Rövid történetek (beszélgetős fórum)

A tökéletes üveggolyó

Volt egyszer egy tökéletes üveggolyó, sem egy repedés sem egy kisebb hiány, horpadás nem volt rajta, gyönyörű gömbölyű volt, állandóan fényes..Vigyázott is magára nagyon, nehogy valami baja essen, állandóan tisztán tartotta magát és fényesen, de mégsem volt boldog! Nem volt barátja, pedig a tökéletességét, még azzal is fokozta, hogy minden üveggolyónak segített, ahol és ahogyan csak tudott! Kedves volt hozzájuk, ha valami hiányzott nekik: akár a sajátját is odaadta és mégis, hiába iparkodott csak nem akart senki barátkozni vele! Sokszor bánatosan nézte a többi üveggolyót amint vidáman, néha - néha egymásnak koccanva, nagyokat kacagva csilingelésükkel egymással játszadoztak, egyik másik, még a sárba is bele - bele gurult, nem törödött azzal hogy elveszíti a fényét..Ilyenkor ő készségesen szaladt oda lemosni, szárazra törölni, hogy visszanyerja a másik a

csillogását, de alig kapott érte mást, mint egy odavetett köszönömöt és a másik üveggolyó nem maradt vele barátkozni,játszani, hanem gyorsan visszagurult a többiekhez és a következő pillanatban már nem is ragyogott olyan szépen... Sehogy nem tudta ezt megérteni a tökéletes üveggolyó, így hát, nagy elhatározásra jutott : otthagyta szép és tiszta golyófészkét és elgurult egy bölcs emberhez! "Nocsak - nocsak, hát Te mit keresel itt?" kérdezte Tőle az Ember. --"szeretném ha válaszolnál nekem,miért nem szeret engem a többi üveggolyó? Tisztelnek, becsülnek, de nem szeretnek, nincs egy igazán jó barátom, pedig mindent megpróbálok, hogy legyen, legalább egy.. ! " Nézte -nézte az ember a tökéletes üveggolyót aki ilyen hosszú út megtétele után is tökéletes volt,sehol egy karcolás, sehol egy horpadás és gyönyörűen csillogott a tisztaságtól. --"Tudod, kedves üveggolyó, elárulom Neked a titkot: túl tökéletes vagy!" --"És az miért baj? Hiszen..ez szerintem így a helyes!"----"Hogy miért? Hát azért, mert, rajtad kivül, nagyon kevés ilyen tökéletes üveggolyó van! A legtöbb üveggolyónak van valami hibája, vagy repedt egy

kicsit, vagy horpadt egy helyen, vagy sárba gurul néha és olyankor nem tud annyira csillogni, de nem törődik vele, mert tudja, hogy bármilyen is, Ő mégis egy üveggolyó! Mégha nem is tökéletes..DE!..Ha Téged meglát, meglátja a tökéletességed a szépséget és ezzel az eszébe juttatod, hogy Ő nem tökéletes, pedig egyik - másik iparkodik rá, hogy Ő is az legyen, csakhogy ők olyanok és bármit tesznek amitől elvesztik az eredeti formájukat, nem érzik magukat jól, azt érzik, hogy egy másik üveggolyó van ott helyettük, eltünik a vidámságuk, eltünik a természetességük, csak feszelegnek, még végűl is inkább úgy döntenek, hogy nem baj, ha nem tökéletesek, de van barátjuk, hiszen a barátjuk sem tökéletes, de Ők így szerették meg egymást és eszükbe sem jut amiatt szomorkodni, hogy nem tökéletesek..! " Az üveggolyó sokáig hallgatott, legbelűl nagyon szomorú lett, hiszen arra gondolt, hogy ahogyan a többi üveggolyó nem tehet arról, hogy nem tökéletes, Ő sem tehet arról, hogy őt meg tökéletesre formálták. Ő így érzi jól magát, mint ahogy a többiek meg úgy..Megköszönte az embernek a választ és kigurult az ajtón, miközben nedvesen csillogott, mintha ...sírna...

Köszönöm Kedves Manó ! ☺♥

Vittem! :-)

-Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk

nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres

hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt

írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és

mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a

kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik

nevetett. "Tényleg?" - hallatszott a suttogás... "Nem is tudtam, hogy én

valakinek is jelentek valamit!" - és "Nem tudtam, hogy a többiek ennyire

kedvelnek" - szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a

diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is

törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak

magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Irakban, és a tanárnő elment a

tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik

után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a

koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett

oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő

katona megszólította: "Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?" Ő igent

bólintott. Erre a fiú azt mondta: "Mark nagyon gyakran beszélt magáról."

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott

voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.

"Valamit szeretnénk mutatni" - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a

zsebéből. "Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg

fogja ismerni." A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet

nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A

tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt

azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az

osztálytársak írtak Markról.

"Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az

osztálynak" - mondta Mark anyja. "Amint látja, Mark nagyon megbecsülte."

A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott

és azt mondta: "Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső

fiókjában őrzöm."

Chuck felesége pedig így szólt: "Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be

az esküvői albumba." "Az enyém is megvan még" - mondta Marily. "A naplómban

tartom". Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és

megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.

"Mindig magamnál hordom" - mondta Vicki, és hozzátette: "Meg vagyok

győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát."

*

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy

minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.

Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és

akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani,

amíg nem késő.

Azt kapjuk,amit adunk

Erre-arra kóborolva, egy nagy kutya eljutott egy terembe, melynek minden fala óriási tükrökből volt. Így hát egyszerre, nagy kutyákkal körülvéve találta magát. Feldühödött, elkezdte fogát csikorgatni, morgott.

Természetesen, a tükrökben lévő kutyák is ugyanezt tették, kimutatva félelmetes agyaraikat.

Kutyánk, elkezdett körbe forogni, hogy védekezzen a támadói ellen, majd ezután dühösen ugatni kezdett és rávetette magát, egyik feltételezett ellenségére.

A tükörrel való erős ütközés következtében, véresen és élettelenül a földre zuhant.

Ha barátságosan csóválni kezdte volna a farkát, akkor az összes tükörben lévő kutya ugyanígy válaszolt volna neki.

És így, találkozásuk ünnep lett volna!!!

A KÁVÉSZEMEK TÖRTÉNETE

Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tûnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.

Édesapja szakács volt. Kézenfogta õt és elvitte a munkahelyére.

Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett bennük a víz, az egyikbe sárgarépát, a másik fazékba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Miközben fõttek ezek a dolgok a fazekakban, egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára.

A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével, apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe.

Ezután megkérdezte lányától: -Kedvesem, mit látsz itt?

-Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta õ.

Ekkor arra biztatta, hogy tapinsta meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte õt, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedûbõl, majd megkérdezte:

-Mit jelentenek mindezek, apám?

Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.

Csakhogy mindhárom elem különbözõképpen reagált erre:

A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.

A tojások erõsen megkeményedtek.

Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.

Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.

Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?

Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?

A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?

Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.

Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.

Tanulság:

Ne hagyd magad legyõzni! Emelkedj sorsod fölé és az élet kegyetlenségei csupán megfelelõ alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd "édes kávé zamatodat", mely sajátod, amit kizárólag csak te sugározhatsz.

Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!

- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.

- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.

Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.

.

.

Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT! Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha...

.

.

Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:

- Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal - lelkesedett.

.

.

Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta. Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig. Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben, a belsejükben rejtőző érték. Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól. Mondd, mit jelenthet?

.

.

- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom! Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága. Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél. Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját, a szeretet rubinszínű áldozatosságát...

.

Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen LÁTTAD, mi rejlik bennük!

A farkas és a rózsa

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszercsak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.

A farkas vette észre először. " Milyen szép ! " - gondolta - " Milyen kecses ! " Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség !

- Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ?

" Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.

- Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.

- Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.

A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? "

- Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki !

Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.

- Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !

- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani !

A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták.

A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.

Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.

- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ...

Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.

Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében : életében először, sírni kezdett.

Ügyvéd vs paraszt bácsi

Egy ügyvéd elmegy kacsára vadászni. Lő is egyet, de a kacsa beesik egy elkerített birtokra. A birtok tulajdonosa, egy öreg paraszt éppen ott kapálgat.

- Uram, legyen szíves, adja már ide azt a kacsát! - kéri az ügyvéd.

- Dehogy adom, az én földemre esett, tehát az enyém! - mondja az öreg.

- Nana! Én egy ügyvéd vagyok, velem ne szórakozzon! Ha nem adja ide, akkor úgy beperelem, hogy mindenét elveszti! -fenyegetőzik az ügyvéd.

- Várjon csak! Itt, vidéken a vitás ügyeket a "három rúgás törvénye" szerint rendezzük. Hajlandó alávetni magát?

- Az mit jelent?

- Én kezdem. Maga megfordul, én meg háromszor jó fenékbe rúgom. Ha bírja, akkor cserélünk, és maga jön. Annál az igazság, aki tovább bírja. Az ügyvéd végigméri az öreget, és azt gondolja: "Ezt a fazont kirúgom a világból is, ennél egyszerűbben úgysem tudnám elintézni a dolgot."

Szóval, belemegy. Az öreg kezd. Nekiszalad, és egy akkorát rúg az ügyvédbe, hogy az beleremeg.

A második rúgás akkorára sikerül, hogy az ügyvéd az orrával felszántja a földet.

A harmadikra még a szeme is könnyes lesz.

Leporolja magát, és odafordul az öreghez:

- Na, forduljon meg, most én jövök!

Az öreg megpödri a bajszát:

- Jól van, feladom. Vigye a kacsáját!

A veréb, a tehén és a róka

Élt a rengeteg erdőben egy szürke kis veréb, a tarka tehén és a ravasz róka. Szépen éldegéltek mindenki végezte a maga dolgát. A kis szürke veréb a fán csipegette a magokat, a tarka tehén legelészett a réten, a róka pedig vadászgatott, (de nem verébre, mert repülni nem tudott). Bár néha fájt a foga veréb húsra is, de le kellett róla mondania. Telt múlt az idő. Eljött a nagy hideg tél. Egyre hidegebb lett az idő. A kis veréb egyre jobban fázott, és didergett. Eladdig, míg egyszer hajnalra megfagyott. Le is pottyant az ágról, mint egy fagyott veréb. Történetesen arra ment a tarka tehén, s mivel nem figyelt eléggé a lepény gyártása közben, mert más dolga a fűevésen és tejgyártáson kívül nem igen volt. Bizony szegény verebünkre helyezte az éppen elkészült lepényt. Verebünk ezt látta, sőt azt is, hogy rossz helyre lesz letéve a lepény. Szólt is volna a tarka tehénnek, hogy vigyázzon, de mivel nagyon meg volt fagyva, nem jött ki szó a torkán. Így a jámbor növényevő pont a kis veréb tartózkodási helyére tette le a lepényt. Mivel a lepény friss volt, mondhatni még meleg, ezért a kis veréb elébb mozgolódni kezdett, majd csivitelni. A róka is a közelben vadászgatott, és mikor meghallotta a kis veréb hangját, hát elindult a hang irányába. Meglátta a kis verebet, hogy milyen nagy bajba került. Segített is rajta. Kihúzta a lepényből, de mivel aznap még nem evett semmit, bizony meg is ette a szegény kis verebet.

Tanulság az, hogy nem mindig az a te ellenséged, aki téged betakar egy lepénnyel, de az sem biztos, hogy az a barátod, aki a szarból kihúz.

Mások hibájának kijavítása

Volt egyszer egy fogadó, melyet Ezüst Csillagnak hívtak. A tulajdonos minden tőle telhetőt elkövetett, hogy minél több vendéget csábítván nyereségessé tegye vállalkozását: a szállás kényelmes volt, a kiszolgálás szívélyes, és az árak elfogadhatók, de mindhiába. Kétségbeesésében elhatározta, hogy kikéri egy bölcs tanácsát. Miután a bölcs végighallgatta bánatos történetét, azt javasolta, hogy változtassa meg a fogadó nevét.

- Az lehetetlen - mondta a fogadós. - Nemzedékek óta Ezüst Csillag a neve, mindig is így ismerték az egész vidéken.

- Nem - állította a bölcs határozottan -, mostantól fogva Öt Harangnak fogod hívni, a bejárat fölé pedig felakasztasz hat harangot.

- Hat harangot? Ez aztán az abszurdum. Ugyan már minek tenném?

- Csak próbáld ki, és meglátod - mosolygott a bölcs.

Nos, a fogadós megpróbálta. És a következőket tapasztalta. Aki csak elment a fogadója mellett, mind betért, hogy felhívja egy hibára a figyelmét, gondolván, hogy előtte még senki más sem vette észre. Bent azután kellemesen érintette őket a szívélyes kiszolgálás, és ottmaradtak egy kis felüdülésre, megadván ezzel a fogadósnak azt az anyagi sikert, amit korábban mindhiába keresett.

Kevés dolog van, amiben nagyobb örömünket leljük, mint a mások hibáinak kijavításában.

Köszönöm!

Legyen szép a Tiéd is! :-)

Szivesen!

Vidd csak ami tetszik!

Szép estét Neked!

Köszönöm Kedves Manó!

Nagyon jók ezek a történetek. :-)

Viszek belőle.

Miért füllentenek a nők?

A varrónő egy nap a folyó mellett üldögélt és varrogatott, s hirtelen a gyűszűje beleesett a folyóba. Sírni kezdett, mire megjelent az Úr és megkérdezte: -Miért sírsz?

A varrónő elmondta, hogy a gyűszűje beleesett a vízbe, pedig szüksége lenne rá a megélhetéshez.

-Az Úr lebukott a víz alá, majd megjelent egy aranygyűszűvel.

-Az a te gyűszűd? - kérdezte.

A varrónő azt válaszolta: -Nem.

Az Úr ismét lebukott és felhozott egy ezüstből készült gyűszűt.

-Ez a te gyűszűd? - kérdezte újra.

A varrónő ismét azt válaszolta: -Nem.

Aztán az Úr újra lebukott és felhozott egy fagyűszűt.

-Ez te gyűszűd? - kérdezte az Úr.

A varrónő azt válaszolta, -Igen.

Az Úr nagyon megörült a varrónő őszinteségének és odaadta neki mindhárom gyűszűt és a varrónő nagyon boldogan tért haza.

Nem sokkal később a varrónő a férjével sétálgatott a folyóparton, mire az hirtelen megbotlott és beleesett a vízbe. A nőismét sírni kezdett, az Úr újra megjelent és megkérdezte: -Miért sírsz?

-Ó, Atyám, a férjem beleesett a vízbe!

Az Úr lement a víz alá és felhozta Mel Gibsont.

-Ő a férjed? - kérdezte.

-Igen - mondta a varrónő.

Az Úr dühös lett. -Hazudtál! Ez nem igaz!

A varrónő ezt válaszolta: -Ó, kérlek bocsáss meg nekem, Uram. Ez egy félreértés. Tudod, ha nemet mondtam volna Mel Gibsonra, te felhoztad volna Tom Cruise-t. Aztán ha őrá is nemet mondtam volna, felhoztad volna végül a férjemet. Aztán mikor igent mondtam volna rá végül, nekem adtad volna mindhármukat. Uram, én egy szegény asszony vagyok, nem tudok három férjről gondoskodni, mindössze ezért mondtam igent Mel Gibsonra.

A történet tanulsága: ha egy nő füllent, annak mindig jó és tisztességes oka van és mások javára szolgál.

Mendegélt az úton egy ember, a lova meg a kutyája.

Egyszer egy hatalmas vihar kerekedett, és mellettük belecsapott egy fába a

villám.

Mindhárman meghaltak. De az ember nem vette észre, hogy már elhagyta az élők

világát, és tovább bandukolt a két állattal. Néha időbe telik, míg a

halottak megszokják új helyzetüket. . .

Nagyon hosszú volt az út, emelkedőn kellett menniük, a nap is erősen tűzött,

csorgott róluk a verejték, és rettentő szomjasok voltak. Az egyik kanyarban

végre észrevettek egy hatalmas márványkaput, amely egy arannyal kikövezett

térre nyílt.

A tér közepén egy kút állott, amelyből kristálytiszta víz csordogált.

A kapuban egy férfi őrködött. A vándor odament hozzá, és megszólította:

- Jó napot.

- Jó napot - felelte az őr.

- Miféle hely ez, hogy ilyen gyönyörű?

- Ez itt a mennyország.

- Milyen jó, hogy a mennyországba jutottunk! Nagyon szomjasak vagyunk.

- Lépjen be nyugodtan, itt annyit ihat, amennyit csak akar.

Az őr a kútra mutatott

- A lovam és a kiskutyám is szomjasak.

- Nagyon sajnálom - mondta az őr. -Állatok nem léphetnek be ide.

Az ember nagyon elkeseredett, mert rettenetesen kínozta a szomjúság, de nem

akart egyedül inni. Megköszönte hát az őrnek, és továbbment.

Megint sokat gyalogoltak fölfelé, és már teljesen ki voltak merülve, amikor

megérkeztek egy másik helyre, amelynek egy ócska kapu volt a bejárata.

Mögötte poros földút volt, kétoldalt fákkal. Az egyik fa árnyékában hevert

egy férfi, az arcát eltakarta a kalapja, valószínűleg aludt.

- Jó napot - köszöntötte a vándor.

A férfi félretolta a kalapját, és biccentett.

- Nagyon szomjasak vagyunk, én, a lovam és a kiskutyám.

- Van ott egy forrás a kövek között - mondta a férfi, és megmutatta nekik a

helyet.

- Igyanak csak kedvükre.

Az ember, a lova meg a kutyája odamentek a forráshoz, és sokáig ittak.

Aztán az ember visszament a férfihoz, hogy köszönetet mondjon neki.

- Jöjjenek csak nyugodtan, bármikor - felelte a férfi.

- Egyébként hogy hívják ezt a helyet?

- Mennyország.

- Mennyország? Az nem lehet! A márványkapu őre azt mondta, hogy az ott a

mennyország!

- Az nem a mennyország. Az a pokol.

A vándor megdöbbent.

- Meg kellene tiltaniuk, hogy ők is ugyanezt a nevet használják! Ez a téves

információ óriási zűrzavart okozhat!

- Bizonyos szempontból viszont nagy szolgálatot tesznek nekünk. Ugyanis ott

maradnak azok, akik képesek elhagyni a legjobb barátaikat. . .

Vajon létezik-e Isten?

Egy ember elment levágatni a haját, és megígazíttatni a szakállát.

Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken.

Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette: "Én

nem hiszem hogy Isten létezik."

- Miért ilyen biztos ebben? - kérdezte a vendég.

- Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne

annyi beteg ember a világon? Hogy is hagyhatnának el szülők gyermekeket?

Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni

egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk.

A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol

a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni.

Miután a fodrász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott

tőle és kilépett az utcára. A következő pillanatban szemébe ötlött egy

ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt.

Piszkosnak és kultúrálatlannak tűnt.

A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol megszólította a fodrászát:

- Tudja mit mondok? Nem léteznek fodrászok a világon!

- Hogy mondhat ilyet uram? - kérdezte meglepetten a fodrász.

Hiszen itt itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem? Éppen most fejeztem be az ön

hajának és szakállának rendbetételét.

- Nem, nem! erősködött a vendég. Fodrászok márpedig nem léteznek,

hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja?

- Ah, de hát attól még léteznek fodrászok! válaszolt a mester.

- Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám?

- Hát ez az! - bólintott rá a vendég. Éppen erről van szó! Isten is LÉTEZIK!

Tehet Ő arról, hogy az emberek nem fordulnak Hozzá, hogy nem keresik meg Őt? Ezért van olyan sok fájdalom és szenvedés a világon

A jó Istenhez írt levél:

Igen szegény öregembernek minden pénze elfogyott. Hiába kért ettől is, attól is, mindenki sajnálkozott, mentegetődzött, ígérgetett, de egy vasat se adott. Mit tegyen? Levelet írt a jó Istennek. Ebben elpanaszolta baját, elmondotta, hogy ő milyen öreg, beteges és szegény. Senkije nincs. Nagyon szépen megkéri a jó Istent, hogy küldjön neki 200,- Ft-ot.

A levelet bedobta a legközelebbi postaládába. Amikor a postás kiszedte és osztályozni kezdte a leveleket, meghökkent, majd mint kézbesíthetetlen levelet felbontotta, hogy a levél írójának lakáscímét esetleg megtudhassa. Meghatódott a jó öreg egyszerűségén és naivságán. Elhatározta, hogy segítségére lesz az öregnek. Elmondta az esetet postás társainak, kik elhatározták, hogy gyűjtést rendeznek. A derék és jólelkű postások csakhamar összegyűjtöttek 200,- Ft-ot. Ezt aztán postautalványon az öreg címére továbbították.

Három nap múlva új levél érkezett a jó Isten címére. Tele volt hálával, köszönettel. Aláírás után még egy megjegyzés utóirat gyanánt: "Máskor ne küldd a pénzedet postán, mert a postások esetleg ellopják." - szegény öreg, ha tudta volna.