Versek (beszélgetés)

Németh Ferenc

Nosztalgia:

Örök Szerelmemnek...

Ó, hol vagy, május,

sűrű orgonáktól illatozva,

és hol van az a mágus,

aki visszahozza?

Mint ringó csípőjű lány,

ki táncolva megy vízért,

elszállt minden csókod,

már nem érzem az ízét...

Mint vad szélben imbolygó,

elárvult hagymaszár,

mit tegyek én, bolyongó,

ha másé vagy ma már?

"Ne égess!" - Szóljak a parázsnak?

Így éget engem szép szemed,

napsütésben s hóban megtalállak,

mosolyod legszebb ékszered!

Téged kereslek minden lányban,

ezer sóhajban, sikoltásban...

Hűtlen reményben, izzó vágyban,

s Téged kereslek minden másban.

Téged kereslek minden Nőben,

bízóban, s a kétkedőben...

Homályos ablakok alatt.

Csupán: mert egyszer láttalak!

Téged talállak borzongó örömmel

imáim mélyén, hűs templomok hajóin,

Érted kapaszkodom húsz körömmel,

s meglellek, legyen ára bár habzó kín...

Te vagy szavam és csend: A messze hangzó,

Te vársz minden mozdulatom mögött,

ó, bár eredményes lenne harcom:

ha sejtenéd, e Szerelem örök!

Mit ér ezer lány, hogyha másé

papírízű kirakat marad,

elfogyok mellettük, mint az árnyék,

láttál-e már nagyobb szamarat?

Mennyit ér ezer szó,

ha másé Vagy ma már?

Maradok én bolyongó,

elárvult hagymaszár...

Hűs árny, zamatos bor, a Telihold Te vagy,

friss, szomjat oltó patakvíz, s az álom,

hópehely, s tűző Nap, akaratom Te vagy,

s egész elhibázott Életem, s Halálom...

Jennifer Nicholas

Két ismerős idegen

Egy hölgy és egy úr egy padon ülnek.

Ugyanabban a parkban, mint anno negyven éve.

A két ismerős idegen, akkor még nem tudja,

Hogy régen a szívük csak egymásért dobbant.

Negyven éve pont ezen a napon

Ez a hölgy és ez az úr egymást várták ezen a padon.

A padba a nevük bele van vésve,

ezzel is jelezve, mit éreztek régen.

Szerelem volt ez, nem is tagadják.

Egymás szemébe nézve újra láthatják.

Az úr megsimogatva a hölgy arcát,

örök szerelmet ígér, amíg világ, a világ.

Ady Endre

Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó, drága szókat,

Jutalmazókat, csókolókat:

Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,

Semmit se kérni, el se venni,

Nagy hűséggel mindent szeretni:

Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,

Mégis víg hitet adni másnak,

Kisérő sírást a sirásnak:

Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó, drága szókat,

Jutalmazókat, csókolókat:

Milyen jó volna jónak lenni.

Keresztury Dezső:Elmondhatatlan

Ó,hogy iramlik,hogy ragad

a napok vad vágtája!Nézd,

mint vonz a lomha áradat,

ó,nézd a világ tengerét!

Örvény kap el s mint a kitárt

mélység fölött az egyetlen igaz cél,

úgy int felénk a hű,szilárd

sziget,mit éveinkből építettél.

Mint párát,átszakít a fény,

oldódom,siklom,mint a hab,

de te vagy a part és a héj,

hol illó lényem megmarad:

a gyökér vagy te,én az ág,

mely felsuhant és lágyan ing a szélben,

s a gondok vad vércsehadát

a te szavad riasztja el fölőlem.

Hogy mondjam,mi ködnek az ég,

Hogy mondjam el,mi vagy nekem,

Hogy mondjam fényed mély delét,

Hogy mondjam:ez a szerelem,

Hogy mondjam el a hű hitet,

Hogy mondjam el a szót nem lelő zavarban,

Hogy mondjam el az életet,

Hogy mondjam el,ami elmondhatatlan?

H. Gábor Erzsébet

Gyönyörűt rólam

Versedben lennék gyöngybetű,

kupádban mézes bor, nedű,

szomjadat oltó, hűs ital,

szívedben dúló tűzvihar,

feszítő vágyad bősz heve -

lángoló dalba szőj bele!

Utadon lennék fáklyafény,

mécseket gyújtó, szép remény,

nagykabát rajtad - jó meleg,

papírod, tollad, fegyvered,

kenyered, ágyad, asszonyod,

hópuha pelyhű vánkosod,

szerető kéz, mely enni ad -

bajodra lennék szent vigasz,

ajkadon csendes, hű ima,

szirmaid bontó Hélia,

ihleted, Múzsád - bőkezű,

szellemi társad, jóeszű.

Világod lennék, s egy veled,

szavakba vésett ékszered -

könyvedben búvó szép rege,

életed édes végzete,

de hogyha múlnék - versbe sírj,

gyönyörűt rólam csak Te írj!

Sík Sándor:A várakozó

Egy ablakban,egyedül,árván,

Egyvalakire várván,

Úgy-e,hogy álltál már te is!

Szemedet egy pontra szegezvén,

Oda,hol kanyarul az ösvény,

Úgy-e,hogy néztél már te is!

Messzebb e pontnál,egyetlennél,

Akárha mágnes rabja lennél,

Úgy-e,hogy akkor nem néztél te sem!

S ha ilyenkor valaki rádszólt,

Csak nézted,mint egy megvarázsolt,

De nem láttad te sem!

S ha úgy esnék,hogy sohasem,

Hogy szűk lenne az élet is:

Úgy-e,hogy nem adnád te sem,

Hogy állnád,várnád akkor is!

"Szeretni mindig,

szeretni hűn,

szeretni egyet,

sohasem bűn."

Sztyepan Scsipacsov:

Tévedsz,ha azt hiszed...

(Távol Moszkvától)

Tévedsz,ha azt hiszed,a szerelem csak játék,

Vagy lobogó fáklya, mely az ujjaidra ráég.

Együtt ülni kéz a kézben a kispadon este,

Sétálni a patak partján, csillagokat lesve.

Kedveseddel szombat este vígan táncba menni,

Tévedsz, ha azt hiszed, a szerelem csak ennyi.

Nagy dolog a szerelem és múlnak az évek,

Még nagyobb lesz, meleg kendő, úgy betakar téged.

Idő múlik,szépség hervad,jön az ősz, a tél is.

Aki szeret,melletted lesz,megbecsül majd mégis.

Az életet véges végig együtt kell leélni,

Úgy válik el, mit ér a nő és mit ér a férfi.

Jót és rosszat megosztani,kacagni és sírni,

A szerelem dal,melyet együtt kell megírni.

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod

Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,

Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,

Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,

Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,

Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,

Amikor vágyod ölelését s csókjait,

Amikor vágyod hangját és szavait,

Amikor néznéd mosolyát és két szemét,

Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,

Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,

Amikor nem bírod már türtőztetni magad,

Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,

Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,

Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,

Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,

Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,

Amikor már Önmagaddal harcolsz ellene,

Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,

Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,

Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,

Amikor világossá válik, hogy megteszed,

Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!

(Sajnos a szerzőt nem találtam, de nagyon szépet alkotott.)

Gyulai Pál:Három árva sír magában

Három árva sír magában,

Elhagyott sötét szobában,

Zivataros sötét éj van,

Édes anyjuk künn a sírban.

Édes anyám,Édes anyám,

Altass el már,úgy alhatnám!

Mond az egyik,s el nem alszik,

Sóhajtása föl-fölhallszik.

Beteg vagyok Édes anyám!

Hol maradtál?Nem gondolsz rám,

Mond a másik s jajjal végzi,

A fájdalmat kétszer érzi.

Édes anyám gyújts világot!

Nem tudom én,jaj mit látok!

Harmadik mond,mindenik sír,

Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,

Kilép sárból Édes anyjok,

S tova lebben a vak éjben,

Hazafelé az ösvényen.

Arca halvány,hangja régi,

Fia,lánya megösméri,

Immár tőle,hogyan félne?

Megcsókolják,mintha élne.

Az egyiket betakarja,

Másikat felfogja karja,

Elringatja,elaltatja,

Harmadikat ápolgatja!

És ott virraszt a kiságyon,

Míg elalszik mind a három,

Majd megindul,széttekinget,

Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,

Helyre teszi a ruhácskát,

Az alvókat hosszan nézi,

Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal,üt az óra,

El kell válni virradóra,

Visszanéz a véghatárrul,

Sír megnyílik,sír bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed,

Bút,örömet,fényt,szerelmet,

De,ki gyermekét szerette,

Gondját sír el nem temette.

Csak addig menj haza...

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Amíg örülni tudsz a suttogó fáknak,

Amíg könnyes szemmel várnak haza téged,

Amíg nem kopognak üresen a léptek...

Csak addig menj haza, amíg haza mehetsz,

Amíg neked suttognak a hazai szelek.

Hajad felborzolják, ruhád alá kapnak,

Nem engednek tovább, vissza - vissza tartnak!

Két karod kitárva - ahogy a szél is neki fut a fáknak -

Vállára borulhatsz az édesanyádnak!

Elmondhatod neki a JÓT, de a rosszat el Ne MONDD!

Ne tetézd azzal nagy kazlát a gondnak!

S ha majd az a ház már nem vár haza téged,

Mikor üresen kopognak a léptek,

Amikor a nyárfa sem súgja, hogy várnak,

Akkor is majd vissza, haza visz a vágyad...

Amíg azt a kaput sarkig tárják érted,

Amíg nem kopognak üresen a léptek,

Csak addig menj haza, amíg haza várnak,

Míg vállára borulhatsz az... ÉDESANYÁDNAK !

Szádeczky-Kardoss György

Nincs időd

Szoktál-e néha meg-megállni,

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezerszínű, szép világot,

A dús erdőt, a súgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörülni,

Más boldogságán is örülni,

Meghallgatni, akinek ajka

Bánatra nyílik és panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt?

Nem, neked erre nincs időd!

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad csupán ennyi:

Nem rohanni, csak ember lenni,

Hiszen már látod a temetőt!

De most már késő!...... Nincs időd!

Vass János:

Ne szégyelld kimondani...

Ember, ne szégyelld kimondani: SZERETLEK,

Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .

De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,

És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!

Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,

A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .

Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,

És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!

Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,

A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .

Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,

Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!

Ám ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,

Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .

E szócskától megszépül a világ, SZERETLEK,

És akkor meglátod, visszakiált, SZERETLEK, SZERETLEK!

Meglátod, visszakiált..

Edgar Allen Poe: Lee Annácska

Sok-sok hosszú esztendeje már

tengerpart bús mezején

élt egy kis lány – ismerhetitek

Lee Annácska nevén

s csak azzal a gondolattal élt,

hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én,

Lee Annácska meg én.

De szerelmünk több volt mint szerelem

tengerpart bús mezején.

Irigyeltek még az angyalok is

fenn a felhők tetején.

S ez lett oka, hogy, sok éve már,

tengerpart bús mezején

felhők közül jött egy csunya szél

s meghült Annácska, szegény;

s elvitték úri rokonai

s egyedül maradtam én:

koporsóba csukták el őt

tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok,

hogy boldogabb ő meg én,

az lett oka (mind jól tudjuk ezt

tengerpart bús mezején)

hogy jött felhőből éjjel a szél

s meghült s meghalt a szegény.

De szerelmünk több volt mint soké

ki nagyobb mint ő meg én,

okosabb mint ő meg én

s sem az angyalok a felhők felett,

sem az ördögök tenger fenekén

nem tehetik, hogy, szívtől a szív,

elváljunk, ő meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hoz

Annácska küldi felém:

s csillag ha ragyog, már véle vagyok,

Annácska szemét lesem én;

s igy az éj idején veled éldelek én,

jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,

melletted a sir fenekén,

tengerpart bús mezején.

Babits Mihály fordítása

M. Feesche:

SZERETET

Láttam a szeretetet. Láttam

rózsák között járni a nyárban.

Aranygyűrűjére nap nevetett,

s olyan szép volt a szeretet!

Aztán találkoztam a szeretettel

út közben. Súlyos terhet vett fel:

mások terhét. Játszó kisgyermekhez

hajolt le... S meglepett, hogy egyre szebb lesz.

Ott is találkoztam vele,

ahol hullt a fák sárga levele:

betegségben, ínségben, szenvedésben.

Mindenütt boldog szolgálatra készen.

S láttam fekete, fénye vesztett

napon. Hordozta a keresztet.

Mert testvére veszélybe tévedt,

utánament, nem latolt, kérdett,

és nem maradt ideje semmi

szennytől, mélytől visszarettenni.

Ment, amerre tövisek téptek.

Soha nem láttam olyan szépnek.

Cseh Katalin:Csöndövezet

Csöndövezet

Csönd övezett

Csöndben nyílik

A lélegzet

Csöndbe fúlnak

Kósza szavak

Csönd hajában

Rongyos szalag

Kalapnyi csönd

A polcokon

Csönd rágódik

A csontokon

Csönd szemében

Enyhe bánat

Láttál-e már

Feléd hajló

Csöndtől lucskos ágat?

Reményik Sándor: A szépség próbája

Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,

Mint aranyfelleg alkonyati égre.

Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,

Örvényes, néma, feneketlen mélyről.

A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!

A könnycsepp igazolt és ragyogott.

Úgy ragyogott, mint egy gyémánt-pecsét,

Átragyogta a költő kételyét.

A költeményen és a könnyön át

A Szépség találta meg önmagát.

Zelk Zoltán:Mesebeli tó

Láttad az éjszaka tavát?

Láttad-é mondd,az éjszakát,

amint a tónak remegő

árnyas vizéből bújt elő?

Láttad-é mondd,ezt a tavat,

amint a lenge pirkadat

kikelt vizéből s elszaladt

mezítláb,a hegyek felé?

Az est tavát,amint színén

kibontott hajjal járt a fény...

S láttad-é,mondd,a víz alatt

bújó Napot és Holdakat?

Elátkozott királyfiak

aranyhaja lenn az iszap,

láttad-é,mondd,hogyan ragyog?

Itt alszanak a napszakok...

Száz erdőt járj be s száz hegyet,

ezt a tavat nem láthatod.

Juhász Gyula:

BETEG KUTYA

Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom

És vánszorog a ragyogó napon.

Szeméből csöndes panasz sír feléd,

Keresi részvéted tekintetét.

Tebenned bízik, úrban a hívő,

És kínjait eléd teríti ő.

A mindenség poklában didereg,

Oly nyomorult, akár az emberek.

A megváltó halált nem ismeri,

Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

Csak nyöszörög, sírása könnytelen

S az égre szűköl árván, csöndesen.

Testvéred ő is és osztályosod,

A nap alatt egy a ti sorsotok,

Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,

Ártatlan ő, szegény és védtelen.

Mégis embernek ember gyilkosa

És a kutyától nem tanul soha!

Meggyesi Éva: Szeretni jöttünk

Szeretni jöttünk erre a földre

és hogy másokat boldoggá tegyünk,

de bármerre járok,bármerre nézek,

gonosz irigység vesz mindent körül.

Hová tűnt már az emberi érték?

Hol van már őszinte érzelem ?

Talán tovaszállt a zúgó őszi széllel

s nem maradt belőle szinte semmi sem ?

Szeretni jöttünk erre a földre,

és mégis úrrá lett itt a gyűlölet!

Kik mást eltaposnak,kincseket rabolnak,

csak azoknak jár már bőség,tisztelet.

Szeretni jöttünk erre a földre,

hát ne gyűlöljetek,szeressetek!

Itt van a pokol ! Itt van a mennyország!

Nincs másik élet,most szeressetek!

Meggyesi Éva: Nem kérdem

Nem kérdem tőled honnan jöttél,

nem kérdem tőled mért vagy itt,

hiszen szemednek csillogása,

perzselő fénye elvakít.

Nem várok tőled hazug bókot

nem várok hazug csókokat,

csak annyit mit magadnak kívánsz,

s mit szeretnél hogy visszakapj.

Lehetsz fény,amely rám világít

csak ne takard tőlem a napot,

csak annyit kérj,mit én is várok,

Fogadj el úgy,ahogy vagyok.

Pákozdi Gabriella:Százlábú-bánat

Láb,láb,csupa láb

kétszáz zokni

legalább

ezenfelül

kétszáz cipő

irgalmatlan nagy

hajcihő

kikötözöm

bekötözöm

húzom fűzöm

nyomom lököm

cipő

zokni

láb-galiba

-Miért nem lettem inkább csiga?

Ki olvas ma még? Igaz, a szó elszáll az írás marad, de a hang ami "élővé teszi" adott esetben a verset

[link]

Ne higgy nekem,ha mosolygok,

Álarcz ez csak arcomon,

Mit felöltök,ha a valót

Eltakarni akarom.

Ne higgy nekem,ha dallásra

Látod nyílni ajkamat,

Gondolatot föd e dal,mit

Kimondanom nem szabad.

Ne higgy nekem,hogyha hallasz,

Fölkaczagni engemet,

Megsiratnál,hogyha látnád

Egy ily percben lelkemet.

/Szendrey Júlia/

Ripli László:Hétfő reggel

Korán reggel,csipás,bódult fejjel,

Mikor a telefon is ordítja:kelj fel!

Nehéz végtagjaid az ágy

mélyébe,súlyos fémként,

Egymáson táncolva,egymást

ráncolva,nem önként

Gyakorolnak rajtad teljes

önkényt.

Lábadon takaród balzsamos

pólyaként,

Vergődsz újszülött,csupasz

fókaként,

Átesel mindenen,mi este ott lett

hagyva bójaként.

Neuronpályád közli a testtel,

eljött egy újabb korai reggel,

Indulj!-meztelen testtel,

Várj!-alsód azért vedd fel,

Kend!-a zsemlére vaj kell,

Mosd!-tisztán tedd el!

Fogadat fényesre,szemedet

színesre dörzsölöd,

Huzatos hajadat ,hunyoros

hónaljad vízzel öntözöd,

Inged és nadrágod,mint

száműzött,

Más szekrénybe költözött!

Illatos reggelen,világos,tiszta

fejjel

Munkába tartasz áztatott

kedvvel!

Fáradt szív panaszai

Halkan,most halkan beszélj!

Csak az őrület szül vad hangokat...

Finoman érlelt,lágy szavakkal

öleljen át a pillanat!

Ne mondj semmit,csak nézz rám!

Talán szemed beszédesebb,

és mindent jobban megértek,

ha lelked tükrébe nézhetek.

Túl sok a zaj-belefáradtam.

Simogasd hát a lelkemet!

Most ez a túlhajszolt szív fáj úgy,

ahogy az égett,lüktető sebek.

Gyógyírt keresek,vigasztalást,

Szépen ívelt dallamot,lágy muzsikát...

Valamit,amitől újra vonzó lesz

ez a forrongó,vad világ.

/almod/

Arany hajad,mint a nap sugára,

Vet fénykévét ruhácskád fodrára.

Reng ruhádban a karcsú termeted:

Rózsaszálon a gyémánt permeteg.

Szemed a mély tenger csillogása,

Égen földön nincs,nem akad mása.

Ha engem látsz,becsukod csendesen,

Sugaráért od'adnám életem!

Lelked nyájas holdsugár az éjben,

Ringatózik mély tenger ölében.

Óh!előlem felhők takarják el!

S ha várok rá...eltűnik-a nap kel.

Szíved?Óh!a szíved nem találom,

Ez az én bús,szomorú halálom.

Széttörnélek!-de kezemen bilincs:

Meghalok érted,mert szíved az nincs.

(József Attila:Hozzá!)