Rövid történetek (beszélgetős fórum)

Velem történt 1981-ben

Még az úttörős időkben jártunk. Egy főként romákból álló osztályban tanítottam minden tárgyat.

A napot a takarékbélyegekkel kezdtük. Hozták a gyerekek minden nap az 50 fillérjeiket, forintjainkat ritkábban. A taka-rékkönyvek állandóan a táskámban voltak. Minden nap meg-számolták, örültek a szaporodó összegeknek.

Volt közöttük egy tejfölszőke, fehérbőrű fiú - Attila - aki a cigánysoron élt anyjával és 2 nővérével. Sok volt a gyerekek közt a súrlódás, de ezt a fiút sosem bántották. Tudták, hogy ő a legszegényebb köztük, s vacsorája is csak akkor volt, ha valamelyik cigányasszony megszánta.

Attila kukázott. Kimosta a kidobott üvegeket, visszaváltotta, s a pénzt hozta a béylyegekre. Amikor a fiúk a vágyaikról be-széltek, ő csak sejtelmesen hallgatott.

Eljött június első hétfője, s én vittem a kiváltott pénzt a táskámban. Ez a nap az öröm napja volt. Minden gyerek meg-kapta a pénzét, majd sorban mindenki elmondta: mit vesz belőle. A többiek egyet értettek, vagy kritizálták az elmondottakat, tippeket adtak a bevásárláshoz. Lázban égett az egész osztály.

Az első óra végén még csak 3 gyerek megbeszélésén voltunk túl, amikor kimentünk a szünetre.

Becsöngetés után, zsibongva tódultak az osztályba, hogy folytassuk a tervezgetést. Ekkor észre vettük, hogy Attila nincs köztünk. Bosszantott

a dolog, mert forgalmas helyen volt az iskolánk, s az első szabály az volt, hogy tilos elhagyni az épületet a tanítás befejezése előtt. A gyerekek dühöngtek, mert Attila nem várta meg a jó tanácsokat, s a maga feje után vásárol.

Kedvetlenül folytattuk a megbeszélést. Az óra közepén nyílt az ajtó, s Attila boldog mosollyal masírozott a helyére, karját egy nehéz szatyor húzta. Az osztály néma döbbenettel nézte, ahogyan begyömöszöli a pakkot a padjába, majd leül, karjait a padra fekteti, s mint egy bölcs Buddha, boldog mosollyal néz rám. Pillanatok múlva mint egy méhkas zúgott fel az osztály. Kiabáltak, veszekedtek rá, de ő le sem vette a szemét rólam, a kiabálásokra sem reagált. Lassan csönd lett, most már mindenki rám nézett, várva a kérdést: ugyan mi a fene volt ilyen sürgős, ami nem várt délutánig ? És én fel is tettem ezt a kérdést, de már előre sajnáltam szegény gyereket. Tudtam, hogy bármi lesz is a válasz, Attila le lesz szólva, meg lesz alázva, s én nem tehetek semmit, mert a vélemény szent. Minden gyerek szája sarkában ott bujkált a kaján vigyor, amivel szegénynek a fejéhez vágják íteletüket.

Attila mint egy jó színész, kívárta a hatásszünetet, majd csengő hangon, büszkén, boldogan mondta:

- Egy kiló darált hús és egy kiló savanyú káposzta. Anyám estére töltött káposztát főz nekem!

Jaja, ne ! - kiáltottam volna, de a beállt süket csendben amint végig néztem az osztályon, megdöbbenve láttam, hogy minden gyerek nagyon el van foglalva. Volt aki a cipőjét igazgatta, aki a padjában kezdett rakosgatni, más a padra irkált. Attilára senki sem tudott figyelni a "halaszthatatlan" dolga miatt. Egyetlen szempárt sem láttam, csak Attiláét. Távolról hallottam rekedt hangomat:

- Maradjatok egy kicsit csendben, mindjárt jövök.

Kisiettem, s a folyosó hűs falához dölve nekem is akadt egy kis sírni valóm.

Egy 24 éves fiú bámult ki a vonat ablakán.

- Apa nézd, azok ott hátul a fák!

Az apja elmosolyodott.

Egy fiatal házaspár ült mellettük és figyelték a fiú nagyon gyerekes viselkedését.

Ismét kiáltás…

- Apa nézd, a felhők olyanok, mintha velünk jönnének!

A fiatal pár nem tudott már tovább ellenállni:

- Miért nem viszi el a gyerekét egy jó elmeorvoshoz? –kérdezték az apját.

Az idős ember mosolyogva válaszolt:

- A kórházból jövünk. A fiam vakon született, és csak pár nap telt el a műtét óta. Ma van az első napja, hogy láthatja a világot maga körül.

Tanulság:

Minden embernek megvan a maga története. Ne ítélkezzünk felettük, ne bántsuk őket, mert nem tudhatjuk, hogy mit éltek át, vagy mi történt velük. Az igazság néha megdöbbentő is lehet!

Volt egyszer egy kisfiú,aki feltétlenül találkozni akart az Istennel.Tisztában volt azzal,hogy az Istenhez vezető út nagyon hosszú,ezért az összes fellelhető dobozos kólát és csokoládét bepakolta hátizsákjába,és elindult.Addig futott,amíg egy parkhoz nem ért,ahol megpillantott egy öreg nénit.

A néni egy padon ült,és a galambokat nézte,akik táplálék után kutattak a földön.A kisfiú leült a néni mellé a padra.Kinyitotta a hátizsákját,és már éppen ki akart venni egy dobozos kólát,amikor arra gondolt,hogy a néni biztosan nagyon éhes lehet.Ekkor fogott egy csokoládét,és odaadta a néninek.A néni hálásan elfogadta az édességet,és a fiúra mosolygott-csodálatos volt a mosolya.

A kisfiú még egyszer látni akarta a mosolyt,ezért kólával is megkínálta a nénit,aki újra rámosolygott,talán még sugárzóbban,mint előtte.A kisfiú majdnem kiugrott a bőréből.Egész délután a parkban maradtak,de egy szót sem szóltak egymáshoz.

Amikor besötétedett,a kisfiú elálmosodott,és úgy döntött,hazamegy.Már ment néhány lépést,amikor megállt,és visszafordult.Visszasétált a nénihez,és átölelte.A néni legszebb mosolyával ajándékozta meg.

Amikor a fiú hazatért,édesanyja különös mosolyt látott az arcán,és megkérdezte:

"Mi jó történt ma veled,hogy ilyen boldog vagy?"

A kisfiú így válaszolt:

"Istennel ebédeltem,akinek csodálatos a mosolya."

Amikor az idős néni hazaért,fia már az ajtóban várt rá.Amikor megkérdezte,miért mosolyog,a néni így válaszolt:

"Istennel ebédeltem,aki sokkal fiatalabb,mint amilyennek gondoltam."

Indiai történet

A barátom kinyitotta a felesége komódjának fiókját, és egy csomagot húzott ki belőle,ami selyempapírba volt betekerve.Ez-mondta-nem egy egyszerű csomag,ez egy fehérnemű.Eldobta a papírt,amibe bele volt téve,és figyelmesen nézett a finom selyemre és csipkére.”Akkor vette,amikor először mentünk New Yorkba,8 vagy 9 éve,nem használta soha.”Egy „különleges alkalomra” tartogatta.Rendben.Azt hiszem,ez lesz a legmegfelelőbb alkalom.Odament az ágyhoz és odatette a fehérneműt a többi holmihoz,amit a temetésre akart vinni.A felesége éppen akkor halt meg.Felém fordult és azt mondta:

„Semmit ne tartogass egy különleges alkalomra.Minden nap,amit élsz,egy különleges alkalom.”

Még most is ezekre a szavakra gondolok és arra,hogy mennyire megváltoztatták az életemet.Ma már többet olvasok és kevesebbet takarítok.Leülök a teraszon és csodálom a tájat anélkül,hogy észrevenném a kertben a gazt.

Több időt töltök a családommal és a barátaimmal,és kevesebb időt dolgozva.Megértettem,hogy az élet együttes történések élvezése kell hogy legyen és nem a túlélés.Már nem teszek el semmit.Minden kristálypoharamat használom mindennap.Felveszem az új ruhámat,ha az ABC-be megyek,ha úgy döntök és úgy van kedvem.Már nem rakom el a legjobb parfümömet különleges alkalmakra,használom mindig,amikor csak akarom.

A szavak,mint az „egy napon...” és a „majd legközelebb...” kezdenek eltűnni a szótáramból.Helyettük,az „érdemes megnézni,meghallgatni vagy csinálni most” kifejezéseket használom.Nem tudom,mit csinált volna a barátom felesége,ha tudta volna,hogy nem lesz itt holnap,amit mindannyian olyan könnyen veszünk.Gondolom hívta volna a családját vagy a közelebbi barátait.Talán felhívta volna néhány régi barátját bocsánatot kérni,hogy elsimítsa az elmúlt dolgokat.Arra gondolok,lehet,hogy elment volna enni valami kínai ételt,ami a kedvence.Ezek azok a kicsi meg nem történt dolgok,amiket sajnálnék,ha tudnám,hogy az óráim meg vannak számlálva.

Bántana,mert elszalasztottam a lehetőséget,hogy lássam a jó barátaimat,akiket majd meg akartam keresni „egy napon”.

Bántana,mert nem írtam meg bizonyos leveleket,amiket „majd egyik nap” meg akartam írni.

Bántana és szomorú lennék,mert nem mondtam a testvéreimnek,a gyermekeimnek elég gyakran,mennyire szeretem őket.

Most próbálok nem késleltetni,továbbküldeni vagy elrakni semmit,ami nevetést vagy jókedvet adhatna az életünknek.Mindennap azt mondom magamnak,hogy ez egy különleges nap.Minden nap,minden óra,minden perc...különleges.

Ez a Tantra Indiából érkezett.

Engedj magadnak néhány percet,hogy elolvasd.Hasznos tanácsok vannak benne a lélek számára.Ez egy Totem,nepáli Tantra,a jó szerencséhez.

Egy Indián bölcs asszony amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ.

Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs Indián asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral.

Az éhes utas meglátta a drágakövet az Indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ.

A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie.

Ám néhány nappal később a vándor visszatért az Indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.

-Gondolkoztam....– szólalt meg.

-Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb.

-Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.

Minden napunk ajándék

Az Ember elment a Bölcshöz:

- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!

- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.

- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.

Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta,

csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda.

Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek.

Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.

Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt.

Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT!

Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha. . .

Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:

"Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal" - lelkesedett.

Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet.

Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta.

Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig.

Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben, a belsejükben rejtőző érték.

Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól.

Mondd, mit jelenthet?

- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom!

Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága.

Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél.

Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját,

a szeretet rubinszínű áldozatosságát. . .

Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen LÁTTAD, mi rejlik bennük!

(ismeretlen szerző)

Egy este, amikor anya a vacsorát főzte, 11 éves fia megjelent a konyhaajtóban, kezében egy cédulával. Furcsa, hivatalos arckifejezéssel nyújtotta át a cédulát az anyjának, aki megtörölte kezét a kötényében, és elkezdte olvasni azt: - a virágágyás kigyomlálásáért: 500 Ft - a szobám rendberakásáért: 1000 Ft - mert elmentem tejért: 100 Ft - mert 3 délutánon át vigyáztam a kishúgomra: 1500 Ft - mert kétszer ötöst kaptam az iskolában: 1000 Ft - mert mindennap kiviszem a szemetet: 700 Ft Összesen: 4800 Ft .

Anyja kedvesen ráemelte fiára tekintetét. Rengeteg emlék tolult fel benne.

Fogott egy tollat és egy másik cédulára ezeket írta: - mert 9 hónapig hordtalak a szívem alatt: 0 Ft - az összes átvirrasztott éjszakáért, amit a betegágyad mellett töltöttem: 0 Ft - a sok-sok ringatásért, vigasztalásért: 0Ft - könnycseppjeid felszárításáért: 0 Ft - mindenért, amit nap mint nap tanítottam neked: 0Ft - minden reggeliért, ebédért, uzsonnáért, zsemléért, amit készítettem neked: 0 Ft - az életemért, amit minden nap neked adok: 0 Ft. Összesen: 0 Ft. Amikor befejezte, anya mosolyogva nyújtotta át a cetlit a fiúnak.

A gyerek elolvasta és két nagy könnycsepp gördült ki a szeméből. Szívére szorította a papírost és a saját számlájára ezt írta: FIZETVE

Egy csoport diák, akik nagy karriert futottak be, összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat.

A beszélgetés hamar panaszkodásba csapott át, a stresszes élet és munka kapcsán. A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, műanyag, üveg; néhányan simák voltak, néhány közülük drága és ritkaság volt, s szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát.

Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanár így szólt:

– Megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó, műanyag csészéket? Habár mindenkinek az a természetes, hogy mindenből a legjobbat kívánjátok magatoknak, ez a problémáitok és a stresszetek forrása is. Amit valójában mindenki akart az a kávé volt, s nem a csésze, de tudatosan a jobb csészékre vadásztatok, s egymás csészéit figyeltétek.

Feltételezzük, hogy az Élet a kávé, s a munkahelyek, a pénz, és a társadalmi pozíció a csészék. Ezek csak eszközök az Élethez, de az élet minőségét nem változtatják meg. Néha, azzal, hogy csak a csészére figyelünk, elmulasztjuk élvezni a benne lévő kávét.

“Egy anya elvitte Mahatma Gandhihoz a kisfiát. Így könyörgött:

– Kérlek Mahatma, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot.

Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta:

– Két hét múlva hozd vissza a fiadat. – A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni.

Két héttel később az asszony visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta:

- Ne egyél cukrot!

Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő:

– Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt.

Gandhi azt válaszolta:

– Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot.”

Testesítsd meg azt, amit tanítasz, és csak azt tanítsd, amit megtestesítesz.

(Dan Millman – A békés harcos útja)

Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel:

“Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”

Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt:

“Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”

Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nam tudta meg, hogy a táblán ez állt:

“Tavasz van, és én nem láthatom.”

Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!

(ismeretlen)

A kérdőjel

Volt egyszer egy kérdőjel. Kecses termete és – mint általában a kérdőjeleknek – nagyon intelligens ábrázata volt. Egy ideje azonban szomorúan, elkeseredve, csalódott szívvel járta az országot. Úgy tűnt, már senkinek sincs rá szüksége. Mindenki egyre inkább legádázabb ellenségéhez, a felkiáltójelhez csatlakozott. Mindenki kiabált: „Előre! Áll meg! Mozogj már! Szedd a lábad!”

A felkiáltójel az erőszakos emberek jele és most ők uralják a világot.

Az országutakon és a városi utcákon, ahol a kérdőjel egykor úgy járt-kelt, mint egy király, most senki sem kérdezi meg a másiktól: „Hogy vagy?”, csak odavetnek egy „Szevasz”-t. Már nem fordul elő, hogy megáll egy autó, leeresztik az ablakot és megkérdezik: „Bocsánat, jó irányba megyek Róma felé?” Manapság mindenki GPS-t használ, ami határozottan osztogatja az utasításokat: „Az első leágazásnál jobbra!”

Belefáradva a céltalan kóborlásba, a kérdőjel egy családnál húzta meg magát. A gyerekek mindig is szerették a kérdőjeleket.

De ebben a családban volt egy apa meg egy kamasz fiú, akik egész nap felkiáltójelektől hemzsegő szócsatákat vívtak egymással.

- Sose hallgattál meg!

- Nem érdekel, mit gondolsz! Itt én parancsolok!

- Elegem van ebből! Elmegyek innen örökre!

A végére az apa csak legyintett egyet, kimerülten és csalódottan, a fiú pedig megalázva és elnyomva érezte magát, ami még agresszívabbá tette. És mindketten szenvedtek, mert nincs kínzóbb fájdalom annál, mint fizikailag közel, de lelkileg távol lenni valakitől.

A kérdőjel lesben állt a lámpaernyőn és az első adandó alkalommal akcióba lépett.

Az apa összeráncolt homlokkal és ökölbe szorított kezekkel készül a visszavágásra, de a saját maga legnagyobb meglepetésére ez szaladt ki a száján:

- Mit gondolsz erről?

Először a fiú is csak hallgatott meglepetésében.

- Tényleg tudni akarod, papa?

Az apa bólintott. És végre beszélgettek egymással.

A végén majdnem egyszerre tették fel a kérdést:

- Szeretsz még engem?

A kérdőjel örömében cigánykereket vetett a lámpaernyőn.

(Bruno Ferrero)

Bernáth Zsolt: A megszeppent esőcsepp

Vad vihart tombolt azon a délután, és több millió társával együtt egy apró esőcsepp hullott alá az égből. Ámde ez az esőcsepp remegett, mint a nyárfalevél, úgy félt. Csak hullott, hullott alá a mélységbe, és rettegett, hogy mi lesz, ha földet ér. Erre gondolt: Mi fog velem történni, ha az óceánba hullok? És mi lesz, ha a földre fogok esni?

Ahogy zuhanás közben ezen törte a fejét, egyszer csak meglátogatta őt a villám. Nem volt nagy, mennydörgő, csak kicsiny szikra, mint a gyufa, mikor meggyullad. Megkérdezte, hogy mi bántja az esőcseppet, majd hangosan felnevetett.

- Milyen buta vagy te, esőcsepp! - mondta neki. - Attól félsz, hogy mi lesz veled, ha leérkezel? Hiszen a te életedben pont az a legfontosabb. Mit gondoltál, hogy életed végéig szundikálhatsz a felhőben, közel a Naphoz, és süttetheted a hasadat? És hol marad a tanulás?

- Én nem akarok tanulni! - duzzogott az esőcsepp. - És miért nem mondta nekem senki, hogy mi lesz velem odalent? Senki sem tudja?

- Dehogynem. - mondta a villám. - De kinek hinnéd el, hogy nem történhet veled semmi baj, ha nem saját magadnak? Ha beleesel az óceánba, akkor eggyé olvadsz a testvéreiddel, és hatalmasabb leszel a leghatalmasabb viharnál is, a leghangosabb villámnál is. Hajókat vihetsz a válladon, és delfinekkel lubickolhatsz. Ha a földre érkezel, bejárhatod a mélyben megbúvó barlangokat, titkos helyeket, és eljuthatsz a Föld gyomrába, lehetsz folyó, patak az erdő mélyén, és ami csak akarsz.

Az esőcsepp kíváncsisága kifogyhatatlan volt.

- És mi lesz aztán? - kérdezte. - Mi lesz, ha már mindent bejártam, voltam tenger, kis patak, és folyó? Mi lesz aztán?

A kis villám elmosolyodott.

- Akkor? Akkor majd újra átadod magad a Napnak, megmártózol a fényben, aztán elalszol, és mire felébredsz, újra egy felhőben találod magad, aztán kezdődik minden elölről. Ugye, hogy nincs mitől félned? De most mennem kell.

Ahogy kimondta, a villám ragyogóan felszikrázott, búcsúzóul mordult egyet, és tovatűnt. Az esőcsepp pedig lenézett maga alá, majd becsukta a szemét.

- Vár a tenger. - suttogta boldogan.

Lev Tolsztoj -- Bölcs fabulák, tanmesék

Egy vak ember hazafelé ment. Éjszaka volt. A vak lámpást tartott maga előtt. Milyen buta vak ember ez, lámpást is visz maga előtt - pedig hát vak, mit ér neki az a lámpás?

Pedig kellett neki az a lámpás, azért kellett, hogy aki lát, le ne verje a lábáról.

Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!

- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.

- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.

Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.

.

.

Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT! Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha...

.

.

Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:

- Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal - lelkesedett.

.

.

Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta. Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig. Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben, a belsejükben rejtőző érték. Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól. Mondd, mit jelenthet?

.

.

- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom! Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága. Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél. Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját, a szeretet rubinszínű áldozatosságát...

.

Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen LÁTTAD, mi rejlik bennük!

Nagyapa, hány éves is vagy?

Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett , egyszer csak hirtelen megkérdezte:

- Nagyapa, hány éves is vagy?

A nagyapa így válaszolt:

- Hadd gondolkozzam egy kicsit!

A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.

Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).

Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.

Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka.

Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem.

Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket.

25 éves koromig minden rendőrt és férfit 'uram'-nak szólítottam, minden nőt pedig 'asszonyom'-nak vagy 'kisasszony'-nak.

Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek.

Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték és - ha kellett - megváltották a jegyét és odavitték neki.

A nő elsőként lépett liftből ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.

Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány és a tisztaságé a férj számára. A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta.

Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.

A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.

Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.

Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról). A 'notebook' jegyzetfüzet volt.

Az órákat naponta felhúzták.

Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken.

Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.

Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.

Nem hallottunk Pizza Hutról vagy McDonald'sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről.

Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak.

Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.

És most mondd, szerinted hány éves vagyok!

- Hát, nagyapó, biztosan több, mint 200! - felelt az unoka.

- Nem, kedvesem, csak 70!

Virágok Anyák napjára

Amikor férjem csendesen kijelentette,hogy 11 évi házasság után elválik és elköltözik,azonnal a gyerekekre gondoltam.

A fiam 5,a lányom 4 éves volt.

Hogyan maradunk "egy család"?

Egyedülálló anyaként képes leszek-e megtartani az otthonunkat,megmutatni nekik azokat az értékeket,amelyekre szükségük lesz az életben?

Annyit tudtam csupán,hogy mindezt meg kell próbálnom.

Két évvel a válás után,anyák napján besétáltunk a templomba. Az oltár két oldalán talicskákban gyönyörű cserepes virágok illatoztak. A mise alatt lelkészünk azt mondta,szerinte az anyaság az egyik legkeményebb munka az életben,ezért minden anya elismerést és jutalmat érdemel. Arra kérte a gyerekeket,mindenki válasszon egy szép virágot,és szeretete,megbecsülése jeléül ajándékozza az édesanyjának.

A gyerekek komolyan vették a feladatot,az összes növényt szemügyre vették.

Már minden gyerek visszaért a helyére,és megajándékozta az édesanyját,de az én két csemetém még mindig válogatott.

Végül kiválasztottak egy növényt az egyik taliga mélyéből,és boldogan hozták.

Széles mosoly ült az arcukon,miközben büszkén végigmentek a folyosón,és átadták azt a virágot,amelyet anyák napjára,megbecsülésük és szeretetük jeleként kiválasztottak számomra.

Megdöbbenve bámultam a felém nyújtott mocskos,sérült kóróra.

A hosszas válogatás és tanakodás után sikerült a legkisebb,legbetegebb növényt kiválasztaniuk,még csak egy bimbó sem volt rajta.

Megelégedett arcukra nézve láttam,mennyire büszkék a döntésükre,ezért mosolyogva fogadtam el az ajándékot.

Később azonban meg kellett kérdeznem,hogy a sok szépséges növény közül miért éppen ezt akarták nekem adni.

- Mami,ez nézett úgy ki,mintha szüksége lenne rád - válaszolta a fiam meggyőződéssel.

Mindkettőjüket magamhoz öleltem,és büszke voltam,hogy ezt a növényt választották.

A legerősebb állat

Élt egyszer az erdőben egy medve meg egy farkas. Aszályos, rossz esztendő volt, nem sok ételhez juthattak. Mindkettőnek külön-külön már egy ideje az forgott az eszében, jó volna ellátogatni az emberek éléskamrái, istállói felé.

Összetalálkozik egyszer a medve a farkassal.

Azt mondja a medve:

- Jó reggelt, farkas koma!

Válaszol a farkas:

- Nekem ugyan nem jó ez a reggel, medve koma, és attól sem lesz jó, ha te kívánod, de azért hozott isten.

Mire a medve:

- De szomorú vagy! Talán valami bajod van?

Azt mondja a farkas:

- Ne is kérdezd! Baj?! Volt is, maradt is belőle.

Erre a medve:

- Talán éhes vagy? Mert olyan csikasz a horpaszod, mint egy szúnyogkisasszonyé.

Sóhajt a farkas:

- Az is baj, de más is.

A medve csak most nézi meg a farkast:

Azt mondja:

- Ejnye, de meg van hasogatva a bundád is! Talán valamelyik atyádfiával verekedtél össze?

Legyint a farkas:

- Atyámfiával? Az emberrel!

Mosolyog a medve:

- Csak az emberrel?

Elámul ezen a farkas:

- Csak az emberrel?! Hiszen nincs annál erősebb állat!

Gyanút fog a medve:

- Hát hogy s mint történt?

Szétnéz a farkas:

- Elmondhatom! Nem bírtam már az éhezést, s az éjjel belopózkodtam a faluba, hogy valami kövér bárányt vagy malacot szerezzek. Óvatosan jártam, de amint megérezték a szagomat a kutyák, ugatni kezdtek, ahogy kifért a torkukon. Kiugrik erre az ember, térül-fordul, csapkod azzal a fényes farkával, amit ők baltának neveznek, azután csak neki a fejemnek; úgy helybenhagyott, hogy alig tudtam elvánszorogni idáig.

Hitetlenkedik a medve:

- Az ember? Hiszen az gyönge, hiszen csak ember!

Mire a farkas:

- Én meg azt mondom, hogy nincs annál erősebb állat!

Kihúzza magát büszkén a medve:

- Nézd, én ugyan sose láttam embert, de ha találkoznék eggyel, így tépném szét, mint ezt a bokrot itt.

Azt mondja lesajnálón a farkas:

- Könnyű neked itt ezzel a bokorral vitézkedni! De csak jönne erre egy ember! Nem tudom, akkor mit csinálnál?!

- Én tudom! - mondja önhitten a medve. - Azt tenném, hogy itt hagyná a fogát!

- Hiszi a piszi! - mondja fitymálva a farkas.

Fölfortyan a medve:

- Fogadjunk!

Nyújtja lábát a farkas:

- Fogadjunk! De mibe?

- Egy kövér nyúlba! - mondja dolgabiztosan a medve.

Ebben maradtak.

Azzal kilopakodtak az erdőből, s lesbe álltak az országúton, amerre a falusiak szoktak járni.

Várnak, várnak, egyszer csak jön arra egy gyerek.

Kérdezi a medve:

- Ez az ember?

Mondja a farkas:

- Ez még nem. Ez csak lesz.

Várnak, újra várnak. Egyszer csak arra jön egy vén koldus.

Kérdezi a medve a farkastól:

- Hát ez ember?

Feleli oktatón a farkas:

- Ez csak volt!

Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy menyecske.

Kérdezi a medve:

- De ez csak ember már?

Feleli mindentudóan a farkas:

- Ez csak társa az embernek!

Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy huszár.

Kérdezi a medve:

- Hát ez már ember?

Feleli suttogva neki a farkas:

- Ez már az!

De azzal a farkas már szaladt is, amerre látott.

A medve meg kiült nagy büszkén az országútra, a huszár útjába.

Meglátja a huszár a medvét, megköpi a markát, előveszi először pisztolyát, és rálő. Aztán rögtön kirántja a kardját, s azzal neki, de vitézül a medvének! Olyan ügyesen forgolódott a huszár, hogy a medve még csak hozzá se kaphatott. Nem bírta sokáig a medve, megfordult és - uzsgyi! - nem nézte, hol az út, futott tökön, paszulyon át, amerre látott, vissza az erdőbe.

Nemsokára csak találkozik megint a medve meg a farkas.

Azt mondja a farkas:

- No, medve koma, megkapom-e a nyulat?

Feleli neki kedvetlenül a medve:

- Megkapod! Most már elhiszem, hogy az ember a legerősebb állat!

Mire a farkas:

- Hát hogy s mint történt, medve koma?

Mondja megokosodva a medve:

- Elmondom! Világéletemben nem láttam olyan furcsa állatot, mint az ember! Amikor összeakaszkodtunk ott az országúton, mentem neki morogva, üvöltve, de ő - hát ő már messziről rám köpött, de úgy, hogy csak úgy szikrázott tőle a szemem. Ez még hagyján lett volna! De amikor a közelébe értem, és ugrottam volna rá, előhúzta a fényes nyelvét, azzal nyalogatott, pofozgatott, olyan ügyesen, meg olyan élesen, hogy még csak hozzá sem férhettem. Ezt már én sem bírtam tovább, farkas koma, és szégyen ide, szégyen oda, biz elfutottam!

"Álmomban látogatóban jártam ..... Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:

- Az én időm végtelen, mindenrejut belőle. Mire vagy kíváncsi?

- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?

- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást,majd visszvágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket.Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.

- Atyaként mit szeretnél, ha gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?

- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet.Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mitszeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanuljákmeg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége.Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak . A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.

Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:

- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéseket ébresztettél bennük"

"Elmesélek egy történetet - mondta Zedka. - Egyszer egy hatalmas varázsló el akart pusztítani egy egész királyságot, ezért megmérgezte a kutat, ahová inni jártak az emberek. Aki ivott a vízből, megőrült. Másnap reggelre az egész lakosság ivott a kútból, és mindenki megőrült, a királyi család kivételével, mert nekik saját kútjuk volt, amelyhez nem fért hozzá a varázsló. A király aggódott a népéért, és próbálta kormányozni őket: egy sor biztonsági, és egészségügyi rendeletet hozott. De a rendőrök és a felügyelők szintén ittak a mérgezett vízből, így hát értelmetlennek tartották a király rendeleteit, és nem voltak hajlandók betartani őket. Amikor a lakosság értesült a király rendeleteiről, mindannyian egyetértettek, hogy a király megőrült, és ezért ír ilyen sületlenségeket. Sőt, összegyűltek a palota előtt, és teli torokból kiabálva követelték, hogy mondjon le. A király elkeseredett, és kész volt elhagyni a trónt, de a királynő megállította, és azt mondta: "Most pedig odamegyünk a kúthoz, és mi is iszunk belőle. Akkor olyanok leszünk mint ők." És így is lett: a király és a királynő ittak az őrület vizéből, és nyomban zagyvaságokat kezdtek beszélni. Az alattvalóik pedig meggondolták magukat: olyan bölcs királyunk van - miért ne kormányozhatná továbbra is az országot? Az országba visszaköltözött a nyugalom, bár a lakói egész másként viselkedtek mint a szomszédaik. A király pedig békében uralkodott élete végéig."

:)

Az imádkozó kislány (megható történet)

Imádkozzunk minden nap, magunkban csendben félrevonulva, és az Úr a menyben válaszolni fog imánkra.

Melinda nevelt kislány volt. Édesapja elhagyta édesanyját mielőtt még

megszületett volna, édesanyja pedig meghalt miután a kislány megszü-

letett. Így édesanyja testvére, és férje elhatározták, hogy magukhoz

veszik a gyereket, és ők fogják felnevelni. A házaspár, Zoltán és Éva

nagyon örültek a kis jövevénynek, mivel nekik nem lehetett saját gyermekük, de ugyanakkor nagyon bánatosak voltak az anya elvesztése miatt.

Melinda szépen cseperedett. Szülei mindent megadtak kislányuknak amire

csak szüksége volt. Megfeszített munkával biztosították a család biztonságos mindennapi betevőjét. Zoli a város legjobb állatorvosaként dolgozott, Éva pedig egy iskolában oktatott felsőbb osztályos tanulókat. Mikor a kislány elérte azt a kort, Zoltán és Éva leültek vele megbeszélni, hogy bizony nem ők a vérszerinti szülei, és elmesélték azt is őszintén gyermeküknek, hogy miként került a családba.

Melinda elég nehezen dolgozta fel ezeket a tényeket, de szülei gondoskodása, odaadó önfeláldozó szeretete mindenért kárpótolta a kislányt. Ezután már Zolit, és Évát nevezte szüleinek. Meli, így becézték szülei, nagyon okos értelmes kislány volt, mivel az iskola után szülei rengeteget foglalkoztak vele, külön órára járatták. Mikor nagyobb lett, a házimunkában is besegített édesanyjának.

Zoli egy nap nagyon fáradtan leverten jött haza a kórházból. Felesége látta

rajta, hogy valami nincs rendben férjénél, és tudakolni kezdte rossz kedvének okát. A férfi megpróbálta azzal magyarázni, hogy nehéz napja volt, nem akarta megijeszteni párját, hogy rosszul lett a munkahelyén. Gondolta, hogy majd jobban lesz ha pihen egy kicsit, hisz nem tudott róla, hogy beteg lenne. Éjszaka azonban egyre erősödő szívgörcsei miatt felesége is megijedt, és azonnal hívta a mentőt, akik rögtön kórházba vitték a férfit. A szokásos vizsgálatok beigazolták, hogy Zolinál nagy baj van. Meg

kell műteni a szívét, közölték az orvosok. Éva és a kislány mindennap meglátogatták "apucit" a kórházban. Az orvosok legyengült szervezetét erősítették Zolinak, hogy meg tudják műteni. Egyik nap Éva épp egyedül

ment be férjéhez, és üresen találta férje ágyát. Az orvosok elmondták a nőnek, hogy akkor éjjel összeomlott a férje vérkeringése, és már nem tudtak segíteni rajta. Nehéz napok következtek ezután.

Éva édesanyja egy időre odaköltözött hozzájuk, hogy segítsen gyermekének, hogy támasza legyen ezekben a nehéz napokban. Meli is

vigasztalhatatlan volt alig tudta elfogadni édesapja halálát. Nagy akarattal

figyelt az órákon, és minden erejét összeszedte, hogy ne rontsa le a jegyeit, és hogy segítsen otthon is édesanyjának a házimunkában.

Egy nap, ahogy hazaért az iskolából, nem találta otthon édesanyját.

-Nem akartalak megijeszteni kislányom, azért nem telefonáltam az iskolába.

Anya a kórházban van be kellett vinni. - mondta Melinek a nagymama.

-Menjünk be hozzá együtt! - mondta a kislány.

Így is történt. Éva nagyon megörült gyermekének, és édesanyjának, de sajnos nem sok jóval bíztatták őket az orvosok. A nő súlyos idegösszeroppanást kapott. A kislány és a nagymama nagyon el voltak keserdve, és egyre azon töprengtek, ahogy hazafelé tartottak, hogy mit lehetne tenni?

Ahogy hazaértek, a kislányt elnyomta az álom. Ilyet még sosem álmodott.

"Ne ijedj meg Tőlem, én nem bántalak Téged! Én minden embert szeretek!

Én vagyok Jézus Krisztus" - mondta neki az Úr.

"Tudom, hogy nagy szükségetek van rám, mert édesapád meghalt, és

anya is a kórházban van!" "Csak hívj kislányom, imádkozzál hozzám, és

ha őszintén hozzám fordulsz, akkor jövök, és segítek nektek!" - és erre

a kislány felébredt.

Elmesélte nagyanyjának, hogy mit álmodott.

A nagyi kissé meglepődött, de csatlakozott Melihez az imában.

"Drága Mennyei Atyánk! Nagyon hálásak vagyunk Neked mindenért, ami

az életben van. Kérünk Téged Drága Jó Uram, hogy gyógyítsd meg Évát.

Melinek az édesanyját, mert nagyon beteg lett. Kérlek Uram ne vedd el

Éva életét, mert nagy szüksége van még rá a családjának! Mindenkor

dícsőítünk, és magasztalunk Téged, és áldunk Téged Uram! Mert Te vagy

a Mindenható Atya Isten! Ámen!" - És ahogy így imádkoztak együtt minkettőjüknek patakzottak a könnyei.

Éva napról-napra jobban érezte magát. Egy hét múlva már a kórházból is

hazaengedték. Egy hónapon belül már tanítani is tudott az iskolában

Azóta minden este együtt imádkozik a család lefekvés előtt.

Lehet-e szeretetet venni?-Müller Péter írása

Egy papucs, érzéki, finom tapintású és két vekni meleg kenyér - a kijárási tilalom idejéből. Hogy mi köti össze őket? Egy asszony, kinek a szeretetére vágytunk, és amiről azt hittük, hogy az megvehető. Mindannyiunk tévedését Müller Péter fogalmazta meg heti jegyzetében.

Feleségemnek megtetszett egy papucs. Megvettem. Nagy volt neki. Nem baj, jó lesz a lányunknak. De nem adom fel. Visszanyargalok az üzletbe. Kiválasztok egy szebbet, finomabbat, de sajnos nem vizsgálom meg alaposan, hogy a talpára más méret van írva, mint a fekete kis logójára. Megveszem, lelkesen hozom - ez meg kicsi.

Nőm most már bosszús. Nem mondja ki, de látom; hogy lehet valaki ilyen szamár, gondolja mérgesen. Én pedig - most már nem érdekel sem a dühe, sem a fáradtságom, visszarohanok az üzletbe, kicserélem a papucsot, hozom, és diadalmasan lecsapom elé.

Nézem a szemét... dobogó szívvel... Itt van!... Tessék!... Valamit várok tőle... Mit?

És ekkor hirtelen eszembe jut egy ötvenöt évvel ezelőtti történet.

Forradalom van. 56. Kijárási tilalom. De én mégis elindulok hozzá, a Szerelmemhez.És út közben, hosszú sorállás után veszek neki két vekni kenyeret. (Nagy kincs volt ez akkor!) Két napon át megyek, megyek, megyek, utcáról utcára, házról házra, kapualjról kapualjra. Hónom alatt a két kenyérrel. Az első éjszakát egy temetőben töltöm. A másodikat egy pályaudvar pincéjében. Hajnalban indulok tovább, s közben arra gondolok, mit fog szólni a szerelmem, ha majd becsöngetek hozzá, s meglát a két jó illatú barna kenyérrel.

Itt van, tessék!... És elérzékenyül... És a nyakamban ugrik... és csókol, és ölel és szeret... Satöbbi, satöbbi... Most jövök rá, jól figyelj, milyen rejtélyesen működik a lelkünk!... Most jövök rá, ötvenöt esztendő után (!), hogy én ugyanazt éreztem, akkor, fiatalon a két kenyérrel, mint most a papuccsal: meg akartam venni a szeretetet. Vagy a szerelmét. Mindegy.

Ugyanolyan várakozásteli szomjúsággal és képzelt diadallal hurcoltam neki a rosszabbnál rosszabb papucsokat, mint több mint fél évszázaddal ezelőtt a két kenyeret.

Ugyanolyan szomjasan, ugyanúgy várva, hogy az ajándék átvarázsol benne valamit... Sőt, anno még többről is szó volt: mert látja, hogy nemcsak a kenyeret viszem neki, de ezért a két kenyérért még az életemet is kockára tettem érte! Akkor fog csak igazán kigyulladni a szíve, akkor fog rádöbbenni arra, hogy ki vagyok én, és mit jelentek neki az életében! Akkor fog megszeretni, igazán.

Lelőttek. Hat golyót kaptam. A két kenyér elgurult. Én kórházba kerültem, és utána úgy alakult, hogy évekig nem is láttuk egymást. És most itt állok, öregen, kezemben kenyér helyett a két rózsaszínű papuccsal. Emlékeimben visszarepülök az ifjúságomba, és döbbenten tapasztalom, hogy ugyanolyan naiv kamasz maradtam, mint aki valaha voltam - és most már bizonyára az is leszek, mindig.

És hiába tudom már, hogy hálát lehet venni, örömöt is, jókedvet is - de szeretetet nem lehet venni! -, mégis megpróbálom. Tudom, hogy szeret. De nem eléggé.

Jól értsd meg: sohasem érezhetjük, hogy valaki "eléggé" szeret minket! Ha a mindene vagy, akkor sem.

Anyámnak a "mindene" voltam, az "élete értelme", mégis sokszor éreztem, hogy nem szeret engem "eléggé". Miért?

Mert a szeretet: határtalan. Végtelen.

Olvasóim néha azt kérik tőlem, ha dedikálom a könyvemet: "Azt tessék beleírni, hogy 'Sok szeretettel'..." És én azt mondom: "Ilyen nincs, ne haragudjon!" Nincs sok szeretet, meg kevés szeretet. Nincs mérhetetlenül sok-sok szeretet, és minimális, alig-alig szeretet. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. A minőség pedig - és ez a lényeg - soha, soha nem lehet tökéletes. Amíg te meg én nem vagyunk teljesen egyek - a dolog nem tökéletes. Minél jobban szeretünk valakit, annál inkább érezzük, hogy "nem elég!" Valami még hiányzik. Öleljük egymást - és mégis hiányzik. Azért írjuk a levelünk alá, hogy "sok", sőt: "sok-sok szeretettel".

És ami hiányzik, azt nem lehet megszerezni sem csókkal, sem öleléssel, sem kedvességgel, sem hűséggel, sem esküvéssel, sem jó szóval, gyengédséggel, eréllyel, fenyegetéssel, semmiféle koldulással... Megpróbáljuk, persze. És jön a papucs. A sok tárgy, ajándék, blúz, kesztyű, gyűrű, nyaklánc - erről szól ma a karácsony.

Jönnek a tárgyak. A papucs. Meg a kenyér. Meg az életem. Nem elég. Látod, milyen fura! Jézus Krisztus az életét adta a barátaiért. A halála után feltámadt, visszatért közéjük, és szomorúan tapasztalta, hogy még a tanítványa, Péter sem szereti őt "eléggé." Olvasd el a János evangéliuma végét. Erről szól, fájdalmasan szép.

Hogy még a kereszthalál is kevés volt ahhoz, hogy Péter, a legkedvesebb tanítványa "eléggé" megszeresse őt.

Sok mindent meg lehet venni. Örömöt, kéjt, vidámságot, mámort, még a hálát is, néha. De a szeretetet nem. Semmivel. Arra meg kell érni.

A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.

S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.

Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.

Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett.

Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit.

S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.

Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.

Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.