Főoldal » Fórumok » Egyéb témák » Rövid történetek fórum

Rövid történetek (beszélgetős fórum)


❮❮ ... 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ... ❯❯
2011. jan. 18. 10:17

Tipikus a történet...


Fiú: - Ma nagy esemény történt az életemben. Megtetszett egy lány, szinte le sem tudtam venni róla a szemem. Érdekes, már 4. hete ugyanabba az iskolába járunk, de eddig fel sem tűnt.


Lány: - Ma észrevettem hogy egy fiú egyfolytában engem bámul. Csak tudnám mi a baja.


Fiú: - Gyönyörű barna szeme és szőke haja van. Mindig is ez volt az ideálom.


Lány: - Ronda vizenyős a tekintete, kefe a haja és ráadásul szemüveges. Mindig az ilyeneket utáltam a legjobban.


Fiú: - Ma megtudtam a nevét. Kleopátra. A kedvenc női nevem. Hogy Ő is megtudja az enyémet, odahívtam a tesómat és azt mondtam neki, hogy kiabálja a nevemet és én majd akkor odamegyek hozzá. Ez a lökött tesóm nem csupán azt kiabálta, hogy Józsi, hanem azt, hogy Jóska tojóska! Jól el is kalapáltam érte.


Lány: - Józsinak hívják. Ki nem állhatom a Józsikat. Ráadásul durva és veri a kisebbeket.


Fiú: - Ma megpróbáltam közelebbről is megismerkedni vele. A Kovácsot megkértem, hogy "véletlenül" lökjön majd neki, amikor arra szaladunk. Meg is tette háromszor is, de hiába. Nem állt szoba velem, pedig mekkorákat estem!


Lány: - Az a vadállat ma háromszor is nekem jött. Tiszta kék-zöld vagyok. De legalább ő is elesett. Eltörött a szemüvege és lehorzsolta a fel arcát. Most még rondább!


Fiú: - Ma levelet írtam neki. Beletettem egy tábla csokiba és elküldtem neki a tesómmal, de úgy, hogy a tesóm ne is sejtse a levelet.


Lány: - Ma küldött nekem egy tábla csokit. Olyan esdeklően nézett ram, hogy nem volt szívem visszaküldeni. A csoki papírját odaadtam a tesójának mert azt mondta, hogy ő azt gyűjti.


Fiú: - Az a lökött tesóm megtalálta a levelet. Tegnap rajtam röhögött az egész osztály. Ezért meg számolok vele. Egyébként ma fölhívtam telefonon. Háromszor. És csak annyit szóltam bele, hogy: SZERETLEK!


Lány: - Mikor tegnap este megjöttünk anyuékkal a színházból, a nagyi teljesen föl volt dobva. Azt mondta, hogy a volt udvarlója háromszor is felhívta őt és csak annyit szolt bele, hogy szereti. Mikor Anyu megkérdezte, hogy honnan tudja, hogy ő volt az, azt válaszolta, hogy megismerte a hangját. Hogy mik vannak?


Fiú: - Ma hazakísértem. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de meg sem tudtam mukkanni. Azt hittem Ő majd mond valamit, de rám se nézett. A fene se érti a lányokat.


Lány: - Ma hazakísért. Egész úton hallgatott mint egy sült hal. Micsoda bunkó!


Fiú: - Feladtam! Már három napja feléje se nézek. Nem érdekelnek a nők. Nincs nő nincs gond!


Lány: - Már három napja felém se néz a Józsi. Hűtlen kutya!? Nem kellene véletlenül nekiszaladnom????

2011. jan. 15. 06:10

Rabindranath Tagore - Anyaság


- Honnan jöttem? - kérdezte édesanyját a gyerek. - Hol szedtél fel engem?

Az anya keblére vonta magzatát, majd könnyes mosollyal szólt:

- Szívemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök vágy.

Jelen voltál játékaim babáiban, és ha istenszobrot gyúrtam agyagból, téged formáltalak öntudatlan.

Házunk istenségében is téged tiszteltünk.

Éjfél reménységeiben és szerelmemben, sőt már az anyám álmaiban is.

Otthonunk halhatatlan őrzőszelleme táplált emberöltők óta.

Leánykoromban, amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél fölötte.

Szelíd lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt.

Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy folyama partra vetett bennem.

Arcodba nézek, és megfoghatatlan érzés tölt el:

Te, ki mindnyájunké vagy, enyém lettél.

Félelmemben, hogy elveszítelek, magamhoz szorítlak erősen.

Csodás varázslat két gyönge karomba zárta a világ legdrágább kincsét.

2011. jan. 15. 06:04

Gyökössy Endre - Recept


– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.

– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.

– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?

– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.

– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?

– Mit tett eddig?

– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.

– Mióta imádkozik ezért?

– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.

– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?

– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.

– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?

– Hát, hogy szeretni tudjam.

– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?

– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.

– Szeretnék valami mást is ajánlani.

– Azért jöttem.

– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?

– Igen, körülbelül így.

– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...

– A kereszten?

– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.

– De mit tegyek?

– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.

– De mondtam, hogy gyűlölöm.

– Meg akar gyógyulni?

– Igen.

– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.

– Mit tegyek hát?

– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?

– Kiváltanám.

– Bevenné?

– Bevenném.

– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?

– Írom.

– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.

– Már évek óta nem zongorázik.

– De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.

– A csókot is kell?

– Igen.

– Jaj!

– Miért, jaj?

– Mert évek óta nem csókoltam meg.

– Vállalja ezt a hetet így?

– Megkísérlem.

– Isten segítse. Várom.

Nem jött. Hetekig nem jött.

De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.

Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!

Tessék.

2011. jan. 15. 05:38

Mese az erdőről



Tudnod kell kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette,

és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb

angyalkáját, hogy szétossza köztük a világ kincseit.Az igazi

kincseket.Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek

közé, és mindenkinek a szívébe tegyen belőle egy darabkát. A

másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a

békességet.Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalkái

között a Jóisten.

Odamentek sorra minden emberhez.Az emberek azonban lezárták

szíveiket nagy súlyos lakatokkal.Gyűlölet, írígység rosszindulat,

kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől

a másikig: a szívek nem nyíltak meg és ők nem tehették bele a Jóisten

ajándékait........

S ahogy ott a Jóisten szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a

negyedik kicsi angyalka , akiről már bizony meg is feledkezett volt, és

ezt mondta._Hallgass meg engem édes jó Istenem! Lám odaadtad

angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet, de

ők bizony nem érnek vele semmit, amíg az emberek szíve zárva marad.

Add nekem az erdőket és én majd megnyitom vekük az emberek szívét.

-próbáld meg lelkecském- mondta kedvesen a Jóisten-Legyen ahogy

kívánod: neked adom az erdőket!

....................................

Ott megpihentek és várták az embereket.

Jött az első.

De hiába daloltak a madarak,és hiába mesélte legszebb meséit a

forrás,hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák az ember nem

látott meg és nem hallott meg mindebből semmit.Fejszét fogott ,

levágott egy fát,és elment vele.Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra

sem.Rontó ember volt.

Az angyalok nagyon elszomorodtak, mikor látták, hogy hiába szép az

erdő, a rontó ember nem látott meg belőle semmit.megsiratták a

szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel és hidegen.Ez volt az első

harmat a földön.Az estéli harmat.Angyalok könnye.

Aztán jött a második ember.Jött, de ő sem látott meg semmit az

erdőből.Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta,

és száraz rőzsét gyűjtött.Száraz ágakat keresett csupán a csodaszép

erdőben.Az ő szíve se nyilhatott meg.Jött és elment.Gyűjtő ember

volt.Az angyalok megsiratták őt is , még jobban mint az elsőt.És ez volt

az erdőn a második harmat.A hajnali harmat.

És akkor jött a harmadik ember. Jött , megállt a tisztás széliben és

meghallotta sírni az erdőt.Meglátta a virágokat, fákat.Meghallotta a

csermelyt.És halkan mondta:-Istenem milyen szép...

És abban a pillanatban lehulott szívéről egy rozsdás lakat.Akkor kelt a

nap.Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák

tetejét.Szempillantás aladt felszáradt a harmat , szétfoszlottak a ködök

. ragyogott a kék ég , csillogtak a fűszálak, és egyszerre megszólalt

minden madár.

Milyen szép!- mondta mégegyszer az ember.

Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott

szívébe bele tették a kincseket. A jóságot a szeretetet és a

békességet.Magasan fönn az égben , fehér felhő tutajon a Jóisten ült

maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából és alámosolygott a

földre.Így volt ez lelkecském és azóta is így van.Háromféle ember él a

világon: a rontó-ember, a gyűjtő- ember és a látó-ember.Te látó-ember

leszel, ugye?

Amikor az erdőre kimégy , figyelve lépj és lábujjhegyen.Mihelyt a fák alá

belépsz és felrebben előtted az első rigó: tudnod kell , hogy az erdő

észrevett..................................



Wass Albert

385. b7086b1501 (válaszként erre: 384. - Gwendolin)
2011. jan. 10. 12:38
szivesen Gwen!:)
384. Gwendolin (válaszként erre: 383. - B7086b1501)
2011. jan. 10. 11:52

Köszönöm Manó!

Tényleg tanulságos a történeted.:-)

2011. jan. 10. 10:29

Kínában, jó 2500 éve történt a dolog. Gyakorlatilag a helynek és az időnek nincs is jelentősége, hisz a tanítás örökérvényű.

A kínai parasztok a folyó partján, a rizsföldeken dolgoztak. Kemény, embert próbáló munka. Tűzött a nap, fülledt, párás volt a levegő.

Épp az új rizspalántákat ültették el, mikor egyikőjük arra lett figyelmes, hogy valamit sodor a folyó. Kicsit közelebb mentek és látják, hogy egy öregembert visz a víz, de szemmel láthatólag az öreg nem csinál semmit. Még akkor sem, mikor a sebes áradat a folyó fenekére nyomja. Pár perc múlva meg újra feldobja a víz. A parasztok otthagyták a munkájukat és szaladtak a sebes folyó partján, hogy majd botokkal és kötelekkel kihúzzák az öreget a partra. Mert azt látták, hogy az öregember él, csak épp nem próbálkozik kiúszni a partra, vagy inkább nem tud egyedül kijutni. A folyó sodrása erősödött, a parasztok a futástól és az egész napi kemény munkától hamar elfáradtak. A testet a folyó egyre gyorsabban sodorta. Lassan abbahagyták a rohanást és kifulladva a folyó partján a sziklákra ültek és nézték, hogyan sodorja el a testet a víz. Reménytelenül lemondtak a megmentéséről.

Kisvártatva arra lesznek figyelmesek, hogy csurom vizesen ugyan, de az öregember jön feléjük a parton, szemmel láthatóan semmi baja.

- Hé, öreg, hogyhogy itt vagy!? Hisz a víz elsodort téged, le és fel nyomott a habokban, és te semmit sem csináltál, még akkor sem mikor mi feléd nyújtottuk a botokat. Nem úsztál, nem küzdöttél az életedért. Hogyhogy mégis itt vagy és semmi bajod?

Az öregember elmosolyodott, s így szólt:

- A titkom rendkívül egyszerű. Türelemmel vártam a kedvező pillanatot. Amikor a habok feldobtak, akkor teleszívtam a tüdőmet levegővel, mert tudtam, hogy hamarosan le fog nyomni a víz. És mikor lent voltam a fenéken, akkor pedig nem aggódtam, tudtam, hogy ez az állapot nem tarthat örökké, és a víz hamarosan feldob a felszínre. Nem kapálóztam, mert tudtam, hogy a víz sodrása erősebb nálam és csak arra ügyeltem, hogy az áramlatokat jól kihasználjam, ne ütődjek sziklához, kidőlt fához. Azt is tudtam, hogy a folyó nem lesz mindig ilyen erős, ott lent a völgyben lelassul a sodrása és ott könnyűszerrel ki tudok jutni a partra. Ez az én titkom, semmi más. Mindig kihasználom az áramlat adta lehetőségeket, és aszerint cselekszem. Nem bánkódom, ha a víz lenyom, és akkor sem ujjongok, mikor a felszínen visz, hisz tudom, mindennek van kezdete és vége.

A parasztok csodálkoztak az öreg szavain, mégis igazat adtak neki. Egyedüli módja, hogy az életét meg tudta menteni az, ahogy így cselekedett. Elmondása szerint követte a benne lévő hangot.

A mesém, eddig tartott, a tanulságot mindenki vonja le saját maga.


Az ember mindig a jóra tör, hogy még jobb legyen, de néha napján bejönnek kisebb, nagyobb bosszúságok is. És mikor az életedet ezek a kis dolgok zavarják, akkor gondolj arra, hogy sem a rossz, sem a jó nem tart örökké. A szép pillanatokat meg kell ragadni és meg kell élni, mert gyorsan elszállnak. El kell raktározni, hogy a téli napokra is jusson belőlük.

382. Gretaa (válaszként erre: 381. - Gyula)
2011. jan. 8. 18:22
Nagyon szívesen,nincsmit :)
381. gyula (válaszként erre: 380. - Gretaa)
2011. jan. 7. 22:51
Nagyon szép Köszönöm
380. Gretaa
2011. jan. 7. 21:29

Két kéz

Azt mondta egyszer a kicsi kéz a nagynak: szükségem van rád,mert nélküled

szinte semmit sem érek. Éreznem kell a tenyered melegét,

amikor felébredek s mellettem megjelensz. Amikor éhezem és táplálékot adsz és segítesz,

hogy megragadjunk valamit, s felépíthetem apró ajándékaimat.

Velem vagy, midőn járni tanulok, s hozzád futok, ha félelem gyötör.

Kérlek, ne hagyj el, maradj velem! S a nagy kéz így válaszol a kicsinek:

Te kicsi kéz, szükségem van terád, hogy belém kapaszkodj és megragadj.

Hadd érezzem kedveskedésedet, mert érted kell kezet fognom sokakkal,

de játszani és mosolyogni sem tudok, csak veled együtt, mikor átölellek,

s veled együtt felfedezem újra a világot, a csodálatos, kicsiny dolgokat.

Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz,

veled együtt tudom ma kérni is, és hálát adva megköszönni dolgokat.

Légy mindig velem, erősítsd a kezem!

379. Gretaa
2011. jan. 7. 21:28

Ha megbántanak bennünket, nagyon tud fájni,

De mert szeretjük megtudunk Neki bocsájtani

Megbocsátunk egyszer, sokszor talán végtelenül,

Ezt parancsolja szívünk, mert szeretünk.


A jó szándékú segítséged nyújtsd felé, mint szereteted,

S ha viszont szeret, ezt elfogadja, mert bízik benned.

Az önzetlenséged mely viszonzást nem kér,

Téged úttalan utadon életed végéig elkísér.


H a elégedett vagy, és szereted önmagad,

Ebből a szeretetből adhatsz másoknak .

Belőled áramlik a jóság, a tisztaság , a fény,

Amely másoknak is példaértékű remény!

378. Gretaa
2011. jan. 7. 21:24

Álmodok

"-Mit csinálsz?

-Álmodok.

-Ébren?

-Ébren.

-Úgy nem lehet.

-Én tudok.

-Hogyan?

-Azt nem tudom, de nekem megy.

-Miről álmodsz?

-Mindenről ami jó.

-Például?

-Egy tökéletes világról.

-És mire jó ez?

-Ilyenkor nem fáj semmi, egyszerűen csak elmegyek egy másik világba, ahol minden úgy van, ahogy én akarom, ahol nem kell félni, nem kell aggódni, nem kell semmit csinálni, amit nem akarok, egyszerűen csak boldognak kell lenni.

-Akkor, ha nem álmodsz szomorú vagy?

-Nem, csak nem mindig vagyok boldog.

-Dehát mindig vidámnak látszol!

-Te úgy látod.

-Az, hogy lehet?

-Mert azt akarom, hogy úgy lásd.

-És, hogy csinálsz úgy, mintha boldog lennél, ha nem vagy az?

-Egyszerűen. Csak elmegyek az álomvilágomba. "

377. b7086b1501 (válaszként erre: 376. - Gyula)
2011. jan. 7. 09:27

Szia Gyula!



Igen igazad van.Te látod ezt a rivalizálást mint tanár,én pedig mint szülő.Mi nem élünk nagylábon.De igyekszem a lányomnak megadni mindazt amire szüksége van.És megis van neki.De nem tudok pl.megvenni mindenféle puccos játékot amiket a mini max reklámoz naponta eget verő áron.és persze vannak szülők akik megtehetik és megvehetik és ráadásul még az oviba,suliba is bevitetik a gyerekkel,hogy aztán minden gyerek hazamenjen és elmesélje otthon mi van a másiknak és milyen jó annak.Persze jó gyerekszemmel,de felnőttként tudom hogy azokra nincs is szüksége és azok a szülők a szeretetet és a törődést pénzre váltják a gyereküknél.Az én lányomnak nincs éneklő barbi babája de van neki 10 hagyományos és leülök vele babázni és ez szerintem többet ér neki mint annak aki megkap mindent és nem tud vele mit kezdeni a dicsekvésen kivül,mert a szülők nem érnek rá velük lenni.


Én is látom,hogy kis óvodás gyerekek és órákat üllnak a gép előtt.E közben anyuka mit csinál?Kávézgat vagy pletyózik.És ez igy kényelmes neki mert a gyerek elvan és nem rinyál semmiért.De kérdezem én minek egy ekkora kis gyereknek a gép előtt ücsörögni?Mit fog csinálni majd 18 évesen?Akkor fog kisautózni vagy babázni vagy szánkózni?

376. gyula (válaszként erre: 367. - B7086b1501)
2011. jan. 6. 23:59

Nagyon sok igazat írtál, de ezt mind mind az ember nagyravágyása rontotta el.


Én tanár vagyok kezdve az én területemen, mennyivel jobb volt az iskolaköpeny. Eltakarta a gazdagságot, szegénységet, látnotok kellene a rivalizálást, a hidegséget egy-egy szülőn, sőt gyermeken mikor méricskélik egymást.


a gyermekek elmondása szerint két három órát is ülnek a számítógép előtt, mert anya apa nem ér rá , igaz mindenük megvan csak épp valami nagyon fontos hiányzik.

A melegség , az önzetlenség, persze tisztelet a kivételnek!

375. b7086b1501 (válaszként erre: 374. - Gwendolin)
2011. jan. 6. 13:50

Igen ,valóban rengeteget!

Én már az én lányomon látom mennyire nem ugy él mint anno mi.Pedig én nevelem és mégsem.Mivel most haladni kell a korral és nem állhat meg ott ahol mi voltunk anno.

Csak elnézem most néha a gyerekeket ,hogy itt a hó és nem tudnak mit csinálni.Beülnek a számitógép elé mondván kinn hideg van.És visszagondolok,hogy mi mit csináltunk anno?!Fogtuk a nejlonzsákot megtöltöttük szalmával beköttük a száját és irány a töltés.Reggeltől estig csúszkáltunk a havon és nem volt semmi bajunk.

Az én lányom nem ül órákat a gép előtt csak azért ,hogy nyugi legyen.Mi megyünk bicajozunk,sétállunk.Olvasunk,játszunk.Nem nyomom le a gép elé mint sokan mások,hogy addig is csend van.

374. Gwendolin (válaszként erre: 373. - B7086b1501)
2011. jan. 6. 12:50
Tízéves periódussal lehetne ilyeneket írni,hogy mennyit változott a gyerekek,de a felnőttek világa is.
373. b7086b1501 (válaszként erre: 371. - A14deb9047)
2011. jan. 6. 12:15

:)Én is 82-ben születtem,szóval határeset vagyok:)

De tökéletesen átérzem ezeket a dolgokat amiket ír,mivel én se éltem nagylábon.Attól ,hogy fiatal vagyok pont igy éltem!Egy faluban éltem és akkor még tudtunk gyerekek lenni.3 évvel ezelőttig azt se tudtam hogyan kell bekapcsolni egy számitógépet.

372. b7086b1501 (válaszként erre: 369. - Margitanya)
2011. jan. 6. 12:12
Köszönöm!:)
371. a14deb9047 (válaszként erre: 367. - B7086b1501)
2011. jan. 6. 11:36

Tökéletesebben meg sem lehetett volna fogalmazni!

A fiam '82. febr. 25-én született :))

370. Gwendolin (válaszként erre: 367. - B7086b1501)
2011. jan. 6. 11:23

Köszönöm Kedves Manó!

Ez mind igaz,sőt még több.Elvittem az írásod.:-)

369. Margitanya (válaszként erre: 367. - B7086b1501)
2011. jan. 6. 09:20

Ez nagyon jó volt "Manó!"

Igazad van! Így éltünk és én nagyon becsületes, őszinte szülőnek, embernek érzem magam! Jól sikerült az első 44 évem - és még csak bele sem haltam! Sőt! Gyönyörű gyerekkorom volt és nem a négy fal között!

Gratulálok az íráshoz!

Margit.

2011. jan. 5. 09:48

Bruno Ferrero: A két jégtöm



Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdo közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetosen huvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésrol" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükrol. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.

Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:

- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyöruen süt a nap odakint!

A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.

Meglepo módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?

- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.

- Csinálhatnál egy kis rést az odu tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.

A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.

Néhány hónappal késobb egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegot, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökbol két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregbol és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükrözodött.

A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.

Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.

És ebben a boldogságban ott tükrözôdött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.



Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?

2011. jan. 5. 09:33

Akik 1982 elött születtek



"Akik 1982 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi

mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!



Gondolj csak bele, 1982 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy

életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban,

sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a

gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és

vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi

furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak

felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy

könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért

az nem volt semmi.



Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az

ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az

ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak

hát rá külön szót.

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.

Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és

megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy

mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben

játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás

roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a

sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört

valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem

pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.



Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet,

az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak

bele ebbe sem.

(- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki

Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)



Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap

tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonalds-on

edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy

hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a

zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele),

az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.



A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak

hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk,

ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból

készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a

fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt, pedig a

baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan

nyugalomban, a preDomestos korban.

Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy

esetleg spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem volt

Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról,

műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-röl, Surround Soundról,

Internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.



Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a

focipályán vagy a pinpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor

egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet

megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és

nem hoztak a szülök autóval... Mégis itt vagyunk.



Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán

fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis

itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig

begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt

egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld,

amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta

rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a

játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más

játszótársakat kereshetett magának.

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen

megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy,

mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott,

nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a

szülőknek.

Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk,

szüleink nem álltak mellénk.

Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a

bűntudat, a jóérzés, a felelősség.

Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.



Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok

értetlenül mosolyognak. "

2011. jan. 3. 22:04
szivesen!:)
2011. jan. 3. 17:20

Köszönöm kedves Manó és Gyula!

Ezek is nagyon szépek,vittem belőlük egy néhányat.:-)

364. gyula
2011. jan. 2. 20:52

NAGYPAPA ÉS NAGYMAMA


,,Nagypapa és nagymama összevesztek valamin, s nagymama annyira dühbe gurult, hogy nem szólt többet nagypapához.



Másnap nagypapa már teljesen megfeledkezett a vitáról, de nagymama továbbra sem figyelt rá, és nem is szólt hozzá. Tehetett a nagypapa akármit, nem tudta a párját kihúzni sértődött hallgatásából.


Végül is nagypapa hozzáfogott turkálni a szekrényekben és a fiókokban.


Miután ez így ment egy darabig, nagymama már nem bírta türtőztetni magát:


- Mi az ördögöt keresel ?


- kérdezte dühösen.


- Istennek legyen hála, megtaláltam!


- mondta nagypapa hamiskás mosollyal.


- A hangodat!"


(Anthony de Mello)

363. gyula
2011. jan. 2. 20:40

Mese egy kislányról


Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.



Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:

- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.

Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:

- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.

A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.


Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle:

- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?

- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.

2011. jan. 2. 19:40
Egy csoport diák akik nagy karriert futottak be összejöttek,hogy meglátogassák régi tanarukat. A beszélgetés hamar panaszkodásba csapot át,a streszes életforma a munka kapcsán.A tanár kávéval kinálta vendégeit,kiment a konyhába s egy nagy kannányi kávéval és több féle csészével tért vissza.Porcelán,müanyag,némelyik drága ritkaság.Mindenki szolgálja ki magát.Amikor mindenki kezében egy csésze kávé volt igy szolt.Megfigyeltétek minden szép csésze elkelt,hátrahagyva az olcsó müanyagokat?Habár mindenkinek az a természetes,hogy mindenböl a legjobbat kivánja,és ez a problémátok a stresszetek forrása is.Amit valojában mindenki akart az a kávé volt s nem a csésze,de tudatossan a jobb csészére vadásztatok egymás csészéjét figyelve.Feltételezzük,hogy az élet a kávé s a munkahely,pénz,társadalmi pozicio a csésze.Ezek csak eszközök az élethez de az élet minöségét nem befolyásolják.Néha azzal,hogy a csészére figyelünk elmulaszuk élvezni a benne lévö kávét.
2011. jan. 2. 19:40

LÁBNYOMOK



Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak fel az életéből. Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.

Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.

Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát.


Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolog, s megkérdezte az Urat:

- Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád?

Az Úr így felelt:

- Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek.

2011. jan. 2. 19:40

Élt egyszer egy király


Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:

"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:

- Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.

"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.

- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.

- Talán másik földbe kellene átültedned õket - tanácsolta anyja.

Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt elõttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.

Az egyik ház elõtt azonban megpillantotta a pityergõ Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:

- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tõle.

Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlõdésnek.

A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:

- Ez az én becsületes kisfiam!

Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:

- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel?

A király ekkor így szólt:

- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslõen bólogattak, a gyemekek pedik, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.

❮❮ ... 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ... ❯❯

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook