Sándor: Írjad poéta....

Írjad poéta!

Ha csügged a lelked,

Nehezül a szárnyad,

Ha rajtad a kétely

Zsibbasztón elárad:

Írjad csakazértis!

Ne kérdezd; mi célból?

Ne kérdezd: mi végre?

Nem tudod te, hol vár,

Éppen terád hol vár,

Egy lélek ínsége.

Egy lélek éhsége,

Egy szív szomjúsága:

Megenyhül a lelked

Egy rebbenésére,

Egy színes szavára.

Írjad poéta,

Írjad csakazértis!

Nem tudod te, mit tesz

A szavad hatalma,

Hova mindenüvé

Vagyon bejáratja,

Ismeretlen ajtók

Nyílanak meg néki,

Hova nem is szántad,

Oda fog betérni.

Nő a jelentése,

Mint a folyam, árad,

Távol szerelmeket

Himbál, hajókáztat,

Ismeretlen partok

Intenek feléje,

Szélvészként belekap

Vitorlák vásznába

Lobogók selymébe.

Szertezúg, szétárad

Világ minden táján,

Míg te nem is sejted

Magányod szomorú,

Szép Szent-Ilonáján.

Írjad poéta,

Írjad csakazértis!

Tánczos Katalin: AZ ÉN MIATYÁNKOM

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád, soha senki se,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele

Nézz fel a magasba, reményteljesen,

S fohászkodj:

MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:

Uram!

SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",

Mikor elnyomásban szenved az igazság,

Mikor szabadul a Pokol a Földre,

Népek homlokára Káin bélyege van sütve,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram!

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,

Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,

S mondd: Uram!

LEGYEN MEG A TE AKARATOD

Mikor a "kisember" fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",

S millió szegény a "nincstől" hal éhen,

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,

S kérd: Uram!

ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,

Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!

Uram! Segíts!

S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magad,

Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram!

MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,

MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,

Mikor népeket a vesztükbe hajtják,

S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?!

Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!

Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!

URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!

MENTS MEG A GONOSZTÓL!

Meggyesi Éva: Szeretnék egyszer még.....

Szeretnék egyszer még boldogan élni

messze hol csönd és béke van,

temetni mindent mi nem hagyott élni

s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.

Szeretnék olyan messzire futni

hogy utol ne érhessen senki sem,

új álmokat és új reményt keresni

s ne zavarjon meg semmi sem.

Szeretnék végre megnyugodni

hogy ne sírjam többé át az éjszakát,

feltörő könnyemből szivárványt fakasztva

újra megtalálni százezer csodát.

Szeretnék hinni a kimondott szóban

hol nemes léleknek nyílik a virág,

zúgó viharként söpörve a rosszat,

hogy megtisztuljon e megromlott világ.

Wass Albert: A csalogány

Már reszket a holdfény a lombos akácon,

Már esti homály ül a néma tanyán,

És bent a berekben, egy korhadó ágon

Már himnuszát zengi a kis csalogány.

Trillázva repül a magasba az ének,

Majd harsogva csattog a völgybe alá,

Ott fent lesik hangját az égi zenészek

És változnak villanó hold-arannyá.

És néha úgy peng, mint az éjben a hárfa,

Egy holdas ligetben, az ablak alatt.

És úgy zokog néha, mint télen az árva,

Ha fergeteg, orkán elébe szalad.

Már alszik a fészek a sűrű berekben,

Köd-pára lebeg fent a domb tetején.

S szép csalogánydalt az éjjeli csendben

Nem hallgatja más, csak a szellő meg én...

Ha ébred a hajnal az alvó ligetben,

S az éjszaka eltűnik árnyaival,

Úgy zengi utána repesve a lelkem:

,,Csak szépség zenéje az igazi dal!"

Ernest Hemingway: Soha ne légy szomorú

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,

s ne keseredj el, ha nem találod helyed.

A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,

előfordul néha, hogy nehezebben halad.

Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,

idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.

Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad

minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.

Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,

gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.

Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,

ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.

Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,

gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.

Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:

A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

Szepsy Eleonóra: ˝Márc. 15.

Nemzetiszín kokárdával

Ünnepelünk e napon.

Itt díszlik a szívem fölött,

Büszke vagyok rá nagyon.

Régen volt. A fiatalok

szabadságot akartak,

Jobb életet mindenkinek...

Énekeltek, szavaltak.

Szabadságharc lett belőle,

Odaveszett sok élet...

A hősökre emlékezünk,

Nekik zengjen az ének.˝

Szuhanics Albert:Mindig megtalálsz.....

Mindig megtalálsz engemet

Amikor fáradt vagy nagyon,

s nincsen már, aki felkeres,

mikor gond ül az arcodon,

mindig megtalálsz engemet!

Amikor szomorúság gyötör,

úgy kell a vigasz, mint a víz,

mikor a bánat súlya összetör,

akkor is mindig bennem bízz!

Amikor nincs ki meghallgat,

pedig beszélni kell neked,

melletted mindenki elballag,

gyere, keress meg engemet!

Amikor nem kell más, csak mosoly,

s mindenki rideg, mint a jég,

mikor mindenki túl komor,

akkor is hozzám gyere még!

Néha csak jó szó kellene,

valaki fogja meg kezed,

s nincs senki, kitől megkapod,

hívjál, én ott leszek veled!

Amikor váratlan öröm ér,

senki nincs, kivel megosztanád,

vagy talán rád tör egy szenvedély,

hadd legyek néked társaság!

Ha magány kínozna bús éjjelen,

vagy útra kelnél, de nincs kivel,

mindig számolhatsz énvelem,

veled megyek, ha menni kell!

Ha elvesztenéd mindened,

s már hited sem maradna meg,

ne feledj, számíthatsz énreám,

megtalálsz mindig engemet!

Pődör György: Március idusán

Szép is ez a márciusi reggel,

eljött daloló madársereggel,

szárnyuk lobogó,

szívük dobogó.

Nézz fel az égre, röptük mily könnyed,

fagy után végre kicsalja könnyed.

Vígan buggyan a kis patak torka,

a tél hordalékát messze hordta,

szél fodrot korcol,

ha belekortyol,

és úgy simul már a barka selyme,

mint, ki Nap fényébe halna bele.

Bár kifesti régi zöldjét a rét,

bimbóknak kinyílni nagy még a tét,

lesz még jó idő,

szirma is kinő.

Álmában egy lány hajába tűzi,

majd karját a kedvesébe fűzi.

Ugye, nem meditálsz most szavakon,

tiéd is e március szabadon,

zászló lobogó,

szíved dobogó.

Emlékezni kell, ne sajnáld könnyed,

múlt, jelen, jövő így szebb és könnyebb!

Bősze Éva : Esti elmélkedés....

Mint búzaszemre a malomkő,

rám nehezedett az este...

Fáradt szemem az ablakon át

a csillagos eget kereste.

Valami nyugtatást vártam,

feloldó vigasztalást...

Hogy‵ érthetnék, a messzi távolságból

mi aggasztja itt a földön a semmi parányt,

az embert, kit a sors dárdája

idever, s néha földig aláz...

Választ várok,

holott tudom:

Szabott időnket s utunkat járva

végezzük a jelölt feladatot...

S ha néha megtévedünk,

Urunkhoz fohászkodunk!

Gyarlóságunkból nő szemünkre

hályog,

s botladozunk a sors verte kövek

között...

Ma is válaszút előtt álltam.

Nem tudom - jó útra léptem-e?

A harcba szívem belefáradt,

hangom a szelekkel messze szállt,

s mintha hallanám,

a néma hörögve felkiált!

- Óh, hány s hányan vagyunk,

hogy tévelygéseink aknájába zuhanunk! -

Ez esti órák számvetései mégis

meg-megmutatják az új feladatot,

erőt adva a másnapokra,

s szabott időnkben

lassan haladunk...

Szécsi Margit: MÁRCIUS

Téli szellők, fújjatok csak,

játsszatok a hajamon.

Olvassz havat, melengető

márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,

vessen bimbót minden ág.

Szebb a somfa gyenge szirma

mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.

Ember s állat érzi már,

dong a kaptár, szárnyat rezget

százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot,

félredobni s könnyeden

játszani és birkózni a

városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni,

arra vár a kert, mező.

Szép reményhez, szorgalomhoz

kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,

vetőmagnak tiszta föld –

Jöjj el, tavasz, földről, égről

már a telet eltöröld!

Tóth Enikő Enci: Tavasztündér

Haját aranyfénnyel fonja be a hajnal,

hangja szél sóhaja zengő madárdallal!

Virág szirmán látod szemének a kékjét,

tó tükrében s égen felismered végképp!

Koszorúja fehér felhőkből az éke,

egy vágyát sóhajtja, legyen béke végre!

Virágos ruháját mikor vihar bántja,

legyen jobb az ember, sokszor azt kívánja!

Néha könnye gyöngyként harmatcsepp az ágon,

halovány kis szikra a látóhatáron...

Ott él a fűszálban, sóhajban és fényben,

minden éledező, apró, kicsi lényben!

Mindent átölelve fárad el a teste,

mikor langyos széllel érkezik az este!

Kikelet leánya meg sohasem törhet,

szerető szemével vigyázza a Földet!

Fekete fátylával éjjel betakarja,

apró csillagfények díszelegnek rajta!

Aztán újra hajnal, Nap csókjára ébred,

s átöleli ismét itt a mindenséget......

Tóth Enikő Enci: ˝Márciushoz érve

Márciushoz érve

napfény hull a rétre,

fagyos, régi erdők,

álmokban tekergők

csendben kapnak zajra,

élő madárdalra,

s földnek jeges teste

a változást lesve

magához lehívja

a fényt, mi lesz a titka!

Így virágok nyílnak,

színecsettel írnak,

hull az égi festék,

hogy bájuk keressék,

felzsongnak a rétek,

tavaszt hozó képek

természetbe csalva,

ezzel vigasztalva,

hogy érezd, még szép lesz,

ág surran a fényhez,

rügy pattan az ágon,

méltó szabadságon

hordja testét bárhol,

léte elvarázsol,

menj erdőbe, rétre

márciushoz érve!˝

˝Minden embernek van egy imája, ami kizárólag az övé, mint ahogy lelke is hozzá tartozik egyedül. És amilyen nehéz rátalálni lelkünkre, olyan fáradtságos saját imánkat is föllelni.˝

/Elie Wiesel/

François Villon: Ellentétek balladája

Szomjan halok a forrás vize mellett;

Tűzben égek és mégis vacogok;

Parazsas kályhánál vad láz diderget;

Hazám földjén is száműzött vagyok;

Csupasz féreg, díszes talárt kapok;

Hitetlen várok, sírva nevetek;

Az bíztat, ami tegnap tönkretett;

Víg dáridó bennem bosszúság;

Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;

Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes szememnek

S ami világos, mint a nap: titok;

Hiszek a véletlennek, hirtelennek,

S gyanúm az igaz körül sompolyog;

Mindig nyerek és vesztes maradok;

Fektemben is a fölbukás fenyeget;

Van pénzem, s egy vasat se keresek,

És reggel köszönök jó éjszakát;

Várom, senkitől, örökségemet;

Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett

Kínnal mégis csak olyat hajszolok;

Csalánnal a szeretet szava ver meg,

S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;

Barátom aki elhiteti, hogy

Hattyúk csapata a varjú-sereg;

Igazság és hazugság egyre-megy,

És elhiszem, hogy segít, aki árt;

Mindent megőrzök s mindent feledek:

Befogad és kitaszít a világ.

François Villon: Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,

és hű barátom egy akadt: a köd.

Rakott tálak között kivert az éhség,

s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,

s szájam széléig áradt már a sár,

utam mellett a rózsák elpusztultak

s lehelletemtől megfakult a nyár,

csodálom szinte már a napvilágot,

hogy néha még rongyos vállamra süt,

én, ki megjártam mind a hat világot,

megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,

ruhám csupán egy fügefalevél,

mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

ahogy a temetőkben nevetek,

enyém csak az, amit a sárba dobtam,

s mindent megöltem, amit szeretek.

Fehér derével lángveres hajamra

s halántékomra már az ősz feküdt,

s így megyek, fütyülve egymagamban,

megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,

a harmattól kék lett a homlokom

s így kergettem a Istent, aki hátrált,

s a jövendőt, amely az otthonom.

A hegytetőkön órákig pihentem,

s megbámultam az izzadt kőtörőt,

de a dómok mellett fütyülve mentem,

s kinevettem a cifra püspököt:

s ezért csak csók és korbács hullott árva

testemre, mely oly egyformán feküdt

csipkés párnák között és utcasárban,

megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egy nap nékem minden sikerül.

S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,

a palotákat megint otthagyom,

hasamért kánkánt járnak már a férgek,

és valahol az őszi avaron,

egy vén tövisbokor aljában, melyre

csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

maradok egyszer, François Villon, fekve,

megáldva és leköpve mindenütt.

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled.

Megtenni nem kötelesség.

Mást mond a jog,

mást súg az ész.

Valami mégis azt kívánja: Nézd,

tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Messzire mentél.

Fáradt vagy. Léptél százat.

Valakiért mégegyet kellene.

De tested, véred lázad.

Majd máskor! – nyugtat meg az ész.

És a jog józanságra int.

De egy szelíd hang azt súgja megint:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.

Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.

Tán összetörte a szíved.

Az ész is azt súgja: Minek?

De Krisztus nyomorog benne.

És a szelíd hang halkan újra kérlel:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik

egyszer első lehetne,

és diktálhatna, vonhatna, vihetne!

Lehet, elégnél hamar.

Valóban esztelenség volna.

De a szíved békességről dalolna,

s míg elveszítenéd,

bizony megtalálnád az életet!

Bízd rá magad arra a harmadikra!

Mert az a szeretet.

Meggyesi Éva : Nézd meg, Uram...

Nézd meg, Uram, a könnyáztatta, kétségbeesett arcokat,

Látod? Tegnap még mindenük volt, s mára már semmi sem maradt.

Tegnap még csillagfényes éj volt, most ébenfekete éjszaka,

melynek homálya eltakarja a reményt, s nem tudják, merre van.

Mennyi ártatlan, apró gyermek vágyna, de nem mehet haza,

s ki tudja, holnap mire ébred? Lesz-e hazája, otthona?

Oly sok ártatlan ember szenved néhány kegyetlen zsarnokért,

kik pénzéhségből, hatalomvágyból dúlnak. Istenem! Mondd, miért?

Jóság kellene, Uram, végre! Kérlek! Nyisd meg a szívüket!

Oly sok ártatlan, vétlen ember nem leli helyét nélküled.

Hisz az életünk olyan röpke. Úgy száll, akár a porszemek,

miért nem tudjuk békességben leélni ezt a keveset?

Uram! Nem tudod, milyen szörnyű, hol sátrat vert már a félelem,

s zokogva, sírva hozzád szólnak, segíts meg minket, Istenem!

Ezt a kis időt hadd élhessük azokkal, kiket szeretünk!

Kérlek, Uram! Most nézz a földre, s hozd el a békét mindenütt!