Versek (beszélgetős fórum)

Hogyan tovább

Ne kérdezd, mi lesz velünk

ne kérdezd, hogyan tovább

Ki tudja, hová vezet

a sorsunk ezer veszélyen át

Ne kérdezd, lesz-e holnapunk

ne kérdezd, hová megyünk

Kint az utcán vad vihar dúl

s romokban már az életünk

Zárd be ablakod

hadd égjen még itt bent a láng

Én őrzöm szívedet

ne kérdezd most, hogyan tovább

Ki tudja, mi lesz a vesztünk

hol ér el majd a végzetünk

Amíg lehet, ne higgyük el, hogy

boldogok mi már nem leszünk

Legyen ma még miénk e perc

a reményt hozó új hajnalig

Sötét viharnak éjszakáján

szelíd szerelmünk átsegít

Zárd be ablakod

hadd égjen még itt bent a láng

Én őrzöm szívedet

ne kérdezd most, hogyan tovább

Isten megfigyelt téged

Egyszer, nagyon-nagyon régen,

amikor az Isten egy pillantásra megálmodta a világot,

igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt.

És elmosolyodott.

Örült neked.

Az Isten, már akkor hallotta

az összes gyermekkori gügyögésedet;

látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben,

és az első "a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba.

Isten tovább mosolygott,

és szívesen nézett téged.

Ő már akkor előre látta

a durcás sértődéseidet,

a toporzékolós kiabálásodat,

a barátaid melletti kiállásodat,

az első szerelmes pillantásodat...

Minden percedet előre látta, hallotta, érezte és értette.

És minden perced szépségéért előre lelkesedett.

Az Isten jól megfigyelt téged.

Megnézte a kezed, a vállad és a lábaidat.

Megnézte hátad ívét, gerinced vonalát,

csigolyáid alakját és erejét.

Ebben az ősrégi teremtő pillanatban,

őszinte szeretetből teremtett neked

egy pont a hátadhoz illő,

keresztet.

Amilyet senki másnak nem adott.

Rádnézett az Isten,

és tetszettél neki a kereszteddel.

Örömmel látta,

hogy mindaz amit alkotott jó.

Búcsúzóul,

amikor még egy röpke mosoly erejéig visszapillantott rád,

megerősítette a lábadat

hogy könnyebben vidd a kereszted.

Arra gondolt,

hogy ha majd eljön az idő és világra jössz,

akkor szívesen segít majd Neked,

ha kéred.

Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt mégjobban megszeretett

a kereszteddel együtt.

/nemtudom, hogy ki a szerző/

Reviczky Gyula: Virágok

Mindig szerettem a virágokat.

Oly szépek, oly szelídek, bájosak.

Kacér nincs köztük, sem divat-beteg;

Közönyt, álkedved egy se szenveleg,

Láttatni titkosan nem vágyakoznak;

Elrejtve, bokrok közt is illatoznak.

Éltük rövid, de nyár van azalatt,

Míg ők a nap felé mosolyognak.

S ha jő az ősz, a rózsa-hullató:

Sóhaj, sírás tőlük nem hallható.

Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd,

Tán elhervadni is gyönyör nekik...

Adjon az új év,

amit a régi nem adott:

nevető örömet, édes bánatot;

adjon az is, aki még nem adott,

hidegben meleget, melegben árnyékot;

kálváriánkban könnyű keresztet,

szőlőtőkénkre nehéz gerezdet,

ha száraz a mezsgye adjon az ég,

bőséges esőt, de ne legyen jég;

fagyosszentek ne hozzanak veszélyt,

gazdaszívekben ébresszenek reményt;

minden haragos béküljön jóra,

kaszálókon viruljon pünkösdirózsa;

adjon az isten mindig jó napot,

templomainkban áldásos papot;

ültessenek a kertbe legalább egyet,

teremjenek fáink roskadva meggyet;

búzatáblákba kevesebb egeret,

adjon az isten puha kenyeret;

adjon nekünk, ha nem is kérünk,

boldog szerelmet, ameddig élünk.

BUÉK

Karácsony éjjelén

Harang szól most az éjben,

Fenyőillat - gyertya lángja

Reményt gyújt szívekben.

Kipirult arcokon örömkönnyek,

Most még együtt vannak,

Távolból is minden eljöttek,

Várva várt Jézus születésére!

Terhek most súlytalanná válnak,

Szívekben fényt gyújt a szeretet,

Varázslat most minden,

- Rejtett a félelem, keserű könny,

Eltűnnek határok,

Szemekben vágy, itt van végre

A meghitt, várva várt Karácsony!

Ezüst fényben tündököl,

Fehér tüll ruhája szikrázó fényt szór,

Ajándékok, csillagszórók pattogó tánca,

Sült alma, fahéjas foszlós kalács,

Diós, mákos bejgli illata vágyakat kelt

Fény csillan a szaloncukron.

Néma reményt gyújt szívekben!

Karjaimba veszem a csillagokat,

Fenyőillattal megszentelt világot,

Megölelhetem végre - egekig repülök,

Szeretet ragyogja be a világot!

Csodálat könnyeitől szó elakad,

Értünk szól most a harang az éjben,

Együtt-egymásért, az egész Világon!

Zsigai Klára

Új Év! Új Szerelem!

Új Év! Új Szerelem!

Kopogtat a Szívemen.

Körülöttem megváltozott a Világ.

Ragyogó fényben

A Szerelem köszönt reám.

Új Év! Új Szerelem!

Ez a Csodálatos érzés

Lobog a Szívemben.

Lángoló

Vörösen izzik.

Tüze felcsap az Égig.

Új Év! Új Szerelem!

Mint a Szivárvány fénye ragyogjon!

Káprázatos színe ki ne fakuljon.

Kívánom, hogy e perzselő Tűz

Soha ki ne aludjon!

Karácsony Estéje

Elcsendesülnek, utcák, falvak, terek,

Megáll az idő az emberiség felett.

Fehérbe öltözött, erdő, mező, a rét,

Szeretet tölti meg az emberek szívét.

Együtt van a család a meleg szobába,

Kint világit a hótakaró csillogása.

Szeretet és a békesség, ez így nagyon szép,

Ezen az estén mindig összefér.

Szent Karácsony áldott estéjén,

Megváltónk, kis Jézusunk születésén.

Emberek szívét megtölti a szeretet és békesség,

Az év utolsó legnagyobb ünnepén.

Szeretetnek, békességnek ez a legszebb napja,

Családok szeretetét, örömét összetartja.

Meghitt este a karácsonyfa dísze alatt,

Gyertyák fénye világítja meg az ajándékokat.

Kürtszó, csengő, ostorpattogás,

Sok évszázada ez volt nálunk a szokás.

Gyerekek serege a falut bejárta,

Énekét elmondhassa az ablak alatt állva.

Sokan emlékezünk csendben mindazokra,

Kik nem lehetnek közöttünk családunkba.

Gondolatban mégis velük vagyunk,

Így teljes ünnepünk, áldott karácsonyunk.

Szent Karácsony szelleme,

Hasson a földgolyó embereire.

Szeretet és békesség, így egyben,

Kösse össze szívünket mindörökre.

Betlehem csillaga mutasd meg az utat,

Hogy békesség és szeretet együvé juthat.

Kisded Jézusunk imádkozva kérünk,

Álld meg hazánkat, szegény magyar

Karácsony

Ülök a sötét, meleg szoba rejtekén

S ezernyi régi emlék jő felém.

Gyermekkorom sok karácsonya,

Ajándékok s az ünnepi vacsora.

Apámat látom, ki már nincs velem.

Elnyelte őt az égi rejtelem.

Anyám dúdol egy vidám dallamot,

Szemében látom az összes csillagot.

Repesve vártam a csengettyű szavát

Mikor kitárták a szoba ajtaját

Gyermek tud így örülni a csodának,

A Jézuskának s a karácsonyfának.

Ma rajtam a sor, hogy csodát tegyek

És széppé varázsoljam az ünnepet.

Uram! Adj erőt nekem és hitet.

Adj nekünk boldog ünnepet

Ha én Mikulás lehetnék

minden évben kétszer jönnék,

s ha fordulnék tizenkétszer,

akkor sem jönnék elégszer,

mert az öröm, amit hozok

nagyon gyorsan elpárolog.

Olyan sok a szegény ember,

aki álmodozni sem mer,

ajándékot nekik adnék,

mindig hozzájuk szaladnék.

Elhalmoznám őket hittel,

reménnyel és szeretettel.

Békét hoznék a zsákomban,

tisztességet puttonyomban.

S ha nem bírnám már e terhet,

építenék egy nagy termet,

minden embert befogadnék,

kinek nem jutna más hajlék.

Nekik adnám a kabátom,

a süvegem és a zsákom,

s boldogsággal megpakolva,

Mikulássá alakulva

járhatnák ők a világot,

teljesítve minden álmot.

Reggel, mielőtt a kaput beteszed,

Mondj nekem valami kedveset.

Annyi minden megeshet egy nap,

Ki tudja, életben melyikünk marad.

Este mondj egy kedves szót a jó éjt-hez!

Ki tudja, hogy reggel melyikünk ébred.

Az élet olyan gyorsan múlik el,

Egyáltalán nem mindegy, mit teszel,

Hogy utoljára mit kérdezel.

Hadd legyen az utolsó egy kedves szó,

Fontold meg, mindegyik lehet utolsó.

Ádventi örvendezés

Utaidat vágyva kerestem,

S utaid megtaláltak engem.

Csodáidat látni akartam,

S ámulok rajtuk szakadatlan.

Titkaidat bogoztam egyre,

S most, mint gyermek az egyszeregyre,

úgy nézek rájuk, dicsekedvén,

ujjong szívem kegyelmed kedvén;

mert szereteted egyszerûség,

irgalmasságod csupa hüség,

s egy értelme van a keresztnek:

hogy megkerestek és szeretnek!

Hát hirdetem, hogy útja száz van

minden szívhez a nagyvilágban,

keresni kell és rátalálni ma,

akinek Ő a vágya álma;

kinek batyuja az a „nincsen",

megtalálja a gazdag Isten.

/Fejes Ádám/

Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,

De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek.

Ha esetleg tudsz még Vass Albert verseket,légyszi

tedd fel ide,szívesen olvasnám! :)

Csak 1-2 éve ismerem, de szerintem örök kedvencem lesz:)

Örülök, hogy neked is tetszik!

Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,

a kert közepében van egy palota,

s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.

Sötéten. Egyedül.

Néha a palota zsivajába,

s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.

Halkan peregnek, mint a levelek.

(Szívedbe mintha ezer kés hasítana:

zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,

jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!

Mások palotáit irigykedve nézed:

neki nincs! neki nincs!

Pedig:

minden szívnek van egy csodakertje,

s minden csodakertben van egy palota.

S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:

minden palotában egy fekete szoba.

(Wass Albert)

Seben Karolina:

Bohóc

Játék, mit régen feledtél

Kérdés, mire nem feleltél

Ingovány, melyet kerültél

Csapda, melybe beleestél

Isten, melyben nem hittél

Válasz, melyet kerestél

Ruha, melyet megnyestél

Haj, melyet festettél

Álarc, melyet felvettél

Harc, melyet megnyertél.

Ember, kit nem láttál

Szék, melyre felálltál

Segítség, mit kaptál

Hálátlan. Az maradtál

Szó, melyet ki nem mondtál

Út, melyen sosem jártál

Hang, melyet nem hallottál

Hála, melyet nem mutattál

Vicc, melyen jót mulattál

Levegő, melybe fulladtál.

Hazugság, melyet kimondtál

Szerep, melyet te írtál

Dráma, melyet játszottál

Színész, melynek látszottál

Eső, melyben eláztál

Este, melyen megfáztál

Egészség, melyre nem vigyáztál

Mese, mit belemagyaráztál

Újabb szerep, melybe átúsztál

Újabb kosztüm, melyet húztál.

Káosz. Te kavartad.

Megtörtént. Te akartad.

Festmény. Te alkottad.

Kompromisszum. Te alkudtad.

Válasz. Megkaptad.

Ez vagy. Megtudtad.

Smink. Te csináltad.

Bohóc. Te vállaltad.

Gerendás Péter:

Most is tiszta vagy te még

Ismerted a tiltott csók ízét

Szívedet a szél ellen szórva szét

Megbocsát-e mindezért az értő mindenség

Nincs az idő veszve még

Akkor egész ez a szikrázó világ

Ha megismerted a bánatos oldalát

Sok fényes álmod süllyedt el az árnyak zord vizén

Mégis azt mondjuk mivé

Élj a szépért, élj, hogy égjél

Most is tiszta vagy te még

Élj a szépért, élj, hogy égjél,

Most is tiszta vagy te még

Ablakom egy éjjel nyitva állt

S egy elcsavargott pillangó beszállt

Szállt a fénybe, vágytól űzve vetette tűzbe

életét

Mégis azt mondjuk mivé

Élj a szépért, élj, hogy égjél

Most is tiszta vagy te még

Élj a szépért, élj, hogy égjél,

Most is tiszta vagy te még

Egy igaz barát

Egy barát, ki tudja minden gondolatod,

mikor beszél, te figyelmesen hallgatod.

Ki minden bajban melletted áll,

s ha repülni akarsz, ő veled száll!

Figyelmeztet őrültségeidre,

s bólint egyet ballépéseidre.

Mindig veled van ha sírsz,

s ha véletlenül tév útra térsz.

Testvéreként nagyon szeret,

ő az, kiben bízni lehet.

Halál

Jajongva sírnak, zokognak a fák

Sikoltó átok ül az árnyakon

Dermesztő hideget lehelnek a kövek

Átfolyik a tegnap a holnapon.

Vérvörös arcként vigyorog a Hold

Csillagok verik vissza gyilkos kacaját.

Ködlidérc oson, feltámad a holt

A keselyű is fél az Ördög Éjszakáján!

Csattogó fogsorral zabálja a Téboly

a paplan alatt kuporgó emberek agyát

Ma nincs szabadulás, ma mindenki fogoly!

Az Ördög lépett színre, hogy ránk szórja az átkát!

Tűz! Mindenhol vérvörös, gúnyos, forró lángok!

Könyörtelenül falják a házak falát

mert nem oltja sem víz, sem bosszúálló átok

Uruk süket, s nem áll meg - vágtat tovább.

Lepusztult, üszkös gerendákat látnak

másnap a lopakodó napsugarak

könyörgő holtak csontvázai nyúlnak

a Nap felé kiáltva: Nyugalmat! Nyugalmat!

Halottak napjára

Barna csipkét fest a fáknak

Lombok vörös színre várnak

Arany fény még cirógatja

Avar halkan hívogatja

Mikor hideg szelek fújnak

A lelkemben gyertyák gyúlnak

Szeretteim velem vannak

S az élethez erőt adnak

Ködfátyolban a temető

Belesimul a teremtő

Imát mondat minden holtnak

Kik szívemhez közel voltak

Koszorúba kötött szavak

Hamvas csokrok virrasztanak

Elcsendesülnek a hangok

Megszólalnak a harangok

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szívek!

A Szíriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó jaj barátság, és jaj szerelem!

Ó jaj az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant jeges űr lakik.

"Azt k érded ki az igazi, ki a valódi barát? Az,

akinek megérted

minden kimondott és hang nélküli szavát. Kinek

szemébe nézve

meglátod minden apró baját, kit csendesen

megvigasztalsz, ha

könny borítja arcát, ha ok nélkül bezárkózik, te

átmászod hallgatása

falát. Kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja

kilátástalan harcát.

Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi

minden bánatod, s

köztetek nincs olyan, hogy alul múlod őt, vagy

túlszárnyalod. Kinek

látványa szívedet és lelkedet melengeti, kivel jó

a csend szavát

hallgatni, s együtt merengeni.

Kinek nem számít, mit vétesz, kis-e vagy nagy

hibát, kivel ha

beszélhetsz könnyebbé válik ez a nehéz világ. Az

az igazi barát, kit

szeretsz, tisztelsz, csodálsz, s ha választásra

kerül sor, te szó nélkül

mellé állsz. Az a barát, kinek egy kedves szava

többet ér, a világ

összes, minden kincsénél. Az a barát, kinek öröme

az örömöd, bánata a bánatod, kinek barátságát minden

körülmény közt vállalod."

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,

Erősnek hisszük szerfelett magunkat.

Lelkünk repül, száll, magával ragad,

Bús aggodalmak mindhiába húznak.

Csalóka álmok léghajóján

A vihar szépen fellegekbe tüntet,

Míg lenn a földön kárörvendő,

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött - sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szivünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.

Ady Endre

Éjjeli Elégia

Együtt megyünk

Az élet ösvényén

Menekülünk.

A rút világ,

a hazug világ,

Minket

Körbevesz.

De tarts ki!

Én melletted vagyok,

Ily áldozatot

Többé nem hozok.

Senki sincs, ki

Jószándékkal nevet ránk,

Csak mi egymásra, s a hold

Vigyáz ránk.

Sziasztok!

... ez egy verses topik, akkor annyit megérdemélnének a szerzők, hogy a nevük vagy legalább a versek forrása fel legyen tüntetve az írások alatt!

... mert ez így korrekt!!

Egy álmatlan éjszakán,nézem az eget,

Arra gondolok,hogy talán szeret.

Ha szeret is,és ha rám gondol,

Én mégis másra gondolok a régmúltból.

Egy álmatlan éjszakán nézem a csillagot,

Várom,hogy talán az egyik rám ragyog.

Egy ragyogó csillag mindent megmutat,

És talán megmutatja feléd is az utat.

Bolyongok,keresem feléd az utat,

Amit a ragyogó csillag talán megmutat.

A ragyogó csillag eltünt a sötétben,

És Én félek,hogy vissza sem jön,talán sohasem.

Bolyongok tovább,de sehol nem talállak,

Vendége leszek Én ma a halálnak.

Mert ha te nem lehetsz enyém,én inkább meghalok,

Mert a szívem érted fáj,csak te érted sajog.

Aztán bolyongok tovább,és mit látok?

A ragyogó csillag,ismét rám ragyog.

Szikrázó fényével mutatja nekem az utat,

Aztán látok egy ajtót,amire rá mutat.

Remegő lábakkal lépem át a küszöböt,

Reménykedő szívvel,hogy Te állsz az ajtó mögött.

Mikor beléptem az ajtón,könnybe lábadt szemem,

Mert holtan találtam azt,kit a legjobban szerettem.

Most a harangok érted szólnak,érted akit annyira szerettem,

Visznek utolsó utadra,a könny elborítja mindkét szemem.

Holnap a harangok,majd értem csendűlnek,

Mert az én helyem ott van melletted.

Csak azt kérem a jó Istentől,hogy melléd tegyenek,

Hogy a síron túl is,senki másé,csak a Tied lehessek.

Itt növekszik előttem,

Szilajon növényem.

Nyúlik az égbe a magasba,

úgy nő, mintha sietne valahova.

Siet is, hamarosan,

Virág nyílik zöld szárán,

sejtről sejtre rohan,

arra várva, hohy narancs

szineivel gyönyörködtessen minket.

de nem sok ideje van gátra,

oly gyors cirkájának hervadása,

majd belekúszik a halálba,

akár egy árva tiszavirág.

Körben sokan állunk,

belőled szikrázunk.

Szórjuk a fényt, akár a nap,

Vígságunk a te árnyékod alatt.

Lelkedből nő a legszebb virág,

melynek bimbóját, soha le nem szakítják.

Vörös, tüzes, rózsa halom,

Szívedben, sok oltalom.

Ragyogó csillag vagy a földön,

Veled repül a kedv s az öröm.

Tündérmanók mesevilág,

A csodák napja eljön meglásd!