Rövid történetek (beszélgetős fórum)

Anyád vagyok,nem dobhatsz ki...

Azt hiszem ez a történet,amit most leírok,nem egyedi eset.Sajnos e világban sok családban előfordul.

Sok nő, ha megszüli gyermekét úgy gondolja megtett minden tőle telhetőt - ami a további felelősség lenne gyermekével szemben,azt rábízza másra.Az ilyen nő nem mondható anyának - az ilyen nőre sok csúnya jelzőt találnék,de nem írom le,mert fölösleges - úgy sem értené,akinek szól.

Történt a nyolcvanas években.Egy húsz éves nő leány gyermeket hozott a világra.

A kórházból,mikor hazamentek a szülőanya rögtön ágynak esett.Nem volt hajlandó még a gyermekét se szoptatni.A nagymama,aki ott tüsténkedett körülöttük - azt se tudta,hogyan szolgálja ki lányát.A pici baba egyfolytában ordított - hiába mondta a nagymama a lányának,hogy etesse meg,ő csak azt kiabálta:

-Szenvedtem vele már eleget!Etetsd meg te!Én beteg vagyok! - majd a fal felé fordult.

Az asszony jól tudta,hogy lányának semmi baja,de nem könyörgött tovább.Tejet forralt,és cseppenként megetette kis unokáját.

A kislány szépen cseperedett a nagymamája jóvoltából - ugyanis az anyja kéthetes korában elhagyta - elköltözött egy férfival másik faluba.

A kislányból nagylány lett,majd édesanya.Nagy gonddal nevelte kisfiát férjével - igaz szegényesen,de mindig találtak kiutat arra,hogy gyermekük ne szenvedjen hiányt alapvető dolgokban.A nagymama közben meghalt.A házát a többi gyermeke eladta.A fiatalpár albérletbe kényszerült.A pénzszagra a húsz évvel ezelőtt eltünt nagymama lánya is előkerült.Felvette a jussát,majd angolosan távozott.Nem volt kíváncsi sem a lányára,sem az unokájára.

Egy évvel később.

Karácsonyra készülődött mindenki.A fiatal pár nagyon szűkösen éldegélt,éppencsak elég volt a pénz a kiadásokra.De azért ők is vettek egy pici fenyőt,szerény ajándékot a kisfiúnak.A karácsonyi ebéd is szerény volt: - a mindennapos sültkrumpli - de most mellé tükörtojás is volt készítve.Ünnepi süteményre nem telt. A fiatalasszony csöregét készített,amit még a nagymamájától tanult.Éppen asztalhoz ültek,mikor csöngettek az ajtón:

-Én vagyok! Nyissál már ajtót!- kiáltott be egy női hang.

A fiatalasszony meglepődve nyitott ajtót - a hang,de a nő se volt ismerős számára,aki előtte állt.

-Jó napot! - mondta.Kit tetszik keresni?

-Az anyád vagyok,te!Nem ismersz meg?Mondták,hogy itt laksz.Nagyanyád nem mutatott rólam képeket?Vagy azt is sajnálta tőled?

A fiatalasszony még válaszolni se tudott a meglepődéstől - az anyja úgy dúródott befelé a lakásba bőröndjével,mintha ezeréve ismerték volna egymást.Az asztalnál ülő férj igencsak nagy szemeket meresztett rá.

-Maga kicsoda? - kérdezte.

-Hogy-hogy kicsoda? Ennek vagyok az anyja - mutatott a feleségére.- És nehogy azt mondd,hogy távozzak,mert nekem több jogom van itt lenni,mint neked.

-Miii?Mi van itt?-nézett kérdőn feleségére a férj.

-Ez az asszony azt állítja,hogy az anyám - jött meglátogatni.

-Az jó.Biztosan hozta az örökségedet,amit elhappogott előled - ami téged illetett volna,mivel te gondoztad a nagymamát.- fortyant fel a férj.

-Az a pár fillér kellett a betegségem kezelésére - vágott vissza a nő - az orvosok sem dolgoznak ingyen!Vagy talán haltam volna meg?

-A mi számunkra eddig sem létezett,aki eldobja a gyerekét az nem anya!Úgyhogy tünjön el innen,míg meg nem tanítom repülni!

-Ez felháborító!- kiabált a nő,majd a lánya felé fordult:

-Neked ehhez egy szavad sincs?Ezért szültelek?Kidobnátok fagyó hidegben az utcára?Jaj,énnekem - fogta meg két kezével a fejét - Egy anya ezt érdemli?Igaz a mondás: - Egy anya tíz gyereket is feltud nevelni,de tíz gyerek nem tud eltartani egy anyát!Szégyen!

-Szégyen az,amit maga csinál!- szólt közbe a fiatalember.Egy gyereke van,azt is eldobta!Úgyhogy távozzon,mielőtt még...

-Ne!Ne!-lépett közbe a felesége - Hadd maradjon egy-két napot - mégiscsak az anyám - nem hagyhatjuk megfagyni!

-Jaj,jaj,tudtam én,hogy jó szíved van - ebben is nagyon hasonlítassz rám...- ült az asztal mellé közben a nő.

-Úristen!Ez bolond!- ment ki a konyhából a férj.- Én már ezt nem bírom hallgatni.

A nő egy hétig ült a lánya nyakán,mire a fiatalember eltudta takarítani a házból.

Egyik nap,mikor elment a nő otthonról a fiatalember kirakta a bőröndjét az udvarra,majd bezárta az ajtót.

Ebéd táján a nő megérkezett egy alkoholista kinézetű férfival,és bebocsátásért ordibált:

-Engedjetek be!Nincs jogotok kizárni bennünket!-Lányom legalább te,ne legyél szívtelen!-Be akarom mutatni a mostoha apádat!Ezt nem tagadhatod meg!

-Menjetek innen,mert rendőrt hívunk! - szólt ki a lánya.Elegem van belőled!Volt rá egy heted,hogy szállást keress!

Az asszony és alkoholista társa addig ordibált,hogy a fiatalember vérnyomása úgy felment,hogy kirontott közéjük,és nyolcnapon belül gyógyuló sérüléseket rugdosott rájuk.

A rendőrség a megvadult fiatalembert vitte el,majd önkényes rendrakás miatt pénzbírságra ítélte.

Hogy hol az igazság?Kérdezhetnénk.

Az igazság lehet,hogy a föld alatt,lehet,hogy az égben,de az már biztos,hogy a földünket messze elkerüli.

Pálné Lele Ilona

Tanulságos történetek

Az ifjú hitvédő

Fritz a vendégfiú csak nevetett,amikor vendéglátója,a kis Jenő,a szeme láttára mondta el esti imáját.

-Fritz,te gúnyolódsz azon,hogy Megváltónkhoz imádkozunk?-kérdezte meglepetten.

Amaz fölényesen válaszolt:

-Csak nem fogok ahhoz a fölfeszített zsidóhoz imádkozni?

Jenő nyugodtan felelt neki:

-Figyelj csak ide!Majdnem ugyanezekkel a szavakkal tiltakozott Kölnben egy férfi az ellen,hogy a klinikán,ahová várandós hitvesét beszállította,keresztet látott a falon.Gorombán meghagyta a nővérnek,hogy amikor visszajön,ne legyen ott az a ,,megfeszített zsidó"!

Amikor harmadnap visszatért,éktelen dühbe gurult,amiért a feszület még mindig a falon volt.A nővér hívta az orvost,az pedig így szólt a magából kikelt férfihoz:

-Uram,legyen nyugodt,az ön fia sohasem fogja látni azt a megfeszített zsidót,mert...vakon született!

A férfi hátratántorodott,és elájult.

-Fritz,vigyázz,mert Isten nem ver bottal!

-És,honnan tudod,hogy ez igaz?

-Olvasd el ezt a levelet!Onnan érkezett.

A vendégfiú elhallgatott.Ettől kezdve sohasem gúnyolódott magyar barátja jó példáján,sőt nemsokára el is gondolkodott rajta

A bolond falu

Ez a bolondos falu története. Ott olyan bolondos emberek laktak, hogy ollyant osztén a világon nem lehetett találni. No meg a bíró! Hát annak oszt párja nem vót. Hát egyik napon egy asszony elmegy a bíróhoz:

-Jaj, bíró úr, lagzihó készülődünk, oszt só meg csak egy csepp van! Adjon má tanácsot, mit tegyünk?

- Hát édes jányom, ha van egy csöpp sótok, a maradék sótokat vessétek el jó kövér fődbe, majd megszaporodik!

Nos, más se köllött az asszonnak, nagyon megörült, megy haza nagy örömvel. Már a kaputól kajbál:

- Hé ember, hozd a gereblyét meg az ásót!

- Minek az te?

- Most gyüvök a bíró úrtúl, azt mondja, hogy vessük el a sónkat, majd megszaporodik.

Na, úgy is tettek, fölástak egy darabot a kertbe, elvették a sót, legereblyézték. Oly jó esős idők jártak akkorába, jó meleg vót, egy reggel megy ki az ember, hát: hát szépen zöldül, ahol elvették a sót. Nagyon megörült:

- Hű, asszony, gyere csak! Kikelt a sónk!

Nagy örömökbe még a szomszédból is átkajabálták a szomszédasszont:

- Rozi te, gyere csak át, kikelt a sónk!

Na, csipdosgattak belőle, nyalogatják - hű, ugye állott szaga vót_ Csípte a nyelveket.

-Hű te, ilyen kicsi, oszt má milyen jól csíp! De jól jártok vele, sok sótok lesz.

Na biza várták, hogy majd a só fehéredik - nem fehéredett meg. Eljött a lagzi ideje. No ugye Sülde falujában kis házakat építettek, hát ugye a kis házra kis ajtót tettek. A menyasszony meg más falubúl hozták. No gyün elől a lakzis menet, nagy magos menyasszonyval, odaér: nem fér be az ajtón. Jaj, az örömanya elkezdett siránkozni:

- Szent Isten, íllyen csúfságot, mit szólnak nekünk a faluba, hogy a menyasszony nem fér be az ajtón!

Azt mondja a bíró nekik:

- Hát nincs más, emberek-asszonyok, a lábát el köll vágni a menyasszonnak, majd oszt befér az ajtón!

-Jaj, de- aszongya az ifjú -ha a lábát elvágjuk, hát akkor hogy megy be? - Hű, az ténleg nem jó!

Aszongya a házigazda:

-Nincs más, én veszem a baltát, kivágom az ajtót.

- Jaj, mán a lagzi napján nincsen poloska a tyúkra! - megint mondja a másik.

Hát azt mondja az egyik, a menyecske:

-Nincs más, le köll vágni a menyasszonynak a fejit!

- Jaj, mán a fejit mégse - mondja az örömanya -, hát nézzetek csak rá, hát a menyasszonynak a feje a legszebb!

Hát az ténleg nem jó. Ott tanakodnak, ott jajgatnak. Nagyapám nagyapja is meg vót híva a Lagziba, az oszt mán nem bírta hallgatni őket. Aszongya:

-Hát ide hallgassatok, hát hajoljon meg az a szép menyasszony, oszt majd befér az ajtón!

Hát úgy is történt. Meghajult a menyasszony, szépen befért az ajtón. Jaj, megvót a nagy öröm! Nagyapám nagyapját a főhelyre ültették. Itatták-etették.

- Igyon kend, egyék! De hogy hol született maga meg ez a nagy ész'? Hogy ilyen szépet, jót ki tudott tanálni!

Hát a bíró meg ül ottan hegyesen, olyan kényesen, egyszer kinéz az ablakon, aszongya:

- Hű, emberek, nagy baj van! Nézzetek csak ki, hogy a templomunkot hogy benyőtte a bodza meg a csipkebokor! Azt onnan ki költ húzni!

- Hát de hogy, bíró úr?

- Hát én mán kigondoltam: az asszonyok lagzi után hazamennek, fonják a kötelet éjjel-nappal! Az emberek meg addig vetnek.

Na, úgy is vót. Hazamentek az asszonyok, fontak kötelet. Mikor készen vót a nagy köteg, összedoboltatta a bíró az egész falu népit gyüjjenek össze! Összegyüttek, az a sok nép azt a nagy kötelet körültekerték a templomon, a tornyon, az egész falu belekapaszkodott, rángatták, a bíró meg vezényelt.

- Hó-rukk! Egyszerre!

Hát egyszer nagy csörrenés, elszakadt a kötet, rakásra estek. Jaj, alig bírtak fölkászmálódani. Na, mire fölkászmálódtak, ballagtak hazafelé, hát egyszer a bíró meglát egy nagy diófát, a sok dió húzta így az ágát egész a fődig.

Aszongya:

-Ide hallgassatok, emberek! Hát nem mehettek el a fa mellett, hát nézzetek csak erre a fára! Milyen szomjas. Ezt be köll húzni a patakba, oszt meg köll itatni!

No, belekapaszkodott az egész falu. De aszongya a bíró:

-Két ember menjen föl a fára! Meg jó megtolni! No, egyik aszondta:

- Én nekem a fejem szédül. A másik:

- Nekem a lábam fáj.

Senki nem akart fölmenni. Vót ott egy jó derék ember, aszongya:

- Majd fölmegyek én, bíró úr! Megtolom én azt a fát, mint annak a rendje! No, föl is ment a nagy ember a fára, a falu népe meg rángatta. Egyszer egy nagy reccsenés: a gally levágta az embernek a fejit, az ember leesett fej nélkül a fődre. Aszongya a bíró:

- Emberek, asszonyok, vót-e ennek az embernek feje, mikor ez fölment a fára?

Hát honnan tudjuk mink azt, bíró úr, hogy vót-e vagy nem vót'? - Hát senki nem tudta. Azt mondja a bíró:

-Menjetek, kérdezzétek meg a feleségit! Hát elmennek:

-Te Rózsi, vót-e az uradnak feje, mikor elment otthonrút?

-Hát honnan tudjam én azt, hogy vót-e vagy nem vót? Hagyjad, majd megnézem a kalapját!

Bemegy a házba, föltekint a fogasra:

-Halljátok, nem felém én azt a kalapot sehol! Csak lehetett neki feje akkor mikor elment itthonrúl, csak a fejín vitte el azt a kalapot.

No de hogy újra visszaértek, megtalálták bizony a fejet is, meg az embert is, eltemették. No de a bíró nem vesztette el a jókedvit. Azt mondja:

- Hát ide hallgassatok: nekünk, ennek a falunak, Sülde falujának elsőnek köll lenni a vármegyénél!

- De hogy, bíró úr?

- Úgy, hogy fölmegyek a Holdra.

-Jaj, bíró úr, hát az nagyon messze van!

-Dehogy van messze, nézzetek csak oda a hegy tetejire!

Hát akkor kelt fel a Hold, hát bizony közel vót a hegykő.

- Hát oda hordókot kiguringatni arra a nagy hegyre, oszt akkor én fölmegyek a hordó tetejire, rakjuk a hordót mindig följebb, mindig följebb, oszt a végín a Holdon leszek, oszt elsők leszünk a vármegyénél.

Na, úgy is vót. Másnap az egész falu tolta a hordókat ki a hegy tetejire. Rakták egymásra, a bíró meg mindig följebb. Mindig följebb. Na, elfogytak a hordók. Aszongya a bíró:

- Hát halljátok, emberek, hát adjatok még hordót!

- Há nincs mán, bíró úr, honnan?

- Hát nézzetek ott alulra, alattam azt a kettőt, az a kettő, arra mán semmi szükség nincsen!

Hát kivették a két hordót. a bíró lezuhant, nyakát törte. De ha akkor a bíró le nem esett vóna, most a mese is tovább tartott vóna.

Beppo és a léggömb

A kora tavaszi napsugár simogatta a zsenge zöldbe öltözött természetet. Minden gyerek szorgalmasan hajolt füzete fölé az iskolában, csak a nyolcéves Beppo álldogált magányosan egy dombon, és leste izgatottan az eget. Odafent mindössze egy parányi piros folt látszott. Miatta szökött meg Beppo az iskolából.

A piros léggömb egyre magasabbra emelkedett. Beppo húsz lírát áldozott érte. Mekkora összeg ez egy gyerek számára! És mégis megvette - csak úgy, hogy elszálljon?

Senkinek sem árulta el, mi a szándéka vele. Titokban írt egy levelet, és rákötötte a léggömb madzagjára. És amikor minden gyerek betódult a tantermekbe, ő kiosont, hogy a dombról útjára engedje a léggömböt. Remélte, hogy a szél nem tépi le róla az üzenetet.

„Édes Istenem - állt nagybetűkkel a papíron -, néhány hét múlva megszületik a kisöcsém. Mi hatan vagyunk gyerekek, és a szüleimnek kevés a pénze. A kicsinek Pedróval és velem kell majd aludnia, mert nincs elég ágyneműnk. Kérlek, édes Istenem, add, hogy szerezhessek öcsikének egy szalmazsákot meg ágyneműt! Lehet használt holmi is! Én az itáliai Arcoléban élek. A Te Sala Beppód."

A kisfiú így fogalmazta meg kérését, és remélte, hogy az, akinek a levelet szánta, el tudja majd olvasni. És amikor a parányi piros folt eltűnt a magasban, Beppo azzal a biztos érzéssel trappolt haza, hogy a jó Isten segíteni fog.

Az elkövetkező napok kínosan, lassan teltek Beppo számára. Izgatottan várakozott. De semmi sem történt. Mintha az ő kis piros léggömbje célt tévesztve eltűnt volna a végtelen messzeségben. Az egyetlen esemény közben csak az volt, hogy megbüntették a szökésért, és pótolnia kellett a mulasztást.

De akkor mégis történt valami. A negyedik napon azután, hogy fölengedte a léggömböt, Beppo már messziről meglátta a postás csomagszállító kocsiját a házuk előtt. Izgatottan robbant be a konyhába, ahol az egész családot együtt találta. Az asztal közepén állt a nagy csomag. A Sala család feje erősen vitatkozott a postással. Beppo a hangzavarból tisztán kivette apja basszusát.

-És te akarsz postás lenni, Antonio, amikor azt sem tudod megérteni, hogy

ez a csomag sehogyan sem lehet a miénk?

A postás képe vörös volt az indulattól.

-Te bolond! - kiáltotta -, hát nem tudsz olvasni? Sala! A Sala család részére! Ez áll rajta!

-Igen, ez a nevünk. De mi senkit sem ismerünk Rovigóban. Ajándékot pedig nem fogadok el, azt te is tudod! Vidd innen ezt a csomagot!

Az apa akkorát csapott az asztalra, hogy a két legkisebb Sala gyerek, akik addig vidáman mászkáltak a padlón, ijedtükben az asztal alá menekültek. Beppo nem bírta tovább.

-Nyissák már ki azt a csomagot! - kiáltotta magánkívül az izgalomtól. -

Akkor majd meglátjuk, hogy nekünk szánták-e vagy sem!

A lárma elült. Az apa sűrű szemöldöke alól sötét pillantást lövellt a merész fiúra, aki beleszólt a felnőttek dolgába, és gondolkodott egy darabig.

-No, legyen! - kiáltott végül a postásra. - Akkor, hallottad, nyisd ki!

Az egyenruhás férfi sietve oldotta ki a csomókat, és fejtette le a csomagról a

zsineget. Amikor felemelte a doboz tetejét, síri csend támadt a konyhában. Megigézetten nézték a dobozból előtűnő sok fehér holmit: pelenkákat, ágyneműt és aprócska gyerekholmit! Nem éppen a legújabbak, de épek és tiszták. Micsoda kincs ez a Sala család számára! A mama szeme könnytől ragyogott. Hát nem csoda történt, hogy a jó Isten éppen Rovigóban, Arcolétól csaknem száz kilométerre adott fel egy csomagot a Sala család számára?

Mialatt a csomag tartalma kézről kézre járt, Beppo csendesen kiosont a házból. Majd kicsordult a szíve az örömtől. A dombra sietett, ahonnan néhány napja szélnek eresztette a piros léggömböt, és hálát adott a jóságos Feladónak.

Barbara Irmgrund

“Egy építkezésen, amikor megszólalt a jelződuda, a mukások egy kupacba letelepedtek, hogy megebédeljenek. Sam minden alkalommal kinyitotta az ételhordóját és panaszkodni kezdett.

- Hogy a ménkű verje meg! Ez nem lehet igaz, már megint mogyoróvajas-lekváros kenyér. Utálom a mogyoróvajas-lekváros kenyeret!

Sam minden nap siránkozott a szendvicse miatt. Teltek a hetek, és a többi munkást már kezdte idegesíteni ez a nyafogás. Végül az egyik társa így szólt:

- Az ég szerelmére, Sam! Ha utálod a mogyoróvajat és a lekvárt, miért nem mondod meg az asszonynak, hogy valami mást készítsen?

- Milyen asszonynak? – felelte Sam. – Nincs feleségem, magam készítem a szendvicseimet.”

Mindannyian magunknak készítjük a szendvicseinket ebben az életben.”

(Dan Millman – A békés harcos útja)

A szív pillanatai...

-Hahó Ész...menjél aludni!

-De miért is,Szív?

-Mert most én akarok ébren lenni,nélküled!

-Talán szerelem?

A Szív elmosolyodik,és elkuncogja magát.Majd nemet int.

-Akkor?...kérdi az Ész.

-Akkor,akkor!.....Gondolod,hogy csak akkor nincs rád szükség,

ha a szerelem jön?

-Miért,nem így van?...csodálkozott az Ész.

-Bizony nem....hisz tudod vannak pillanatok,amikor minden ragyog,

tiszta,és nyugodt.Szerelem nélkül is.

-Mesélj!-kíváncsiskodott az Ész.

-Meséljek?....Látom ezt még nem tapasztaltad.Ó,hogyan is tehetted

volna,hiszen Te az Ész vagy - huncutkodott a Szív.

-Figyelj jól!Ezt a pillanatot - ami lehet percnyi,vagy tarthat órákig,

napokig,évekig - adhatja bármi:egy őszinte beszélgetés,egy pillantás,

egy simogatás,egy hívás,egy levél,egy szép táj,egy név,egy dallam,

egyszóval....ami a Szívet szólítja meg! Vagyis engem.

Az Ész hallgatott,majd megszólalt.

- Akkor ebből is kimaradok?

A Szív elmosolyodott,és így szólt.

- Igen,kimaradsz,hiszen a Te pillanataid máskor vannak!!!

"Utazom a busszal haza. A busz tele van, ezért nem tolakszom előre a jegykezelőig, inkább megkérek egy nőt, hogy bélyegeztesse le nekem a jegyet. De hogy szólítsam meg, tegezve vagy magázva? Az utolsó előtti megállónál nem szállt ki, vagyis végig utazik. Alaposabban megnézem, van nála egy üveg bor, vagyis biztosan férfihoz utazik. A bor nem éppen a legolcsóbb, vagyis a férfi jól néz ki. A falunkban két férfi van, aki jól néz ki: az én Férjem és a Szeretőm. A szeretőmhöz nem mehet, mivel oda én megyek most. Vagyis a férjemhez megy. A férjemnek két szeretője van - Katalin és Andrea. Katalin a napokban elutazott.

- Andrea, le tudnád pecsételtetni a jegyemet?

Andrea: "Ismerjük egymást?"

Egy Indián bölcs asszony amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs Indián asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az Indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az Indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.

-Gondolkoztam…

– szólalt meg. -Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.

Mosható, avagy az élet értelme

Egy plüssmaci ült a játékbolt egyik polcán, és nagyon magányos volt. Volt a jobb kezén egy "60 fokon mosható" cédula, azt hitte ez a neve. Mosható nagyon magányos volt, mert az összes játékot megvették mellőle, egyszer csak úgy gondolta elindul, hogy megtalálja az élet értelmét.

Először egy egérrel találkozott, megkérdezte tőle mi az élet értelme?

Az egér azt mondta:

Gyűjtögetni, hogy mindig tele legyen az éléskamra.

Ez Moshatónak nem tetszett.

Másodszor egy macskával találkozott:

Az az élet értelme, hogy dörgölőzzünk mindig a megfelelő lábhoz, így érjük el, hogy legyen jó meleg szobánk, és ennivalónk. Moshatónak ez sem tetszett.

Harmadszor egy kutyával találkozott:

Szolgálni kell a gazdánkat.

Valahogy ez sem volt neki az igazi.

Negyedszer egy elefántot kérdezett:

Az az élet értelme, hogy az élet értelméről gondolkodjunk.

Ezzel sem tudott azonosulni.

Több állatot is megkérdezett, de egyik válasszal sem elégedett meg. Szegény nagyon elfáradt és elkeseredett. Leült egy kilométerkőre fáradtan és nagyon szomorúan. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögött, de már ez sem érdekelte. Egy kislány sétált arra, aki észrevette.

- Nahát egy plüssmackó!

A kislány felkapta, és magához ölelte. Mosható hallotta a kislány szívének a dobogását, és akkor már tudta, hogy megtalálta az élet értelmét.

Az életben az a legfontosabb, hogy tartozzunk valahová, valakihez, szeressünk és szeretve legyünk.

A kislány hazavitte Moshatót, aki nagyon sokáig volt ott a szobájában, akivel nagyon sokat játszott, és sok örömet okoztak egymásnak.

Geryson! Mond azt hogy még nem volt!

Joe, a farmer eldöntötte, hogy a balesetből eredő sérulései elég komolyak ahhoz, hogy az azt okozó kamion tulajdonosát bíróság elé állítsa. A bíróság előtt a társaság rendkívül jó megjelenésű ügyvédje megkérdezte Joe-t:

- Nem azt mondta a baleset helyszínén, hogy 'jól érzem magam!'

Joe farmer kis gondolkodás után így válaszolt:

- Nos, elmondom mi történt. Épp miután felraktam Bessie-t, a kedvenc öszvéremet...

- Nem kérdeztem részleteket - vágott közbe az ügyvéd.

- Csak válaszoljon pontosan a kérdésre! Mondta azt a baleset helyszínén, hogy 'jól érzem magam'?

Joe azt mondta:

- Nos épp miután felraktam Bessie-t a platóra és elindultam az úton...

Az ügyvéd újra félbeszakította és azt mondta:

- Bíró úr, azt a tényt szeretném bizonyítani, hogy a baleset helyszínén ez az ember azt mondta az országúti járőrnek, hogy jól van.

Most pár héttel a baleset után perbe akarja fogni a kliensemet. Az a véleményem, hogy ez az ember csaló. Kérem, hogy közölje vele, egyszerűen válaszolja meg a kérdést!

De már a bírót is kezdte érdekelni Joe története, ezért azt mondta az ügyvédnek:

- Szeretném hallani, amit mondani akar.

Joe megköszönte a lehetőséget és folytatta:

- Nos, ahogy mondtam, éppen feltettem Bessie-t a kedvenc szamaramat az utánfutóra és elindultam az úton, amikor az a nagy pótkocsis teherautó átszáguldott a stop táblán és jobb oldalról eltalálta a kocsimat. Én az egyik árokba zuhantam, Bessie a másikba. Rendkívüli fájdalmaim voltak, nem tudtam megmozdulni. De hallottam Bessie-t nyögni és sóhajtozni. Hallva a nyögéseket, tudtam, hogy rendkívul rossz állapotban van. Röviddel a baleset után megérkezett a járőr, ő is hallotta nyögni szegény Bessie-t, ezért átment hozzá, és megvizsgálta. Ezután elővette a fegyverét, felhúzta és homlokon lőtte Bessie-t. Azután átjött az én oldalamra, fegyverrel a kezében és azt mondta:

- A szamara olyan rossz állapotban volt, hogy le kellett lőnöm. Ön hogy érzi magát?

Mi a tanulság? Csak óvatosan a rend-őrével!

Az egér és az egérfogó - felnőtteknek ...

Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint

egy csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van

benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"!

A tyúk ránéz, és azt mondja:

- Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem.

Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt

mondja:

- Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.

Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát:

- Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó!

Az egér lehajtott fejjel tér haza. Még azon az éjszakán a házban

nagy zajjal lecsapódott az egérfogó.

A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A

sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és

az állat megmarta a lábát.

A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték,

de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest

készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a

barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót

vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony

meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott,

hogy legyen elég ennivaló a halotti toron.

Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.

Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy

ez téged nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton

haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az

élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala...

Megfontolandó szavak az öregségről

Egy nap, egy fiatal barátnőm azt kérdezte tőlem, milyen érzés öregedni?

Meghökkentem kérdésén, mert én sosem gondoltam arra, hogy én öreg lennék. Az ifjú hölgy, látván reakciómat, rögtön zavarba jött, de megmagyaráztam neki, hogy számomra ez egy érdekes kérdés, elgondolkodom rajta és majd később válaszolok neki.

Végül is úgy döntöttem, hogy az öregség egy ajándék.

Tulajdonképpen életemben most lehetek először az, aki mindig is szerettem volna lenni. . Persze, nem a testem! Időnként én is kétségbeesem a ráncaim, a táskás szemem, a megereszkedett fenekem miatt. És gyakran meghökkenek azon az öreg nőn, aki visszanéz rám a tükörből /aki pont úgy néz ki, mint az anyám/, de nem sokáig gyötrődöm ezek felett.

Sosem cserélném el az én nagyszerű életemet, a szerető családomat, az én csodálatos barátaimat a kevésbé ősz hajért vagy egy feszes hasért. Ahogy korosodtam, egyre kedvesebb lettem a magam számára és kevésbé kritikus magammal szemben. A saját barátommá váltam. Nem tolom le magam, ha több süteményt eszem a kelleténél, vagy nem vetem be az ágyat, vagy megveszem azt a virágtartót az erkélyre, amire semmi szükség nincs, de jól néz ki. Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezkedjek, hogy rendetlen legyek, hogy extravagáns legyek.

Annyiszor megéltem, hogy legkedvesebb barátaim idő előtt elmennek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával.

Ki törődik azzal, hogy hajnali 4 –ig olvasok, vagy játszom a computeren?

Táncolhatok a régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem és sírhatok a régi szerelem emlékén…..és meg is teszem.

Sétálok a vízparton egy olyan fürdőruhában, amiben kidomborodnak a testrészeim, és önfeledten vetem bele magam a hullámokba, ha jól esik, és nem törődöm a motorcsónakokból rám vetett sajnálkozó pillantásokkal.

Ők is lesznek öregek.

Tudom, persze, azt is, hogy időnként feledékeny vagyok. És hát van is néha mit, elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra emlékszem.

Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne tört volna meg, amikor elveszítesz valakit, akit szerettél, amikor egy gyerek szenved, vagy elüti a cicádat egy autó? De a megtört szív az, ami erőt ad és megértést és részvétet kelt. Egy olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog örömöt érezni a tökéletlenség felett.

Én nagyon boldog vagyok, hogy elég soká éltem ahhoz, hogy megőszülhessek, hogy a fiatalos nevetésem mély ráncokat mart az arcomra. Oly sokan vannak, akik soha nem nevettek és oly sokan, akik nem érték meg, hogy ősz hajszálaik legyenek.

Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb pozitív lenni. Egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások. . Én nem teszek fel magamnak se kérdéseket. Ráadásul fenntartom magamnak a jogot, hogy ne legyen igazam.

Nos, válaszolva ifjú barátnőm kérdésére, elmondhatom, hogy nem bánom, hogy öregszem. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi lett volna ha… vagy azon izgassam magam, mi lesz majd. És minden áldott nap eszem édességet /már ha kedvem van hozzá/

Mindig mosolyogj és a szívből fakadó igaz barátságokra nagyon vigyázz!

A sánta kiskutya

<center>"Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született. Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó.

Egyik nap jött egy kisfiú.

- Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket?

- Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket -válaszolta a tenyésztő.

Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak. Teli voltak élettel, vidámsággal, csak úgy süvített a kis fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást.

De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból.

Szegényke nem tudott úgy futni, mint a többi kölyök, mert sántán született.

Ahogy a kisfiú meglátta ezt a kiskutyát, felcsillant a szeme és így kiáltott:

- Őt kérem!

- Ó, aranyos tőled, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehézkesen fog veled játszani. Hallgass rám, jobb ha inkább nem őt választod - reagált rá a tenyésztő.

Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágszárát, és felhúzta a combjáig.

A tenyésztő döbbenten látta, hogy lábprotézisa van. Szóhoz sem jutott.

- Bácsi kérem, hadd vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem! - fakadt ki magából a kisfiú.

Végül a tenyésztő megfogta a sánta kiskutyát és a kisfiú kezébe tette.

- Mennyit kell fizetnem, bácsi? - kérdezte kíváncsian a kisfiú.

- Neked adom ingyen! Ugyanis a szeretetért nem lehet pénzt kérni, és megvásárolni sem, légy vele boldog!

(ismeretlen)

Ajándék mosoly karácsonyra

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy 10 éves kislány, aki két

testvérével, apukájával és anyukájával élt együtt, egy nagyon boldog,

nagycsaládban.

Egy szép, hóeséses téli estén együtt ülték körül a nagy ebédlőasztalt, hogy

közös erővel levelet írjanak a közelgő Jézuskának.

A kislány szomorúan ült a papír felett, miközben testvére játékok nevének

százait vetette a fehér lapra. A kislány szomorkás arcára édesanyja is

felfigyelt, aki megkérdezte a csöppséget, miért nem írt még egyetlen sort

sem.

A kislány válasz helyett a könnyeivel küszködött, de azért nagy nehezen

elárulta, hogy azért pityereg, mert ő egy nagyon nagy dolgot szeretne kérni

karácsonyra. Egy olyat, amit még talán a Jézuska sem teljesíthet. Anyukája

megnyugtatta a pityergő kislányt és elmesélte neki, hogy egyetlen egy olyan

személy létezik a világon, aki a Földön élő összes gyermek kívánságát

teljesíteni tudja. Ez pedig pont az a személy, akinek a levelet kellene

írnia.

A gyermek, miután kissé megnyugodott, a következő betűket kanyarította a

papírra:

Kedves Jézuska!

Én most először írok levelet neked, mert anyukám azt mondta, hogy te minden

kívánságomat teljesíteni tudod.

Én egy nagy ajándékot szeretnék kérni tőled. Nagyon szeretem a nagypapámat,

aki nagyon nagy beteg, és már a doktor bácsik sem tudják meggyógyítani.

Amióta beteg, már nem játszik velünk és mosolyogni sem mosolyog. Én azt

szeretném karácsonyra, hogy a nagypapa legalább még egyszer rám mosolyogjon.

Teltek múltak a hetek és elérkezett a szenteste. Mindnyájan együtt állták

körül a karácsonyfát, a nagypapa pedig a karosszékében ülve, éppen hogy csak

látta a karácsonyi gyertyák lobogó fényét. Érzéseit kimondani, a tüdejében

elhatalmasodó daganatoktól már nem tudta.

A rengeteg játék, ruhanemű és csokoládé mellett, persze a nagypapának is

jutott egy masnival átkötött kis doboz. Az egész család odagyűlt a fotelja

mellé és mindenki kíváncsian várta, őt vajon mivel lepte meg a Jézuska.

A nagypapi kinyitotta a dobozt, amelyben egy boríték volt. Mindenki

türelmetlenül várta, mit tartalmaz a borítékba rejtett papír.

A következő sorokat kezdte felolvasni a nagymama:

Kedves Jézuska!

Én most először írok levelet neked, mert anyukám azt mondta, hogy te minden

kívánságomat teljesíteni tudod…

A kislány egyből megismerte a Jézuskának írt levelét. Felnézett a

nagypapára, aki most őt nézte, szájának szegletében egy apró piciny

mosollyal. Ez volt a nagypapa életének utolsó mosolya, ami csak a kislánynak

szólt.

Ez a kislány, azóta minden évben levelet ír a Jézuskának, mert ő már tudja,

hogy az igazán fontos kívánságok az év legfontosabb napján valóra válnak.

Súgd meg

Egy négyéves, érzékeny, minden idegszálával figyelő, gazdagon fantáziáló

kislányról, Liliről mesélt az édesanyja. Azon a nyáron kisöccse született,

Dani. Amikor hazahozták a kórházból, Lili azt kérte, először hadd beszéljen

vele ő. Kettesben.

Bevitték az ötnapos Danit a szobába, letették egy öblös fotelbe. Ekkor Lili

odament hozzá, körbenézett, hogy valóban egyedül vannak-e, a füléhez hajolt

és ezt mondta:

- Súgd meg nekem, milyen a Jóisten . Elfelejtettem .

A negyed dolláros

Néhány évvel ezelőtt egy lelkész Houstonból, Texasba költözött. Néhány héttel az érkezése után, egy alkalommal a belvárosba kellett mennie. Amikor a buszon leült észrevette, hogy a sofőr negyed dollárral többet adott vissza.

Elkezdett gondolkodni, hogy mit tegyen, és arra az elhatározásra jutott, hogy visszaadja a pénzt. Hiszen bűn lenne megtartani. Aztán egy másik gondolat fogant meg fejében: "Óh, felejtsd már el, hiszen ez csak negyed dollár. Ki törődik egy ilyen kis összeggel? A buszvállalat amúgy is túl sokat kér az utazásért, nem fog nekik hiányozni ez a kicsi összeg. Fogadd el, mint Isten ajándékát és maradj csöndben."

Mikor a megállóba értek, ahol a lelkésznek le kellett szállnia, egy pillanatra megállt az ajtóban, majd a negyed dollárt a buszvezető felé nyújtotta, és azt mondta: "Tessék, egy kicsit többet adott vissza."

A sofőr rámosolygott és azt mondta: "Köszönöm! Maga a városi, új lelkész, ugye? Mostanában gondolkodtam azon, hogy el kellene járnom valahova gyülekezetbe, és meg akartam nézni, hogy mit tesz, ha rosszul adok vissza."

Amikor a lelkész leszállt a buszról, a legközelebbi villanypóznához botorkált, és bele kapaszkodva csak annyit tudott mondani: "Ó, Istenem, majdnem eladtam a Fiadat egy negyeddollárosért."

/ismeretlen szerző/

Mese az "igaz" szeretetről

- Mi az, hogy igazi? - Kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, Amikor egymás mellett feküdtek a Hintaszék alatt. - Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú? - Az, hogy igazi, az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - Felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy igazi vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igaz. - Nem fáj az? - Kérdezte Bársony-nyuszi. - Néha fáj. - Mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. -- De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj. - Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint Amikor felhúznak? Vagy apránként? - Nem hirtelen történik. - Mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soka tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd elkopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden ízületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb Azok szemében, akik úgyse értenek semmit.

Az asszony és a madár

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

DE egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni ? És megijedt.

Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni.

És egyedül érezte magát.

És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett.

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: "-Neked aztán mindened megvan" De szép lassan különös átalakuláson ment át: most hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nőt már nem érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.

Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. DE nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.

Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elveszítette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "-Miért jöttél?" - kérdezte a halált.

"-Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" felelte a halál. "-Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."

A halál sem választ szét

Egy férfi és két kisfiú állt a sírhalom mellett. Fekete kabátjukba néha bele-belekapott a fagyos téli szél. Arcukat rég pirosra csípte igaz nem sokat törődtek vele. Álltak a kis földhalom mellett, nézték a koszorúkat, könnyük szinte már akkor megfagyott, mikor kibuggyant szemükből. Nehezen indultak hazafele, pedig az apa már kétszer is felsóhajtott, hogy menni kellene, mert megfáznak. De aztán mintha lábuk a földbe gyökeredzett volna, egyikük sem fordult el a halomtól mely elválasztotta őket a szeretett nőtől. A férfi szemei előtt képek peregetek le. Emlékezett mennyire remegett a lába, mikor megkérte Melinda kezét. A nő kipirult arccal mondott igent és bár sokan ellenük voltak, próbálták eltéríteni őket a házasságtól, mondván fiatalok és rövid ideje ismerik egymást. Mégsem állíthatta meg őket senki. Mennyire boldogok voltak! A férfi néhány faluval odébb egy gyárban dolgozott, felesége pedig a falu óvodájában, mint dadus. Szép életük akkor vált még szebbé, mikor egy nap Melinda izgatottan fogadta hazaérkező férjét. - Péter. De jó, hogy itt vagy, már azon gondolkodtam eléd megyek a buszmegállóba. Annyira boldog vagyok, olyan nagyon- nagyon. Minden olyan csodálatos. – A férfi átölelte, érezte zakatoló szíve lüktetését, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Melindának gyenge volt a szíve, aggódott, hogy túlságosan felizgatja magát. Így csitítóan megsimogatta a hátát és az asszony szemébe nézve megkérdezte. - Mi történt kedvesem? – Melinda felnevetett. Annyira boldog volt és Péter ismét rácsodálkozott, hogy mennyire szép mikor nevet. Egyáltalán, minden annyira szép rajta. Tökéletes, úgy ahogy van és ez a tökéletes nő, egy olyan egyszerű szürke férfit választott magának társat, mint ő. - Már egy hete rosszullétek gyötörtek reggelente. – Látva, hogy férje szólásra nyitja száját, fejét rázva tette ujját ajkaira. – Nem, még ne szólj semmit. Nem akartam beszélni róla. Ma úgy döntöttem veszek egy tesztet a patikába, tudod hátha és nézd csak. – Péter elkerekedő szemekkel meredte egy rövid ideig az orra alá tolt terhességi tesztre, aztán elmosolyodott, először tétován, majd egyre szélesebb vigyor ült ki arcára. Melinda nevetve bólintott. - Igen! Babánk lesz, először el sem akartam hinni, hisz már két éve hiába próbálkoztunk és nézd, újra megemelte a tesztet, majd férje nyakába ugrott. – Péter felkapta, megpörgette a levegőben, majd a konyhába sietett vele és leültette az asztal mellé. - Ne izgasd fel magad, még bajotok lesz. Mától még jobban oda kell figyelnem rád. Istenem, de boldoggá tettél! - Apa! Apa! – A férfi ijedten rezzent össze. Annyira belemerült emlékeibe, hogy a váratlan visszazökkenés a szörnyű jelenbe, arculcsapásként érte. Néhány másodpercig csak nézte nagyobbik fia zöld szemeit, melyet anyjától örökölt. Mintha Melinda tekintete fúródott volna az ő tekintetébe. Ám, ahogy a könnycseppek végiggördültek a kicsi arcán feleszmélt. - Fiúk menjünk. Mennünk kell, mert tényleg megfáztok. – Felkapta a kicsit, aki sikítva a sírhalom felé nyúlt. - Apa, apa! Vigyük haza anyát is. – Péter összeszoruló szívvel ölelte még jobban magához, a kicsi testet. - Most nem lehet. Anya ezután itt fog lakni kincsem, de majd kijövünk és meglátogatjuk, hogy érezze nincs egyedül. – A nyugtatgatás nem igazán hatott egyik gyerekre sem. Sőt saját lelke is háborgott, ahogy hátat fordított a földhalomnak, ami alatt a hideg mélyben ott feküdt szeretett felesége, még mindig fiatal szépségben. Nagyobbik fia kezét megfogva elindultak a temető kijárata felé közben mindegyikük arcán könnyek gördültek végig, melyek az állukig már nem jutottak, mert a fagyos téli szél ráfagyasztotta arcukra. Péter magában azért imádkozott, hogy képes legyen erős lenni. Erős a gyerekek miatt, ha már másért nem is sikerül.

Hálás vagyok

A kedvesemért, aki panaszkodik a vacsorára, mert így az estét velem tölti, és nem valaki mással...

Az adókért, amelyeket ki kell fizessek,mert azt jelenti, hogy alkalmazott vagyok/van munkahelyem...

A takarításért egy buli után, mert azt jelenti, hogy Barátaimmal tölthettem egy estét...

A ruhákért, amelyek egy kicsit szűkek, mert van elég ennivalóm...

Az árnyékomért, mert kint lehetek a napfényben.

Hogy nyírhatom a füvet, pucolhatom az ablakot, javíthatom a csatornát, mert azt jelenti, hogy van házam...

A parkoló helyért a parkoló legmesszibb pontján, mert ez azt jelenti, hogy tudok járni és még autóm is van...

A nagy fűtés számláért, mert ez azt jelenti, hogy melegben voltam...

Hogy a templomban mögöttem ülő hölgy hamisan énekel, mert azt jelenti, hogy hallok....

A mosni- meg vasalnivalóért, mert azt jelenti, hogy van ruhám...

Az esti fáradtságért és izomlázért, mert azt jelenti, hogy tudtam keményen dolgozni...

Hogy meghallom hajnalban az óra csengetését, mert azt jelenti, hogy élek...

És végül a sok hülye e-mailért, amit kapok, mert azt jelenti, hogy van sok barátom, akik szeretnek engem és gondolnak rám.:-)

Hihetetlen

Élt egyszer egy ember,akinek...

...akinek az volt a neve,hogy Hihetelen.

Igazán kedves asszony volt a felesége,és nagy boldogságban éltek együtt.

Egy nap Hihetetlen annyira beteg lett,hogy érezte,meg fog hallni.

Odahivta hát a feleségét,és azt mondta neki.

-Drágám,végigszenvedtem egy egész életet ezzel az idióta névvel.Most ,hogy meghalok,kérlek,igérj meg nekem egy dolgot-hogy nem véseted a nevem a sirkövemre.

Irhatsz rá egy mondást,kiragaszthatsz egy képet vagy bármit,de a nevemet ne.

Nem akarom magammal vinni az örökkévalóságba.

A feleség beleegyezett.

Amkor a férj meghalt,a következöket vésette a sirköre:"Itt nyugszik egy hüséges férj,aki sohasem csalta meg a feleségét"

Az emberek pedig akik elhaladtak a sir mellett,és elolvasták a feliratot,egytöl egyik igy szóltak

*****:EZ HIHETETLEN*****

Kis herceg

…Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

- Ó! – mondta a róka. – Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás. – mondat a kis herceg. – Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz. – mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! – mondta a kis herceg.

- Igaz, igaz. – mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem – mondat a róka. – A búza színe miatt. – Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát raktam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.

- Isten veled. – mondta.

- Isten veled. – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél… az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

Kalitka

Volt egyszer egy George Thomas nevű ember, aki lelkészként szolgált egy kis New England állambeli városkában. Az egyik Húsvét alkalmával történt, hogy vasárnap egy nagy, üres és rozsdás kalitkával ment fel a szószékhez. Az emberek felhúzták a szemöldöküket ahogy Thomas testvér beszélni kezdett.

-Tegnap ahogy a városban sétáltam megláttam egy kisfiút, amint közeledik egy kalitkát lóbálva a kezében. A kalitka aljában három kis mezei madárka csücsült dideregve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiúcskát és megkérdeztem,

-Hát neked mid van, fiam?

-Csak néhány öreg madaram - jött a válasz.

- Mit fogsz velük csinálni? - kérdeztem. Hazaviszem őket, és szórakozni fogok velük - válaszolta. Incselkedni fogok velük, kihúzom a tollaikat, hogy így elkezdjenek egymással verekedni. Nagyon jól fogok szórakozni.

-De előbb-utóbb beleunsz majd a madaraidba. Utána mit csinálsz majd?

- Hát szerzek valami macskát, - válaszolta a fiú. - Ők úgyis szeretik a madarakat, majd odaadom nekik.

A lelkész csöndben volt egy pillanatig.

- Mennyit kérsz azokért a madarakért, fiam?-Tessék??!!! Miért? Uram, önnek nem kellenek ezek a madarak. Hiszen csak egyszerű mezei madarak. Nem énekelnek. Még csak nem is szépek!

- Mennyi?- kérdezte a lelkész újból.

A fiúcska ránézett a lelkészre, mintha azt akarná mondani, hogy nem normális, majd rávágta: -10 dollár.

A lelkész benyúlt a zsebébe, kivett belőle egy 10 dolláros bankjegyet, majd beletette a fiú kezébe. A fiú egy pillanat múlva már el is tűnt. A lelkész felvette a kalitkát és óvatosan elvitte az utcácska végébe, ahol egy kis füves rész volt egy fával. Letette a ketrecet, kinyitotta az ajtaját, és gyöngéden kocogtatva a rácsokat, rávette a madarakat, hogy kijöjjenek, szabaddá téve ezzel őket. Nos, ez megmagyarázta a szószékre felvitt üres kalitkát, de aztán a pásztor tovább folytatta történetet. Egy nap Sátán és Jézus beszélgettek. A Sátán pont az Éden kertjéből jött, és büszkén, dölyfösen pöffeszkedett. Igen, uram, megszereztem az összes embert ott lent. Felállítottam egy csapdát, olyan csalit használtam, amiről tudtam, hogy nem fognak tudni ellenállni. És mindet megfogtam!

-Mit fogsz velük csinálni? - kérdezte Jézus. Sátán így válaszolt: -Oh, szórakozni fogok velük. Megtanítom, hogy hogyan házasodjanak össze, és hogyan váljanak el egymástól; hogyan gyűlöljék és bántsák egymást; hogyan igyanak, cigarettázzanak és átkozódjanak. Megtanítom nekik, hogy hogyan kell fegyvereket gyártani és bombákat, és hogyan kell ölni. Nagyon jól fogok szórakozni!

- És mit csinálsz velük, ha már kész vannak? - kérdezte Jézus.

- Ó, hát megölöm őket. - büszkélkedett Sátán. -Mennyit akarsz értük? - kérdezte Jézus.

-Ó, neked nem kellenek ezek az emberek. Teljesen értéktelenek. Ha megveszed is őket, gyűlölni fognak. Leköpnek, átkoznak és megölnek majd. Neked igazából nem kellenek ezek az emberek!

-Mennyi? - kérdezte Jézus megint.

Sátán gúnyosan Jézusra mosolygott és így szólt: -A véred, az összes könnyed és az egész életed. Jézus így szólt: -MEGEGYEZTÜNK! Aztán kifizette az árat... A pásztor felemelte a kalitkát, kinyitotta a szószék ajtaját és lejött a pulpitusról. Kedves Barátunk, mi is szabadok vagyunk!!!

Köszönöm!

Érdekesek !:-)

KAPNI, ELVENNI

A bölcselő, miközben a boltban vásárolt, politikus ismerősével találkozott. Utóbbi felháborodottan mesélte: mennyi mindennel vádolják, pedig mindenét, amije csak van, hazától kapta! Ő azután sohasem hagyta el az arany középutat, mert elítéli a szélsőségeket!

A bölcselő mosolygott, majd pedig megjegyezte:

- Hát te azután nem futsz a szomszédba egy kis csacsicsalamádéért! Amit szereztél, azt a hazától nem kaptad, hanem elvetted. A te arany középutad pedig igencsak fent volt, van, míg a mienké itt, lent. A két arany középút között azért van egy kis különbség!

A politikus nem vette szívére a dolgot, mivel nem is szokta ezt tenni a dolgokkal, hanem, ha értékesek, zsebrevágni azokat, ha értéktelenek, akkor pedig otthagyni. Elnevette magát:

- Hát, látod, én nem felejtettem ám el a mondást, amit az iskolában tanultunk: "Szemesnek áll a világ, vaknak alamizsna"!

- Így igaz, - bólintott a bölcselő - kis módosítással. Szemesnek áll, sőt, fekszik a világ, amíg a világ vak, és beéri alamizsnával!