Versek (beszélgetős fórum)

Oly sokszor nyomorgó okosról kit víg hír dícsír...

Óh okos! óh nyomorogj; dolgodhoz fontos okon fogj,

Jót gondolj; jót szólj; sok gonoszoktol oszolj

Igy kiki, mint hív szív, mint tisztit is írni kinyílt mív,

Dícsír s így víg hír nyílni, viritni kiír.

Értelmesben

Te a ki okos vagy, ámbár mint nyomorogj,

De illő, munkádhoz hogy mindég bölcsen fogj.

Soha ne zúgolódj, se gonoszt ne gondolj,

Gonoszt ne szólj; sőt még színétől is oszolj.

Minden hív szív így fog téged megdícsírni,

S eltörölhetetlen betűkkel kiírni.

Csángú országba

Csángú országba be vannak temetve

A legszebb mogyar kyncsek a világon,

De nincsenek senkitül megkeresve,

Ritka ékszerek, öröksig ágon.

Itt az ős apáink primitív hangja

Elmaradt az évszázadok folyamán,

Ippend mind a napnak örök szent lángja,

Dét szüt szentületre templom tornyán.

Üdű járásval el fognak pusztulny,

Örök nem szemmy ezend a világand,

A kyncseket nem míg lehet megkapny,

Ha megfizetnéd, minden drága árand.

A csángú nép szívibe betemetve

Mogyar kyncsek noprul nopra pusztulnak,

Ha nem lesznek sokáig felkeresve,

S’ azután mogyarok hiába búszulnak.

A csángú országba mig lehet kapny,

Amit magyar iradalam nem üszmér,

Azt is a magyar stafírunghaz rakny,

Mert jövű századoknak ez sokot ér.

Nem kerestik, mikor az üdűe vult,

És mikar már késű vult, migpróbálták.

Nogy kár! Ha lelkiismeret míg nem szúlt,

Rígi mogyar kyncseket megutálták.

Megérdemlem

Gyöngyvirág és orgona illatát érzem

Sikoly és kacaj hangzik kertünkben

Ma boldog vagyok.

Megérdemlem Én ezt?

Álmodok vagy élek?

Mondom magamnak.

Ne törődj a múlttal, a jövő nem számít

Élj a pillanatnak, az idő repül.

Bementem a kapun és megöleltem Őket

Nem számít már semmi...

Csak a jelen.

A legjobb barátnők

Együtt nőttem fel veled,

Együtt voltunk minden órában, s minden percben.

A legjobb barátnők voltunk a sok közül,

Mindenki irigykedett mert mi valahogy kitűntünk.

Senkinek nem volt olyan barátnője mint nekem,

Senki nem tudott szét választani minket.

Ha valamin összekaptunk,

Hát rögtön ki is békültünk.

De valami megváltozott...Ő már nem a "régi" barátnőm.

Nem volt ilyen goromba ez a lány biztos nem Ő,

Miért változott meg? S miért veszekedik mindig.

Ki tudta őt ilyenné tenni?

Egy biztos, az én barátnőm a szívemben marad örökre,

S én őt az életben soha el nem felejtem!

Vajda Ildikó

Fájdalom

Minden nap gondolok rád!

Mikor felnézek az égre,

Látom hogy mosolyogsz!

Ott vagy és mindig nézel,

Mosolyogsz, vigyázol rám!

Közben fáj a szíved.

Ilyenkor mindig az együtt

töltött percekre gondolok,

és arra:

Vajon miért történt ez meg...

Mészáros Klaudia

Ordítanék, de nem tudok,

Sírnék, de nem bírok,

Bíznék, de nem merek…

Megbízhatatlanok az emberek…

Hinnék neked, de a kétség él,

egyből vigaszt nálam kerestél,

óh, barátnőm, erre jó vagyok…

Elkeseredett lelket vigasztalok…

Segítenék, de annyit nem érsz,

becsaptál sokszor, de még remélsz,

Szememre hánytál minden hazugságot,

hogy én rózsaszínben látom a világot…

Elvártad, hogy oldjam meg a problémádat,

tegyem jóvá, a jóvátehetetlen hibádat,

Mondd meg barátnőm, minek nézel engem?!

Sok év barátság tört most össze bennem.

Ordítanék, de nem tudok…

Sírnék… de nem bírok…

Nem érsz talán annyit nekem,

hogy rádpazaroljam bármely könnyem…

Nevettünk, sírtunk, de tovább már nem bírom…

Kár is tagadnunk, már rég meghalt a bizalom.

Óh barátnőm, mi lett belőled…

A múlt hibáit hiába kergeted…

Elrontottad valahol, amit jóvá tenni nem lehet…

Én sem tudom pontosan hol, de jobb, he nem keresed.

Nézz előre, keress mást, ki segít majd rajtad.

Megváltoztál kevés, hogy te nem akartad.

Ordítanék, de felesleges.

Sírnék, de nevetséges.

Nem érsz ennyit. De nem haragszom.

Más lettél. De tovább már nem bírom…

Emlékként, fájdalmamat nem neked sírom,

hanam most csak neked, versként leírom,

íme a vallomás, nem tudom, hogy szép-e,

De remélem érezhető benn, egy barátság vége…

Barátaim

Némaságából ismét

Előbújt magányom,

Hogy lófrálhasson egyet

Kietlen tanyámon.

Utálom ezt az érzést

Iszonyúan nagyon,

Tudom jól, a barátság

Az igazi vagyon.

Nyáron a haverokat

Elnézve a grundon,

Szívem szól halkan hozzám,

Kissé kopott hangon:

"Tedd most kicsit énreám

Balázs a kezedet!"

De jó is volna együtt

Focizni veletek?

Ha meglátok valakit

Közülük a télen,

Megint elkap ugyanaz

Az érzés, mint régen,

Mikor velük töltöttem

A hideg estéket

Megfagyott lelkem köztük

Talált menedéket.

Amikor őszi estén

Az utcákat járom,

Ismerős házak előtt

Újra őket várom.

Tán a ködben felbukkan

Mégiscsak valaki,

Az esőben jó volna

Hangjukat hallani.

Mikor tavasszal velük

A buszomra várok

Már nem néznek sajnos rám

A régi barátok.

A vágyam is felébred

Az éledő fákkal

Aztán együtt halok meg

A letűnt világgal.

Anyaszív

Tükröm, tükröm, mondd meg bátran:

meddig látsz el a világban?

Meddig száll a pöttyös labda,

mikortól lesz napalm-bomba?

Az a tarka papírsárkány

tüzet hogy okád a száján?

Felébredve Csipkerózsa

mért lesz Lucretia Borgia?

Fiam, lányom, Szentivánéj

pajkos szemű két koboldja,

mikor lesztek Mantovának

áldozatja és bolondja?

Van varázslat, ami megment?

Van szó, ami sorsot fordít?

Szegény kicsi Kleopátra,

az a tükör eget torzít!

Szegény kicsi Napóleon,

a győzelem csak ígéret,

ha a játszótéren holtan

anyád fekszik és nővéred.

Tükröm, tükröm, szívem tükre,

bánatomtól megrepedsz-e?

Vagy tündöklőn, mint a csillag,

mutatsz utat Betlehembe?

Békési Anna

Mondj egy imát, kérlek!

Semmit ne kérdezz

Miért, hogyan, minek...

Elmondani nincs idő

Fájdalmam oly nagy

Kinek tenni kellene

Hazug, cinkos, hallgat

Csak tedd össze kezed

Nézz fel az égre

Mondj egy imát, kérlek!

Szeretet ereje segíthet!

Harcolok igazságért,

Csepp könnyem kiált

Sziklák csúcsát ismerem

Kerékbetört élet lehelete

Küzdőtér az égben

Kérj áldást, szeress - feledj

Csak tedd össze kezed

Nézz fel az égre

Mondj egy imát, kérlek!

Szeretet ereje segíthet!

Maroknyi fájdalom

Toronyig ér a múlt

Néma csillag pislog

Szívem fagyott

Vétlen áldozat

Földönfutó kegyetlen sors

Csak tedd össze kezed,

Nézz fel az égre

Mondj egy imát, kérlek!

Szeretet ereje segíthet!

Forró napokon és éjeken át

megperzselt engem a végtelen Vágy.

Mindenki tudta, mindenki látta

álmomban azt, hogy enyém vagy!

Forrú napokon és éjeken át

éreztem tested vad mámorát.

Elkábitottá, s nem szólt senki,

nem mondta senki, hogy nem szabad...

Végig egy forró éjjelen át

álmatlan álomban gondoltam rád,

hogy nem vagy itt! És soha nem leszel!

S az élet nem a Vágy, ami elragad.

Hosszú napokon és éjeken át

csak álmomban csókol már a szád.

Nem látja senki, nem tudja senki:

emléked örökre megmarad.

/natopasinak, 1999,ÉN/

Még mindig alszom.

Ébressz fel!

Oly fáradt vagyok.

Vigyél el!

Száz áldozatot

vállalok,

mégis-egyre

zuhanok.

Érzéketlen,

nagy szavak...

A boldogság?

Egy pillanat.

Itt sötét van és

mély a lyuk,

tüskék, korbács-

nincs kiút.

Rohannék, de

nem tudok,

minden erőm

elhagyott.

Hideg, sáros,

rút verem-

ennyi csak

az életem.

/1999. ÉN/

Úttalan utakon rohanok,

nem látlak-csak érzem illatod.

Nem látlak, és mégis várok rád...

meghalnak mögöttem a tegnapok.

Felhők takarják a csillagot.

Halállal meg nem halhatok...

Csupa emlék-gyötör minden perc...

Új csókokra már nem várhatok.

Megöltél minden holnapot!

Szívemről csendben hallgatok,

s a vérért, mely lassan lepereg,

százezer érzelmet vádolok.

Megölnélek Téged is, ha más

nincs belőled, csak a látomás!

Itt ülsz szétfolyó életemen...

mosolyoddal már csak álmodom.

/1999. ÉN/

Szivárvány

Angyali lelked kulcsát zártam be a kékbe,

Csillogó csepp-szilánk koppan csak színtelen.

Sárgába merült vidám arcod örök fénye,

Végleg üressé lett a lobbanó végtelen.

Ajkad lágyan fénylő vörösbe öltözött,

Ragyogó titkos-szikrát a Naptól rabol.

Kedves alakod zöld selyembe költözött,

A természet ruhátlan fekszik valahol.

Szavakból szőtt fonallal ébredt a csoda,

A sötétben csak szívem vezetett el oda,

De tétlen érzéseim most bilincsbe zárnak,

és visszaadom színeid a szivárványnak.

Farkas Zsolt

Szabó Magda - Elfogadlak

Iszonyodásom menedékét,

mért szegetted velem a békét,

amelyet a földdel kötöttem,

hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba sem álltam az idővel,

most alkuszom vele; hiába érzem,

hogy vulkán e föld,

hogy füstöl krátere,

riadozó álmom felett

neveli suta magzatát,

lebeg az együgyű reménység,

hogy te meg én, s a jegenyék talán,

akik hallgatták vad szivünk verését,

mi mégis, mégis, mégis...

Ó, talány, ki fejt meg téged?

Ha körülnézel, kiborul a táj,

feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,

jó mezőn futkos valami nyáj,

ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,

úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?

Téged, vagy a mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán

úgy lebben, mint a láng

ez a hajlékony, nyári éjszaka.

A ház. Haza. Világ.

Futni szeretnék, be az éj alá.

Ki van ott, aki hív?

Ha láthatnál most szívemig!

Mily zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.

Neked mért örülök?

Rég nem lehetnek terveim.

Most mire készülök?

Bokám és útjaim szilárdak.

Most miért szédülök?

Jaj, mennyire félbemaradtam!

Hát mégis repülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,

áldás, vagy büntetés.

De elfogadlak, mint erem

e lázas lüktetést.

Hát vonj a sűrű méz alá,

míg szárnyam-lábam befenem,

s eláraszt villogó homállyal

az irgalmatlan szerelem.

Tücsökzene

A kishangya jókedvében,

Benézett a kocsmába télen.

Elhagyta a hangyabolyt,

Hol dögunalom honolt.

Ott találkozott a tücsökkel,

Kit a világ nyáron heccel.

Nem is köszönt, csak odalépett:

- Tudom, csal Téged a feleséged!

Ugyan hangya, kivel csalna,

Csak most jöttem el, két hónapja?

Úgy nem ciripel senki más,

Oly gyorsan, mint én, kispajtás!

Ott sétáltam, lassan házad előtt

S hallottam egy hosszan ciripelőt,

Ciripelt az, hangosan, mélyen,

Nem gyorsan, de igen szépen.

Te csökött, napégette nyári szolga,

Kinek télen nincsen semmi dolga,

Csak zűrt zavarva pletykálkodol,

Inkább azt mondd, mit is iszol?

Azt, mit a lótetű apja, ez a lökött,

Mielőtt a lóval tavaly összejött,

Aztán sietek, nem lopom a napot,

Itt láttam, az utcasarkon a bakot.

Hát fölhörpintette a deci lőrét

S miután lefejelte félcipőjét,

Indult is volna gyorsan haza,

De fülön vágta a tücsök szava.

Figyelj, Te, kit i-re tesznek,

Nejemnek most hadd üzenjek!

Add át: Írok neki majd néhány sort

És hogy kapcsolja ki a vibrátort!

Sólyom lelkem

szabad madár

sólyom lelkem

vijjogva kering

felettem

míg én alszom

ő útra kél

ha visszatér

mesét regél

szárnyal a Hold

árnyékában

repül csillag

fényporában

madár szárnyak

árnya lebben

megtalállak

még ez esten

átölellek

Te is érzed

kínzó vágyam

megidézed

ott leszek majd

szomjad oltom

kéjed csókját

büszkén hordom

múlik az éj

ábránd foszlik

lélek árnyam

szerte oszlik

testem várja

sólyom lelkem

vijjog a semmi

felettem

...igézve álltam soká, csöndesen,

és a percek mentek, s ezredével jöttek.

éreztem:szívembe visszatér,

s zuhogó, mély zenével ered meg,

mint zsibbadt erek útjain a vér,

e földi érzés:

mennyire szeretlek...

Két szoba közt a csend de végtelen nagy távolság.

S mi otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát.

Esténként úgy vártalak, tudnod kell ez nem panasz,

és nem sírok csak bánt a cigaretta füst, attól könnyezem.

Boldogság gyere haza,

késő van gyere haza,

honnan jössz nem érdekel!

gyere haza csak ennyi kell!

Néha féltem hogyha nagyon megnéztél egy csinos lányt,

de elfeledtem mindent úgy öleltél éjjel át .

És ma sincs nálam boldogabb,

ha velem vagy s ez nem panasz,

és nem sírok ne félj,csak erős ez a fény attól könnyezem!

Boldogság gyere haza,

késő van gyere haza,

honnan jösz nem érdekel!

gyere haza csak ennyi kell!

KInt sűrübb lett a homály az utca zaj is elcsitult,

nézem ahogy csöndben álmodik a kisfiunk.

Én gyűlölöm az álmokat,

s te tudod hogy ez nem panasz,

és nem tudom miért hisz sírni szeretnék,

most mégsem könnyezem.

Boldogság gyere haza,

késő van gyere haza,

honnan jössz nem érdekel!

Gyere haza csak ennyi kell!

Boldogság gyere haza,

késő van gyere haza,

honnan jössz nem érdekel!

Nekem elég hogy itt leszel!

Boldogság gyere haza,

késő van gyere haza,

honnan jössz nem érdekel!

Gyere haza csak ennyi kell!

Boldogság gyere haza,

késő van gyere haza,

honnan jössz nem érdekel!

Nekem elég hogy itt leszel!

Boldogság gyere haza,

késő van gyere haza...

Ébren álmodunk

A képzelet szárnyán álmainkban együtt vagyunk,

Elrepülök messze hozzád

Elképzeljük életünk, szép álmokat szövögetünk.

Kint ülünk a tenger partján

Hallgatjuk a csend hangját.

Nem kell a szó értjük egymást.

Elindulnánk egy élet útján...

Szemünk ragyog, ajkunk remeg,

Álomországban mindent lehet,

Együtt dobban a szívünk, elindulunk kéz a kézben,

Átnézünk a messzeségbe.

Eldobok egy kavicsot

Nézem a fodrozódó hullámot,

Az elmosódott képeket,

Álomország elveszett.

Elengednélek, visszahívnálak

nagy vízben vetnék Neked ágyat,

s fáradhatatlan tengerészed-

kezemmel körülhajóználak.

Amerre mennél

mennék utánad.

Nyár van.

Kiköltözöm az ég alá

szerelmed nomádjának:

süssön a nap, mint a végzet,

egész testemmel égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad,

s holnapi vonulása a vágynak.

Darazsak golyózápora

luggatná át koponyámat,

venné a világ véremet,

de én csak mosolygok-

mert látlak.

Elengednélek,visszahívnálak,

Hangya-gyászmenet hömpölyög,

előle eltaszítanálak.

Földről fölszedve vizet adnék,

sebeid kimosnám szavaimmal,

melléd feküdnék s a világot

elsötétíteném

hajaddal.

(Csoóri Sándor)

oldog névnapot!

Barátomnak azt kívánom,

Oly boldog légy, mint jó álom!

Lehetsz álmodban minden,

De ne ez legyen minden kincsed!

Omoljanak eléd szép virágok,

Gondtalan legyen egész világod!

Ne árnyékolja be éltedet bú,

És kedved ne szegje soha ború!

Vidám, és boldog legyen életed!

Névnapod alkalmából kívánom neked!

Aranyozza be életed, a barátság!

Pontosan tudd, hogy ez nem kiváltság!

Olyan ember vagy, ki nagyon értékes!

Tartson sokáig az Isten, jó egészségben

Boldogságot, vidámságot

Az utolsó szerencsétlenség

Zokoghat még egy betűcskét

Belőlem a fájdalom?

Ejthetek még egy könyűcskét

Utánad, szép angyalom?

Bús elmém rajtad tűnődik;

Csak kíván, sóhajt, gyötrődik

Édes, fojtó képzetek!

Mind ez, amit tehetek,

A természet a törvénnyel

Szívemben ellenkezik,

Most is szoptat a reménnyel

S nem hiszi, hogy vétkezik.

Lámpási a bőlcsességnek

Előttem hiába égnek;

Nékik szunnyadozni kell,

Mihelyt az egyet lehell.

Óh, mennyit vívok kínommal!

Küszködésim mely nagyok!

De, jaj, nem bírok magammal:

Érzem, hogy beteg vagyok.

Képződésim tüzeskednek,

Roskadt inaim csüggednek.

Hát oly bűn a gyengeség.

Hogy megverné azt az ég?

Velőt szívó lángjaimtól

Fejem nehéz, zúg, szorúl;

Bennrekedt indúlatimtól

Szívem dobog, mellem fúl.

Már nem tudok mást mit tenni,

Csak érezni és szenvedni.

Lelkem, testem hólt-beteg,

Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!

Kínálkoztak orcájáról

A fejlő rózsabimbók,

Cúkorral folyt ajakáról

Minden szó és minden csók

Annak a főldi Kellemnek,

Ki asszonya volt szívemnek,

Míg én, boldog martalék,

Lánca s karja közt valék.

Szeme bíztatott, öldöklött;

Ölt, s gyógyított másfelől;

Tiszta hószínnel tűndöklött

Mellye mind kívűl, belől;

Lelke vídám, mint a hajnal,

Szíve jó volt, mint az angyal:

S ah, ez a paradicsom,

Mely engem a sírba nyom.

Boldog órák! amelyekben

Szíve kúlcsát bírhatám

S a meghitt enyelgésekben

Lelke lángját szíhatám.

Midőn ezer tördelt szókkal,

Ezer pecsételő csókkal

A hit egymáshoz csatolt;

S gyanúnk mégis édes volt.

Gondolván, hogy boldogságunk

Még csak kezdő-félbe ment,

S már is kinyílt mennyországunk

Egymás karján idelent:

Mint a szőllő támaszával,

Mint a repkény a bikkfával,

Egymásba csimpalykozánk,

S ég, főld, mind mosolyga ránk.

Már azt hittem, hogy ha készen

Állnak is száz szélveszek,

Az én Lillám enyím lészen,

S én a Lilláé leszek.

Megvakúlva, siketűlve,

Szándékom kormányján űlve

Kergettem a drága jót,

S a révnél törtem hajót!

Hah! e szépség ritka mívét

Prédára kell tartanom

És szívemhez forradt szívét

Vérrel kiszakasztanom.

Óh, ne hagyjátok, szerelmek!

Vagy öljetek meg, gyötrelmek!

Kinek szíve másnak jut,

Csak szeretni s halni tud.

Most a tenger sík pusztáját

Érzem, de nem láthatom,

A haboknak lágy szikláját

Őröngve tapogatom.

Óhajtalak, messzi partok!

De tőletek mégis tartok.

Amit bús lelkem talál,

Zaj, homály, kétség, halál.

Hah! mint dördűlnek, ropognak

A világ két sarkai,

Mint lobbannak, mint villognak

A mennydörgés szárnyai:

Ah, gyászos fény, látom, látom

A puszták közt szép sajátom,

Jajgat az elhervadt hív,

Kúcsolt kézzel engem hív.

Látom únszoló sírását:

Rajta nem segíthetek.

Hallom kétes sikóltását:

De az egek siketek.

Állj meg! állj, te irgalmatlan!

Íly nemes rabra méltatlan

A te ólomkebeled:

Ámort miért terheled?

Hasztalan! csúfol futtában

És gázolja szívemet;

S a törvény bújnyik-várában

Lebékózza kincsemet.

Engem pedig, ah, egyszerre

A zaj bécsap a tengerre.

Jaj, nekem víz, néki tűz!

Szegény ifjú! szegény szűz!

Óh, mért nem hagyod véremmel

Láncát felolvasztani

S minden könnyét száz gyöngyszemmel,

Óh rabló, megváltani?

Mért állsz őrt, mint ama sárkán,

A szép aranyalmák árkán?

Nem ízled te azokat;

Mért marsz el hát másokat?

Vagy mért nem ölsz meg méreggel,

Hogy ne látnám kínjait

Annak, ki örök meleggel

Tartja szívem lángjait?

Úgyis rá kell végezetre

Únnom ez átkos életre.

Bírd őtet, míg meghalunk,

Akkor rajtad truccolunk.

Óh, túl fog ez, sírhalmunkon

Túl is fog lángolni ez,

Ami most indúlatunkon

Oly édesen gerjedez.

Nem! ezt meg nem fagylalhatja

A sír nyálkás bóltozatja.

Ámor égi istenség,

Néki mindegy: főld, vagy ég.

Ez ösztönről nem tehetni;

Megveti ez gátjait.

A természet szokta vetni

Szívünkbe szent magvait.

Ilyen a gyöngy, mely magába

Vervén gyökeret a fába,

Véle él és véle hal

S emészti sarjaival.

Érzem, hogy a vas törvénynek

Szükség meghódolni már,

Sőt, hogy még a jobb reménynek

Szikrája is bűnnel jár:

De óh, ha nem az én mívem,

Hogy Lilláért vér a szívem,

S hogy lelkem benne lehell,

Éreznem és tűrnöm kell.

Sírok én; de csak keblembe

Hullnak néma könnyeim,

S a magános gyötrelembe

Legelnek képzéseim,

Senkihez sincs bizodalmam,

Hogy tűrje s mentse siralmam:

Ah, minden boldogtalan

A főldön megvetve van!

Mit tesz sűrű sóhajtásom,

Melyet felszítt már az ég,

Ha kebledben nyúgovásom

Az óltár is tiltja még?

Mit tesz, ha egy érzéketlen

Téged és engem szünetlen,

Mint egy mély tenger, megoszt,

És a rózsáktól megfoszt?

Oh, halál! ki a szerelmet

Nyájas színnel követed

És szívéről a gyötrelmet

Egyszerre leűlteted,

Ládd, mindhárman búval élünk,

Végy el egyet, tégy jól vélünk,

Akár én, akár más lész;

Jobb, hogy egy, mint három vész.

Jobb, hogy engemet választol,

Ki legroncsoltabb vagyok;

Egy szellőddel elárasztol,

Egy újjadtól megfagyok.

Nem tartom azt fájdalomnak,

Ami véget vét kínomnak:

Ha élve nem alhatok,

Aluva meghalhatok.

S akkor e gyönyörűséggel

Húnyom bé bús szememet,

Hogy tisztán s örök hűséggel

Zárom sírba szívemet.

Majd ha dombom megtekinti

S hervadt rózsáit ráhinti

Két sóhajtó szerető,

Ezt mondja: Itt fekszik ő!

És te, szívemnek pompája!

Légy jobb hozzám, mint az ég.

Édes kincsem! Más rózsája!

Isten hozzád! Itt a vég!

Teljesítsd kötelességed

Ahoz, ki fogva tart téged:

Szíved javát nemde nem

Megtarthat'd mégis nekem?

Isten hozzád! Áldlak, hidd el,

Köszönöm jó szívedet,

Csókjaiddal, beszédiddel,

Orcád, karod, szemedet.

S bár halálos kínnal vérzem:

Mégis, ah, boldognak érzem

Ezt az árnyék-életet

Óh, Lilla! óh, szeretet!

Élj soká! s legyen világod

Jobb, mint az én életem,

S ha zavarná boldogságod

Az én emlékezetem:

Ah, felejts, felejts el engem!

Én már a sírban fetrengem,

Léthe vizét iszom már;

Mégis elmém Lilin jár.

De mit láttatsz a jövendő

Tűkörében, kék remény?

Óh, felrózsázott esztendő

Óh, mennyből szállt tűnemény

Óh, szívet olvasztó hangok

Óh, óltári fáklyalangok

Óh, élet óh, szerelem

Óh, ne játsszatok velem!

Óceánja bánatimnak

Többé nem duzzadozik,

S elhullott könnye Lilimnak

Mind gyöngyökké változik.

A kővár gyomra szétdüllyed,

A rabló zúg, hereg, süllyed;

Én úszok, az ég segél:

Lilla int és nékem él.

A haboknak ormózatján

Látszik egy dombos sziget,

És a dombok bóltozatján

Egy meghitt rózsaliget.

Itt száz szerelmek danolnak,

Itt száz gráciák táncolnak;

A tánc Lillát gyújtja fel,

A dal engem érdekel.

Már kétségem tört hajója

A zőld parton nyugszik már,

S istenségem Kalipszója

Örök ifjúságra vár.

Félre, kincsek és nektárok!

Én a mennyek felé járok.

Óh, remény! óh, szerelem!

Tégyetek jól énvelem!

Ragyog, szikrázik a nyár.

Forró, fullasztó a délután.

Zsibbadt a szó is a szájban,

magányos csend ül a szobában.

Elporlaszt, elemészt a Nyári láng!

Tüze bárhol megtalál.

Hiába bújni föld hűvösébe,

hiába feküdni víz csendjébe.

Mit ér merülni hűvös habokba,

mit ér bújni a nyirkos odúkba?

Hiába minden, a Nyár megtalál.

Perzsel, éget, szédít,

szárít, aszal, bénít!

Nem kímél, nem vár,

a Nyár megtalál

ean Cocteau - Az álom elkerül

Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel

a nyakamon pihen;

mert leskel a halál, s talán ilyenkor ér el,

s elaltat hirtelen.

Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!

Van szörnyűbb félelem?

Egy nap nem hallom majd a szívedet, s nem lebben

lélekzeted velem.

E félénk nagy madár, ki most az álomé lett

majd fészkéből kikel?

A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred

s négy lábbal nyúlik el?

Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer,

egy reggel megszakad?

Az útam építő védangyal nékem ezzel

könnyíti sorsomat.

Könnyű e szinte már testemből nőtt nehéz fej,

s mindig is könnyű volt,

megbúvik mellemen, vak, néma, s nem riad fel,

pedig kakas rikolt.

Most más világban él e fej, hol más a törvény

és más az értelem,

fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén,

távol s mégis velem.

Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,

míg szád is álmodik,

a finom fujtatót melled kis műhelyében,

egész halálomig.

Mi ez ha nem fájdalom?

Csalódás után mindig fáj a szívem,

nagyot dobban s közben hideg rázza testem. Szemeim könnyeznek, arcom tűzben ég, nem tudom meddig bírom ezekután még.

Hisz lelkem nehéz mert nagy a teher rajta, nem segíthet semmi. Csak ő enyhíthet éles fájdalmán, de nem teszi-

-mert fél elveszíteni. Azt az adottságot amit az élettől kapott, a büszkeséget amit nálam kamatoztatott.

Mert ez többet ért neki, többet mint bármi más, többet mint egy lánytól kapott szerelmi vallomás!

Kérdéseim1

Minden úgy van ahogy lennie kell?

Egyáltalán

Van valami, ami úgy van

ahogy kellene?

Lábam előtt ez a folyó

két partja közé szorulva

Hol rohan, hol andalog

Néha Napot hord hátán

Néha csillagot

Boldog vagyok

Mert ehhez még nem nyúltatok

Mit tennél Uram,

Ha a parázna asszonyt újra

Porba lökné vétke?

Ha a tékozló fiú vágyai

Világgá indulnának megint,

S a volt vak,

Átkozódva menne vissza hozzád,

Mert már nem csak a Napot,

De látja a Világot is?

Kosztolányi Dezső: Szeretet

Mennyi ember van,

akit szeretek.

Mennyi nő és férfi,

akit szeretek.

Rokonszenves boltileányok,

kereskedősegédek, régi és hű

cselédek, lapkihordók, csöndes,

munkás írók, kedves tanárok,

kik vesződnek a kisfiammal.

Találkozunk mi olykor-olykor,

meg-megállunk, szemünk összevillan

s én még maradnék tétovázva,

talán, hogy elmondjam ezt nekik.

Mégsem beszélek, mert csak a részeg

aggastyánok, s pulyák fecsegnek.

Ilyesmiről szólni nem ízléses.

Meg aztán nincs is időnk.

De hogyha majd meghalok egyszer

s egy csillagon meglátom őket,

átintek nekik kiabálva,

hajrázva, mint egy gimnazista:

"Lásd, téged is szerettelek."

Szabolcska Mihály:

ÉDESANYÁMNAK

Mikor egy romlott,senki embert látok,

Aki magának is,aki másoknak is átok,

Akinek soha nincs egy tiszta indulatja:

Sirassátok meg szegényt,mert nem volt édesanyja.

Amikor a sors egy nagy úrral hoz össze,

Akitől akár egy világ dőlhet össze:

De jaj, föl nem éri,de jaj,könny meg nem hatja,

Sirassátok meg szegényt,mert nem volt édesanyja.

S amikor a szívünk megtelik jósággal,

A szemünk könnyel,s lelkünk imádsággal,

Mikor egy-egy nemes tettet viszünk végbe:

Csókoljuk meg Édesanyánk lábanyomát érte.

Bertolt Brecht

Emlékezés

Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,

kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.

Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,

mint drága álmot, karjaim között.

A bűvös nyári égen a magasban,

rég észrevettem már, felhőcske állt.

Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen,

midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.

Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,

s úszott el az időben csendesen.

A szilvafák közül sokat kivágtak,

s ha az kérdeznéd: hát a szerelem?

Azt mondanám: emlékem sincs felőle.

S habár kétkedve pislognál felém,

arcát nem tudnám semmiképp idézni,

csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.

S a csókot is feledtem volna régen,

ha az a felhő nem lett volna ott.

Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,

fénylő-fehér volt, s fentről villogott.

A szilvafák talán virágzanak még,

s a régi lány hetedszer szül talán.

De az a felhő percekig virult csak,

fölnéztem, és a szél elkapta már.

(Csorba Győző fordítása)