Rövid történetek (beszélgetős fórum)

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy picike helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt: “A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.”

A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azok a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jót aludtak. Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.

A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta ismét az idősebb angyal. Amikor a nagy ház pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorság, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg. Amikor az utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a feleséget. Helyette odaadtam a tehenet.

Ha bízol, csupán arra kell hagyatkoznod, hogy minden eredménynek megvan az előnye. Amíg nem telik el egy kis idő, ezt nem veszed észre… Néhány ember eljön az életünkbe, és gyorsan elmegy… Néhány ember barát lesz és marad egy kicsit… gyönyörű nyomokat hátrahagyva a szívünkön… és ez velünk is így van, hiszen barátságot kötöttünk.

Egy ember és a kutyája....

Egy férfi meg a kutyája sétálnak egy úton. A férfi élvezi a

tájat, mikor ráébred, Ő már halott..

Emlékezett arra, mikor haldoklott és akkor hirtelen az is beugrott

neki, hogy a mellette sétáló kutyus is évekóta halott volt.

Azon kezdett el gondolkozni, vajon hova viszi őket az út, amin sétálgatnak.

Egy idő után elértek egy magas, fehér falhoz.Drága márványnak tűnt.

Hosszú sétány vezetett fel a domb tetejére,ahol egy magas boltív

húzódott, ragyogva a napsütésben.

Mikor elsétáltak a boltívig, akkor látták a hatalmas és lenyűgöző

kaput, az oda vezető útpedig mintha aranyból lett volna.

Megindultak a kutyával, és ahogy közelebbértek, észre vettek egy

asztalt az egyik oldalon, ami mögött egy ember ült.

Mikor még közelebb értek, megszólalt:"Elnézést, megmondaná, hogy hol

vagyunk, kérem?"

"Ez a Mennyország, uram!" válaszolt az ember.

"Remek! Kérhetnénk egy kis vizet?" kérdezte.

"Természetesen, uram. Jöjjön csak be és azonnal hozatok egy pohár

jeges vizet Önnek." - invitálta be az ember ésa kapu elkezdett megnyílni.

"Bejöhet a barátom is?" kérdezte a kutyusára mutatva.

"Sajnálom, uram, de állatokat nem engedhetek be.

Az utazó gondolkodott egy pillanatig, majd megfordult és visszament az

útra a kutyussal együtt, hogy akkor inkább folytatja útját.

Újabb hosszú séta és újabb magas domb után elérkeztek egy földútra,

ami egy farm kapujához vezetett.

Ez a kapu úgy nézett ki, mint amit soha sem zárnak be.

Kerítés sem volt.

Ahogy közeledtek a kapuhoz, észrevettek egy fának támaszkodó embert,

aki épp olvasott.

"Elnézést, uram, kérhetnénk egy kis vizet?" kérdezte.

"Persze, ott egy kút, jöjjenek be" érkezett a válasz.

"A barátom is bejöhet?" kérdezte az utazó, a kutyusra mutatva.

"Van egy tálka a kút mellett" bólintott az idegen.

Beléptek mindketten és megtalálták az öreg kutat meg a tálat.

Az utazó megtöltötte vízzel, hosszan ivott,újra töltött és letette a kutya elé.

Mikor mindketten eleget ittak, visszasétáltak a férfihoz a fa mellé.

"Mi ez a hely?" kérdezte az utazó.

"Ez a Mennyország" válaszolt a férfi.

"Ez furcsa, egy fickó lentebb ugyanezt mondta"

"Úgy érti az arany út a márvány kapukkal?Neeem. Az a pokol."

"Nem bosszantja, hogy így megtévesztik az embereket?"

"Dehogy. Örülünk neki, hogy előre kiszűrik azolyanokat, akik hátrahagynák a legjobb barátjukat."

A vízhordó

Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap -a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.

A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.

- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.

A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:

- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

A négy barát

(A Pancsatantra egyik meséjének Orissza-beli változata)

Réges-régen történt ez. Élt egyszer egy indiai faluban négy ember. Gyerekkoruk óta jó barátok voltak. Jóban-rosszban összetartottak. Hárman tanult tudósok, panditok voltak, a negyediket meg csak együgyűnek tartották. De valójában a három tudós volt eszetlen, s a negyedik volt a bölcs, már úgy a maga módján. Egy nap összedugja a fejét a három pandit. Azon tanakodnak, hogyan lehetne már végre valami hasznuk a nagy tudományukból. Ha itt ücsörögnek életük végéig a faluban, soha nem látják hasznát a sok tanulásnak. El is döntötték hamar, hogy világot látnak. - Csak ezt az együgyűt ne vigyük magunkkal! - szólt az egyik. - Tudománya semmi, hogyan is szerezne vagyont tudás nélkül?Válaszolt a másik:- Bátyám! Nem szép dolog, hogy így beszélsz! Kiskorunk óta jóban-rosszban velünk tart, együtt játszottunk, együtt ettünk-ittunk, nem hagyhatunk itt egy ilyen barátot! Ha nem is hoz majd hasznot senkinek, vigyük akkor is magunkkal!Végül megegyeztek abban, hogy mind a négyen felkerekednek. Felkészültek a nagy útra. Elindultak, és kis idő múlva elértek egy erdőbe. Letelepedtek egy tisztáson. Egyszer csak valami állat csontvázát pillantják meg a fűben. Megvizsgálja az egyik, és mondja a többinek: oroszlán csontváza ez!Hirtelen az jutott eszükbe, hogy épp megfelelő alkalom lenne gyakorolni és bemutatni tudományukat. Szól az egyik:- Én bizony varázserőmmel össze tudom illeszteni ezeket a szétszórt csontokat, és talpra is tudom állítani őket! Szól a másik:- Varázserőmmel én bizony húst és vért fogok rájuk varázsolni!Szól a harmadik:- Ha mindezt megteszitek, én bizony életet lehelek ebbe az oroszlánba!Több se kellett hozzá, nekiálltak mind a hárman, hogy ki-ki elvégezze a saját varázslatát. Mikor a harmadikon volt a sor, az együgyű negyedik megszólal:- Nagy botorságra készültök! Ahogy feléled ez az oroszlán, megesz mindnyájunkat! Föl ne élesszétek!Ahogy hallja a három pandit a bolond beszédét, nagyot nevetnek.- Csak nem a te okosságod fog minket megállítani, okostojás?Válaszol az együgyű negyedik: - Akkor hát csak egy pillanatot várjatok, míg felmászom erre a fára! - és már fenn is volt egy fa legtetején.Az oroszlán meg, ahogy feléledt a három balga tudós varázslatától, nagy bömbölésben tört ki, rárontott a három barátra, és azon nyomban felfalta őket. Mikor az oroszlán már jó messze járt, az együgyű negyedik lemászott a fáról, megsiratta barátait, és elindult vissza a falujába. Ha van tudományod, csak eszed nincs, nem érsz el semmit. Ha gyenge vagy, de helyén az eszed, a legrettenetesebb veszedelemből is megmenekülsz!

Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.

És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.

És jött az első szél: és nem döntötte össze.

És jött a második szél: és az sem döntötte össze.

És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.

És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára és ledöntötték az ő oszlopát.

És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.

És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

Wass Albert - Virágtemetés

Apa és kisfia esete a szeretettel ....

Míg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára. Haragjában a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött,nem ismerve fel, hogy a franciakulccsal üti. A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujját a többszörös törés miatt.

Amikor a gyermek meglátta a kórházba hozzá érkező apját, szemében fájó tekintettel kérdezte: Apa, mikor fognak visszanőni az ujjaim? Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott. Visszament az autójához és többször belerúgott. Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte, majd megfejtette az írást:

A gyermek ezt karcolta az autó oldalára:

"SZERETLEK APA!"

A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! Ma fordított világban élünk: az emberek vannak használva és a tárgyak vannak szeretve.

Legyünk óvatosak és tartsuk emlékezetünkben ezt a gondolatot: a tárgyak azért vannak, hogy használjuk őket! Az emberek azért vannak, hogy szeressük őket!

Próbálj meg mindig uralkodni az érzelmeiden!

Vigyázz a gondolataidra, mert szavak lesznek belőlük!

Vigyázz a szavaidra, mert cselekedetek lesznek belőlük!

Vigyázz a cselekedeteidre, mert megszokások lesznek belőlük!

Vigyázz a megszokásaidra, mert szenvedély lesz belőlük!

Vigyázz a szenvedélyedre, mert rabsággá és végzeteddé válhat!

A harag és a szeretet nem ismernek határt!

Válaszd a szeretetet, hogy szép és kedves életed legyen!!

Szerintem nagyon sok minden mellett elmegyünk ami szép.

Angyalarcú gyermekek,virágbaborúlt fák ,pacsírtaszó,napfelkelte,százszorszép az út mentén, vagycsak egy gólyahír.

A természet millió csodái.

Másként kellene élnünk.

Hegedűs a metróban

Hideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.

Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.

Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.

A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.

A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.

Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.

A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?

Istennel beszélget egy szent ember …

Mondja neki:

- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.

Isten odavezeti a szent férfit két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi a szent embernek, hogy betekintsen…...

A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval.

A szentnek elkezdett csorogni a nyála.

Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett.

Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal.

De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.

A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva.

Isten ekkor azt mondta:

- Amit most láttál az a Pokol volt.

Majd mindketten a második ajtóhoz léptek.

Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában.

Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála.

Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.

De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással.

A szent ember ekkor azt mondja Istennek:

- Én ezt nem értem!

- ó, pedig ez egyszerű – válaszolja Isten – ez igazából csak ‚képesség’ kérdése. Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.

‚A Pokol gyakran itt van a Földön.’

Történet egy angyal születéséről, veszteségről, hitről, kétségekrő. Egy gyermek elvesztése valami olyasmi, amit sosem szabadna átélni, mégis nap, mint nap küzenek anyák és apák a veszteség elfogadásával.

A kislány épp egy almát színezett ki a papírlapon, nyelvét kidugva igyekezett a vonalon belül maradni. Anyja az üvegajtó mögül figyelte, szemei égtek a kialvatlanságtól és a sírástól.

- Azt mondod, hogy a lányom meg fog halni? – suttogta.

- Sajnos igen. A leukémia egy ritka típusában szenved, nem tudjuk meggyógyítani. – felelte az orvos, aki az asszony mellett állt. Hatvanas évei végén járt már és szívét összeszorította a fájdalom, ismerte Zsuzsát születése óta, a keresztlánya volt.

Pályafutása során nem először gondolta, hogy nincs Isten, ha egy gyermeknek meg kell halnia.

- Zsuzsi, én nem tudom mit is mondhatnék…- nap, mint nap közli súlyos betegekkel, hogy utolsó perceiket élik, de most először kellett ezt egy közeli baráttal megtennie.

- Mentsd meg a lányomat, Józsi bácsi! – a nő hangja elcsuklott – Mentsd meg nekem, nincs másom csak ő! – egész testét rázta az elfojtott zokogás.

Zsuzsi két éve vesztette el a férjét és a nagyobbik fiát egy autóbalesetben. Épp, hogy talpra állt máris itt a következő csapás. Ugyan mit is mondhatna.

- Mennem kell, Zsuzsikám!

- Miért én, keresztapu? Mit vétettem én az Úristennek, hogy ennyire megbüntet?

Az orvos nem válaszolt, halkan kiment a megfigyelőből.

Zsuzsa letörölte a könnyeit és mosolyt erőltetett az arcára, nem akart ráijeszteni Izára. Még nem döntötte el, hogy elmondja-e a kislánynak a szörnyű igazságot. Végül is még csak öt éves, talán fel sem fogná.

Iza felkapta a fejét, amint nyílt az ajtó, arcocskája sovány volt, bőre fehér, szemei körül vörös karikák. Már nem volt haja, a sugárkezeléstől mind kihullott, akárcsak a szemöldöke és a szempillája. Az utóbbi hónapok kálváriája erősen megviselte a szervezetét, most mégis izgatottan ugrott fel.

- Anya! – kiáltotta – Hoztál nekem édességet?

- Tudod, hogy nem szabad kis szívem! Csak, amit a doktor bácsi enged!

- Aaaaj, de ő nem enged semmit! – duzzogott

- Be kell tartani az előírásokat! Különben nem fogsz meggyógyulni! – a nyilvánvaló

hazugságtól émelygett, de úgy döntött Izabella nem tudhatja meg az igazat. Nem engedi, hogy a kislánya az élete utolsó napjait rettegéssel és egy ismeretlen fogalom értelmezésével töltse.

Még talán három hónapja van hátra, arra gondolt, hogy hazaviszi.

- Mond csak, Iza! – kezdte – Mi lenne, ha hazamennénk?

- Lehet? – a kislány arcán felragyogott egy mosoly – Köszönöm, anyukám. – anyja nyakába ugrott és szorosan ölelte.

Zsuzsának majd megszakadt a szíve, nem tudta visszatartani a könnyeit.

- Miért sírsz anya?

- Mert annyira szeretlek! – tört ki belőle – Mert annyira boldog vagyok, hogy vagy nekem!

Bár nem ment könnyen, de sikerült rávennie a keresztapját, hogy hazaengedje Izát. Kikötötte, hogy hetente egyszer visszamennek, ellenőrzésre és mindent szigorúan betartanak, a kislány alig bírt magával, annyira örült a szabadulásnak.

Egész úton hazáig csacsogott.

- Mennem kell óvodába, anya?

- Nem! Nem kell menned, most itthon leszünk ketten, és azt csinálunk, amit csak akarsz!

- Jaj, de jó! Menjünk állatkertbe, meg vidámparkba, meg cirkuszba…- sorolta és

Bizony, a felsorolás végeláthatatlan volt. Zsuzsa nem bánta. Az idők végezetéig elhallgatta volna ezt az üde hangocskát.

Ahogy bekanyarodtak a főútról a faluba meglátta a templomot, Iza felkiáltott.

- Anyukám, elmegyünk a templomba?

Zsuzsa nem tudta, hogy mit is feleljen. Amikor még Zoli és Dani éltek rendszeresen jártak templomba, Istenfélő család volt az övék generációk óta. Amikor a férjét és a fiát temették valami kétség férkőzött a szívébe. Akkor még nem tudott ennek hangot adni, ugyanúgy eljártak a kislánnyal a templomba, de már nem érezte magához olyan közel Istent. Az igazat megvallva egyáltalán nem érezte. Amikor azután kiderült Iza súlyos betegsége végképp elöntötte a keserűség, nem tudta kit, vagy mit okolhatna. Elfordult tőle az Isten, ha ugyan van egyáltalán!

Sándor atya, a lelkész figyelemmel kísérte az asszony változását, próbált is közbeavatkozni, de Zsuzsa elhárította a segítséget. Egy idő után már nem mentek el a misére, Iza kérdéseire mindig kitalált valami jó okot, később erre sem volt szükség, a kislány nem jött haza a kórházból.

Egyik vasárnap, úgy három hete a pap beállított Zsuzsához, amikor épp a lányához készült.

- Szervusz, Zsuzsa! Nem voltál istentiszteleten, régóta nem látlak a templomban.

- Dicsértessék, atyám! Ne haragudjon rám, de most nagyon sietek Izushoz a kórházba, nincs időm beszélgetni.

Próbálta lerázni az atyát, de az kitartóan ostromolta a miértekkel, végül Zsuzsa kifakadt.

- Milyen Istenhez fohászkodjak, atyám? Milyen Isten az, aki elvette a férjemet és a fiamat? Aki most a lányomat is el akarja venni tőlem?

- Megingott a hited. Én megértelek. De hidd el az Isten jó és igazságos…

- Nincs igazság, atyám! Maga ezt nem értheti! Nem maga temette el a gyermekét és a férjét. És nem a maga lánya fekszik most a kórházban egy halálos kórral küzdve!

Zsuzsa hangja jeges volt és durva, az atya szomorú arccal távozott.

Így visszagondolva az esetre az asszonyt szégyen fogta el, a tisztelet maréknyi szikrája égett a szívében az egyház iránt. De hite az már nem volt.

- Kicsim, te el akarsz menni a templomba? – kérdezte a lányát figyelve a visszapillantó tükörben.

- Igen! Szeretnék imádkozni, hogy mielőbb gyógyuljak meg!

- Akkor vasárnap elmegyünk.

Zsuzsa örült annak, hogy a lányában ennyi remény, kedvesség és hit lakozik, de a gyomra görcsbe szorult a gondolatra, hogy ezek bizony életlen fegyverek a halállal szemben.

Vasárnap elmentek együtt a templomba, a hátsó sorban ültek le, szokásuktól eltérően.

- Anya, innen nem látom a Szűz Máriát! – nyafogta a gyerek.

- Nem baj, ő így is lát téged.

A mise megkezdődött, de Zsuzsa nem érezte a szokásos és oly jóleső áhítatot. Csak bámult maga elé, az atya szavai alig jutottak el a tudatáig. Üresnek érezte magát, valami fájó űrt hagyva maga után távozott a lelkéből és ő nem tudta, mit hiányol.

Lopva a kislányra nézett, aki fehér sapkával a fejecskéjén, ünneplőben térdelt mellette, imára kulcsolt kezei között a nagyanyja rózsa fűzérével. Szájacskái némán formálták az Üdvözlégy Mária szavait.

A nő elképzelte egy pillanatra milyen is volt, mikor még mindannyian ott ültek a templom első padsorában. Akkor annyira büszke volt, a férjére, a két szép gyerekére. Zoli mosolyogva fogta a kezét, időnként odasúgva neki, hogy emlékszik-e még az esküvőre, Zsuzsa mindig letorkolta, nem illik sutyorogni mise közben. Dani és a húga folyton csicseregtek, amíg picik voltak, később, amikor már megértették a templom szentségét, a gyerekek utánozhatatlan érdeklődésével hallgatták Sándor atya prédikációit.

Iza suttogása térítette magához az emlékezésből.

- Áldozás van anyu! Menjünk mi is!

- Menjél csak bátran, kincsem, én most nem megyek!

A gyerek meglepetten nézett rá, de nem kérdezett semmit, apró léptekkel elindult az oltár felé.

Megvárta, amíg a kislány végez és visszaér mellé, majd kézen fogva kifelé indult vele.

- Nem várjuk meg a végét? – Iza döbbent arca mosolyt csalt az arcára.

- Most nem kicsim. Tudod, hogy időben be kell venni a gyógyszereidet.

- És nem fog Isten haragudni, amiért itt hagyom?

- Isten sem akarhatja, hogy beteg maradj. – felelte.

Gyorsan teltek a hetek. Zsuzsán úrrá lett a félelem, egyre kevésbé tudta leplezni a rettegést és a fájdalmat. A rutin vizsgálatok eredménye szerint a kislány vérképe fokozatosan romlott. Már nem volt olyan élénk, hamar elfáradt. Az elmúlt pár hétben már csak rövid sétákat tettek, Iza inkább a napfényes nagyszobában rajzolgatott. Volt, amikor fel sem kelt az ágyból. Ha voltak is fájdalmai, némán tűrte őket. Csendes volt, akár az anyja.

Zsuzsa lesütött szemmel járkált a lánya körül, attól félt, hogy tekintete elárulja mekkora is a baj.

Egyik nap Iza furcsa ötlettel állt elő.

- Anya, menjünk el a tóhoz, szeretném látni a naplementét. – komoly arca megijesztette az asszonyt.

- Persze, kincsem.

Uzsonnát csomagolt, elrakott néhány meleg takarót. Mire mindent bepakolt az autóba, a kislány is elkészült, egy széktámlába várta az anyját.

- Ebben akarsz jönni? – kérdezte Iza fehér nyári ruhájára nézve – Meg fogsz fázni, vegyél inkább farmert és pólót!

- Nem! Ebben akarom látni a naplementét.

A gyerek hajthatatlan volt, ezért inkább elindultak. A némaság, mely oly szokatlan volt kettejük között nyomasztóan rájuk telepedett.

- Anya

- Tessék.

- Ha meghalok, a mennybe kerülök?

Zsuzsa ereiben megfagyott a vér, úgy érezte, szédül.

- Miért kérdezel ilyesmit!

- Mert érdekel, hogyha meghalok, akkor találkozom-e Apával és Danival?

Az asszony igyekezett elnyomni hangja remegését.

- Majd, ha öreg leszel és meghalsz, akkor biztos a mennybe kerülsz és ott találkozol Apáékkal!

- Örülök. – a halk szó Zsuzsa fejében üvöltéssé erősödött.

A kocsit egy elhagyott földútra kormányozta, erre felé nem járnak fürdőzők, nyugodtan leülhetnek nézni a naplementét. Hamarosan meg is találták a legjobb helyet, Zsuzsa plédet terített a földre, majd a magukkal hozott szendvicset kezdték majszolni. A kislány két falat után letette a kenyeret, már egy ideje nem volt jó az étvágya, sűrűn volt hányingere.

- Odabújhatok hozzád?

- Hát persze, kincsem! Hogy kérdezhetsz ilyet?

Egy puha takarót terítve a gyerek vállára az ölébe vette. Egy pillanatra úgy érezte, mintha Iza még csecsemő lenne és épp altatná, szinte érezni vélte selymes hajának édes illatát.

A tó fölött a nap épp lebukni készült, vérvörös csillogással vonva be mindent maga körül.

- Ugye milyen szép, anya!

- Igen, gyönyörű.

- Imádkozol értem?

- Tessék?

- Hogy a mennybe jussak, imádkozol értem?

- Igen. – a szavak égették a torkát. Nem tudta, nem értette, hogy miért kérdez ilyeneket a lánya, de erős szorongás fogta el. Szorosabban ölelte hát magához és az arcát símogatta.

- Fáradt vagyok, anya. – suttogta

- Akkor menjünk haza! Összepakolok gyorsan!

- Ne! Itt akarok még maradni.

Zsuzsa arcán legördült egy könnycsepp, maga sem tudta, hogy miért. Nézte a kislánya csukott szemeit, az arca megviselt volt mégis angyalian szép. Kis testének nem is volt súlya, annyira lefogyott, fehér bőrét élettel telivé színezték a lenyugvó napsugarak.

- Szeretlek!

- Én is szeretlek, kislányom!

- Látok egy angyalt, anya!

- Igen?

- Igen, fehér a szárnya.

- Nagyon szép lehet…- a hangja elcsuklott, igyekezett lenyelni a könnyeit. Tisztában volt vele, hogy a lánya meg fog halni, de nem készült fel rá, még nem. Valahol a tudata legmélyén felfogta, hogy be kellene vinnie a kórházba, mégsem mozdult.

Hallotta a gyerek mély sóhaját, ekkor már nem tudta visszatartani a könnyeit, hajnalig ült karjában a gyerekkel a tó partján.

Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.

Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.

Ez az otthon.

Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.

Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.

A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.

Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”

(Wass Albert: Otthon)

Beppo

Minden gyermek iskolában volt már, csak a nyolcéves Beppo állt magányosan egy domb tetején, és mereven bámulta az ég egy pontját. Egy aprócska piros pont volt ott látható, amiatt lógott Beppo az iskolából. Egy piros luftballon. 20 lírájába került, és ez rengeteg pénz volt Beppo számára. Mégis megvette a lufit, és a domb tetejéről a levegôbe eresztette.

Senkinek nem beszélt arról, amit tervezett. Titokban írta meg azt a levelet is, amelyet a lufi zsinórjára kötött. Aztán, amikor már minden gyermek az iskolában volt, kilopakodott, és felsietett a dombra, hogy a lufit szélnek eressze.

"Kedves Isten" - állt nagy betűkkel a papíron - "Néhány hét múlva kistestvérkém születik. Már most is hatan vagyunk testvérek, és szüleimnek kevés pénze van. A picinek majd Pedróval és velem kell aludnia, mert nincs elég ágy. Kérlek, kedves Isten, küldj nekünk egy szalmazsákot, lehet használt is! Arcoleban lakom, Olaszországban. Beppo Sala"

Ezt írta Beppo, és abban reménykedett, hogy akinek a lvelet szánta, el fogja olvasni, és amikor a kis piros pontocska elt?nt a magasban, nagy nyugalommal hazaballagott: Isten segíteni fog!

A következô napokat nehezen viselte Beppo. Tele volt várakozással és feszültséggel. Semmi sem történt. Mintha soha nem is létezett volna a piros lufi. Az egyetlen, ami mégis történt az az, hogy büntetést kellett letöltenie a lógás miatt.

Aztán mégiscsak történt valami. Négy nap telt el a levél elküldése óta. Hazafelé menet már messziről meglátta házuk előtt a postáskocsit. Izgatottan rontott be a lakásba. Az egész család a konyhában gyűlt össze. Az asztal közepén ott feküdt egy csomag. Sala papa a postással vitatkozott. Beppo a nagy hangzavarban is tisztán hallotta édesapja basszushangját.

- Postás létedre, Antonió, nem érted meg, hogy lehetetlen, hogy ez a csomag nekünk jött?

A postás az égre emelte a szemét.

- Jaj, de buta vagy! - kiáltotta - Nem tudsz olvasni? Sala. A Sala család részére. Itt áll, ni!

- Tényleg ez a nevünk. De senkit nem ismerünk Rovigóban. Ajándékot pedig nem fogadok el, ezt nagyon jól tudod. Fogd ezt a pakkot, és vidd vissza!

Azzal akkorát csapott a csomagra, hogy a a földön üldögélő kisebb gyerekek az asztal alá menekültek.

Beppo nem bírta tovább.

- Hát nyissátok már ki a csomagot! - kiáltotta izgatottan - Akkor majd kiderül, nekünk szól, vagy sem.

A zaj elhalkult. Vastag szemöldöke mögül szigorúan nézett az apa a fiára, és gondolkodott.

-Nos - fordult a postáshoz, - hallottad, nyisd ki!

Sietve bontotta a férfi a zsinórokat. Amikor a doboz tetejét leemelte, néma csönd lett a konyhában. Mindenki látta, annak hófehér tartalmát: pelenkák, ágynemű és apró gyermekruhácskák! Nem volt uggyan minden vadoonatúj, de tiszta és vasalt. Valóságos kincs a Sala család számára! A mama szeme nedvesen csillogott.

Nem csoda, hogy Isten éppen Rovigóban, Arcolétól majdnem 100 km-re távol adott postára egy csomagot a Sala család részére?

- Szerencse, hogy nincs feladó! - gondolta Beppo -?gy legalább a papa nem tudja visszaküldeni a csomagot.

Mialatt a csomag tartalma kézről kézre járt, Beppo észrevétlenül kilopakodott az ajtón. Telve volt a szíve. Lélekszakadva rohant a dombre, ahol négy nappal azelőtt a piros lufit útjára bocsátotta, és megköszönte az ajándékot a jóságos adakozónak.

Két éve időről időre felbukkan a legkülönbözőbb levelezési listákon, honlapokon a mellékelt történet. Akárhányszor megérkezett, mindig újra meg újra elolvastam. Mi indíthatott meg egy Székelyderzsen átutazó motorost olyan mélységig, hogy leirt, emlékei átelmélkedtetik az általa megélteket?

Egy hajlott hátú néni

(az interneten terjedő levél)

Túrázásaink során a székelyderzsi erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk.

Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:

- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?

Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta Petőfi Sándor A Magyar Nemzet című versét.

Az után elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott. Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni. Én pedig leültem a székelyderzsi erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe.

És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali politikusnak nevező, gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki - csak egyetlen egyszer jönnének el ide és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én. Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak és hogy mi dolguk a világban.

Wass Albert: Karácsonyi mese

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.

Mi gyerekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen énekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után Apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával Nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénember-hangján:

Aztán tudjátok-e – kérdezte - , hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?

Akkor született Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s Nagyapánk bólintott rá.

Ez igaz – mondta - , mert hogy Ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.

Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett belőle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.

A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, amikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: „Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.”

Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.

Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől. „Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte meg az angyal. – Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.”

„Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. Asszonyom s kicsi fiacskám van otthon, akik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.” Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz melege mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.

„Édesanyám, éhes vagyok . . .” – nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. „Miért nem eszed meg magad a többit? – kérdezte az angyal. – Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.” „Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony, csak legyen mit egyék a kicsi fiam.” S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.

A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt: „Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megoszthatnám velük ezt a kis kenyeret meg a helyet a tűznél!” Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alátekintett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be Nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén - , én pedig azért mondottam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

Szomorú,és mégis Szép, megszorítja az ember szivét.

Igen, legalább a gyermekek mentesűlhetnének a fájdalomtól, mégis ők kapják a legnagyobb fájdalmat.

Hol azért mert elhagyják őket, hol azért mert felelőtlen, rossz szülőket ad nekik az élet.

A jel

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.

Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei.

Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.

Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.

Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.

Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

/Lehet,hogy már levan írva a fórumon,de az egyik kedvencem..../

Anyuka nem jött el ....

Karácsony szombatja volt. A hó sűrű, nagy pihékben hullott az esti szürkületben. Négy kis gyermekfej borult össze az ablak előtt. A legnagyobbik hat, a legkisebb kétéves volt. Néma áhítattal bámulták a fehér hópihék táncát. Az ablaküveget leheletszerű csipkefátyol, finom jégcsillagok borították. Kint metsző hideg, bent a kályha, mint doromboló cica duruzsolta vidám nótáját s a langy meleg a jégvirágos ablaktáblák előtt cirógatta és átölelte édesanyai karral a négy árva, borzas gyermekfejecskét.

Magukban voltak. Édesapjuk bent készült az ünnepi prédikációra. A gyerekek pedig édesanyjukat lesték az ablak előtt. Szemük szinte fájt a szüntelen nézéstől, kis szívük remegett a várakozás izgalmától s ajkukra fagyott a vidám terefere. Úgy várták ünnepi csendben, áhítatos csendben az édesanyjukat.

Anyukát várták karácsony szombatján, hiszen angyaljárás ideje van ma. Anyuka elhagyta őket néhány hete. Milyen hosszú idő.... Angyal lett belőle, úgy mondta apuka. A legszebb angyal, akinek párja nincs fent a mennyországban. Szárnya van, csodás fényes szárnya, a feje fölött sugaras glória, a szeme, az áldott, jóságos szeme úgy ragyog, mint a csillagok. És el fog jönni. El kell jönnie. Angyal jár ma, a hömpölygő hó között szárnysuhogás hallatszik, s mintha égi zene finom muzsikája, alig hallhatóan, sejtelmesen szólna, úgy érezték ott ők a kis ablak előtt. És vártak, és vártak.

- Ugye hallottátok, hogy szállnak, suhannak az égi angyalok? - kérdezte egyikük.

Bólintottak rája, arcuk megszínesült és mosolyogtak. Besötétedett. Csak a hó selymes fénye világított és az öreg kályha őrködő szeme parázslott rájuk, hűséges közelébe csalogatva a gyermekeket. Oda is húzódtak az ócska kanapéra, összebújtak és hallgattak a nagyobbik halk meséjére.

Öreg Gizi néni topogott át a szobán. Végignézett a gyerekeken és feleslegessé vált figyelmeztetése, hogy csendben legyenek. Úgy ültek ott, mint négy megrettent fióka, akikhez madármama elfelejtett visszarepülni.

- Mindjárt jön az angyal - biztatta őket jóságosan Gizi néni, és besurrant a másik szobába.

Összeölelkeztek még jobban, nézték a másik szobából átszűrődő aranyos csíkokat a földön: talán angyalporral volt behintve. A várakozás szinte fájt, úgy szorongatta kis szívüket.

Végre megszólalt a halk csengettyű szava, mennyei hangocskák kacagó csilingelése. Egy pillanat alatt rebbent szét a négy gyerek és repült be a másik szobába.

Bent ragyogó karácsonyfa várt rájuk. Angyalhajjal behúzva, csillámló pihékkel telehintve, tarka papírlánccal átfonva, tündöklő gömböcskékkel, aranydióval, piros almával. A gyertyák barátságosan lobogtatták apró lángocskájukat és a csillagszórók mennyei fényességet varázsoltak. Alvó baba szunnyadt a fa alatt. Csengős barika legelt zöld füvön, lovacska volt felnyergelve és parányi konyhácskának tűzhelyén még a tűz is pattogott, csak a kis gazdasszony hiányzott mellőle. Apa intésére bátortalanul léptek közelebb és látszott rajtuk: kicsi híja, hogy el nem sírják magukat.

- Mi van veletek, gyerekek? - kérdezte apuka magához vonva őket. - Hát nem is örültök a szép karácsonyfának?

Sorra mutogatta a játékokat és a gyerekek kényszeredetten mosolyogtak biztató szavára. Dicsérgette ezt is, meg azt is, kezükbe adta a játékokat is, megtömte köténykéjüket mindenféle finomsággal. A gyermekek csak tűrték, hogy így elhalmozzák őket, de a karácsonyi önfeledt boldogság nem ragyogott az arcukon.

- Istenem, mi van veletek? - faggatta apuka -, csak nem vagytok betegek? Az angyalka rossz néven veszi ezt a komolyságot és visszavisz mindent, ha ti nem örültök semminek. Mondjátok meg szépen, mi történt veletek?

És a gyermekek ajkán egyszerre tört fel a kérdés, mint elfojtott panasz:

- Hol van anyuka? Miért nem jött el anyuka?!

- Anyuka?! - és apuka arca bánatosan rándult meg: - Anyuka fent van az égben, tudhatjátok, annyiszor elmondtam már.

Igen, éppen apuka mondta, hogy angyal lett belőle, s az angyalok ilyenkor eljönnek a földre a jó gyerekekhez. Mi olyan jók voltunk, miért nem jött el anyuka? - kérdezte a nagyobbik. - Miért? Miért?...

Már hogyne jött volna el, hiszen látjátok minden kéréseteket teljesítette, amit felírtatok a levélkére. Nincs egyetlen óhajotok, amit valóra nem váltott volna. És az angyalok máskor sem szoktak itt maradni. Ki mondta, hogy anyuka itt marad?

A nagyobbik kislánynak sóhaj szakadt fel a szívéből, s jött a válasz - Senki...Csak mi azt hittük, mert anyuka olyan más, mint a többi angyalok. Te is úgy mondtad, apuka. És anyuka, tudod, milyen nagyon-nagyon szeretett minket!

Igen, igen nagyon szerette őket és gyermekszívük rajongó szerelme kiszínezte a karácsonyestét. Maguk között titkolózva régen beszélgették már, hogy anyuka biztosan el fog jönni, és itt is marad, hogy lássa őket.

Nem izgatta őket a hajas baba, a barika és a lovacska a nyalánkságok és a szép karácsonyfa, és semmi...semmi...

Apuka és Gizi néni vigasztalgatta őket. Ölükbe ültették és elénekelték a szép karácsonyi éneket: "Krisztus Urunknak áldott születésén." Végigjátszották az összes játékokat, de amikor a négy kis fej álomra hajolt a puha párnácskán, kis szívükbe belesajgott életük első nagy csalódása. Szájacskájuk sírásra görbült és könnyek gördültek le a selymes szempillákon.

Anyuka nem jött el...

/Forrás: Cimbora 1926./

A csend.

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:

- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?

A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:

- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?

Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:

Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.

A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:

- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?

A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:

- Saját arcunkat látjuk a kútban!

- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.

A látogatók megértették a remete tanítását.

Erhart Kaestner

Kőbe vésve…

Két barát ment a sivatagban.

Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött. Anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba:

-,,MA A LEGJOBB BARÁTOM LEKEVERT EGYET!"

Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek.

Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldokolni kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste:

-,,MA A LEGJOBB BARÁTOM MEGMENTETTE AZ ÉLETEMET!" az a barát aki lekevert egyet, majd megmentette a másikat, megkérdezte:

-Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted.

- Miért? A másik azt válaszolta:

- Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el.

TANULD MEG SÉRELMEIDET HOMOKBA ÍRNI, A JÓSZERENCSÉDET PEDIG KŐBE VÉSNI!!!!

Egy megható Karácsonyi történet:

Odakint a hó apró csillagszemei, mint egy selyemfüggöny hullottak a jeges útra. Alig volt valaki az utcán, mindenki a szoba kellemes melegéből figyelte az ide-oda ingázó hatalmas pelyheket. De talán nem is meglepő hogy senki nincs az után. Karácsony este van.

Mindenki a fenyőillattal körüllengett szobákban beszélget, üldögél, kinek mihez van kedve. A hatalmas masnival és szalaggal átkötött színes dobozok már a fa alatt hirdették az este közeledtét, az ajándékbontás idejét, s a másik ember megajándékozását egy kis szeretettel, amit egész évben gyűjtögettünk, hogy ezen a napon kicsit többet adjunk, mint máskor.

Az egyik ablakon betekintve az utcáról egy nagyobb családi kört láttam, akik felszabadultan és vidáman beszélgettek. A gyerekek a fa körül igyekeztek kitalálni vajon kié lesz a nagyobb doboz, kié a kisebb, és vajon mi lapulhat a színes csomagolók alatt, ami már önmagában is magára vonta a figyelmet.

Mindenki ámulva nézte a karácsonyfa színes égőinek kellemes villódzását, nem gyorsan váltakozott, csak éppen úgy, hogy az ember lelkét jó érzéssel, szépséggel töltse el ne pedig kellemetlen zavaró fényjáték legyen az egész.

Egy apró kislány ült a fa alatt alig lehetett 4 talán 5 éves s potyogtak a könnyei. Édesanyja odalépett hozzá és megkérdezte:

- Mi a baj Lili?

A kislány csak tovább pityergett s könnyeivel eláztatta a kezében lévő zsebkendőt. Halkan szipogva mondta:

- Anya hozzám miért nem jön soha a Jézuska?

Az édesanya gyengéden simogatta a kislány hosszú barna haját és okos kis buksiját.

- De hiszen már itt járt! Nézd, ő hozta ezt a rengeteg ajándékot!

- Ne pityeregj Lilikém!

Nem, nem járhatott itt! Mert én nem ezt kértem karácsonyra! Amit én kértem nem lehet becsomagolni! Én azt kértem, hogy Peti gyógyuljon meg!

Az anya lelke zavarodottságában igyekezett megnyugtatni a kislányt, de ott belül tudta, hogy mindez igaz.

- De hiszen Petinek semmi baja. Honnan vetted ezt?

- Az apuval erről beszéltetek a múltkor, hogy be kell vinni a kórházba.

- Akkor nem arról beszéltünk! Nyugodj meg Lilikém!

A kislány lassan-lassan elhitte édesanya szavait s a sírást is abbahagyta.

Peti is a fa előtt ült. Figyelte az égők fényjátékát. Ő már 15 éves volt. Képes volt felfogni mindazt, ami vele történik. Tudta hogy rákos… tudta és nagyon félt de a testvéreit meg akarta óvni mindentől. Nem akarta hogy tudják, hiszen úgysem értenék meg. A legidősebb is 4 évvel fiatalabb nála. Csendben tűrte odabent a fájdalmat. Néha elfeledkezett róla, és szinte felhőtlenül kacagott a többi gyerekkel, de odabenn a szívéből szinte vércseppekként hullottak a könnyei.

Liliben ott élt a szorongás. Nem értette mi történik körülötte, mégis most is minden erejével imádkozott.

- Drága jó Istenem! Én azt kérem karácsonyra, hogy Péter gyógyuljon meg!

S apró kezei mellkasa előtt összekulcsolódva pihentek. Szinte görcsösen fonódtak egybe apró kis ujjai. Imádkozott szinte egész este, s nézte a hópelyheket az ablakon át.

Nemsokára hazaindultak a vendégek és a gyerekek is aludni tértek. Mindenkinek külön szobája volt, ám Lili aznap úgy döntött Péterrel szeretne aludni. A kislány odabújt a bátyjához s egyre erősebben mormolgatta magában az imát.

Álomba szenderült ám ajkai akkor is suttogták az imát, a kívánságot. Éjjel egy apró csillag hullott az égből. Az ablakon át bekopogott. A kislány kinyitotta az ablakot s a csillagból kitörő fény a fiú testére irányult. Csendesen aludt tovább s a kislány is visszafeküdt.

Reggelre már csak álomnak tűnt az egész. A kislány tettét azonban a nyitott ablak nyikorgó hangja bizonyította. Mire felébredt már a szülők nem voltak ott, s Pétert sem találta sehol. Amikor hazaértek az anya arcán felcsillant a boldogság.

Odament a kislányhoz s a fülébe súgta:

- Itt járt a Jézuska, teljesült, amit kívántál!

A kislány rohant a bátyjához s hamar az ölébe ugrott, s boldogan nézte az egész család a karácsonyfát. S most már felhőtlen volt az öröm.

Micsoda Báty!

Paul barátom karácsonyra autót kapott a bátyától.Szenteste mikor munkája végeztével kilépett az irodából,egy bámészkodó kölyköt pillantott meg a csillogó kocsi mellett.

-A bácsié ez a járgány?

-A bátyámtól kaptam karácsonyra-bólintott Paul.

A fiúcska elképedt.

-Csak úgy kapta,magának nem került semmibe?Hű de jó volna ha...

Megakadt,de Paul persze jól tudta,mit akar mondani.Nyilván ilyen testvért szeretne magának.Ám amit végül hallott,attól tátva maradt a szája.

-De jó volna-kezdte újra a kislegény-ha én is ilyen báty lehetnék!

-Nincs kedved furikázni egyet?-szaladt ki a száján.

-Naná,hogy van!

A gyerek beszállt,de alig indultak el,ismét megszólalt:

-Bácsi kérem,nem kanyarodhatnánk a házunk elé?

Paul elmosolyodott.Sejtette,mi jár a srác fejében.Szeretne felvágni a szomszédok előtt,hogy milyen pazar kocsival szállítják haza.Azonban ismét tévedett.

-Tessék szíves megállni annál a kapunál!

A fiú beszaladt a házba,majd kisvártatva Paul hallotta,hogy jön kifelé,de nem túl gyorsan.Nyomorék kistestvérét cipelte magával.Leültette a bejárati lépcsőre,azután az autóra mutatott.

-Látod öcsi,erről beszéltem.A bácsi a bátyától kapta,neki egy fillérjébe sem került.Ha megnövök,pont ilyet veszek neked,akkor majd meglátod a karácsonyi kirakatokat,amikről annyit meséltem neked.

Paul kiszállt,és előreültette a kistestvért.A nagyobbik gyerek betelepedett a hátsó ülésre,és emlékezetes karácsonyi sétakocsikázás kezdődött.

Azon az estén Paul megtanulta,mit jelent a mondás:Jobb adni,mint kapni.

Karácsonyi történet:

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy 10 éves kislány, aki két testvérével, apukájával és anyukájával élt együtt, egy nagyon boldog, nagy családban.

Egy szép, hóeséses téli estén együtt ülték körül a nagy ebédlőasztalt, hogy közös erővel levelet írjanak a közelgő Jézuskának.

A kislány szomorúan ült a papír felett, miközben testvére játékok nevének százait vetette a fehér lapra.

A kislány szomorkás arcára édesanyja is felfigyelt, aki megkérdezte a csöppséget, miért nem írt még egyetlen sort sem.

A kislány válasz helyett a könnyeivel küszködött, de azért nagy nehezen elárulta, hogy azért pityereg, mert ő egy nagyon nagy dolgot szeretne kérni karácsonyra. Egy olyat, amit még talán a Jézuska sem teljesíthet.

Anyukája megnyugtatta a pityergő kislányt és elmesélte neki, hogy egyetlen egy olyan személy létezik a világon, aki a Földön élő összes gyermek kívánságát teljesíteni tudja. Ez pedig pont az a személy, akinek a levelet kellene írnia.

A gyermek, miután kissé megnyugodott, a következő betűket kanyarította a papírra:

Kedves Jézuska!

Én most először írok levelet neked, mert anyukám azt mondta, hogy te minden kívánságomat teljesíteni tudod.

Én egy nagy ajándékot szeretnék kérni tőled. Nagyon szeretem a nagypapámat, aki nagyon nagy beteg, és már a doktor bácsik sem tudják meggyógyítani.

Amióta beteg, már nem játszik velünk és mosolyogni sem mosolyog.

Én azt szeretném karácsonyra, hogy a nagypapa legalább még egyszer rám mosolyogjon.

Teltek múltak a hetek és elérkezett a szenteste. Mindnyájan együtt állták körül a karácsonyfát, a nagypapa pedig a karosszékében ülve, éppen hogy csak látta a karácsonyi gyertyák lobogó fényét. Érzéseit kimondani, a tüdejében elhatalmasodó daganatoktól már nem tudta.

A rengeteg játék, ruhanemű és csokoládé mellett, persze a nagypapának is jutott egy masnival átkötött kis doboz. Az egész család odagyűlt a fotelja mellé és mindenki kíváncsian várta, őt, vajon mivel lepte meg a Jézuska.

A nagypapi kinyitotta a dobozt, amelyben egy boríték volt. Mindenki türelmetlenül várta, mit tartalmaz a borítékba rejtett papír.

A következő sorokat kezdte felolvasni a nagymama:

Kedves Jézuska!

Én most először írok levelet neked, mert anyukám azt mondta, hogy te minden kívánságomat teljesíteni tudod...

A kislány egyből megismerte a Jézuskának írt levelét.

Felnézett a nagypapára, aki most őt nézte, szájának szegletében egy apró piciny mosollyal. Ez volt a nagypapa életének utolsó mosolya, ami csak a kislánynak szólt.

Ez a kislány, azóta minden évben levelet ír a Jézuskának, mert ő már tudja, hogy az igazán fontos kívánságok az év legfontosabb napján valóra válnak.

Egy gyermek kérése

Egy gyermek kérése

Ne vegyél nekem olyan dolgokat, amelyekre Te hiába vágytál!

Ne érezz bűntudatot, ha nem tudsz megadni mindent nekem amire fáj a fogam.

Néha csak azért kérek valamit, hogy lássam hol a határ!

ADD NEKEM AZ IDŐDET!

Kérdezd meg, mi történt az iskolában!

Beszélgess velem arról, hogy mit gondolok!

Érdeklődj afelől, hogy oldom meg a feladataimat!

Bátoríts választásaimban! Dicsérj meg ha megérdemlem! Terelj jó útra, ha tévedtem!

Higgy nekem, bízz bennem!

Irányításoddal jó utat fogok választani. Ha magam mellett tudlak, nem fogok letérni a helyes ösvényről. Magyarázd el nekem, mit kell tennem ha rossz útra tévedek! Figyelmeztess a rám leselkedő veszélyekre!

Szeress és hagyd, hogy szeresselek!

Szeress akkor is, ha rossz vagyok!

Mutasd ki a szereteted még abban az esetben is, ha nem tetszik a viselkedésem! Mondd sokszor, hogy szeretsz engem!

Erősíts meg abban a tudatban, hogy különleges vagyok és mindig szeretni fogsz engem bármi történjen is! Részed vagyok valami különleges dolog a szerelem teremtett!

Bocsáss meg nekem! Fejezd ki a megértésedet tévedéseimkor! Add értésemre, hogy mindig van esély az újrakezdésre!

Engedd meg, hogy tetteimért én vállaljam a felelősséget!

Javíts ki, mondd el ha tévedtem de sose tedd ezt mások előtt!

Kérlek sose hasonlíts másokhoz, különösen ne testvéreimhez!

Büntess ha rosszat teszek!

Ismerd meg ha jót cselekszem! Ne parancsolj nekem, kérj tőlem!

Ez összetartozásunk érzését jelenti számomra! Ha megkérsz valamire boldogan megteszem majd azt!

Bánj velem úgy mint a legjobb barátoddal!

Figyelj rám ha meg szeretnék veled beszélni valamit! Még csak gyerek vagyok, de nekem is vannak gondjaim aggodalmaim!

Tiszteld a bánatomat aggodalmamat!

Tiszteld a bánatomat fájdalmamat!

Megígérem, hogy megtanulok viselkedni, mondani fogom hogy bocsáss meg!

Kérek szépen!

Köszönöm!

Sajnálom a történteket! - szóval mindent amit elképzeltél, amikor beszélni tanítottál.

Mondani fogok majd mást is, például hogy szeretlek benneteket!