Rövid történetek (beszélgetős fórum)

Mark Twain : Ádám és Éva naplója / Részlet

Ádám naplója /részlet

Remek helyet találtam a Parkon kívül, és egypár napig pompásan éreztem magam. Ám a hosszú hajú itt is felhajszolt, és ennek a tájéknak is tüstént nevet adott, mert "pontosan olyan, mint" satöbbi. Pedig nekem egészen más mondanivalóm lett volna számára, de ő végeredményben mindent elrontott. Sajnos egyáltalán nem tudtam rá haragudni. Bár különösen hangzik, de éppen ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy érzéseim Évával szemben megváltoztak. Egészen boldog voltam, amikor megjelent, és hozott néhányat azokból a sokat vitatott almákból. Örömmel kaptam rajtuk, mert errefelé ilyenek nincsenek. Nem volt más választásom, olyan éhes voltam, hogy meg kellett ennem az almákat - persze elveim fenntartásával. Más régebben tapasztaltam, hogy az elvek szépek és jók lehetnek, ám az éhség nem ismer semmiféle elveket.

Az utóbbi időben néha olyan gondolatom támadt, hogy van valami vonzó Éva egyéniségében. Különösen egyes testrészei érdekelnek - éppen azok, amelyek az enyémtől különböznek. Hát nem furcsa? Most is ezekre gondoltam, amikor hirtelen eltakarta levelekkel és lombos gallyakkal. Megkérdeztem tőle, mit jelent ez az újabb bolondság, és letéptem testéről a zöldséget. Erre vörös lett, és remegni kezdett. Még sohasem láttam senkit így elpirulni és reszketni, még engem is kellemetlenül érintett. Azt mondta, rövidesen meg fogom tudni, miről van itt szó.

Bizony ebben nagyon igaza volt. Roppant éhes voltam, a félig megrágott almát mégis félretettem, pedig a legszebb alma volt, ami valaha is a kezembe került (pláne ilyen előrehaladott évszakban). De eldobtam az almát, és hozzáláttam, hogy én is betakarjam magam zöld ágakkal. Amint láttam, hogy Éva most meztelenül áll előttem, egészen kijöttem a sodromból. Csodálkoztam a saját hangomon, ahogy leszidtam Évát, és ráparancsoltam: szerezzen még leveleket, és ne mutogassa magát ilyen szemérmetlenül! Szót fogadott nekem, azután a síkságra osontunk, ahol a vadállatok az előbb egymásnak rontottak. Erről a helyről néhány szép állatbőrt hoztunk magunkkal, és megparancsoltam Évának, varrjon egypár ruhadarabot, hogy legyen mit felvennie ünnepélyesebb alkalmakra, ha a nyilvánosság elé kell lépnie. Mindez elég kellemetlen és kényelmetlen, de Éva, úgy látszik, örül neki. Boldoggá teszi még a legkisebb reménye is annak, hogy csomagolását cserélgetheti.

De azért Éva olyan társnő, aki egyre inkább a kedvemre való. Most már magányos és lehangolt lennék nélküle, különösen, mióta elvesztettem a régi birtokomat. Azt mondja, elrendelték, hogy az életfeltételeinket magunk teremtsük meg, és dolgoznunk kell. Így hát Éva éppen jókor jött. Majd ő dolgozik, és én irányítom, tanácsokkal látom el.

Mark Twain : Ádám és Éva naplója / Részlet

Éva naplója / részlet

Ha visszagondolok rá, úgy tűnik fel a Park, mint egy álom. Nagyon szép volt, leírhatatlanul szép, varázslatos. És most vége. Nem láthatom többé soha.

A Park elveszett ugyan, mégis elégedett vagyok, mert így találtam meg Őt. Szeret engem, amennyire ért hozzá, és én szenvedélyes szívem egész tüzével szeretem Őt. Azt hiszem, ezt fiatalságom és nemem teljesen érthetővé teszi. Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is szeretem, akkor veszem észre, hogy nem tudom, és valójában nem is akarom tudni. Ebből következik, hogy a szeretetnek ez a fajtája nem az ésszerű meggondolás eredménye, mint az a szeretet, amit a többi állat és kétéltű iránt érzek. Azt hiszem, a dolog a következőképpen áll: egyik-másik madarat a csicsergéséért kedvelem, de Ádámot nem az énekéért szeretem. Nem, nem! Minél többet énekel, annál nehezebben tudom megszokni. Mégis gyakran kérem, hogy énekeljen, mert meg akarom tanulni, hogy mindent szeressek, ami Őt érdekli. Biztos vagyok benne, hogy meg is fogom tanulni, mert eleinte nem bírtam elviselni az énekét, most pedig már kibírom valahogy. Bár olyan hangja van, hogy a tej is megsavanyodik tőle, de nem baj! Meg lehet szokni a savanyú tejet is.

Talán az intelligenciája? Azért szeretem? Nem, nem. Ámbár nem lehet neheztelni rá, hogy az intelligenciája csak olyan, amilyen, mert hiszen nem tehet róla. Isten teremtette ilyennek. De különben is, gondolkodása mélyén bizonyos bölcsesség lappang. Idővel majd kifejlődik, bár nem hiszem, hogy az ilyesmi gyorsan mehetne végbe. Különben sem sürgős. Nekem jó úgy is, ahogy van. Nem a jó modoráért, finom tapintatosságáért szeretem. Ezen a téren is messze van a tökéletestől, de nekem így is megfelel, és el kell ismernem, hogy bizonyos fejlődést, előrehaladást mutat. Nem is a szorgalmáért szeretem. Úgy érzem, hogy ebben a tekintetben szándékosan visszatartja magát, csak azt nem értem, hogy miért. Ezt titokban tartja előttem, és ez az egyetlen bánatom. Minden más dologban kíméletlenül őszinte. Biztos vagyok benne, hogy eltekintve ettől az egy dologtól, semmit sem titkol előttem. Elszomorít, hogy titka van, ez sokszor álmomban is kísért, de gondolni sem akarok rá. Nem is a műveltsége miatt szeretem. Nem, nem! Ő ugyanis autodidakta, és így tudása elég figyelemreméltó, bár hemzseg a tévedésektől. Nem is a lovagias lényét szeretem. Ó, nem! Rosszat gondolt rólam, de azért sem szidom. Gondolom, ez a nemével jár, a tulajdonságai közé tartozik, amiért nem lehet felelőssé tenni. Persze erről nem szóltam neki, inkább a nyelvemet harapnám le. Ez viszont női tulajdonság, és nem is büszkélkedem vele, mert nem én alkottam magamat.

Miért szeretem hát? Úgy látom, csak azért, mert férfi. Azért szeretem, mert alapjában jó! De máskülönben is szeretném. Ha szidna és megverne, akkor is szeretném. Valószínűleg ez is női tulajdonság bennem. Erős és jóképű - no, ezért szeretem. De nem. Csodálom, és büszke vagyok rá, de enélkül is tudnám szeretni. Ha csúnya volna, akkor is szeretném. Dolgoznék érte, fáradoznék és imádkoznék érte, és az utolsó leheletéig az ágya mellett ülnék.

Igen, végeredményben megállapítom, hogy csak azért szeretem, mert az enyém, és mert férfi. Más okot nem látok rá.

És azért van az, amit már az előbb is említettem: a szeretetnek ez a fajtája nem érett megfontolás és tudás gyümölcse. Az ilyen szeretetről egyszerűen azt kell mondani: van, megvan, itt van, és senki sem tudja, honnan jött. Megmagyarázhatatlan. És így van jól.

Ez az én felfogásom. De én csak egy asszony vagyok, méghozzá az első asszony, aki ezeket a kérdéseket vizsgálni kezdte. Kiderülhet, hogy tapasztalatlanságomban és tudatlanságomban tévedtem.

Negyven évvel később

VASÁRNAP

Félve írok le egy gondolatot, amely az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat. Leányaim - ha egyszer kezükbe kerül ez a napló - gondolatomat nagyon szentimentálisnak fogják tartani. Remélem, hogy Ádámmal együtt halok meg. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen forrón, ilyen sóvárogva kívántam volna valamit. A gondolat, hogy Ádám előttem hal meg, elviselhetetlen számomra. Ha nem lehetséges, hogy együtt vegyünk búcsút az élettől, akkor Isten először engem szólítson el. Mert Ádám erős, és én gyenge vagyok. Neki nincs az én erőmre olyan nagy szüksége, mint nekem az övére...

Különös, hogy ezekben a sorokban felismerem a szentimentális gondolatokat és égő esküket, amelyek olyanok, mint szerelmünk első napjaiban voltak. Úgy látszik, hogy a szerelem lényege keveset változik, és nem csodálkoznék, ha a lányaim éppen ilyen változatlanul élnék át, és a többi asszony is, akik utánuk következnek...

Ádám ezt írta Éva sírjára:

AHOL Ő VOLT, OTT VOLT A PARADICSOM!

Az életem sivár

Számtalan levelet kapok emberektől, akik azt panaszolják, életük céltalan, üres, értéktelen. Abból a tényből, hogy levelet tudnak nekem írni, feltételezhető, hogy van munkahelyük, vagy pénzük, hogy otthon számítógépen internetezni tudjanak. Ehhez feltételezek egy fűtött lakást, élelmet, némi egészséget (lát, ujjait tudja mozgatni, tud gondolkodni). Sokakról kiderül, hogy gyermekük van, férjük/feleségük. Szoktak tévét nézni, netán jókat sírnak vagy nevetnek egy-egy műsoron. Ez az a minimum, amit egy e-mail esetén feltételezek. De ezek az emberek szoktak még egy csomó érdekes dolgot csinálni, vagy legalábbis meg volna rá a lehetőségük, de ez nekik kevés. Vajon miért érzik hát sivárnak és unalmasnak az életet ők, mikor más emberek, rongyos paplanjuk alatt az aluljáróban dideregve elsírják magukat, ha olyan csodálatos életről álmodnak, amit mások sivárnak élnek meg.

Aki elveszti a mindennapok csodálatát, a perc örömét, az boldogtalan. Hogy minden nap lehet örülni annak, hogy van fedél a fejem fölött, hogy ma is felkelt a nap, hogy van mit enni, hogy élek, tudok gondolkodni, érezni, terveket szőni. Hogy az élet tele van lehetőségekkel. Akik visszatérnek a klinikai halál állapotából, megértik, hogy a világon két dolog fontos csupán: a szeretet és a tudás. Ők tudják igazán értékelni az életet, mert majdnem elveszítették. Ismertem egy idős nénit. Minden reggel, mikor felébredt, óvatosan kikukucskált a szemhéja alól, majd nagyot rikkantva felpattant: ma is élek, kiáltotta. Talán csak meg kéne élnünk, hogy a holnap talán már nem lesz, s máris felértékelődne a Ma.

Az unalom, mint szürke köd, ha ráül a lelkünkre, akkor a hawaii-i strandon is tudjuk unni a napozást. Az unalmat és fásultságot mi csináljuk. Ez a defenzív élet. Egy házasságkutató azt ajánlja, minden nap gondoljuk végig, miért is tudjuk csodálni társunkat. De igaz ez gyerekünkre, lakásunkra, munkánkra, tárgyainkra, mindenre, amiben élünk. Csupa csoda vesz körül bennünket, és mi fásultan pergetjük ujjaink közt a perceket.

Az átprogramozás tehát: nevezzük ismét nevükön a dolgokat, találjuk meg rájuk a jelzőket. Tanuljuk meg újra csodálni a világ és az élet kimeríthetetlen gazdagságát.

Dr.Szendi Gábor

Nagy Katalin: Egy pólyás meséli ...

Amikor megszülettem, mindenki nagyon

örült, csak én nem, mert régebben jó helyem

volt anyukámnál. Egy burokban laktam anyu-

kám hasában, a szíve közelében. Az egészben

az volt a legjobb, hogy mindíg hallottam a szíve

dobogását. Mindent együtt csináltunk: anyu-

kám evett, és én is jóllaktam; ő szívta a friss

levegőt, és nekem is jutott belőle. Csak kupo-

rogtam ott a burokban, mint egy kifli és szu-

nyókáltam, vagy éppen rugdalóztam, nyújtózkod-

tam. Ha kedvem támadt, akár fejre is állhattam,

mert a burokban folyadék volt, így sohasem

üthettem meg magam. Anyukám meg csak símo-

gatta a hasát, annyira örült, ha én tornáztam.

Telt, múlt az idő, egyre nőttem, növekedtem;

egyszer csak szűknek éreztem a rejtekhelyemet.

Előbújtam.

De a világ, ahová megérkeztem, nagyon furcsa

volt! Zajos, fényes és hideg. Meglepődtem,

megijedtem: ordítottam, ahogy a torkomon kifért.

És csodálkoztam, mert addíg sose sírtam, akkor meg

egyszerre egészen jól tudtam sírni.

Anyukám megdícsérte a hangomat, úgyhogy

bőgtem tovább az ő kedvéért. De még azért is,

mert az idegenek gorombáskodtak velem.

Megfürdettek, bepólyáztak. Méricskéltek.

Mondták, hogy erős, fejlett gyerek vagyok, de én

nem törődtem velük. Hiányzott valami és félni

kezdtem. Féltem, egyre csak féltem ...

Aztán így, pólyástól odatettek anyukám mellé.

Újra hallottam a szívdobogását, megnyugodtam.

És akkor történt valami, ami eddig még

soha ... anyukám megpuszilt.

Azóta én is örülök, hogy megszülettem.

A JÓISTENNEK IS VAN HUMORA.

Volt egyszer egy férfi, aki nagyon belefáradt a mindennapi munkába. Ő mindennap dolgozni járt, a felesége meg csak otthon ült. Szerette volna, ha a felesége is megtudná, mi mindenen megy keresztül nap mint nap, ezért egy este így imádkozott:

- Mindenható atyám! Mindennap dolgozni járok, és naponta 8 órát robotolok, miközben a feleségem csak itthon ül. Szeretném, ha ő is megtudná, mi mindenen megyek keresztül, ezért kérlek uram, add, hogy egy napra testet cserélhessünk. Amen.

És Isten az ő végtelen bölcsességében meghallgatta a férfi kérését. És a férfi másnap reggel már női testben ébredt.

Felkelt, reggelit készített a párjának, felébresztette a gyerekeket, kikészítette az aznapi ruhájukat, reggelit adott nekik, becsomagolta a tízóraijukat, elvitte őket az iskolába. Hazament, összeszedte a vegytisztítóba való holmikat, és elvitte. Megállt a banknál is, pénzt vett fel, elment bevásárolni, kifizette a számlákat, és rendezte a csekk-könyvet is. Kicserélte a macska almot, és megfürdette a kutyát.

Ekkor már délután egy óra volt, és igyekeznie kellett, hogy be tudjon ágyazni, hogy rendet rakjon, porszívozzon, és még a konyhát is rendbe tegye és felmossa. És már rohanhatott az iskolába a gyerekek elé, akik hazafelé még vitatkoztak is vele egy sort. Kitett egy kis sütit meg tejet, és rávette a gyerekeket, hogy írják meg a leckéjüket és tanuljanak. Ezután felállította a vasalódeszkát, és tévét nézett, miközben vasalta a ruhákat. Fél ötkor nekiállt krumplit pucolni, és zöldséget mosni, hogy egy kis salátát készítsen. Kisütötte a húst, és egy kis zöldbabot is párolt mellé vacsorára. Vacsora után kitakarította a konyhát, beindította a mosogatógépet, majd elrakta a tiszta edényeket. Megfürdette a gyerekeket, és ágyba dugta őket. 9-re már nagyon fáradt volt, és bár a napi munkával még nem végzett, úgy döntött ő is bebújik az ágyba, ahol még elvárták tőle, hogy szeretkezzen, és ő ezt panasz nélkül meg is tette. Másnap reggel, amikor felébredt, azonnal letérdelt az ágya mellé, és így imádkozott:

- Mennyei Atyám! Nem tudom, mire számítottam. Belátom, hiba volt, hogy irigykedtem a feleségemre, mert képes egész nap otthon lenni. Kérlek Uram, nagyon kérlek, csináljuk vissza a cserét!

És Isten az ő végtelen bölcsességével ezt felelte:

- Fiam, látom, tanultál a leckéből, és ezért boldogan cserélem vissza a dolgokat abba a formába, amiben eredetileg is voltak. Csak kilenc hónapot várnod kell még. Tegnap este teherbe estél.

JÉKELY ZOLTÁN: A HÁROM PILLANGÓ

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég. Közeledett a vihar.

- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.

- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk.

De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.

És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:

- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a tulipán így felelt:

- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.

Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!

A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sűrűbben szakadt.

- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.

Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a tulipán így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem hogy elhagyjuk egymást.

A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.

- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a szívtelen tulipán így felelt.

- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.

Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.

Süss fel nap, süss fel nap,

Szárogasd meg szárnyamat,

Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem nyugodott a nap.

Kedves Éva,Lisztharmat,Manó Köszönöm a történeteket.

Viszek belőlük néhányat ! :-)

Bruno Ferrero - Elvitte a szél

A liget területén lévő pázsit közepén kinyílott egy pár pitypang. Az egyik szép sárga virágú, erős fejletettebb volt, mint a többi. Derűs képet nyújtott, mint a májusi este.

A virág hamarosan magba szökött. Hópehelyhez hasonló, könnyű kis ejtőernyők övezték a magjait. Terveket szőttek és találgatták:

- Hol tudnak majd gyökeret verni?

- Ki tudja?

- Csak a szél tudja.

Egy szép napon elragadta őket a szél. A magocskák belekapaszkodtak az apró kis ejtőernyőkbe és tovarepültek.

- Sziasztok... Sziasztok.

Többségük sikeres repülés után mezőkön, kertekben kötött ki. Csak egy volt közülük, amelyik nemsokára egy járda szegélyében lévő kis hasadékba esett. Csak egy jelentéktelen kis rögben kapaszkodott meg.

- Ez mind az enyém - mondotta.

Fontolgatás nélkül helyet foglalt. Csírát és gyökeret engedett a szűk kis repedésben.

Pár méterre tőle egy düledező padocskán egy fiú üldögélt. Tekintete zavart és felindult volt. Nagy gondja lehetett, mert kezét ökölbe szorítva, kétségbe esve hadonászott.

Észrevett két gyenge kis levelet a cement közötti repedésben.

- Kár a gőzért, nem fogsz boldogulni, úgy jártál mint én - és eltaposta a fiatal hajtást.

Másnap észrevette, hogy a megnyomorgatott hajtás kiegyenesedett és a két levélből négy lett. Hosszú ideig szemlélte a bátor kis hajtást. Sőt, naponta visszatért hozzá. Föltűnt neki, hogy rövid időn belül kinyíltak a sárga virágok és virítottak mintha boldogságukat hirdetnék.

Az idő múlásával a fiú úgy érezte, hogy a harag és a megalázás fájdalma enyhülni kezd benne. Kiegyenesedett és teleszívta tüdejét friss levegővel. Érezte, hogy a gondjai tovaszállnak.

Megvan! Nekem is lehetséges egy újrakezdés.

Nevetni és sírni szeretett volna. Megsimogatta a virágokat. A növények is megérzik, ha szeretik őket. A pitypangnak is ez volt élete legszebb napja.

Ne kérdezd a széltől, miért ragadott magával. Küzdj, dolgozz akkor is, ha a cement rideg keze fog tartva.

Ezeket a kis történeteket a szél hozta magával. Csak a szél tudja, hol vernek gyökeret, és hol szöknek virágos díszbe.

A jel

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.

Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei.

Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.

Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.

Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.

Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

A látogatás

Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel később már ment is tovább.

Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal. Papírzacskóban hozta az ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a templomban is lopnak.

- Imádkozni jövök – válaszolta a férfi.

- Imádkozni… Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?

- Hát… mindennap benézek a templomba és annyit mondok: „Jézus, Józsi vagyok", aztán elmegyek. Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.

Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert fájdalmas törésekkel szállították kórházba.

Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt. Nemsokára az ő szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye. Fiatalok és idősek ültek az ágya mellett és ő mindenkire rámosolygott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.

A plébános is eljött meglátogatni és egy nővér kíséretében odament a fiatalember ágyához.

- Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek számára. Hogy vagy képes erre?

- Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.

Az ápolónő félbeszakította: - De hisz délben soha nem jön senki!

- Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja: - Józsi, Jézus vagyok -, és elmegy.

Az áldozati bárány

Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket. Tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta.

A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek.

A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. A földművesek méltatlankodva zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös. Az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.

- Meg kell találnunk a bűnöst – javasolták, és túl kell adni rajta.

- Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának.

Megegyeztek a javaslatban. Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották.

A szél egyet azonnal elkapott.

Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni.

Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.

A válasz

Egy szentéletű ember a városban sétálgatva találkozott egy rosszul öltözött, ápolatlan lánnyal, aki alamizsnát kért.

- Uram – fordult Istenhez -, hogyan engedheted meg ezt? Tegyél már valamit!

Az esti hírekben a TV éhező és megcsonkított gyermekek szomorú sorsáról számolt be.

- Uram, hogyan engedheted meg mindezt? – kérdezte ismét. - Tegyél már valamit!

Az éjszaka folyamán álmában szólt hozzá az Úr.

- Már tettem valamit. Megteremtettelek téged.

A mérleg

A jómódú gazda, és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad.

Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!

Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.

A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:

- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.

A gazda roppant módon elszégyellte magát és hazament.

Vigasztalás

Egy leányka hazajött a szomszédasszonytól, akinek nyolcéves kislánya nem régen tragikus körülmények között halt meg.

- Mit keresel ilyenkor a szomszédasszonynál, van annak elég baja, Te nem hiányzol neki!

- Azért mentem át, hogy megvigasztaljam a nénit.

- Hát, gyerek létedre, hogyan tudod megvigasztalni a bánatos asszonyt?

- Az ölébe ültem és együtt sírtam vele.

A büszke tölgyfa

Volt egyszer a Köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.

- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!

Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:

- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!

A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett! - belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.

Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.

- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok!

Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.

- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort!

- Nem kell! Nem kell! - hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.

- Ugyan, mit képzelsz? - csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.

Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte.

- Megvagy, mihaszna férge!

Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott:

- Jobban vagyok!

Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:

- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!

Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.

- Ó, te tölgyfa!... Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!

Harkály doktor hozzátette:

- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.

- Meglesz! Meglesz! - kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:

- Gyertek ide, hozzám!

Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.

Teremtés

Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt:

- Ezzel vesztegettél el egy egész hetet?

- Ige. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az elöző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyitson, és legalább hat pár keze legyen.

Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét:

- Hat pár?

- Nem a kezek megteremtése a nehéz - mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell.

- Olyan sok?

A jó Isten bólintott. - Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: "Mit csináltok?" és azt a választ hallja, hogy "semmit". Egy másik szempárra a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: "Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok. "

Uram - szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz nap.

- Sajnos nem tehetem - szólt az Úr -, már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból.

Az angyal kiváncsian körberepdesi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: - Túl gyöngéd.

- De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni - szólt az Úr.

- Tud gondolkodni?

- Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a kompromisszumra is képes - állította az Úr.

Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán.

- Itt van valami ami fölösleges - szólt az angyal.

- Nem fölösleges ott semmi - szólt az Úr -, az egy könnycsepp.

- Hát az meg mire jó?

- Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget.

- Te egy lángész vagy! - kiáltott fel az angyal.

Finom melankóliával válaszólt az Úr - Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!

Ha a könnyet nem az Isten teremtette, miért erőszakoljuk mi mások szemébe?

Bruno Ferrero

Elég

Nemrégiben végighallgattam egy anyuka és a lánya beszélgetését a

reptéren töltött közös idejük utolsó pár percében. Bejelentették a

járatot.

A biztonsági kapu közelében megölelték egymást, és az anya ezt mondta

lányának: "Szeretlek, és eleget kívánok neked." A lány így válaszolt:

"Édesanyám, a közös életünk több mint elég volt. Szeretetednél többre

nem is volt szükségem. Én is eleget kívánok neked, anyu."

Megpuszilták egymást, majd a lány távozott. Az anya odasétált ahhoz az

ablakhoz, amely mellett ültem. Ahogy ott állt látszott, hogy szüksége

van, és vágyik is arra, hogy kisírja magát. Megpróbáltam nem

megsérteni privátszféráját érdeklődésemmel, de ő örült nekem és ezt a

kérdést szegezte hozzám: "Köszönt el ön valaha is valakitől úgy, hogy

tudta, ez a végső búcsújuk?"

"Igen", válaszoltam én. "Bocsássa meg érdeklődésemet, de mitől ez a

végső búcsújuk?"

"Öreg vagyok, és ő olyan messze lakik tőlem. Kihívásoknak nézek elébe,

és az, az igazság, hogy a következő utam vissza már a temetésemre

lesz" mondta ő.

"Amikor elbúcsúztak egymástól, hallottam, hogy eleget kívánnak

egymásnak. Megkérdezhetem, hogy ez mit jelent?"

Mosolyogni kezdett. "Ez egy jókívánság, ami korábbi generációktól lett

továbbadva. A szüleim mindenkinek mondták." Egy pillanatra

elhallgatott és úgy nézett ki, mint aki próbál minden részletre

visszaemlékezni, majd még jobban mosolyogni kezdett. "Amikor azt

mondtuk, "Eleget kívánok neked" azt kívántuk a másik számára, hogy

élete végéig elegendő legyen neki a jó dolgokból." Majd, felém

fordulva, az alábbi jókívánságot osztotta meg velem, mintha

emlékezetből idézte volna:

Elegendő napsütést kívánok számodra, hogy jókedved legyen bármilyen

szürkének is tűnnek napjaid.

Elegendő esőt kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld a napot.

Elegendő boldogságot kívánok neked, hogy szellemed élő és örökkétartó

legyen.

Elegendő fájdalmat kívánok neked, hogy még az élet legkisebb örömei is

nagyobbnak tűnjenek.

Elegendő nyereséget kívánok neked, hogy vágyaidat kielégítse.

Elegendő veszteséget kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld

mindazt, amid van.

Elegendő köszöntést kívánok neked, hogy felkészítsen a végső búcsúra.

Ekkor sírva fakadt és elsétált.

Azt mondják, egy percbe kerül egy különleges embert találni, egy órába

megbecsülni, egy napba szeretni; viszont egy egész életbe elfelejteni.

Csak, ha kívánod, küldd ezt a történetet tovább azoknak az embereknek,

akiket sose fogsz elfelejteni. Amennyiben senkinek se küldöd el, azt

jelentheti, hogy annyira sietsz az életben, hogy a barátaidról

megfeledkeztél.

SZALASSZ ARRA IS IDŐT, HOGY ÉLJ....

Minden számomra fontos ember számára

ELEGET KÍVÁNOK NEKTEK.

Az élet nem mindig az a buli, amire vágytunk. Ám, ha már úgy is itt

vagyunk, táncoljunk!

Az igazi fény

Egy budapesti jó barátom mesélte, hogy tavaly december elején, az egyik

délutánon a feleségével és három gyermekükkel elmentek megnézni a

karácsonyi kínálatot. Körül akartak nézni egy kicsit, hogy mit érdemes

venni ajándékba a gyerekeknek. A lakásuk közelében lévő bevásárlóközpontot

választották, hiszen jól tudták, hogy a több száz üzletben minden kapható.

A hatalmas épület a karácsonyi vásár idejére óriási díszvilágítást kapott

kívül és belül egyaránt. Távolról is jól látható színes lámpák és égők

ezrei vonzották a vásárlókat a pláza felé, s mentek is az emberek a sötét

decemberi napon a csillogó fények irányába. Az épületbe lépve mindenki

elámulhatott az óriási fényártól, s a barátom két nagyobbik gyermeke is

versengve kezdték el egymásnak mutatni a különleges lámpákat és

karácsonyfákat, amelyeket a folyosókon vagy az üzletekben felfedeztek. Így

indultak el a nyüzsgő embertömegben, hogy végignézzék a boltokat. A nagy

nézelődés közepette hirtelen észrevették, hogy a legkisebb gyermek, a négy

éves kis Eszter eltűnt. Egy pillanat alatt földbe gyökerezett a lábuk és

kétségbeesve néztek körül, hogy hol lehet a kislány. Hová tűnhetett ebben a

nagy tömegben? Lám, a nagy csillogás és a rengeteg megvásárolható ajándék

annyira elvonta a figyelmüket, hogy még saját gyermekükről is

megfeledkeztek. Hogy fogják most megtalálni? Merre induljanak el keresni?

A gyerek valójában csak néhány méterre volt tőlük, de a tömeg miatt nem

láthatták. Azonnal visszafelé kezdtek el indulni, s nagy szerencséjükre

két üzlettel odébb mindjárt meg is találták Esztert, aki csak néhány

métert maradt le. Nagy megkönnyebbüléssel léptek oda a kislányhoz, aki egy

kirakat előtt állt és valamit nagyon nézett. Vajon mi tetszett meg neki?

Talán egy szép baba? Vagy valamilyen más, érdekes játék? Talán egy

csillogó-villogó karácsonyfa? De a kirakatban nem gyerekjátékok voltak,

hanem mindenféle utazótáskák, bőröndök és hátizsákok. A kis Eszter viszont

nem a táskákat nézte, hanem egy kis adventi koszorút. A kisebb-nagyobb

bőröndök között egy asztalkán ott volt egy hagyományos adventi koszorú,

egyszerű fenyőágakkal, három lila és rózsaszín gyertyával. Mivel éppen

advent első hete volt, a koszorún még csak egy gyertya égett, s ennek

fénye vonzotta a kislányt. Eszter felnézett a szüleire, s a kis lángra

mutatva ezt mondta: "A templomban is ugyanilyen gyertya égett vasárnap a

koszorún".

"Három vándor egyazon úton haladt előre.

Az első útja közben meglátott egy göcsörtös fadarabot. Ránézett. – Milyen szép virágos faág! – mondta. Felvette, hazavitte, vázába tette, s az ág másnapra kivirágzott.

A második vándor is meglátta ugyanezt a fadarabot. Ránézett. – Milyen jó, erős fa! Jó lesz társnak számomra az úton. – Felvette, s azzal járt élete végéig.

A harmadik vándor is arra járt. Ránézett a fadarabra, elborzadt láttán. – Milyen ronda kígyó! – Feléje nyúlt, s az megmarta; holtan esett össze.

Mindegyikünk azzá válik a másik számára, aminek látják, s ez fordítva is igaz.

Adja meg nekünk szerető Istenünk, hogy mindenkiben felfedezzük az Ő arcát, s azzá válhasson a másik, amilyennek Isten arca elrejtve van benne."

Bruno Ferrero - Nem vásárolható

Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.

Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.

- Nézze – kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.

- Olyan kislány, aki keveset mosolyog – folytatja a férj.

Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné – veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette… Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.

Nagyon sajnálom – szólal meg udvariasan az eladónő -, de mi nem árulunk szülőket.

Dönteni arról, hogy gyermekünk legyen, olyan nagy dolog, mintha szerződést kötnénk vele egy mérhetetlen feladatról, amelyet az emberi ész elképzelni is alig képes. A kicsinyek mind olyan meghívóval érkeznek hozzánk, amely az egész életre szól, és azt mondják: "Hívtál. Itt vagyok. Mit adsz?" Itt kezdődik minden nevelési feladat.

Egy tizenötéves ezt így látja:

Tejet akartam,

És szörpöt kaptam.

Szülőket akartam,

És játékot kaptam.

Beszélni akartam

És televíziót kaptam.

Tanulni akartam,

És bizonyítványt kaptam.

Gondolkodni akartam,

És eszmécskét kaptam.

Függetlenséget akartam

És fegyelmet kaptam.

Szeretetet akartam,

És erkölcsöt kaptam.

Szakmát akartam,

És állást kaptam.

Boldogságot akartam,

És pénzt kaptam.

Szabadságot akartam,

És autót kaptam.

Tehetséget akartam,

És érvényesülést kaptam.

Reményt akartam,

És félelmet kaptam.

Változni akartam,

És szánalmat kaptam.

Élni akartam…

Sok-sok évvel ezelőtt élt Indiában egy bölcs, aki azt mondta, hogy nagy titkot őriz egy varázsládikában, ami az élet minden területén sikeressé teszi és ezért a világ legboldogabb emberének tartja magát.

Sok irigy király ajánlott neki hatalmat és pénzt, meg is próbálták ellopni a ládikát, de hiába.

Minél jobban próbálkoztak a megszerzésével, annál boldogtalanabbak lettek, mert az irgység nem hagyta őket élni.

Így teltek-múltak az évek és a bölcs egyre boldogabb lett.

Egy nap egy kisfiú toppant be hozzá és azt mondta:

- Uram én is olyan boldog szeretnék lenni mint Te. Megmutatod nekem hogyan érjem el a boldogságot?

A bölcs a gyermek tisztaságát és egyszerűségét látva így szólt:

- Neked megmutatom a boldoggá válás titkát! Gyere velem és nagyon figyelj!!!

Valójában két ládában őrzöm a boldogság titkát: a szívemben és az eszemben.

A nagy titok pedig nem más, mint egy lépésekből álló sorozat, amit követned kell egész életedben.

Az első lépés ez:

- Tudd, hogy Isten mindig veled van és ezért szeretned kell Őt és hálát adnod neki, mindazért amid van.

A második lépés:

- Szeretned kell önmagad és minden lefekvéskor és felkeléskor ki kell jelentened:

"Én fontos vagyok, képes vagyok, értékes vagyok, okos vagyok, kedves vagyok. Sokat várok magamtól. Nincs olyan akadály, amit le ne tudnék győzni."

Ezt hívják: magas önbecsülésnek.

A harmadik lépés:

- Gyakorlatban is megvalósítod, amit magadról állítasz.

Vagyis: ha azt gondolod okos vagy, viselkedj okosan.

Ha azt gondolod képes vagy, tedd meg, amit kitűzöl magad elé.

Ha azt gondolod nincs akadály, amit le ne tudnál győzni, akkor tűzzél ki célokat és valósítsd meg őket.

Ezt hívják: motivációnak.

A negyedik lépés:

- Ne irigyelj senkit azért amije van, vagy ami ő maga.

Ő elérte célját, Te érd el a sajátjaidat!!!

Ötödik lépés:

- Ne őrizz a szívedben haragot senki iránt, mert ez az érzés nem engedi, hogy boldog légy! Hagyd, hogy Isten törvényei tegyenek igazságot, te bocsáss meg és felejts!!!

Hatodik lépés:

- Ne vedd el azt, ami nem a tiéd, mert a természet törvénye szerint ha valakitől elveszel valamit, akkor holnap elvesznek tőled valami értékesebbet, mint amit te elvettél mástól. Fizesd meg a tartozásodat, add vissza ami nem a tiéd! Kérj bocsánatot, add oda mindenkinek azt, ami megilleti.

Így biztosítod a békédet.

Hetedik lépés:

- Ne bánj rosszul senkivel! A világ minden élőlényének joga van arra, hogy szeressék és tiszteljék.

Nyolcadik lépés:

- Mindig mosolyogva kelj fel, fedezd fel a szépséget és a jót a téged körülvevő dolgokban. Gondolj bele, hogy milyen szerencsés vagy, amiért annyi mindened van. Segíts a többieknek anélkül, hogy arra gondolnál, semmit sem kapsz cserébe.

Figyeld meg az embereket és fedezd fel bennük a jó tulajdonságaikat.

Nekik is add át a titkot, hogy győztessé váljanak és így boldogok legyenek!!

Párbeszéd a magánnyal

Munkatársunk érdekes módon dolgozta fel a hónap témáját.

Néha találkozom a magánnyal. Legutóbb, mikor felkeresett, úgy gondoltam, ideje volna feltenni néhány kérdést neki. Nagy merészen bele is vágtam:

-- Te mit keresel itt már megint?

-- Hívtál.

-- Én?

-- Te. Azzal, hogy boldogtalannak, meg nem értettnek érzed magad. Hiszen sokszor még a saját édesanyád is úgy néz rád, mint valami csodabogárra. Nem érti, mit, miért teszel. Emlékszel? Mint a gimiben. Úgy érezted, te vagy a kakukktojás, vagy valaki, aki a Holdról jött. Nehezen ment a beilleszkedés… Örökké elvágyódtál.

-- Honnan tudsz ezekről?

-- Én figyelek. Nem úgy, mint az emberek egymásra….

-- Szerinted azért érzik magukat sokan magányosnak, mert nincs aki, figyelne rájuk?

-- Részben. Másrészt, viszont mert nem tanulják meg, hogy a boldogság, az öröm és az elégedettség bennetek lakik. Nem kívül kell keresni, hanem magatokban.

-- Honnan szorult beléd ennyi bölcsesség?

-- Régóta dolgozom, lassan ideje volna nyugdíjba mennem...

-- Mindnyájuknak jót tennél vele.

-- Ne hidd! Akkor kit hívnátok rossz pillanataitokban? A férjeteket, az anyukátokat, a gyereketeket? Nem figyelted még meg, hogy akire szükséged volna, a legtöbb esetben nem tud, vagy nem akar melletted lenni?

-- Van igazság a szavaidban...

-- És az feltűnt, hogy az igazán nagy döntéseket egyedül kell meghoznod – hiába élsz esetleg párkapcsolatban?

-- De az segít, ha összeül a családi kupaktanács.

-- Ideig-óráig. A döntés és a felelősség akkor is a tiéd. Senki mást nem hibáztathatsz, ha rosszul sikerül és senki mást nem veregethetsz vállon, ha jól.

-- Sok a magányos ember manapság?

-- El sem tudod képzelni, milyen sok! Főleg a nők élik rosszul az életüket. Ahelyett, hogy örülnének a mának, a gyönyörű, okos gyerekeiknek, aggódnak a holnapért, fájlalják a múltat – mindig rágódnak valamin.

-- Miért a férfiak jól élnek? Hajszolják a pénzt, cigarettáznak, vagy alkoholizálnak, alig látják a gyerekeiket. Sok esetben „barátnőt” tartanak a feleségük mellett…

-- Nem, ez sem feltétlenül jobb, de ők tudnak egy kicsit önzőbbek lenni. Nem híresek az önfeláldozásukról. Lelkiismeret-furdalás nélkül söröznek a haverokkal, míg otthon készül a vacsora. Vagy merik azt tenni, amihez kedvet éreznek. A nők meg folyton gondoskodni akarnak valakiről, aztán ha nincs kiről, rögtön engem hívnak.

-- Úgy látom, nincs ellenedre.

-- Hát persze, hogy nincs. Tőlük nyerek energiát… Emlékszel a kollégiumi bulikra? Hányszor ültél fent a szobában, és tánc helyett levelet írtál a „nagy ő”-nek? Én meg jót nevettem és szívtam a véredet.

-- Klassz! Legalább őszinte vagy. Tény, hogy ma is sokkal jobban érzem magam, ha a párom és a gyerekeim körülöttem vannak. Igaz, vágyom néha egy kis kikapcsolódásra. Nem nagy dolgokra, csak biciklizni, lovagolni, sétálni egyet, pletykálni a barátnőkkel.

-- A te bajod, ha nem harcolod ezt ki magadnak. Aztán ha a férjed nem találja ki a gondolataidat, meg vagy sértve és mindjárt magányosnak érzed magad.

-- Előfordul.

-- Elárulok egy titkot: senki sem gondolatolvasó (engem leszámítva persze). Ha nyíltan kommunikálsz, nagyobb eséllyel kapsz egy kis odafigyelést. Ettől függetlenül hangsúlyozom, hogy a harmóniát magadban keresd! Sok módja lehet. Jóga, meditálás, önművelés… De a szélsőségektől tartózkodj!

-- Nem szokásom.

--Tudom, csak a biztonság kedvéért mondom.

-- Ha már ilyen okos vagy biztos azt is tudod, miért vagyunk néha magányosak a párkapcsolatban is?

-- Mert esetleg olyasmit vártok el a másiktól, amire nem képes. Erről beszéltem az előbb. A nyitott kommunikáció segít ebben. Ugyancsak itt említeném meg a gyerekvállalás és nevelés felelősségét. Anyáitok még úgy nevelték a gyerekeket, hogy lánynak női munka, fiúnak férfimunka. Ha már kicsi kortól megszoknák a gyerekek, hogy egymást kiegészítve és támogatva könnyebb boldogulni, nagyot lépnétek előre.

-- Hiszen ma már a gyerekekre is alig marad időnk.

-- Mert felgyorsítottátok a világot és benne magatokat. Azt hiszitek, ha mindig rohantok, akkor utoléritek magatokat. Nagy tévedés és kegyetlen csapda, hiszen a rohanásban pont a lényeg vész el. „Lassan jársz, tovább érsz/élsz”.

-- Apropó a „nagy útra” is magányosan készül az ember, nem?

-- Ó, igen! Mindenki mellett ott vagyok, akinél „közeleg az idő”. Sokat segíthet a család, de a stációkat egyedül kell végig járni. Erről még én is keveset tudok, de az biztos, hogy iszonyúan nehéz lehet.

-- Félek belegondolni.

-- Megijesztettelek, ugye?

-- Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Mondd, mi lenne, ha most békén hagynál?

-- Pár percre én is magányos lennék.

A gyönyörű nő

3 évesen:

Amikor tükörbe néz egy királynőt lát.

8 évesen:

Amikor tükörbe néz Hamupipőkét látja.

15 évesen:

Amikor tükörbe néz egy rémséget lát (Anya, ilyen fejjel nem mehetek iskolába!).

20 évesen:

Amikor tükörbe néz, azt látja, hogy "túl kövér/túl sovány,túl alacsony/túl magas, túl egyenes/túl göndör" - de mégis úgy dönt, hogy attól még kimegy az utcára.

30 évesen:

Amikor tükörbe néz, azt látja, hogy "túl kövér/túl sovány,túl alacsony/túl magas, túl egyenes/túl göndör" - de úgy érzi nincs már ideje változtatni rajta, szóval így megy ki az utcára.

40 évesen:

Amikor tükörbe néz, azt látja, hogy "túl kövér/túl sovány, túl alacsony/túl magas, túl egyenes/túl göndör" - ám azt mondja, "de legalább tiszta vagyok" és kimegy az utcára.

50 évesen:

Amikor tükörbe néz 'saját magát' látja és oda megy, ahová akar.

60 évesen:

Tükörbe néz és azokra az emberekre emlékezik, akik az ajtón már nem jönnek be többé és meghódítja a világot.

70 évesen:

Amikor tükörbe néz bölcsességet, tudást és vidámságot lát és élvezi az életet.

80 évesen:

Nem nyűglődik a tükörrel. Csak felteszi a bíbor kalapját és megy, hogy nevessen a világgal együtt.

Talán mindannyiunknak korábban kellene megragadnia azt a bíbor kalapot.

A pap és a citrom

Élt egyszer egy pap, aki esküje letétele után elindult világot látni. Hosszú éveken át vándorolt, mígnem elérkezett egy Isten háta mögötti kis faluba. Itt az általa hirdetett vallásban hittek, de templomuk nem volt; a legközelebbi, majd 25 km-re levő kisvárosba jártak templomba.

A pap gondolt egyet, és az egyház támogatását kérve, a falu férfijainak segítségével saját templomot építtetett. Ettől kezdve minden vasárnap ő celebrálta a misét, adta össze a házasodókat és mondott imát a temetéseken. Sok év telt el így. Egy közönséges mise végeztével, egy kora tavaszi, hűvös vasárnap délelőttön, ahogy kiterelgette a gyülekezetet a templomból és zárta volna be a kaput, a templomkertbe lépett egy ismeretlen férfi. Szakadt ruhájában, koszosan odaállt a pap elé, és azt mondta: - Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot! A pap jó volt, és bár kicsit furcsállta a dolgot. Hátrament a paplakba, elővett egy citromot, félbe vágta, majd kivitte a férfinak és odaadta neki, aki hálásan tekintett vissza rá. Azonban a pap oldalát furdalta a kíváncsiság. Azt kérdezte: - Fiam, miért kell neked ez a fél citrom? A férfin erre jeges rémület lett úrrá, és mielőtt a pap egy szót szólhatott volna, kirobbant a templomkert kapuján, és elszelelt. Egy héttel később, megint csak kifele jövet a templomból a pap megint szembe találta magát a templomkertben a fickóval. Az így szólt: - Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot! A pap meglepődött, mind a férfi újabb felbukkanásán, mind az újabb, furcsa kérésen. Persze azért jó volt, hátra ment a paplakba, és hozta a fél citromot. A férfi kezébe nyomta, de rögtön rá is kérdezett: - Itt van fiam, de kérlek, áruld el, miért kell neked ez a fél citrom? A férfi láthatóan megrémült, és rögtön elfutott, azonban a pap sem volt rest, utána eredt. Csakhogy nem volt igazán jó kondícióban, még sosem futott ennyit és ilyen gyorsan, hát a falu végében kifulladt, és csaknem elájult. Arra gondolt, hogy hátha a jövő héten is eljön a különös alak, és akkor érdemes lenne tudnia tartani vele a lépést. Így hát a következő hetet szorgalmasan futóleckékkel töltötte. Megérte, mert, ahogy gondolta, a következő vasárnap ismét belépett a templomkertbe a furcsa idegen. A pap meg sem várta a kérését, jó volt, és hozta a lakából a fél citromot. A férfi e szavakkal fogadta: - Köszönöm, pap, hogy jó voltál, és adtál egy fél citromot. - Szóra sem érdemes, fiam, felelte a pap de kérlek, áruld el, miért kell neked . A férfi már futott is kifele, de a pap szorosan a nyomában volt. Sokáig futottak, a pap már kezdett nagyon kifáradni, mire egy széles, sebes folyóhoz értek. Az idegen gondolkodás nélkül a folyóba vetette magát, és átúszta, majd eltűnt futva a túlparton. A pap nem tudta követni, mert nem tudott úszni. Bosszankodva tért haza. A következő hetet azzal töltötte, hogy naponta a 25 km-re levő kisváros uszodájába járt gyakorolni, sőt, ha már ott volt, Arena márkájú úszónadrágot, és Nike futócipőt is vett magának. Izgatottan várta a vasárnapot; most már biztos volt benne, hogy a fura szerzet újra ellátogat hozzá. Vasárnap, ahogy bezárta a templomot, megnyikordult a kertkapu, és belépett a férfi: - Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot! A pap jó volt, hátrament, (felhúzta az úszónadrágot és a futócipőt is), fogta a fél citromot, és kivitte az idegennek: - Itt van, fiam, de áruld már el, kérlek, mire kell ez neked? A fickó megrémült, kirontott a kapun, a pap sebesen utána. Elérték a folyót, a férfi átúszta, a pap utána. A túlparton futott tovább, a pap követte. Egészen egy mély szakadék szélén álló, magas fáig futottak. A fickó macskaügyességgel felmászott, ám a pap nem tudott fára mászni, a földön maradt. Szitkokat szórt mindenre, ahogy baktatott hazafele. A következő héten a falubeliek furcsállva nézték, ahogy a pap minden nap a templom kertjében a fákra mászik, ide-oda ugrál, és egészében véve igen furcsán viselkedik. De a papot nem érdekelte, megszállottan gyakorolt, készült a találkozásra. Vasárnap már a mise előtt felvette reverendája alá az Arena úszónadrágot és a Nike futócipőt. Sőt, jó volt, és még a fél citromot is előre a zsebébe tette. Az átlagosnál jóval gyorsabban celebrálta a misét, és amint lehetett, megszabadult a gyülekezettől, és bemelegítésbe kezdett. Pontban, amikor a misének rendesen végződnie kellett volna, a kertkapun belépett az idegen férfi. - Pap, kérlek, légy jó, és . A pap már nyújtotta is a fél citromot, miközben visszakérdezett: - Fiam, mire kell ez neked, az isten szerelmére? A férfi megrémülve rohant el, a pap utána. Futottak a folyóig, átúszták, futottak tovább a fáig, felmásztak rá. Itt a pap csaknem elkapta a figura grabancát, amikor az elkapott egy indát, és átlendült a szakadék túlsó oldalára. A pap azt hitte, idegbajt kap, de ekkor megpillantott egy másik indát. Nosza, megragadta, és átlendült ő is a szakadékon. Ott azonban nem várt akadályba ütközött: egy repülőgép-temető volt ott, ahol az egyik roncsban elzárta magát a férfi. A pap dühöngve járta többször is körbe a roncsot, de a szilárdan lezárt oldalajtón kívül nem talált bejáratot; azt kellet valahogyan kinyitnia. Csaknem őrjöngve tért haza. A következő hét minden napját a falu lakatosánál töltötte, ellesve a zárak kinyitásának minden lehetséges módját. Vasárnap futócipőben, úszónadrágban, hátán vízhatlan hátizsákba rejtett feszítővassal, lángvágóval, tolvajkulccsal és fúrógéppel tartotta a misét, majd kiállt a templom elé, várva az idegent. Amaz csakhamar meg is érkezett. - Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot! - Itt van, fiam, nyújtotta a pap, mert jó volt, de közben cselesen megragadta a férfi csuklóját, magához húzta, és megszállottan villogó szemmel kérdezte: de mire kell ez neked? A fickón páni félelem lett úrrá, kitépte magát a pap kezéből, és elrohant, de a pap nagyon szorosan ott volt a nyomában. Száguldottak a folyóig, gyorsan áttempóztak rajta, futottak tovább a fáig, nyakukat törve másztak fel rá, egymás után átlendültek a szakadékon, a férfinak alig sikerült bezárnia a roncs ajtaját a pap előtt. Ő azonban nem állt meg, lekapta hátizsákját, elővarázsolta a szerszámokat, és ügyködni kezdett a zárral. Egy óra nem telt bele, a nehéz ajtó nyikorogva feltárult. Odabent az idegen rémülten vacogott, nagyon félt a pap ádáz és diadalittas tekintete láttán. A pap lassan odalépdelt a fickó elé, leguggolt, és nagyon halkan, barátságos mosolyra váltva, szelíden megkérdezte: - Fiam. Hetek óta kérsz tőlem fél citromot minden vasárnap. Nagyon szívesen adok, akár a jövőben is még többet, csak azt az egyet kérem tőled, hogy áruld el nekem: mire kell neked? - Rendben van, pap ... érkezett a remegő hangú felelet. Elmondom neked, de kérlek, légy jó, és ne mond el senkinek! A pap jó volt, és nem mondta el.

:)

A tojás

Egy szegény asszony talált egyszer egy tojást.

Boldogan hívta magához a férjét és gyermekeit:

- Megszünt a nyomor - mondta nekik.

- Nézzétek, mit találtam: egy tojást. Nem esszük meg, hanem átvisszük a szomszédasszonyhoz, hogy tegye a kotló alá és keltesse ki. Így hamarosan lesz egy csibénk, amelyből nemsokára tyúk lesz. Természetesen azt sem esszük meg, hanem tojatjuk tovább, hogy legyen sok csirkénk, meg tyúkunk és még több tojásunk. Nem eszünk sem tojást, sem csirkét, de még tyúklevest sem. Mindent eladunk és az árán veszünk egy borjút. Neveljük a borjút, amíg tehén nem lesz belole. A tehénnek lesz sok borjúja, nekünk meg lassan egy egész csordánk. Eladjuk a csordát és veszünk az árán telket, a telekre építünk, az egyik részt eladjuk és veszünk rajta... Amíg nagy lelkesedéssel így szónokolt az asszony, a tojás kicsúszott a kezéből, leesett a földre és ... nem maradt belőle mást, csak egy álom.

A mi elhatározásaink gyakran hasonlítanak ennek az asszonynak a fecsegéseire? "Majd megcsinálom. Majd megmondom... El fogom érni..." Aztán telnek a napok, az évek és nem teszünk meg semmit.

Ujkéry Tímea Dóra

Levél

A postás mindig elment az utolsó házig. Ismert mindenkit és ismerte őt is az egész falu. Naponta elvégezte a munkáját és este hazatért kis családjához. Panasz sosem volt rá. A falu boldog közösségként élt, segítették egymást a bajban, örömökben is osztoztak. Csak egy valaki élt magányosan, távol mindenkitől. Egy öreg ember. Senki sem tudott többet róla, csak hogy egyedül lakik egy kis házban, nem jár be a faluba, és nincs egy rokona sem, aki látogatná. Egy valakivel beszélt csak. Minden délután elsétált a falu szélső házáig, várta a postást. Öreg botjára támaszkodva állt a földút szélén és nézte, várta a zörgő biciklivel érkező embert. Naponta ugyanaz a néhány szó hangzott el, már hosszú évek óta. - Fiam, maradt levél? - Nem apó, ma sincs levele.

Az öregember lehajtott fejjel, fáradtan fordult meg és sétált fel a kis dombra,

a házikójához. A postás pedig a falu felé fordult és elkerekezett.

Ezen a napon is ment minden a maga szokásos rendjén. A postás kihordta a leveleket, az emberek beszédbe elegyedtek vele és késő délután elért a szélső házig. Az apóka fáradt volt, szomorú szemét kérőn emelte a postásra, de a válasz megint ugyanaz volt. Ma sincs levél. A postás visszatért a családjához, megvacsorázott, és már éppen aludni tért volna, mikor nyitott táskájára nézett. Valami fehérlett benne. Odament. Az apónak címzett levél volt. Egy sóhajjal és kicsit fájó szívvel bezárta a táskát.

- Holnap kézbesítem - gondolta.

- Ha évekig tudott várni, ez az éjszaka már nem számít."

Reggel munkába indult és délre elért a szélső házig. Kicsit dobogó szívvel leste, mikor látja meg az öregembert. De az ne volt ott. "Furcsa. Valaki, aki évekig várakozik, nem hagyna ki egyetlen napot sem. Ha nincs itt, majd és fölviszem hozzá a levelet!" Megindult a domb felé, de föltekerni nem tudott, hát tolta a kerékpárját. Úgy félúton tarthatott, mikor észrevette, hogy néhány ember lézeng a kis ház körül. Sietősre fogta lépteit, fönt a kerítéshez támasztotta a biciklit és bement az udvarba.

- Mi van itt? - Az apó ma éjszaka meghalt. Reggel találtam rá -

mondta az asszony, aki néha tejet hozott az öregnek.

A postás fájó szívvel fordult vissza, hazatérve nem szólt senkihez, csak leült az ablak elé és nézett kifelé, az útra. Elgondolta milyen érzés lehet éveken át várni valamire, és bántotta, hogy ő volt az akadályozója az apó örömének.

"De talán amit nem tudunk, az nem fáj" - nyugtatta magát.

Egyszer csak meglátott egy férfit, aki az érkező lovaskocsiról szállt le.

Utána egy fiú, olyan húszéves lehetett. Rossz érzése támadt.

Föltépte az apónak címzett levelet és olvasni kezdte.

"Drága Édes Apám!

Lassan harminc éve, hogy elszakított Magától a sors. De végre megtaláltam a címét és az élet is oly kegyes volt hozzám, hogy meglátogathatom Édes Apámat. Szerdán érkezet estefelé, és egy meglepetést is hozok. Az unokáját, aki lassan húsz éves.

Nyugtalanul és nagy örömmel várom a napot, hogy találkozzunk.

Sokszor öleli: fia"

A postás kinézett az ablakon, szeme könnybe lábadt. A férfi és a fiú még mindig az út szélén álltak, ahogy az öreg szokott. Néztek a semmibe és vártak.

A postás felállt, és kiment hozzájuk.