Rövid történetek (beszélgetős fórum)

Advent vasárnapjain megérkezik a négy angyal

■Az első vasárnap alkalmával egy kék köpenybe öltözött angyal száll le az égből, hogy közelebb kerüljön az emberekhez, de sokan a nagy rohanás közepette nem veszik észre. Aznap először keresi azokat az embereket, akik meghallják hangját.

■

Három héttel karácsony előtt egy piros palástba öltözött angyal száll le a földre egy törékeny serleggel, hogy ajándékot vigyen a mennybe. Az angyal észrevétlenül körbejárja az otthonokat, s összegyűjti a szívből jövő szeretetet, a mennyben élők pedig fényes csillagokat készítenek belőle, hogy az égre nézve minden ember szívét boldogság töltse el.

■Már csak két hét van hátra az év legszebb ünnepéig. Egy ragyogó, fehér angyal száll le a földre, kezében egy csodálatos erejű fénysugárral. Minden embert, akinek tiszta szeretet lakozik szívében, megérint fénysugarával. A fény ragyogni kezd, s megtölt minden embert békével és boldogsággal.

■A mennybolton megjelenik egy lila lepelbe öltözött angyal, kezében lantot tart, s énekel a tiszta szívű embereknek. Sok kis angyal kíséretében zengi a béke dalát, s életre kelti a földben szunnyadó magvakat, hogy tavasszal virágok és zöldellő növények borítsák a földet.

Csodaszép történetet.

Két súlyosan beteg ember feküdt egy kórteremben.

Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét.

Az ágya a kórterem egyetlen ablaka mellett volt.

A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva.

Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a nyaralásaikról, ahogy az szokás ilyen helyzetben.

Az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy el kezdte közvetíteni a másiknak, hogy mit lát az ablakon át a kinti világból.

A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben.

Már alig várta őket, hisz ez volt minden változatosság az életében.Az ablak egy kellemes tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák úszkáltak a tavon, gyerekek játszottak távirányítós játékhajókkal rajta.

Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.

Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik folyton behunyta a szemét, és maga elé képzelte a látványt.

Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy parkon átvonuló karneváli menetről beszélt.

Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a érzékletes leírása alapján.

Napok, hetek teltek el. Egy reggel a beteget fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában. Az éjjel csöndesen elaludt örökre.

Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.

Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen.

A nővér szívesen segített, elhelyezte őt azon az ágyon, majd magára hagyta.

Lassan, fájdalomtól gyötörten az ablak felé fordult és megdöbbenve látta, hogy egy tűzfal néz rá.

Később megkérdezte a nővért, hogy mi történhetett, az „eltávozott” szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot?

A nővér elárulta, hogy az ember vak volt. Nem láthatta a falat sem. -Valószínű, hogy csak bátorítani akarta Önt. - mondta a férfinak.

TANULSÁG:

Igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel.

Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt.

Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg pénzért.

Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg napjaidat, melyek száma bármilyen sok is jusson!

Ennek a kis történetnek nem ismerjük az íróját.

Szép napot!

Tényleg kinek mit is jelent a szeretet?

Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az, hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” „Mi az, hogy igazán?!– háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.” S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

Az Élet vize

Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit.

Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért:

- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba... Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám...

Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé. Ám mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében.

- Mi történt? - kérdezte az apja.

- Ó, semmi... a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével...

- Hiszen ez a vödör üres - mondta az apja, és nevettek mindketten. - Hová lett, gyermekem, az élet vize?

- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig... Így ment ez végtelenségig, míg a kút ki majdnem száradt. Végül épp annyi vizet adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem.

Az apa mosolygott:

- És hol van az a víz?

- Mindenfelé... amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.

"Adj jót, ha adni tudsz - ha jót nem tudsz adni, ne adj semmit."

Angelisz Irini

Az emberi tulajdonság.

Volt egyszer egy öregember, aki egy oázis szélén üldögélt a Közel Keleten, egy város kapujában.

Egy napon, odament hozzá egy fiatalember és megkérdezte tőle:

- Soha nem jártam még itt. Milyenek e város lakói?

- Az öreg, egy kérdéssel válaszolt neki:

- Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?

- Egoisták és rosszak. Ezért örülök, hogy eljöttem onnan.

- Pontosan ilyenek e városnak a lakói is - válaszolt az öreg.

Nem sokkal később, egy másik fiatalember közeledett emberünkhöz és ugyanazt a kérdést tette fel neki:

- Most érkeztem erre a vidékre. Milyenek e városnak a lakói?

Emberünk, ugyanazzal a kérdéssel válaszolt neki:

- Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?

- Jók voltak és együttérzőek, vendégfogadók és becsületesek. Nagyon sok barátom volt köztük és nehezemre esett elhagyni őket.

- Ilyenek ennek a városnak is a lakói, - válaszolt neki az öreg.

Egy kereskedő, aki épp inni vitte a tevéit, meghallotta ezt a párbeszédet és miközben a második fiatalember távolodott, odafordulva az öreghez, vádló hangon így szólt hozzá:

- Hogy adhatsz két teljesen különböző választ, két személynek a hozzád intézett ugyanolyan kérdésére?

- Fiam, mindenki a szívében hordja a saját világát. Az, aki semmi jót nem talált a múltban, itt sem fog semmi jót találni.

Ellenben, az, akinek egy másik városban barátai voltak, itt is hűséges és bizalmas barátokat fog találni.

Mivelhogy tudod, az emberek nem mások, mint amit mi képesek vagyunk bennük megtalálni.

Mese egy kislányról

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.

Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:

- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.

Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:

- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.

A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle:

- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?

- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.

Az Egyesült Államokban egy sérült gyerekeket oktató iskola gyűjtést rendező vacsoráján felszólalt az egyik szülő, beszédére még ma is sokan emlékeznek...

Miután kellőképpen megdicsérte az iskolát és a hozzátartozó nevelőket, így folytatta:

A természet, ha külső hatásokkal nem avatkoznak bele annak rendjébe, tökéleteset alkot. Ettől függetlenül az én fiam, Shay nem képes úgy tanulni, mint mások. Nem érti úgy meg a dolgokat mint más gyerek. A fiamban miért nem található a természet tökéletessége?

Elcsendesedett a hallgatóság a kérdéstől.

- Azt hiszem - folytatta az apa - amikor egy olyan gyermek, mint amilyen Shay jön a világra, alkalom nyílik arra, hogy kifejezzük az emberiség igazi természetét, mégpedig azzal, ahogyan bánunk azzal a gyermekkel.

Shay az apjával sétált, amikor néhány ismerős gyereket látott baseballozni. Shay kérdezte:

- Szerinted engednek játszani? - Shay apja tudta, hogy a legtöbb gyerek nem örülne, ha fia az ő csapatában játszana, ugyanakkor megérezte fiának azt az igényét, hogy valahova tartozni akar. Így megkérdezte az egyik fiút, engedik-e Shay-t játszani.

A megkérdezett fiú körül nézett, segítséget kérő tekintettel és mivel nem kapott segítséget, saját kezébe vette az ügyet és azt mondta:

- 6 ponttal vesztésre állunk és a nyolcadik körben vagyunk.

Beállhat hozzánk és a kilencedik körben üthet is.

A nyolcadik kör végén Shay csapata szerzett néhány pontot, de még mindig 3 pontos hátrányban voltak. Közben Shay kesztyűt húzott és a középpályán játszott. Semmilyen labda nem járt ugyan arrafelé, de szemmel láthatóan határtalanul boldog volt, fülig ért a szája, amikor integetett neki az apja.

A kilencedik körben ismét ütöttek egy pontot és elérhető közelségbe került a nyerési lehetőség, azonban Shay volt a következő és egyben az utolsó ütő, így ha ő üt, biztosan vesztenek.

Ilyen, nyerés előtti helyzetben ki adná át pont neki az ütési lehetőséget?

Meglepő módon Shaynek adták az ütőt. Mindenki tudta, hogy lehetetlenség eltalálnia a labdát, hiszen az ütőt se tudta rendesen megfogni. Ettől függetlenül, amint ütéshez készült Shay, a dobó közelebb lépett és nagyon lágyan szinte ejtve dobta hozzá a labdát, Shay mellé trafált, de a második így dobott labdába belenyúlt és egyenesen az egyik fogó felé ütötte. A fogónak könnyű labda volt és könnyen ki üthette volna Shayt, azonban az első bázis mellé dobta a labdát. Mindenki elkezdett kiabálni:

- Fuss Shay, fuss az elsőre!

Ijedt nagy szemekkel el is indult az első bázis felé, majd a tömeg biztatására a másodikra is. Mire odaért a jobb fogónál volt a labda, aki odadobhatta volna a harmadikra, azonban felfogva a dobó szándékát annak a feje fölé hajította azt, miközben a bázisokról futó csapattársak már elkezdtek beérni a célbázisra, Shay is elkerülte a harmadikat és üvöltött a tömeg:

- Célba fuss Shay, célba!

Shay beért és győzött a csapat, hősként ünnepelték, mintha év végi bajnokságot nyert volna.

- Azon a napon - folytatta elfojtott hangon az apa, könnyekkel a szemében - mindkét csapat fiúi igazi szeretetet és emberséget hoztak a világba.

Megjegyzés:

Mindennap gondolkodás nélkül, ezerszám küldjük e-mailben a vicceket, de ha az élet válasz útjairól kell üzenetet küldeni, az emberek többsége kétszer is meggondolja, megosztja-e mással. A primitív, durva és gyakran obszcén szabadon áramlik a neten, ezzel szemben iskoláinkban, munkahelyeinken gyakran el van nyomva a nyilvános párbeszéd a helyes emberi értékrendről. Ha azon gondolkozol, hogy továbbítsd-e ezt az üzenetet, valószínű, hogy keresel a "jó emberek" között, kinek is érdemes ezt elküldeni.

A fiú

Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól-Raphaelig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat.

Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát. Hónapokkal később, épp Karácsony előtt kopogtattak az ajtón. Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezeiben.

Így szólt: „Uram Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és ő azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről. - A fiatalember felemelte a csomagját. - Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.”

Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel. Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti.

„Oh, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék.”

Az apa jól látható helyre akasztotta a portét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból.

Néhány hónappal később az ember meghalt.

Sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. A fiúról készült kép az emelvényen volt. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal. „Az árverést ezzel a képpel kezdjük.”

„Ki akarja megvenni ezt a képet?- kiáltott valaki hátulról. -Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!” Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt.

„Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást? 100$-ért, 200$-ért?”

Egy másik hang mérgesen kiáltotta. „Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!”

De az árverésvezető tovább folytatta. „A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?”

Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából. Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze. „Elviszem 10$-ért.”

Szegény ember lévén, az volt minden, amit fel tudott ajánlani.

„Ki ajánl érte 20$-t?”

„Adja neki oda 10$-ért! Nézzük a mestereket!”

„10$ az ajánlat. Ki ad érte 20$-t?”

A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe.

Az árverésvezető csapott a kalapáccsal. „Először, másodszor, eladva 10$-ért.”

Egy ember a második sorból közbekiáltott. „Gyerünk már a többi képpel!”

Az árverésvezető letette a kalapácsot. „Az aukciónak vége.”

„Mi lesz a festményekkel?”

„Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.”

Isten nekünk adta az Ő Fiát 2000 évvel ezelőtt, hogy meghaljon a kereszten. Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz. A Fiú, a Fiú, ki viszi el a Fiút? Hiszen akié a Fiú, az megkap mindent vele együtt.

Szia

Köszönöm, a meleg bolyhost, megérkezett, Én meg egy szívből jövő ölelést küldök Neked, mostanában rengeteg a dolgom,alig tudok pár pillanatot szakítani.

Bár kicsit hosszú és a naplómban is szerepel már ez a történet,azért fogadjátok szeretettel.

Claude Steiner: Meleg bolyhos mese

Egy igazán tanulságos, szívhez szóló mese - egy önismereti tréningen hallottam, és szeretném megosztani azokkal, akik hozzám hasonlóan egy kicsit több melegségre vágynak a világban.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer régen két nagyon boldog ember, úgy hívták őket, hogy Tamás és Margit Volt nekik két gyermekük, Jancsi és Juli.

Hogy megértsétek, Milyen boldogok voltak, tudnotok kell, milyen is volt az élet akkoriban.

Tudjátok, azokban a boldog időkben mindenki kapott születésekor egy kis puha Bolyhos Zacskót. Ahányszor az ember belenyúlt ebbe a zacskóba ki tudott onnan venni egy Meleg Bolyhost.

A Meleg Bolyhosokra nagyon nagy szükség volt, mert ha valaki ilyen Meleg Bolyhost kapott, azon elömlött a melegség és a puhaság.

Azokra az emberekre akik nem jutottak rendszeresen Meleg Bolyhosokhoz, az a veszély leselkedett, hogy hátfájósak lesznek, ettől összetöpörödnek és meghalnak.

Azokban az időkben nagyon könnyű volt Meleg Bolyhosokat kapni. Akárhányszor az ember úgy érezte, odamehetett a másikhoz, és azt mondhatta: Szeretnék egy Meleg Bolyhost! Akkor csak belenyúltál zacskódba, és kihúztál egy Bolyhost, akkorát, amely egy kislány markában is elfér. Ahogy a Bolyhos meglátta a napvilágot, mosolyogni kezdett és nagy bozontos Meleg Bolyhossá növekedett.

Akkor aztán rátetted az illető vállára, fejére vagy ölébe, és az belesimult, ráolvadt a bőrére, és egész testében jó érzéssel töltötte el.

Az emberek mindig kértek egymástól Meleg Bolyhosokat, és mivel mindig szabadon hozzájutottak, nem okozott gondot eleget kapni belőlük.

Mindig tele volt velük a környék, emiatt mindenki többnyire boldog volt és meleget és lágyságot érzett.

Egyszer egy gonosz boszorkány járt arra. Dühbe gurult, amiért mindenki olyan boldog volt, hogy senki nem vásárolt nála szerelmi bájitalt és csodatevő balzsamokat. A boszorkány nagyon okos volt és nagyon gonosz tervet eszelt ki.

Egy szép reggelen a boszorkány odalopódzott Tamáshoz, míg Margit a kislányukkal játszott, és a fülébe súgta: - Nézd csak, Tamás, látod azt a sok Bolyhost amit Margit ad Julinak? Tudod, ha így folytatja, végül kifogyni belőlük és egy sem marad számodra.

Tamás meghökkent. - Azt akarod mondani, hogy nem lesz mindannyiszor egy Meleg Bolyhos a zacskónkban, ahányszor csak belenyúlunk? - kérdezte a boszorkánytól. - Nem bizony, egyáltalán nem - felelte a boszorkány - és ha egyszer kifogytál, akkor annyi. Több már nem lesz.- Ezzel a boszorkány kárörvendő kacajjal elszállt.

Tamás szívére vette a dolgot, és elkezdte figyelni, hányszor ad Margit valaki másnak Meleg Bolyhost. Végül nagyon elkezdett aggódni és nagyon ingerült lett, mert nagyon szerette Margit Meleg Bolyhosait, és nem akart lemaradni róluk. Azon kezdett gondolkodni, hogy nem helyes, ha Margit minden Meleg Bolyhosát a gyerekekre és másokra költi.

Ahányszor csak Margit valaki másnak adott egyet, Tamás elkezdett panaszkodni, és mivel Margit nagyon szerette őt, nem adott már olyan gyakran másoknak Meleg Bolyhosokat, neki tartalékolta őket.

A gyerekek látták ezt és megtanulták, hogy rossz dolog Meleg Bolyhosokat adni ahányszor csak kérnek minket vagy kedvünk van hozzá. Ők is nagyon elővigyázatosak lettek. Közelről figyelték szüleiket, és ahányszor csak érezték, hogy szüleik túl sok Meleg Bolyhost adnak másoknak, ők is ellenkezni kezdtek. Egyre inkább azon aggódtak, hogy túl sok Meleg Bolyhost adnak ki a kezükből. Bár minden alkalommal találtak egy Meleg Bolyhost, ahányszor csak belenyúltak a zacskójukba, egyre kevesebbszer nyúltak bele, és egyre fösvényebbé váltak. Csakhamar az emberek észrevették a Meleg Bolyhosok hiányát és kezdtek kevesebb melegséget és lágyságot érezni. Elkezdtek összetöpörödni, és volt aki bizony meg is halt a Meleg Bolyhosok hiányától.

Egyre többen mentek a boszorkányhoz bájitalt és balzsamot venni, habár úgy tűnt, ezek sem segítenek.

Nos, a helyzet tényleg nagyon rosszra fordult. A gonosz boszorkány nem akarta igazából, hogy az emberek meghaljanak (mert a halott emberek nem tudnak bájitalt és balzsamot venni), így hát új tervet eszelt ki.

Mindenkinek adott egy zacskót, ami nagyon hasonlított a Bolyhos Zacskóhoz, csak ez a zacskó hideg volt, míg a Bolyhos Zacskó meleg. A boszorkány zacskójának belsejében Hideg Szúrósok voltak. Ezektől a Hideg Szúrósoktól az ember nem melegségez érzett, hanem hideget és szúrást.

Viszont megóvta az embereket az összetöpörödéstől. Így aztán ettől kezdve, ha valaki azt mondta -Kérek egy Meleg Bolyhost -, az emberek, akik féltek, hogy kimerítik készleteiket, azt felelték: - Nem tudok Meleg Bolyhost adni neked, nem kérsz inkább egy Hideg Szúróst?

Előfordult, hogy két ember találkozott, arra gondoltak, hogy Meleg Bolyhoshoz juthatnának, de egyikük vagy másikuk meggondolta magát és a végén Hideg Szúrost adtak egymásnak. Így történt, hogy míg kevesen haltak meg, sokan voltak boldogtalanok és érezték hidegnek és szúrósnak magukat.

A helyzet nagyon bonyolulttá vált. A Meleg Bolyhosok, amikről eddig azt gondolták, elérhető mint a levegő, rettentően értékessé váltak. Emiatt az emberek mindenféle dolgokat megtettek, hogy hozzájuk jussanak.

Mielőtt a boszorkány megjelent, az emberek gyakran hárman, négyen, öten összejöttek, és sosem tartották számon ki ad Meleg Bolyhost kinek. A boszorkány jövetele után az emberek kezdtek párokra szakadozni és a Meleg Bolyhosokat kizárólag egymás számára tartogatták. Azok, akik megfeledkeztek magukról, és egy Bolyhost adtak valaki másnak, bűntudatot éreztek, mert tudták, hogy partnerük valószínűleg megérzi a veszteséget. Azoknak, akik nem találtak bőkezű partnerre, meg kellett venniük a Bolyhosokat, és hosszú órákig kellett dolgozniuk a pénzért.

Egy másik dolog is történt. Néhány ember a Hideg Szúrósokat - ezek korlátlanul és szabadon beszerezhetőek voltak - pelyhekkel és fehér festékkel vonva be őket, Meleg Bolyhosként adta tovább.

Ezek a Meleg Bolyhos utánzatok valójában Műanyagból készült Bolyhosok voltak, és további nehézséget okoztak. Például két ember összejött és szabadon cserélt Műanyagból készültBolyhost, amitől feltehetően jól kellett volna érezniük magukat, ehelyett rossz érzéssel váltak el. Minthogy azt hitték Meleg Bolyhosokat cseréltek, az embereket ez nagyon megzavarta, és nem jöttek rá, hogy amiatt van hideg szúrós érzésük, hogy Műanyagból készült Bolyhost kaptak.

Tehát a helyzet nagyon-nagyon lehangoló volt, és mindez akkor kezdődött, mikor a boszorkány elhitette az emberekkel, hogy egy napon, mikor legkevésbé várják, megeshet, hogy belenyúlnak Bolyhos Zacskójukba és nem találnak benne több Meleg Bolyhost .

Nemrég egy kedves, erős, telt és mosolygós asszony jött erre a boldogtalan vidékre. Úgy tűnt, nem hallott még a boszorkányról, és nem aggódott amiatt, hogy a Meleg Bolyhosok kifogyhatnak.

Szabadon adta őket , még akkor is ha nem kérték. AZ emberek elnevezték Dús Asszonynak. Néhányan kifogásolták, mert arra tanította a gyerekeket, hogy nem kell félniük a Meleg Bolyhosok elfogyásától.

A gyerekek nagyon szerették őt, mert jól érezték magukat körülötte. Ők maguk is elkezdtek Meleg Bolyhosokat adni, amikor csak kedvük szottyant rá.

A felnőtteket aggasztotta a dolog, és elhatározták, hogy törvényt hoznak a gyermekek védelmében, nehogy elfecséreljék Meleg Bolyhos készleteiket. A törvény bűncselekménynek minősítette, ha valaki nemtörődöm módon, engedély nélkül adja ki Meleg Bolyhosait.

Sok gyermek azonban látszólag nem tudta vagy nem törődött ezzel, és a törvény ellenére folytatta a Meleg Bolyhosok egymásnak adását., ahányszor csak kedve támadt, és mindig, hogyha kérték rá.

Minthogy nagyon-nagyon sok gyermek volt - csaknem annyi mint felnőtt - úgy nézett ki a dolog, hogy a gyerekek rátaláltak saját útjukra.

Mostanában nehéz megmondani, mi jön, mi történik. Vajon a törvény és rend ereje megállítja a gyerekeket? Vagy a felnőttek is csatlakoznak majd Dús Asszonyhoz és a gyerekekhez, és megkockáztatják, marad-e annyi Meleg Bolyhos, amennyi kell?

Vajon Tamás és Margit felidézve azokat a napokat, mikor olyan boldogok voltak és a Meleg Bolyhosok korlátlanuk álltak rendelkezésre, újra elkezdik szabadon osztani Meleg Bolyhosaikat?

A harc elterjedt a földön és valószínűleg ott is folyik, ahol te élsz. Ha akarsz - és azt remélem, hogy akarsz -, te is csatlakozhatsz hozzá azzal, hogy szabadon adod és kéred a Meleg Bolyhosokat, és hogy olyan szerető és egészséges ember vagy, amilyen csak lehetsz.

Most pedig mindenkinek akihez ez a történet általam eljutott: Szeretettel küldök egy Meleg Bolyhost!:-)

Idomítás a parton

A kölykök – négyen-öten, még nincsenek tízévesek – siklót fogtak ki a Dunából. Visongnak, rémisztik egymást; a hüllő siklik, szabadulna, a gyerekek f?zfavesszővel térítgetik jobbra-balra, elcsípik, vödörbe ejtik, mulattatja őket a karcsú, zöldes kis vízikígyócska. Eszükben sincs bántani, csak hancúroznak, mint kiscicák a pamutgombolyaggal. Borzasztóan jó érzés, ősi öröklött érzés a zsákmányejtés öröme. Valódi sikló! Tudják, hogy ártalmatlan jószág, nem is akarnak mást, csupán ismerkedni vele.

Szép őszi délután van, nyárias meleg, a folyón evezősök, a víz sekély, a kiszáradt mederszél fehérlik a napsütésben. Odább egy javakorabeli férfi a kutyáját idomítja; jól megtermett eb, farkas, fajtiszta, barna-fekete bundája csuromvíz, engedelmesen szalad a folyóba az elhajított faág után. Panaszos tekintettel evickél partra, de gazdija megint a vízbe kergeti; s megint; a kutya lógó nyelvvel, lihegve ugrik a parancsszóra. Ha megáll, ha tétováz, a férfi erélyesen ráüvölt. Katonás alak. Ezt a kutyafürdetést is úgy végzi, mint valami harcászati kiképzést. Meg kell hagyni, ő maga, bár ősz s májfoltos bőr?, még dalia; alig domborodó pocakja behúzva, melle kidüllesztve, két izmos lába a part kavicsain alaposan megvetve.

Oda-odasandít a visongó, lármázó gyerekekre. A kutyája is figyel, szívesen vegyülne a srácok közé, de a gazda ismét a folyóba kergeti a faágért – folytatni kell a gyakorlatot.

A gyerekek felkapják a vedret, s egy sikongató lányka után futnak kacagva, üvöltözve, ott kergetőznek már a daliás öregúr mögött. Kikapják a siklót a vödörből, a lányka felé lóbálják. A férfi rosszallóan veszi tudomásul, hogy háborgatják köreit. Kutyája is alábbhagy az engedelemmel, a kis csapat sarkában ugrándozik. Oda se figyel a gazda parancsára.

A férfi megfordul, nyugodt, kimért léptekkel a visítozó csoporthoz ballag, májfoltos ujjával a siklóra mutat. – Üssétek agyon!

Elül a lárma, a kölykök meglepetten fordulnak a hang felé.

– Üssétek agyon, és nyúzzátok meg! Rajta!

Egyik sem szól, csak pillog megszeppenten.

– Mi lesz? Senki sem meri megtenni? Fogj egy követ, te, te kiskomám, csapd fejbe ezt a ronda állatot, és kész! Vagy nyúzzátok meg elevenen! Az se rossz mulatság!

– Miért? – kérdi értetlenül és ártatlanul az egyik kisfiú. – Miért kellene megnyúzni?

– Miért?! Nem kérdés! Megtehetitek, a ti foglyotok!

– De a sikló hasznos, nem tetszett tudni? – kérdezte szelíden a kislány, akit a többiek kergettek.

– Ostobaság! Öljétek meg, és a bőrét vigyétek magatokkal trófeának. Na, melyik fiú olyan bátor, hogy megtegye?!

A kutya a siklót szaglássza idegesen; a fiú, aki a tekergő foglyot ujjai közé csippentve tartja, egyre magasabbra nyújtja a karját, de a kutya ágaskodik, vakkant.

– Szóval nincs merszetek hozzá?! – kérdi a férfi. – Akkor dobjátok a kutyám elé, az majd megteszi! Ralf! – Az eb éles hangon felugat. – Ralf majd megmutatja nektek!…

– Nem, majd én! – áll elő egy kis fitos, pöttöm fiúcska. Üstökén a szőke tincseket aranyossá fényesíti a nap. A gyerkőc úgy érzi, meg kell menteni a banda becsületét.

– Add ide, Béla! – S közben felmarkol egy jókora követ a meder széléről.

– Ne bántsd! – sikítja a kislány. Erre megtorpan.

– Ugyan! – mosolygott elnézően a férfi. – Csak nem hallgatsz egy lányra?! Na hadd lássam! Rajta!

A pöttöm szőke kikapja a Béla kezéből, földhöz csapja, s megcélozza kővel a siklót – csakhogy az fürge; gyors iramban kúszik a víz felé. A pöttöm kövek után kapdos, kiáltozva hajigálja a menekülőt, hangja eltorzult a méregtől, a nagy üvöltözésben túlharsogja a kutya csaholását. Mert az eb is ott ugrándozik a nyomában. Ám hiába vadásznak rá mindketten – a siklót elnyeli a Duna. A pöttöm dühös, bevág a vízbe is néhány követ. – Az anyja mindenit! Pedig majdnem eltaláltam! A ronda dög! Majdnem eltaláltam!…

Pirulva, de valami elismerést várva fordul a férfi felé.

– Na, majd legközelebb! – mondja az ősz dalia. – Legközelebb már ügyesebb leszel! Azzal füttyent a kutyájának; elvonul. Az eb már ismét engedelmes, szaporázza lépteit a gazda mellett.

A gyerekek zavartan álldogálnak a hirtelen csendben, aztán szó nélkül elindulnak. A kislány a füves meredélyről visszanéz, int a pöttömnek. – Azért gyere, na!…

Nem mondják egymásnak a lurkók, de érzik mindannyian, hogy jobb lesz most hazamenni. A játéknak úgyis vége.

Pedig még süt a nap.

Egy nap alkonyatig..

- írja odiazazsolt Hűvös szürke napra virrad, Ed felkelt és a szokástól vezérelve megcsinál mindent amit szokott.A hűtőt kinyitva mégis csak bámul...nem tudja mit egyen... inkább tejet iszik. Felöltözik és neki indul a napnak, indulás előtt csak a kutyusát simogatja meg. ez a nap is unalmas,és hiába gondolkozna az élet értelmén,úgyse jutna semmire és ugyanilyen unalmas lenne a napja.Ezeket már megtanulta. Zenét hallgat,most inkább lassút és bánatosat, ez most egy ilyen nap..

A munkahelyét elkerülte, egy napból úgyse lehet baj még sose hiányzott. Sétált,csak ment. Nem is ez a történet lényege, hanem hogy mégiscsak megindultak a gondolatai. Reménytelennek gondolta magát, csak egy lány jutott az eszébe 21év után... csak ennyi? Csak ennyi... semmi más ami számottevő. Ed mindig is anti szociális egyén volt, és ha tartozott valaha is valahova az mindig a legkissebb csoport volt. Talán csak utálja az embereket és próbált a lehető legkevesebbel közösködni. Kiismerte mindenki hibáját, így a sajátjait is,mégis azt gondolta van ereje hogy "jó" legyen. Ez valami féle isten érzet lehet nála.

Volt egy lány viszont, nem volt hibája, vagyis valószínűbb hogy volt csak ő nem látta..

EGy ember akit becsült is tisztelt, akinek mindig is bizonyítani akarta mennyire fontos neki.

Ez a téma a fejében mindig feljön de hamar elveti,arra pedig nem is gondol mi lett volna ha.. felesleges. Végig gyalogolta a várost, az mp3om is lemerült, későre járt,ment le a nap.

Ennyit senkise gondolkozik,ő meg pláne nem. Végül csak felfigyelt arra hogy rosszul jár az órája, a munkahelyére 8helyett 13:00ra ment, és 7helyett 12kor kelt. Fel se hívták...ennyire átnéznek rajta? Mint ha ott se lenne,mindig is ilyen volt. Csak egy szellem.

Ez is csak egy nap volt, hamar eltelt. És ez is csak annyira volt tartalmas mint az utóbbi napok,csak ezér még pénzt se kap.Bement a boltba egy dobozos kakaóért amiből olyan idétlen módon lóg ki a szívószál, egy építkezés mellett ment el,szerette kiskorában a friss beton illatát. Nem csak ő volt ott,volt ott még két kisgyerek,odament hozzájuk és megkérdezte mibajuk hogy csak itt állnak. Közelebbről látszott már hogy valami aknába lépett, kisegítette a lábát. Furcsa volt ez hang.. mint amikor valaki belerúg egy szekrénybe, de ez egy tégla volt, az épület 3. még készen nem lévő emeletén a két kisgyerek barátja volt aki oda bújt el bújúcskázás közben. A hang pedig...nekiment egy tégla rakásnak,ami egyenesen leborult a szintről, Ednek annyi ideje maradt hogy a kisgyereket ellökte akin segítetett. Össz vissz 3tégla találta el, mégis ez 3emelet magasból pont elég volt. Elterült a földön, illetve egy kicsit az úttest szélére dőlt hiszen egy út mellett van az építkezés. A zsebéből apró gurult ki és az mp3 lejátszója félig kilógott. Pár gondolat futott át az agyán, "mi lett volna ha..." de nem folytatta, újra belekezdett "ilyen igazságtalan az élet...?!" nekem miért nem játszódik le az életem filmje? Talán csak nem akart untatni engem az utolsó perceimben... fintorogva még kinyitotta a szemét, hogy megnézze milyen az idő,szürkület volt,de mégis minden olyan színesnek látszott...mint eddig még soha.

Megmentett egy életet

Igen, a pozitív hozzáállás az élet bármely területén,és a nehéz pillanatokban nagyon sokat számít!

Csak sokszor nem könnyű.

De,megoldható!

Olvasd el ezt és hagyd, hogy hasson Rád

- aztán te válassz, hogy hogy akarod kezdeni a holnapi napot!

Michael egy olyan típusú srác volt, aki tényleg meg tudott örjíteni.

Mindig jókedvü volt és mindig tudott valami pozitívat mondani. Ha valaki megkérdezte, hogy hogy van, azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettö lenne belölem."

Született optimista volt. Ha valamelyik beosztottjának rossz napja volt, Michael azt mondta neki, hogy a helyzet pozitív oldalát kell néznie.

Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és azt mondtam: "Ezt egyszerüen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogy csinálod ezt?"

Michael azt válaszolta: "Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak:

"Két lehetöséged van. Választhatsz, hogy jó vagy rosszkedvü akarsz lenni.

Minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedöje legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belöle. Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam."

"Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerü." szóltam közbe.

"De, ilyen egyszerü." - mondta Michael, -"az élet csupa választási lehetöségböl áll.

Te döntöd el, hogyan reagálsz a különbözö helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el, hogy hogyan éled az életed."

Gondolkoztam Michael szavain. Rövid idövel késöbb elhagytam a Tower Industry-t, hogy önálló legyek. Szem elöl tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy döntöttem, hogy élek. Néhány évvel késobb megtudtam, hogy Michael súlyos balesetet szenvedett. Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 11 órás mütét és sok hetes intenzív ápolás után Michaelt elbocsájtották a kórházból fémtámaszokkal a hátában. Mikor meglátogattam megkérdeztem hogy érzi magát. Azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettö lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebemet?" Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában.

"Nos, az elsö, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár hét múlva vizsgázik - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem emlékeztem, hogy két lehetöségem van: választhattam, hogy élek vagy meghalok."

"Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?" akartam tudni.

Michael folytatta: "Az mentösök valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok. De mikor begurítottak a sürgösségire láttam az orvosok és növérek arckifejezését, ami azt jelentette: 'Halott ember.' És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást."

"Mit csináltál?" kérdeztem töle.

"Nos, mikor egy felvételis növérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire igennel válaszoltam. Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom. Mély levegöt véve visszaordítottam: 'A gravitációra!' Mialatt az egész csapat nevetett elmagyaráztam nekik: Az életet választottam. Tehát megoperáltak, mintha élö lennék és nem halott." Michael a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállásával is. Töle tanultam, hogy minden nap lehetőségünk van választani, teljes életet élni.

Hozzáállás kérdése minden.

Egy kis hunor /ismeretlen szerző/

Figyelmes ajándék…

Egy férfi ajándékot akar venni a menyasszonya születésnapjára. Hosszú töprengés

után egy pár elegáns kesztyű mellett dönt. Mivel nem tudja a méretet, megkéri a

menyasszonya húgát, hogy menjen el vele a boltba, és próbálja fel a kesztyűt,

mivel egyforma a méretük. Meg is veszi a pár kesztyűt, a lány meg vesz magának

egy selyembugyit. Csomagolásnál az eladó elcserélte a kesztyűt a bugyival, így a

menyasszony kapta a bugyit, a húga meg a kesztyűt. A romantikus vőlegény a

következő levelet tette a csomagba, anélkül, hogy észrevette volna a cserét:

" Szerelmem! Ezt az ajándékot azért választottam Neked, mert tudom ,hogy nem

szoktál ilyet hordani, mikor este elmegyünk valahová. Ha a húgod nem segített

volna, a hosszúszárút választottam volna a gombokkal, de ő azt mondta, hogy ezt

könnyebb lehúzni. A színe finom, az eladónő azt mondta ,hogy ő már három hete

visel ilyet, és még egyáltalán nem foltos. Menten meg is kértem, hogy próbálja

fel, és nagyon tetszett rajta. Kár, hogy nem lehetek ott, amikor először

felveszed, és szomorúsággal tölt el, hogy valaki más előbb fogja rajtad

megtapintani, mint én. A használati utasítás szerint ne felejts el belefújni,

mielőtt elteszed, mert a viseléstől egy kicsit mindig benedvesedik. Gondolj

arra, hányszor fogom megcsókolni a következő évben. Remélem, felveszed nekem a

jövő pénteken!

Bizalom

Egy nap George kifeszített egy kötelet a Niagara felett, és közölte a körülötte álló emberekkel, hogy végigmegy a kötélen biciklivel. Az emberek felhördültek, de amint látták, hogy George valóban leveszi a gumikat a bringája kerekéről és a kötélre állítja a szerkezetet, biztatni kezdték.

Ahogy haladt, az emberek egyre hangosabban kiabáltak:

- Gyerünk George! Hiszünk benned! Meg tudod csinálni, hiszünk benned!

George átért a túlpartra, majd visszafordult és az emberek üdvrivalgásától kísérve visszakerekezett. Az emberek éljenezték, ünnepelték:

- Fantasztikus voltál, George, hittünk benned, tudtuk, hogy megcsinálod!

- Na, akkor ki ül fel a vázra, hogy átvigyem? - kérdezte George.

Az emberek döbbenten, kissé haragosan húzódtak vissza.

- Senki sem bízik bennem? - kérdezte George - Hisz az előbb még mindannyian hittetek.

Ekkor a tömegből előlépett egy kislány, és azt mondta, ő felül a vázra, és átmegy Georgedzsal. Az emberek felbőszültek erre, szidni kezdték George-ot, amiért egy gyerek életét kockáztatja. Ahogy azonban a bicikli a túlpart felé közeledett, elnémultak. A kerékpár a túlparton visszafordult, és ahogy közeledni kezdett, a néma csendet ismét az éljenzés, az üdvrivalgás váltotta fel.

- Fantasztikus vagy, George! Hittünk benned, és megcsináltad!

Ekkor valaki megkérdezte a kislányt:

- Hogyan volt annyi bátorságod, hogy felülj a vázra George elé?

- Úgy, hogy ez az ember az apám. És nem csak hiszek, hanem bízom is benne.

(Általam ismeretlen szerzőtől)

Kemény volt.

Nem látta az apját azóta, egy szülőt nem azért szeretünk mert ad, hanem mert szeret, és gondoskodik rólunk.

Hiszem, hogy mindenki megkapja méltó büntetését viselkedéséért.

A

K Ö N Y V

Egy végzős egyetemista fiú már hónapok óta kinézett magának egy sportkocsit az egyik autószalonban. Tudta, apjának nem okozna gondot, hogy megvegye neki, ezért volt olyan bátor, és ezt kérte magának ajándékba annak örömére, hogy befejezi az egyetemet.

A fiú véletlenül megtalálta az apja íróasztalán a kocsi megrendelőlapját. Nagyon megörült, hogy meg fogja kapni a kocsit, és izgatottan várta a diplomaosztó napját.

Amikor végre eljött a nagy nap, és megkapta a diplomát, édesapja behívta az irodájába, és ezt mondta:

- Fiam! Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek! Örülök, hogy ilyen jól helyt álltál az egyetemen, és most elkezdheted a nagybetűs életet. Hadd nyújtsam át sok szeretettel ezt az ajándékot - és erre egy szép díszdobozt vett elő.

A fiú izgatottan kezdte el kinyitni a dobozt, és döbbenten látta, hogy egy Biblia volt benne, melybe arannyal bele volt gravírozva a neve. Nagyon mérges lett és ezt üvöltötte:

- Apám! Van egy csomó pénzed és erre csak egy Bibliát vagy képes ajándékba adni !? - végül mérgében elrohant, és otthagyta a Bibliát a kis díszdobozban.

Évekkel később a fiú nagyon sikeres lett az üzleti életben. Volt egy jó állása, csodálatos családja és mindenki egészséges volt. Egyik nap eszébe jutott az édesapja, hogy meg kellene látogatnia, mivel már idős volt. A diplomaosztó napja óta nem látta. Miközben ezen gondolkodott, telefonon hívták és közölték vele a szomorú hírt, hogy az édesapja meghalt. Nagyon megdöbbent!

Amikor elkezdte intézni a temetés körüli teendőket, elment az apja házába, mivel szüksége volt néhány hivatalos papírra. Amint belépett a házba szomorúság és megbánás fogta el. Apja iratai között keresgélve megtalálta azt a Bibliát, amit kapott tőle. Érintetlenül ott volt az asztalán, ahogy azt ő ott hagyta.

Könnyes szemmel nyitotta ki, és az első oldalon a Máté 7:11 szerepelt apja kézírásával: ,,Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?"

És ahogy olvasta ezt az igét, a Biblia hátuljából kicsúszott egy slusszkulcs. Annak a sportkocsinak a kulcsa, amit apjától kért. A bilétáján a szalon neve, ahol átveheti, és egy megjegyzés:"FIZETVE".

Milyen sok alkalommal utasítjuk vissza az élet ajándékait, csak azért, mert nem abban a csomagolásban kapjuk, mint amiben elképzeltük!

Nagy Gusztáv

Rudi valósággal berontott a házba:

- Ki taposta le a patisszon-ágyásomat!

Édesanyja tudta, mi történt, csitította:

- Tomi és Ernő labdázott, hallottam, mennyire sajnálták, hogy a labda éppen a patisszonok közé esett- magyarázta.

- Tönkretették a legszebb palántákat! – folytatta Rudi- mennyit dolgoztam, hiszen tudod...

- Tudom, kisfiam, és nagyon sajnálom én is, de hidd el, ők is, baleset volt, majd bocsánatot kérnek…

- Bocsánatot kérnek?! Mit érek azzal?! – Már majdnem sírt mérgében. Kirohant és jól becsapta maga után az ajtót.

Rudi szeretett a kertben dolgozni, édesanyja remélte, hogy valami tevékenység megvigasztalja. Hallotta is, hogy zúg a fűnyíró, ám nemsokára megállt a gép, a motorzúgás megszűnt. Kiment megnézni, mi történt. Rudi állt a gép mellett, és kétségbeesett ábrázattal nézte lába előtt a letört cserjeágat.

- Mi történt? – lépett oda hozzá az anyja.

- Jaj, édesanya – kiáltotta Rudi-, a japáni birsed! Amit olyan gonddal ápoltál, tudod, az az új telepítés… véletlenül ráment a fűnyíró!

Anyának eszébe jutott, mennyire sajnálta a korábbi cserje száradását és milyen gonddal nevelte az új kis ágat, amelyen hajtások már virágot ígértek, és most…

- Véletlenül történt – mentegetőzött Rudi -, nagyon sajnálom!

Anya felsóhajtott:

- Igen, történnek véletlenek, Rudi! A japáni birssel is, meg a patisszon-ágyással is...

Rudi szája széle remegett:

- Úgy sejtem, igen. Megbocsátasz, édesanya?

- Természetesen. – hangzott a válasz, de abban a pillanatban megszólalt a telefon.

- Szaladj, kisfiam, vedd föl a kagylót! Lehet, hogy éppen téged keresnek!

Amikor később belépett a hallba, Rudi éppen azt mondta:

- Ne szomorkodj annyira, Tomi! Azt a néhány patisszon-tövet tudom pótolni! És mindenkivel történhet baleset...

Amikor letette a kagylót, odafutott édesanyjához, és átölelte. Később pedig azt mondta még egészen halkan:

- Tudod, eleinte azt gondoltam, ki sem tudom mondani, hogy megbocsátok, de amikor hallottam Tomi hangján, mennyire bánja a dolgot, és tudom, engem is mennyire bántott a te japáni birsed, akkor örültem, hogy kimondhatom: nem haragszom! Még nekem kellett Tomit vigasztalnom...

Anya megsimogatta az arcát, és azt mondta:

- Érdemes megtanulni azt, amire az Úr Jézus tanította a tanítványait és bennünket is: "Bocsáss meg... nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer is"