Versek (beszélgetés)

Apám

A szomorúságot nem szeretem,

ezért, ha eszembe jut Apám,

legtöbbször úgy látom őt,

ahogy játszik a régi harmonikán.

Szeme huncut, s mikor nevet,

táncolnak a fákon a falevelek,

és perdül a határ.

A szomorúságot nem szeretem,

de szívem mégis gyászol,

mert korán hagyott itt,

és oly keveset játszott!

Oly keveset élt,

pedig hogy szeretett élni!

Nyári délután vidáman zenélni,

és most nincs sehol.

Perdül a határ, rebben a fecske...

Amikor Apám jut eszembe,

elönt a keserű, bús magány,

és megáll a táncoló határ,

nem dalol, egy percig vár,

és néma áhitattal, leveszi kalapját a Nyár.

Angyaltánc

Este van, kint fagy és hideg,

Sötét, homály, minden oly rideg.

Egy csípős szellő simítja arcomat,

Ballag az idő, áll a pillanat.

Egyszer egy ugyanilyen napon,

Egy kedves lélek csendben távozott.

Elment csendesen, nem köszönt.

Talán tudta, várják őt ott fönt.

Elment, talán, mert elengedtem,

De emléke örökké megmarad szívemben.

Lehet, hogy angyal lett, ki ránk vigyáz,

Ki vár rám, s suttogja, Miénk a mennyország.

Tudom, ez az angyal most is mosolyog,

Nekem mégis sok-sok könnyem potyog.

Ordítanék, miért vetted el az én drágám?

De tudom, most ő az, aki teljesíti mások álmát...

Emlékezem

Egy utolsót lobbant

a gyertya még

majd végleg

elveszítette a fényt,

mit annyira óvott

két kezem,

mit még annyira

akart látni szemem.

Vége! Öleltek át

akkor vigasztalón,

- indulni kell! - mondták,

de én álltam a ravatalon,

hol gyertya kormos

kis csonkját néztem,

vele halt akkor

minden emlékem.

Pici gyertyám fénye

oly gyönyörűen égett,

biztos megtetszett

odafönt az égnek,

elkérte hát tőlem

hiába remegtem érte

s hullat viasz könnycseppet,

ha felnézek az égre.

Egyszer majd

újra öleli kezem,

addig csak

lentről figyelem,

de a mécsest, mi

szívemben érte ég,

már nem veheti

el tőlem az ég!

Ha tudtam volna

Már nem tudtam elmondani,

Már nem volt rá idő.

Midőn az ember mindig halogat,

S ha eljő a vég, ki értheti meg már,

Az élettelent, a halottat.

Szám nem mozog, élettelen.

Szó már nem hagyja el ajkamat,

Így barátomra bíztam szavaimat.

Ő tudja, ő érti a lélek szavát,

Közvetít majd néktek egy életen át.

Mi mindent szerettem volna mondani,

A csillagokat, a szívemet elétek hordani.

A virágzó tavaszt, a perzselő nyarat.

Ki gondolta volna, hogy számomra,

Ősz jön, majd tél, és nem lesz már tavasz!

Ha tudtam vagy éreztem volna,

Hogy a kaszás a szekerét felém tolja.

Tiltakoztam volna! Ne! - Ne még!

Nem volt az életből, nem volt még elég!

Az élet kemény! Én gyenge legény,

Kevés voltam, erőtlen, a szokások rabja.

Legyőztek! Az életet nem játsszák babra.

Higgyétek el, én nem ezt akartam!

Értetek éltem, s értetek haltam.

Életem

Én nem kellek senkinek,

Engem az nem szeret, akit én kedvelek,

Élem nyomoróságos életemet,

Hallom lelkem minden fájdalmas sikolyát,

Látom szívemet, ahogy a szerelem emészti tovább.

Pedig semmi értelme, hisz tudom,

De másra gondolni se tudok,

Annyira fáj ez az egész élet,

Hogy néha halálomért kélek,

De az sose jönne el értem,

Hagy szenvedni,

Még ő se akar engem látni,

Pedig karjában oly szívesen lennék!

Lelkemet semmi sem érdekelné,

De nem hagyhatom életem elveszni,

Hisz csak ez van nekem,

Semmi sem érdekelhet engem,

Szerelem nincs, életem van,

Kegyelem nincs, csak a fájdalom hajt,

Ez jutott nekem,

Én viselem a terhet,

Hallgatom barátaim életét,

Mennyivel izgalmasabb, mint az enyém...

De csak várni és várni,

Ameddig el nem jön a halál,

És fekete köpenyébe innen visz tovább...

Látomás

Mint sötétben a fény,

Naptűzésben hűs árny,

Vagy kék patakban tűz,

Úgy közeledik felém.

Elszalad, majd megvár,

Menekül, karjaiba űz.

Vörös-kék, fehér-fekete,

Sárga és zöld. - Színtelen.

Mint madárfütty hajnal,

Az éjben fürge fuvola,

Vagy szél a föld felett,

Úgy hangzik a dallam,

Amit hangosan suttogna,

De hiába, hisz nem lehet.

Éneke édes, búgón magas,

Táncba hív vele. - Hangtalan.

Mint az ízes, friss alma,

A hervadozó őszirózsa,

Vagy a haldokló élet,

Úgy száll nehéz illata.

Nem sejti, hogy tudok róla:

Szagába a halál tett mézet.

Puha selyemből van szirma,

Forró mélyvörös. - Jégvirág.

Mint fogócskázó gyermek,

Ragaszkodó vén szerető,

Vagy a harcos a békét,

Úgy ölel át, szeret.

Eltaszít, néz szenvedőn,

Szerelem pezsdíti vérét.

Milyen vagyok, jól tudja,

Mégis imád. - Szívem koldusa.

Mint egy tavaszi álom,

Őszi szellő levéllel,

Vagy nyugodt izgalom,

Úgy kering, táncol.

Parancsol, azután kérlel,

Forgat és én is forgatom.

Szentségében is átkozott,

Emberi. - Magammal táncolok.

csak az álom

lángoló árnyakat rejt

mélyen bogarában

nyugtalan táncot járó

álmodó szemed

gyűrt takarót szorít

görcsösen ránduló markába

simogatásra vágyó

üresen vonagló kezed

szelíd tombolással lüktet

ereidben a vér

sóvár testedben

buján mozdul a vágy

milyen hideg most

egyedül vergődve

és milyen forró tud lenni

más testéhez bújva az ágy

az álom lesben áll

és most is felkavar

a nyugalmas éj nem elcsendesíteni

hanem felajzani akar

szemed szinte látni véli

a merész képeket

bőröd mintha érezné már

az izgató test-íveket

álmaidban eltűnik a valóság

elillan a józan Lehet

bár félsz önmagadtól

de azt suttogod: álmodni lehet...

Az esthajnalcsillag sugarán érkezett,

Szívében reménnyel, s intett nekem,

A szivárvány hídjára létem vele,

S szárnyaltam lelkesen nagyon messzire."

NOVEMBER

Ne higgyetek a fénynek,

a langyos déli szélnek,

ne higgyetek, ti fák!

Aludjatok el halkan,

a párálló avarban

félignyílt ibolyák.

Rügyek, csak vissza, vissza!

az ég akármily tiszta,

most játszik álnokul.

Hiába zöld a pázsit,

Már a november jár itt,

S mire bealkonyul –

Köd gyűjt vámot a tájról,

s a tétovázó fákról

- mint szédült, vak szeszély -

leszaggat minden éket,

és szétdúl minden szépet

a novemberi éj.

Kányádi Sándor

Erdei virradat

A tisztás fölött csillagok,

és lemenőben hold ragyog.

Ébredeznek a kis patak

bokraiban a madarak.

Derengeni kezd a fák hegye,

és már ellátni messzire.

A legnagyobb hegy tetején

most veti lábát meg a fény.

Kapaszkodik a virradat

vitézeként a nyári nap.

A tisztás fölött nyári kék.

A tisztáson már őzikék

ízlelgetik a csillagok

s a hold hullatta harmatot.

Köztük egy suta két fülét

antennaképpen tárja szét.

Fülel, szimatol: nincs-e vész;

még a nappal is szembenéz.

őrködik, hogy a többiek

békében legelhessenek.

De

szép

ez a nap!

Minden pillanat

ad egy kis örömet,

előbb is

szembejövet

rám mosolygott valaki,

aki nem is volt ismerős,

de jókedvéből erős öröm áradt

és láttam a házak felett derülni az eget,

már az eső sem esett, s játékos lépteim alatt

dalolt a járda, ráfütyültem hát egy madárra,

és az felröppenve

cserregve nevetett,

visszaszállva tovább

füttyentgetett

egy perc alatt

megjárta az

eget.

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezed a szívedre,

Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák:

Rajtuk át Isten szól: jövök

eled boldog vagyok,

Veled szelíd vagyok,

Veled erős vagyok,

Veled nyugodt vagyok,

Veled mindig mosolygok,

Veled én, énmagam vagyok,

Nincs többé olyan, hogy nélküled,

Tervem és jövőm van veled.”

Világ

E világban van barát s ellenség,

Harc, küzdelem és vereség.

Sok embert megrázott a múlt,

És nem veszik észre, hogy már az őszi falevél is lehult.

Valakinek a múlt, csak rossz emlék,

Rengeteg magánharc, sok-sok vereség...

Mára a világ megváltozott.

Csendes lett, magányos és átkozott.

Igen, itt felmerülnek kérdések.

Ezen a helyen mik történtek?!

Hol vannak az épületek? Minden kopár,

Nem maradt semmi jó se már.

De könnyen választ kapunk,

Nem a világ rettenetes, hanem mi magunk!

Azt hittük mi irányítjuk a Földet,

De a sok fájdalomtól és könnytől megöregedett.

Ez a mi régi, örök, nagy hibánk,

Hogy nem hallgatjuk meg egymás bánatát!

Önzőek és gonoszak vagyunk,

Csak az számít mi mit akarunk.

De bármilyen is lett a világ,

Hiába szurkál ezernyi szilánk,

Én nem adom fel soha,

Az élet bármennyire is mostoha!

Seprű nyélre ülök,

Viharban repülök,

Alattam az utak

Giliszta mászások,

Alattam a hegyek

Vakondak túrások,

Alattam a folyók

Kúszó ezüst kigyók,

Alattam a házak

Piros szürke bogyók.

Tokajnak hegyére

A leg-tetejére

Boszorkány társimhoz

Szállok mulatozni,

Varangyokat enni,

Kén lángokat inni.

Fejér tsetsemőnek

Fogom ballik lábát

S tőbűl le-nyiszálom,

Fogom jobbik lábát

S tőbűl le-nyiszálom,

Szikrán meg-piríjttom.

Ha oda nem érek,

Repűlvén le-húllok;

A mezőn ki-nyúllok,

Darabokbúl öszve szednek,

El-temetnek.

Bízzunk abban, hogy egyszer csak te és én,

abban hogy egyszer csak ketten leszünk e földtekén,

nem kell megbújni, sötét, nyirkos falak melletti, hideg helyeken,

mellyeket bár felfűt az érzelem,

titkos bűn barlangunk színhelyei,

egyszer fedetlenűl állnak majd a közönség előtt,

és majd büszkén mondhatjuk, nem hiába vártunk ennyi időt!!

várjuk meg a lehetetlent, melyről beszélni nem lehet,

azt az estét mikor mások előtt foghatom kezedet,

de addig eljünk a pillanatnak, amely mintha sohasem múlhatna el,

csak legyen közös cél, érdek, amit sohasem felejtünk el,

mert egyszer valóra válhat...

Kopár sivatag öblén,

szárazság meleg terén,

hol nincs más csak a halál,

kesejűknek a kaják.

Ez nem valami álom!

Ez Valóság barátom!

Nézz körül te is látod,

lelkekben nincs már Álom!

Lelkek majd-mind kopárak!

Nincs szeretet csak bánat,

Fájdalom és gyalázat!

És lelkeddel tán látod,

ez nem valami álom!

ez: VALÓSÁG BARÁTOM!!!

Könnyeim erednek,- majd leperegnek

Vágyaim utánad nyúlnak,

majd kihunynak.

Lelkem keres a végtelenben,

Így jutok a közledbe,

kereslek egyre.

Hunyt szemem mögött megtalállak,

Égi szerelemmel imádlak, és

kívánlak.

Így enyém vagy mindörökre,

Meséd szépül egyre szebbre,

színesebbre.

Árva magamnak elmeséllek,

hát így élek.

MIKOR MEGSZÜLETTÉL, ÉN HINNI SEM TUDTAM,

EGY CSENDES,ÉDES ÁLOMBA ZUHANTAM.

FOLYTAK KÖNNYEIM,DE SEMMIT SEM ÉRTETTEM,

ENNÉL CSODÁSABB ÉRZÉST EL SEM KÉPZELTEM.

FIGYELTEM A CSENDET,ITTAM ARCODAT,

MOZDULATLAN NÉMASÁGGAL KERESTEM A HANGODAT.

ÉLES SÍRÁSOD AZ ÉLETET HOZTA EL,

TŐLEM FIATALSÁGOT,KALANDOT CSENVE EL.

MEGTANULTAM RÖGTÖN FÉLVE SZERETNI,

FELELŐSNEK LENNI,FÉLVE ÖRÜLNI.

SZÜLETÉSEDDEL ÉLNI TANULTAM,

ÉS NEKED GYORSAN MINDENT ELSOROLTAM.

AZT SEM TUDTAM,HOGY ÉPPEN HOL KEZDJEM,

DE AZT TUDTAM,MIKÉPPEN MONDJAM EL.

KÖSZÖNÖM AZ ÉGNEK,HOGY NEKEM ADHATOTT,

KÖSZÖNÖM A SZÍVNEK HOGY TÉGED KIHORDOTT.

VÁROM AZT A PERCET AMELYET MEGÉLÜNK,

VIGYÁZOK RÁD,HOGY SOHASE FÉLJÜNK.

SZERETETTEL ANYA

Mint fáradt némaság,

Vállamra úgy dől rá

Remegőn a bágyadt éj.

Érzem magam vagyok én!

Magam vagyok ez este,

Égiektől lesve e testet,

Mely tömlöcbe lökte

Vágyódó, sovány szívemet.

Csillagok milljom kacsintásán,

Esztendőnyi álmatlan éjszakán,

Sodródok feléd a széllel,

Mint némaság, kavargok a légben!

Létem, örökkön ringó óceán,

Léptem, egy arasz magyarság,

Hangom betegesen zúg az éjben,

Néha kopár, értéktelen ének.

S e bágyadt hang,

Színed elé ejti a dalt.

Hisz’ egyebem nincs,

Se drágakő se kincs…

Mást hát nem nyújthatok,

Mint egy-egy rímes alakzatot,

Dallá gyúrva néhány szót,

Álomba ringatva a valót.

Találkozás a Tengerrel

Mikor az asszony a habok közé lépett

Köszöntötte a Nagy Vizet.

Megszűnt a világ, ketten maradtak Ő és az Óceán.

Az alkonyatban a Nagy Víz kedvét kereste.

Nyújtogatta tenyerét, kincseiből kínálta meg.

Színes formás köveket, apró gyönyörűségeket kapott. Örökbe.

Nem volt ereje elköszönni.

Átfagyott, haját borzolta a szél.

Érezte jól megvoltak, Ő és a Nagy Víz.

Visszaindult. Lábujjai között nyirok, homok.

Lelkében az élményt vitte.

Ami vele marad már örökre.

Hitetlenül ültem ott, mégis valamit remélve,

szívemben sebekkel egyre csak gyötörve.

Nem is tudtam már akkor, hogy mire várok még,

ennyi idő után bolond ki remél...

Csak egy szempár kellett volna, vagy egy ártatlan kis szó,

mi nem is lenne kedves, csak éppen vígasztaló.

... Minek is mondom, hisz elmúlt már rég,

egy üres foltot őriz a szívem fájón, buzgón még.

Felednem kéne, mert várhat rám más,

felednem kéne, hisz Ő sem tett mást...

Lelkemnek édes búja, fejemnek fájdítója,

könnyeim bő patakja, fájdalomnak kis csónakja,

menj tovább, ússz messzire...

vidd magaddal ezt a kínt is, vidd el innen, ne sajnáld,

egy szerelem volt, mit feledni kell, mert nem jön vissza már...

Egy szerelem, mit én éreztem, s most gyötör a hiánya,

mert elvesztettem, s fáj, hogy elvesztem én is,

elsodort e vad, vakító érzelem világa...

Megyszáradt szememben az utolsó csepp könny,

nem sírok,nem várok, jöjjön,ami jön.

Bezártam szerelmem, arany kalitkába,

nem látja meg senki, nem vágynak utána.

Kitöröltem végre az utolsó cseppet, zakatoló szívvel,

néztem ahogy elment.

Ment az utón csenben, és vissza se nézett,

felejteni tudott, lelkem porig égett.

Leesett a földre, jéggé dermedt könnyem,

tudom, már nem látom, felejtsem el könnyen.

Bezártam most szívem, arany a koprsó,

akit én szerettem

Ő volt az utolsó.

Ha majd a fehér álmok feketére válnak,

Ha itt lesz az ősz, és vége lesz a nyárnak,

Ne keseregj rajta, nyugodj bele szépen.

Ne kérdezd az álom mivé lett?

Így tegyél,ha vége lesz a nyárnak,

És a fehér álmok feketére válnak.

"Örökké szoríts, örökké fájjon.

Örökké lássalak, ne érjél máshoz.

Örökkön-örökké érezzem hatalmad,

elveszteni soha nem akarlak."

Szeretném a szívemet kivenni,

s virág helyett asztalodra tenni.

Ha látnád hervadását szívemnek,

elhinnéd, mennyire szeretlek."

Álmomban

Nehéz kövekre épített

tündöklő templomi oltár,

feketébe öltözött angyal:

- álmomban griffmadár voltál…

Magányból épített város

fölött gyakran szállni láttak,

veled szálltak, elkísértek

fény-nélküli örök árnyak…

Szárnyaid szél verdeste,

könny ült oroszlán-szemeden:

hiányzott a túlsó partra

soha át nem vitt szerelem…

Lelkedben vad vihar tombolt,

rombolt benned hitet, erőt

- elbúcsúztál harmadnapra

közénk érkezésed előtt…

Nehéz kövekre épített

tündöklő templomi oltár,

feketébe öltözött angyal:

- álmomban griffmadár voltál…

Katona Bálint

Modern kislány vagyok, nagy hibákkal teli,

A foglalkozásom nem háztartásbeli,

Főzni nem tudok, a mosáshoz nem értek,

A házimunkához kedvet nem érzek.

Ám egyet büszkén be merek vallani,

Sok mindent nem tudok, de van ám valami,

Amihez oly pompásan értek,

Mint kevés asszony ezen a vidéken.

Mert tudom azt bármiféle pózban,

Gyors és lassú tempóban,

Tudom oldaltfekve, lábfekve és háton,

Ahogy jónak látom.

Tudásom e téren több, mint tökéletes,

S hogy hason is tudom, az csak természetes.

Jó korán elkezdtem gyakorolni ezt én,

Mivel tanítóm egy fiatal legény.

Fiatal volt, mégis jól megtanított ő,

S nem voltam e téren tudatlan nő.

Bevallom, először borsódzott a hátam,

Mikor a fiú nagy rúdját megláttam,

Eleinte azt hittem, leszakad az ég is,

Lihegtem, kapkodtam, de csináltam mégis.

Idővel rájöttem, mi ennek a titka,

S feltárult előttem mindennek a nyitja.

Később már oly rutint szereztem,

Hogy tudásommal pénzt is kerestem.

Csináltam reggeltől korán felkelve,

Mert ilyenkor jön meg minden ifjú kedve.

És nagyon boldogan, vidáman műveltem

Még estefelé is, mikor a nap lement.

Hull rólam a ruha, mint fazékról a zománc,

És a testem olyan lesz, mint a fenylő topán.

Van, aki gumisapkát húz a fejére,

Ám ez a gyönyört csökkenti felére.

Ez az én gyengém, ezt be kell vallanom,

Én a nedvességet érezni akarom.

De hát mit nevettek, nem kell ezt megszólni,

Nem kell mindjárt rosszra gondolni.

Nincsen abban semmi rossz, amit elmeséltem,

Ha hiszitek, ha nem, az úszásról beszéltem.

Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona,

az ablaküvegen át rám nevet,

amit nem tudok megunni soha,

a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,

örökzöld időmből kipislogok,

a létezés halhatatlan ívén

a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,

s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,

ledobjuk, unt kabátot, a telet,

s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel

így fordulok én is a fény felé,

s tudom, hogy majd a többi szelíddel

lelkem földi jutalmát meglelé!

Semmi sincs, vagy minden itt van

egyszerre és mindörökre

Bezárhatod tenyeredbe

a nagyvilág egy kismadár most.

Engedd szálljon fel az égbe,

sötétségbol ki a fényre

Gondolatban vele szállhatsz

egyik ágról, másik ágra

A valóság most nagyon fájna

fentről minden szép.

Felhők alatt, emberek közt

rossz álmok, ha kísértenek

Ne hidd el hiába hívnak

ne engedd, hogy elérjenek

Te csak marad olyan tiszta,

mint a hó, repülj a földre

Hideg fényben tündökölve

mint a hó, repülj a földre

Ne nézz hátra, csak előre

csak előre nézz...