Versek (beszélgetős fórum)

Heltai Jenő:

Negyven év

Negyven évig kínban élni,

Adóságban evickéli,

Mindig, mindig másba fogni,

Végül szépen összerogyni,

Mégis mindig talpra állni,

éjjel kávéházba hálni,

Nappal mindig álmodozni,

soha semmit összehozni,

Ma hevülni, ma kihűlni

Közbe szépen megvénülni,

ellankadni, elhallgatni,

Mindig másnak helyet adni,

Vén bűnöket szánni, bánni

És az útból félreállni,

A jövendőn keseregni,

És a múltat nem feledni,

Néha titkon egyet sírni,

Néha egy kis verset írni,

És kínlódni és szeretni...

És örökké reménykedni.

Reményik Sándor:

Gyógyíts meg!

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

Nézd: elszárad a fám,

A testem-lelkem fája...

De épek még a gyökerek talán.

A tompa, tunya tespedés alatt,

Gyökereimben: érzem magamat,

És ott zsong millió melódiám.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

Hiszen - nem is éltem igazában.

Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,

Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:

Rólam gondolt roppant gondolatod

Torz árnyékaképen.

Egy kóbor szellő néha-néha

Valami balzsam-illatot hozott.

Akkor megéreztem: ez az élet,

S megéreztem a Te közelléted, -

S maradtam mégis torz és átkozott.

Én Istenem, gyógyíts meg engemet.

Én szeretni és adni akarok:

Egy harmatcseppért is - tengereket.

S most tengereket látok felém jönni,

És nem maradt egy könnyem - megköszönni.

Váci Mihály

Még nem elég

Nem elég megborzongni,

de lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni,

de mindig égni kell!

És nem elég csak égni:

fagyot is bírjon el,

ki acél akar lenni,

suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.

Egy nagy-nagy álom kell!

Nem elég megérezni,

de felismerni kell!

Nem elég sejteni,

hogy milyen kor jön el;

jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;

járható útja kell!

Nem elég útra lelni,

az úton menni kell!

Egyedül is! Elsőnek,

elől indulni el!

Nem elég elindulni,

de mást is hívni kell!

S csak az hívjon magával,

Aki vezetni mer!

Nem elég a jóra vágyni:

ajót akarni kell!

És nem elég akarni:

de tenni, tenni kell

A jószándék kevés!

Több kell: - az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell: - az érzelem!

Ám nem csak holmi érzés,

De seb és szenvedély,

Keresni, hogy miért élj,

Szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!

Több kell: - a Nemzetért!

Nem elég: - a Hazáért!

Több kell most: - a Népedért!

Nem elég: - az Igazságért!

Kűzdj azok igazáért,

kiké a szabadság rég,

csak nem látják még,

hogy nem elég,

még nem elég!

Szerelmi vallomás - Heltai Jenő

Hogy mi egymást meg nem értjük,

Nagyon sajnálom,asszonyom,

Ha nem vagyok jó szeretőnek,

Egyébre nem vállalkozom.

Például arra ,mit oly gyakorta

Szónoki hévvel mond kegyed,

Hogy meggyötört, szegény szívének

Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát,barát?

Szavamra, méltó egy hivatal,

De nem vagyok hozzá elég vén,

S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,

Vakít, hevít, ragyog.

Hát hogyne szomjazzam a csókjára,

Én, ki angyal nem vagyok?

Hisz oly kevés, amit kérek,

Ha osztozkodni restell is,

Legyen a tisztelt lelke másé,

Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy jóbarátja,

Kivel csevegni élvezet,

Csak ez a mamlasz, ez a bamba,

Ez a barát ne én legyek.

Legyen az övé minden poézis,

Az enyém csak az, ami tény,

Ő oldja meg a problémákat,

A ruháját-azt majd megoldom én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,

Kétségbe, kérem, nem vonom.

De annak, hogy megértsük egymást,

Csak egy módja van, asszonyom.

Adjon a sors, mely egy tenyérből

Jót is, rosszat is osztogat,

Rosszabb erkölcsöket önnek,

Robert Burns:

Falusi randevú

Van itt valaki? Ki kopog?

Én vagyok, mondta Findlay:

Takarodj, senki sem hivott! -

Ugyan már, mondta Findlay.

Lopni indultál? Mit csinálsz?

Megsúgom, mondta Findlay.

Valami rosszban sántikálsz. -

Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár -

Csak nyílna, mondta Findlay.

Nem alhatnék el újra már. -

Nem bizony, mondta Findlay.

Ha benn volnál, szobámban, itt -

Bár volnék, mondta Findlay.

Itt rostokolnál hajnalig. -

Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka -

Maradok, mondta Findlay.

Vigyázz, hogy épen juss haza! -

Vigyázok, mondta Findlay.

S bármi essék is idebenn -

Hadd essék, mondta Findlay.

Mindhalálig titok legyen! -

Titok lesz, mondta Findlay.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Heltai Jenő :

Apám

Egyszerű ember volt az Apám

És nem hagyott semmit se rám,

Se pénzt, se nevet, se tanácsot,

Legyen emléke mindíg áldott.

Tűrte, hogy járjak szabadon,

Sokszor de balga utamon,

Örült ha vakmerőn repültem,

És nem szidott, ha tétlen ültem.

Ha ijesztett a meredek,

Kezem megfogta. Szeretett.

A szíve egy volt a szívemmel,

Mért nem lehettem olyan ember,

Mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,

A bánat fátyla volt szemén.

Sok élőt, sok halottat gyászolt,

Az élet néki pusztaság volt,

Száz keserűség pohara,

Kegyetlen izzó Szahara.

Örök homok, kevés oázis,

Sokan bántották, Én is, más is.

De sosem panaszkodott,

Férfi volt, bátor, bölcs,nyugodt.

A sok bajt elviselte mégis,

Miért nem tanultam meg tűrni én is,

Mint az apám ?

Mikor ideje letelt,

Lázadón nem feleselt,

Meghalt mikor meghalni kellett,

Senki sem állt az ágya mellett.

Én istenem, ha menni kell,

Add, én is így mehessek el,

Éjjel, sötétben, észrevétlen,

Büszkén, magamban ahogy éltem.

Mikor az élet menekül,

Haljak meg én is egyedül,

Egy véndíványra ráborulva,

És senkire se rászorulva,

Mint az apám.

Ady Endre:

ŐRIZEM A SZEMED

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Dsida Jenö:

Ha valaki jönne

Ha most valaki halkan idejönne,

idelopózna a hátam mögé

és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát

finom-borzolón fürtjeimbe lökné

s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét

és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.

Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,

míg én hallgatnék magamat keresve,

lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem

és lelkem földjén álom-eke szánt át, -

vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

Várnai Zseni:

Síró szemek

Én sokat nézek a síró szemekbe

S éjente magam is sírok sokat

És messze, zord sötét tájak felől

Magamba szívom a bánatokat.

Mi messze jajlik vérző távolokban,

Mind megtalál és mind olyan enyém,

Hogy arcomat sápadtra komorítja

S ifjú szememből is elfogy a fény.

Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,

Virággal kén' övezni homlokom,

De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,

Ciprus vagyok én minden sírokon.

Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,

Felédhajlók és könnyen nevetők,

Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,

És egyre telnek, mind a temetők.

Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,

Lelkem mélyén bús dalok zengenek,

Kacagások, víg játékok helyébe,

Nem tudom én, elég-e ez Neked?

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,

S most minden könny az én szememben ég,

Mosolyogni meg közben elfeledtem...

Lehet-e engem így szeretni még?

Istenem! Azt hiszem meg lettem áldva!

Azért, mert adtál nekem igaz barátokat.

Akik szeretnek, és akiket viszont szeretek,

Akik csak, adnak, és vissza sosem kérnek.

Egy igaz barát nem önző, csak önmagadért szeret.

Azért van, hogy ott legyen melletted.

A családon kívül, Ő az igaz családtag

Mert mindent megtesz érted – miattad.

Egy igaz barát mindig meghallgat,

Ha tud, ha nem tanácsot ad. J

Megvigasztal, jó kedvre derít,

Akkor is, ha a bánat szétfeszít.

Egy igaz barát nem kérkedik, nem követel,

Csak ad vissza semmit sem kér.

Ha nem kérded, bánatát visszafolytja.

Akkor is, ha a szívét nagyobb bánat marja.

Egy igaz barát lélekben, mindig veled van.

Akkor is, ha felnövünk, és idő egymásra aligha marad.

Testvéred Ő, ha nem is vér a vérből,

De érzed, a lelked egyik párja Ő.

Azt hiszem, én vagyok a legszerencsésebb a világon.

Mert nekem van igaz barátom.

Aki nem kérkedik, csak egyszerűen szeret.

Aki elfogad így, ahogy vagyok,

És lélekben itt van mindig mellettem.

MAGYARORSZÁG

Van egy ország,

ahol álmomban jártam:

Magyarország,

ahol az arcodban láttam

a magam arcát.

Az ölelésben bőség,

az igaz ügyben hűség

voltál.

Én ezt az arcot már őrzöm,

Magyarország!

Hiszek az álmomban egy életen át...

Magyarország!

Te vagy a szívembe írva.

Magyarország!

Te vagy a lelkemre bízva.

Magyarország,

hát te vezess most engem,

és amit meg kell tennem

segítsd!

Legyél a holnapban rejlő

bizonyosság!

Én csak az életem bízom rád...

Van egy ország,

ahol álmomban jártam:

Magyarország,

ahol az arcodban láttam

a magam arcát.

Gyere és egyszer végre,

amikor új nap ébred,

te várj!

Gyere és bújj hozzám újra

Magyarország!

Én ezer év óta várlak már...

Gyere és egyszer végre,

amikor új nap ébred,

te várj!

Gyere és bújj hozzám újra

Magyarország!

Én ezer év óta várlak már...

Magyarország!

Idegen földön ha járok,

Magyarország,

velem az út is megfordul

haza hozzád.

Velem az ősök kérnek,

engedd, hogy benned éljek

tovább,

ahogyan ők élnek bennem,

Magyarország!

Milliók áldása szálljon rád!

Velem az ősök kérnek,

engedd, hogy benned éljek

tovább,

ahogyan ők élnek bennem,

Magyarország!

Milliók áldása szálljon rád!

Legyél a holnapban rejlő

bizonyosság!

Én csak az életem bízom rád!

Legyél a holnapban rejlő

bizonyosság!

Milliók áldása szálljon rá

Dr Hetényi Ernő : Merengés

Ha fölnézel az éjszakai égre

és kiválasztasz ott egy csillagot

elégedjél meg azzal, hogyha érzed,

hogy az a csillag ott: néked ragyog

Ha letekintesz egy mély tó fenekére

ahonnan rád a holdfény visszanéz,

elégedjél meg azzal, hogyha érzed,

hogy tó is, hold is, tiéd az egész!

S mert hiten múlik minden valósága,

légy boldog, hogyha csupán hinni tudsz,

elégedjél meg azzal, hogyha érzed

hogy mikor képzelődöl: nem hazudsz.

És értsd a csöndet, értsd a némaságot,

mert minden titok nyelve ez a hang,

mely nem szólal meg, de a szívben hangos

és visszhangot ver mint egy nagy harang.

Ezért, ha rád tekintek, s nem beszélek,

tenéked hidd el, sokat mondhatok,

elégedjél meg azzal, hogyha érted,

hogy rád tekintve miről hallgatok.

Babits Mihály

Húsvét elôtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is,

e vad, vad március évadán,

izgatva belül az izgatott

fákkal, a harci márciusi

inni való

sós, vérizü széltôl részegen,

a felleg alatt,

sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,

ha vérbe lábbad a dallal és

magam sem hallva a nagy Malom

zúgásán át, dalomnak izét

a kínnak izén

tudnám csak érezni, akkor is

-- mennyi a vér! --

szakadjon a véres ének!

Van most dícsérni hôsöket, Istenem!

van óriások vak diadalmait

zengeni, gépeket, ádáz

munkára hûlni borogatott

ágyúk izzó torkait:

de nem gyôzelmi ének az énekem,

érctalpait a tipró diadalnak

nem tisztelem én,

sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március

friss vérizgalma nem türi géphalált

zengeni, malmokat; inkább

szerelmet, embert, életeket,

meg nem alvadt fürge vért:

s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is

ez inni való sós vérizü szélben,

a felleg alatt,

sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat ôröl, nemzeteket,

százados korlátokat

roppantva tör szét, érczabolát,

multak acél hiteit,

s lélekkel a testet, dupla halál

vércafatává

morzsolva a szûz Hold arcába köpi

s egy nemzedéket egy kerék-

forgása lejárat:

és mégsem a gépet énekelem

márciusba, most mikor

a levegôn, a szél erején

érzeni nedves izét

vérünk nedvének, drága magyar

vér italának:

nekem mikor ittam e sós levegôt,

kisebzett szájam és a szók

most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,

magyar dal március évadán,

szélnek tör a véres ének!

Én nem a gyôztest énekelem,

nem a nép-gépet, a vak hôst,

kinek minden lépése halál,

tekintetétôl ájul a szó,

kéznyomása szolgaság,

hanem azt, aki lesz, akárki,

ki elôször mondja ki azt a szót,

ki elôször el meri mondani,

kiáltani, bátor, bátor,

azt a varázsszót, százezerek

várta, lélekzetadó, szent,

embermegváltó, visszaadó,

nemzetmegmentô, kapunyitó,

szabadító drága szót,

hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!

béke! béke már!

Legyen vége már!

Aki alszik, aludjon,

aki él az éljen,

a szegény hôs pihenjen,

szegény nép reméljen.

Szóljanak a harangok,

szóljon allelujja!

mire jön új március,

viruljunk ki újra!

egyik rész a munkára,

másik temetésre:

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

Ó, béke! béke!

legyen béke már!

Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,

ragyog az ég sátra.

Testvérek, ha túl leszünk,

sohse nézünk hátra!

Ki a bûnös, ne kérdjük,

ültessünk virágot,

szeressük és megértsük

az egész világot:

egyik rész a munkára,

másik temetésre:

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

Wass Albert

Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,

S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton

Piciny, fehér kis földi csillagok..

A harmatcseppes rétek bársonyára

Fehéren hull ezer csillagvirág,

Felette lágyan elsusog a szellő,

S az erdő szélén integetnek a fák..

Volt egyszer egy csillag...fényes.. ragyogó,

Ezüst sugártól tündökölt az ég

Reggel is sokáig oltogatta

Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol

Egy sápadt fényű testvér csillagot...

De elvesztette.. s keserves bánatában

A horizonton végig vágtatott..

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,

S a földre hullva többé nem ragyog...

A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot..

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Edgar Allan Poe – Álmok

Bár volna örök álom életem!

S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem

Az öröklétnek hozza egy sugára.

Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,

Az is jobb volna, mint a lét rideg,

Éber világa, annak, akinek

Szíve ez édes földön csupa mély

Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón

Sodró álom, akár gyerekkorom

Szép álmai, ha épp olyan lehetne:

Balgaság volna vágynom szebb egekbe.

Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt

A nyári égen - vágyakkal-betelt

Hő álmaim közt, s szívem ott maradt

Az álmok tájain - otthonomat

Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket

Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát

Sose felejtem el; varázs karolt át,

Bűvös erő, a hűvös szél, talán

Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán

Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,

Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt

Álmomba, vagy a csillag: meglehet,

S ha szellő volt is álmom, egyremegy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!

Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:

Álom! - míg benne eleven szinek

Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek

Valónak látszani, s e forgatag

Kábult szememnek sokkal többet ad

Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -

Mint legszebb órán az ifjú Remény.

Kinyílt a virág,

Mint a szívem,

Jött a sok boldogság,

Tiszta vízben.

A kis virág egyedül volt,

Egy kis mezőben,

Nagyon szomorú volt,

Vágyott már a felhőkbe.

Jött egy kis szellő

Vele együtt a magok,

Tavaszra kinyíltak,

És szépek voltak nagyon.

Volt egy kivételesen aranyos,

De ő nem látszott,

Csak a hangja hallatszott,

De az nagyon.

Elfoglalta a Svédeket,

Angliát és Itáliát,

Az én szívemet,

És Európát.

A kis virág kinyílt,

A sok víz hatására,

Nagyon szerette mindig,

Már az első látásra!

Ezeregy elvarázsolt színes éjszaka

és sok ezer bűvös csók.

Az ágyon még ott pihent az illata,

amikor átkarolt...

Egy percet várj, egy percet még

szoríts, had érezzem én:

rólad szól, rólad mesél

minden édes érinT

Ki vigyázz majd rád, ha én nem leszek...

őrizve álmod, fogva két kezed?!

Szívembe ég: mindig várok rád,

ha itt lennél, elmondhatnám...

Gyűrött az ágy, tested körbe zár,

nem ébrednék fel sosem...

Forró a csók, éget a szád,

a szívem védtelen.

Egy percet várj, egy percet még

szoríts, had érezzem én:

rólad szól, rólad mesél

minden édes érintés.

A jó barát

Nekem egy igazi barát olyan,

ki megnyugtat, ha bajom van,

ki jóban, rosszban velem van,

amilyen te vagy.

Hisz te tartasz ki mellettem,

te nyugtatsz meg engem,

sőt szeretsz engem, mint egy barát,

és téged soha többé nem engednélek el már.

Te megőrzöd titkaim,

nem pletykálod ki dolgaim,

és nekem ennél több nem kell,

csak marad sokáig ilyen jó barát.

Puskin:

Az élet szekerén

Megrakják néha roskadásig,

de a kocsi vígan repül:

a vén Idő ül a bakon

és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre

készen, szívünk csak úgy röpít;

félre lustaság, óvatosság:

"Hajts - kiáltjuk -, az istenit!"

Délre alábbhagy a buzgóság,

a vad iram félholtra ráz;

nézzük a lejtőt, omladékot:

"Lassan - kiáltjuk - hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna

az összezötykölt társaság,

s próbál a vackán elaludni...

de a kocsis hajt tovább

Testvér!

Mért von úgy a vágy benézni csorba

Ablakon, ha gyéren lámpafény ég

Szűk szobában s asztalnál dohogva,

Bús lakó ül s véle tompa kétség?

Nem tudom ki, nem tudom miért bús

És miért néz oly merőn a lángba?

A falon a barnás, régi Jézus

Arcán új fényt tétováz a lámpa.

Vagy Aradnak vértanúi mennek

Szép halálba, rút halálba némán?

Mindegy az a fásult idegennek,

Aki ül csak s töpreng napi témán.

Úgy szeretnék besurranni hozzá,

Mint a tolvaj, aki senkit sem fél,

Kezét lágyan a kezembe fognám

És suttognám lassan, lopva: Testvér!

Két ölelő kar

Két ölelő kar,

De vajon e kettő mit takar?

Melyek tavasszal élénkek s félénkek,

Nyáron zöldek, békések,

Ősszel színesek vidámak,

Télen ruhátlan fáznak.

Köztük oly kék a harmadik,

Szebb látvány annál nem adódik.

S bárhová vigyen utad,

A szíved mindig itt marad.

Ahogy nézed kék ruháját,

Csodálod minden fodrát, rojtját,

Elnézed őket elmélázva

És tovább ballagsz mosolyogva.

Ha meghalnának kiket nem szeretek…

Lelkemre lépve belém taposnak,

Nincs bennük érzés,

S még egymásnak is hazudnak.

De mit tehetnék én ellenük?

Gyenge vagyok,

S sebezhető így velük.

Ha meghalnának kiket nem szeretek,

Úgy éljek,

Bennem bűntudatot nem éreznétek.

/Tóth Gabriella/

Lehet láttad már lenyugodni a Napot,

de oly furcsa, hogy olykor másképp ragyog.

Lehet álmodtál már szépet,

de oly különös, ha a valóságban is megleled.

Lehet igazán éled az életed,

de olykor a szíved mégis megremeg.

Lehet, voltál már szeretve,

S meghalsz az érzéssel karöltve.

Lehet karodat nyújtottad régen,

Most a tövist simogatod szíved rejtekében.

Kisfaludy György

Élet hímnusza

A Föld vagyok én, a Végtelen,

az Óceán, a szárnyaló Értelem.

Kezem a csillagokba ér,

s nem teszek semmit mindezért.

Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.

Én vagyok Istened, s angyalod.

Én vagyok benned minden őserő,

vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,

csodák, minden alkotás,

bosszú, gonoszság, és megalkuvás.

Minden viruló parány önvaló,

a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.

Jelenek szerelme, teremtő ölelés,

herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,

színes lepkeszárny,

libbenő szellő és gonosz árny.

Viharnak villáma én vagyok,

Apám a Nap és anyám a csillagok.

Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,

folyó és minden vad folyam

már régen én voltam, én, magam.

Én vagyok te és te vagy én.

Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.

Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,

időknek tükre s irdatlan szárnyalás.

Bennünk vibrál múltnak rezdülése,

mi vagyunk asszonyunk ölelése.

És mi vagyunk minden rút is,

a szép, lépteink vezető út is.

Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,

Anyagkáprázat az idők tengerén.

A Föld vagyok én, mi eltakar,

cigány vagyok, zsidó és magyar.

Palesztin vagyok, s elűzött indián,

kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.

Kis kínai vagyok minden tank előtt,

én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.

Hit vagyok szívedben és éledő remény,

szeretet, örömtánc, és zengő költemény.

Aszály után az első csepp eső.

Madárfióka, a kezedben verdeső.

Jézusnak teste, a szádban a kenyér.

Szeretet nélkül az életed, mit ér?

Én voltam veled minden vad csatán.

Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?

Érett gyümölcsnek íze én vagyok,

végső bajodban reményt én adok.

Szeresd kedvesed és az ölelést,

gyönyör és minden pezsdülés

hozzám zengi az élet himnuszát.

Hisz én csináltam énalkotta szád.

Belőlem, bennem, rajtam, általam

mindenben Isten, Allah, Bráhma van.

Hiába miriád és százezernyi nép,

a perc olyan, mint a milliónyi év.

Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,

egyek vagyunk s bennünk a lét örök.

Szülőid ölére én alkottalak,

léted kezdetén, csupa tiszta lap.

Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.

Kétkedsz, vagy a hit vezet,

ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.

A Szeretet vezessen fiam!

Ég veled.

Szépek a versek.

MAJD ÉN IS LEÍROM A SAJÁT VERSEIMET...

Székely himnusz

Ki tudja merre, merre visz a végzet,

göröngyös úton sötét éjjelen.

Segítsd még egyszer gyõzelemre néped,

Csaba király a csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla

népek harcától zajló tengeren.

Fejünk az ár ezerszer elborítja,

ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

Ameddig élünk, magyar ajkú népek,

Megtörni lelkünk nem lehet soha;

Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján

Legyen a sorsunk jó vagy mostoha:

Keserves múltunk - évezredes balsoros,

Tatár s török dúlt, labanc rabigált.

Jussunk e honban, magyar-székelyföldön,

Szabad hazában élni boldogan.

HYMNUS, a 'Magyar nép' zivataros századaiból. C s e k e, Januar, 22d. 1 8 2 3.

Isten, áldd-meg a' Magyart

Jó kedvvel, bõséggel,

Nyújts feléje védõ kart,

Ha küzd ellenséggel;

Bal sors a' kit régen tép,

Hozz rá víg esztendõt,

Megbünhödte már e' nép

A' multat 's jövendõt!

Õseinket felhozád

Karpat' szent bérczére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

'S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád' hõs magzatjai

Felvirágozának.

Érttünk Kunság' mezejín

Ért kalászt lengettél,

Tokaj' szõlõvesszejin

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk' gyakran plántálád

Vad Török' sánczára,

'S nyögte Mátyás' bús hadát

Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bûneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

'S elsújtád villámidat

Dörgõ fellegedben,

Most rabló Mongol' nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd Töröktõl rabigát

Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain

Ozman' vad népének

Vert hadunk' csonthalmain

Gyõzedelmi ének?

Hányszor támadt tennfiad

Szép hazám kebledre,

'S lettél magzatod miatt

Magzatod' hamvvedre?

Bújt az üldözött 's felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett 's nem lelé

Honját a' hazában.

Bérczre hág és völgybe száll,

Bú 's kétség mellette,

Vérözön lábainál,

'S lángtenger fölette.

Vár állott, most kõhalom.

Kedv 's öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

'S ah szabadság nem virúl

A' holtnak véréböl,

Kinzó rabság' könye húll

Árvánk' hõ szemébõl!

Szánd meg Isten a' Magyart

Kit vészek hányának,

Nyujts feléje védõ kart,

Tengerén kínjának.

Bal sors a' kit régen tép

Hozz rá vig esztendõt,

Megbünhödte már e' nép

A' múltat 's jövendõt

Gyengék vagyunk és sérülékenyek,

de hogy ne lássa rajtunk senki,

öklünket rázzuk a világnak,

büszkén viseljük sebeinket,

hisszük, hogy nem tartozunk másnak,

csak önmagunknak.

Éjszaka...

vagy ha álmatlan hajnal éber

forgolódás közben talál,

megrebbenve, mint gyertya fénye

kimondjuk súgva, szinte félve

mindenkinek a titkok-titkát,

mit eltemetni végleg nem lehet:

gyengék vagyunk... és sérülékenyek.