Rövid történetek (beszélgetős fórum)

Az Élet vize

Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit.

Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért:

- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba... Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám...

Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé. Ám mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében.

- Mi történt? - kérdezte az apja.

- Ó, semmi... a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével...

- Hiszen ez a vödör üres - mondta az apja, és nevettek mindketten. - Hová lett, gyermekem, az élet vize?

- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig... Így ment ez végtelenségig, míg a kút majdnem kiszáradt. Végül épp annyi vizet adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem.

Az apa mosolygott:

- És hol van az a víz?

- Mindenfelé... amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.

"Adj jót, ha adni tudsz - ha jót nem tudsz adni, ne adj semmit."

Angelisz Irini

Lin-Csi kolostorában....

Lin-Csi kolostorában egy reggel így szólt az apáthoz ifjú tanítványa, Jen-csao szerzetes.

- Mester! Éppen kerek egy évet töltöttem kolostorodban. Részt vettem foglalkozásokon, szorgalmasan dolgoztam, számos alkalommal vonultam vissza meditációra. Lelkem nyugalmát mégsem lelem. Most tehát elmegyek!

- Járj szerencsével, Jen-csao! - válaszolta hűvösen Lin-csi, s otthagyta a szerzetest. Jen-csao megsértődött.

- Várj, Mester! Meg se kérded, hová megyek?

- Mindegy neked, hogy merre mész, Jen-csao! Lelked békéjét úgysem leled.

- Azt mondtad egy éve, hogy itt nálad meglelem. Egész éven át nem kíméltem magam, minden percem ezért áldoztam. Ennyi erőfeszítés nem lehet hiábavaló! Rossz mesterem voltál, Lin-csi - panaszolta az ifjú, majd végtelen szomorúsággal hozzátette. - Lelkem békéje távolabb van tőlem, mint valaha. Félek, ezután már valóban sehol nem lelem.

- Egyszer, még ifjú szerzetesként, lent délen, a hegyek között többször is találkoztam egy öreg paraszttal- fogott példázatba a Mester, hogy megvigasztalja a tanítványát. - Ez az öreg paraszt mindig ugyanazon az úton járt meglátogatni a gyerekeit a hegy túlsó oldalán. És akárhányszor találkoztam vele, mindig egy marék földet vitt a zsebkendőjében. Egyszer aztán megkérdeztem tőle, hová viszi a földet.

- A családunk egyik fele a hegy túlsó oldalán él, a másik fele meg ideát. Nehéz átmásznunk a meredélyen, amikor meglátogatjuk egymást. Ezért odébb hordjuk innen ezt a hegyet. - Azt mondtam neki: Öreg, ez a hegy nagyon nagy. Nem tudjátok elhordani. Hogy képzelitek?

- Minden úton mindegyikünk elvisz a hegyből egy marékkal. Az itteniek is meg az ottaniak is - és majd az unokáink is. A hegy egyre kisebb lesz, mi pedig egyre közelebb kerülünk egymáshoz - felelte az öreg.

- Jen-csao - emelte fel a tekintetét az ifjúra a Mester. - Te is így kerülhetsz közelebb a lelked békéjéhez. Csakis így. Ne legyen a munkádban erőfeszítés!

Ne siess! Ne kapkodj!

S meglásd, elhordjuk a hegyet, észre sem veszed - szólt a tanítványához Lin-csi apát egy reggel, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

A szív

Egy nap a szívsebész, azt mondta az operálandó kisfiúnak...

- Holnap reggel - kezdte a sebész - Ki fogom nyitni a szívedet.

- Ott fogod találni Jézust - vágott közbe a fiú.

A sebész bosszankodva felnézett.

- Fel fogom vágni a szívedet, - folytatta - hogy lássam, mennyi károsodás történt.

- De amikor felnyitod a szívemet, Jézust fogod ott találni - mondta a fiú.

A sebész a szülőkre tekintett, akik csendben ültek.

- Miután látom, hogy mennyi károsodás történt, vissza fogom varrni a szívedet és a mellkasodat, és eltervezem, mi a következő lépés.

- De ott fogod találni Jézust a szívemben. A Biblia azt mondja, hogy Ő ott él. Minden zsoltár azt zengi, hogy Ő ott él. Ott fogod találni Őt az én szívemben.

A sebésznek elege volt.

- Majd megmondom neked, mit fogok találni a szívedben,

sérült izmokat, gyenge vérellátást, és elvékonyodott érfalakat fogok találni. Ez után el fogom tervezni, hogy tudlak meggyógyítani.

- Jézust is ott fogod találni, Ő ott él- mondta a fiú.

A sebész elment.

Leült az irodájában, és magnószalagra vette a műtéttel kapcsolatos megjegyzéseit, gondolatait: sérült főütőér, sérült tüdőbe vezető erek, elterjedt izomsorvadás. Nincs remény a szívátültetésre, nincs remény a gyógyításra, kezelésre.

Terápia: fájdalomcsillapítók, és ágyban feküdni.

Prognózis: - itt kis szünetet tartott - egy éven belül halál.

Megállította a magnót, de még volt mit mondania.

- Miért? - kérdezte hangosan. Miért tetted ezt? Te juttattad őt ide! Te okoztad neki ezt a gyötrelmet, és Te kárhoztattad őt korai halálra! Miért?

Az Úr így válaszolt:

- A fiú az Én bárányom, nem terveztem, hogy sokáig a te nyájadhoz tartozzon, mert ő az én nyájamnak tagja, és az lesz örökké. Itt az én nyájamban nem lesz fájdalom, olyan jólétben lesz része, amit te el sem tudsz képzelni. Szülei egy napon találkozni fognak vele és ők is megismerik a békességet és az én Nyájam gyarapodni fog.

A sebész forró könnyeket hullajtott, de ingerültsége meg ennél is hevesebb volt.

- Te teremtetted ezt a fiút, Te teremtetted ezt a szívet!

Meg fog halni hónapokon belül. Miért?

Az Úr válaszolt:

- A fiú az Én bárányom, vissza fog térni az én nyájamhoz, amint elvégezte küldetését. Én nem azért küldtem az én bárányomat a nyájadba, hogy elveszítsem, hanem azért, hogy egy másik elveszett bárányt megmentsen. A sebésznek potyogtak a könnyei.

A sebész odaült a fiú ágya szélére. A szülők vele szemben ültek. A fiú felébredt és suttogva kérdezte:

- Kinyitottad a szívemet???

- Igen - mondta a sebész.

- Mit találtál? - kérdezte a fiú.

- Megtaláltam Jézust - felelte az orvos.

...ami elsőre beugrik,sokszor az helyes...

Akkor,ha nem indulatból írja,amit a másik embernek:)

:)A csípőből tüzelés(nem szeretem ezt a kifejezést) azt jelenti,kiírja magából,ami elsőre beugrik:)És sokszor az helyes,ha beleilleszti még mondandójába azt is,hogy senkit nem akar megbántani:)

Bár hibázunk,kizárt,hogy nem,de leginkább amikor önérzetünkben érezzük sértve magunkat,kiírjuk,amit gondolunk.

Ha viszont átérezzük a másik mondandóját,akkor higgadtabban tudunk reagálni,csak nem mindig vagyunk ilyen átélőek,és ez bárkivel előfordulhat...ha már ezt beismerjük,próbáljuk nem bántani a másikat,hiszen neki is érzelmei,önérzete van.

Bocsánat a kimagyarázásért:)

"sokszor az a jó mód,ha nem is reagálunk megjegyzésekre,amik keserűségből törnek fel emberekben."

Igen, ez így igaz....

Csak szerintem sokan nehezen tudják megállni,hogy -csípőből-ne válaszoljanak,és így kezdődik a "harc" :)))

Istennel beszélget egy szent ember …

Mondja neki:

- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.

Isten odavezeti a szent férfit két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi a szent embernek, hogy betekintsen…...A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval.

A szentnek elkezdett csorogni a nyála.

Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett.

Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal.

De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.

A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva.

Isten ekkor azt mondta:

- Amit most láttál az a Pokol volt.

Majd mindketten a második ajtóhoz léptek.

Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában.

Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála.

Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.

De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással.

A szent ember ekkor azt mondja Istennek:

- Én ezt nem értem!

- ó, pedig ez egyszerű – válaszolja Isten – ez igazából csak ‚képesség’ kérdése. Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.

‚A Pokol gyakran itt van a Földön.’

Köszi,hogy ezt a gondolatot is megosztottad velem,lényegre törő:)

A rosszindulat bárhol felütheti a fejét.Megfelelő viselkedéssel bármikor leállítható...csak legyen ehhez türelmünk...sokszor az a jó mód,ha nem is reagálunk megjegyzésekre,amik keserűségből törnek fel emberekben.

Igen,igazad van, de leginkább az utolsó fejezetre értettem, :))

"A gonoszság az, ami logikátlan, és igazából megmagyarázhatatlan...."

Nagyon sokszor lehet tapasztalni az életben,de még itt a Hoxán is,és olyan -topicban -is,amire az ember nem is gondol....,és mégis.

Erre van egy jó idézetem...

"Csendet tanultam a beszédesektől, toleranciát a türelmetlenektől, kedvességet a durváktól."

Angyalka,miattad olvastam el Minerva történetét:)Tényleg szép...de én fadarabbal állítottam volna talpra a skorpiót,tudván,mi a természete..

Úgy kell fordulnunk mindenkihez,tudván,mi a természete...szeretettel.

Mennyire,de mennyire igaz ez a kis történet....

Sok embernek elkellene olvasni,és elgondolkodni rajta......

Nagyon szép!

A szeretet rendje.

Egy indiai szerzetes egy patak partján imádkozott. Ahogy felnyitotta a szemét, meglátott egy skorpiót, amely a nagy kavicsok között haladva hátára fordult, kapálódzott, nem tudott továbbmenni. Megsajnálta, talpára segítette, ám az állat megfordult és belémart.

A szerzetes újból imádkozni kezdett, de amikor a szemét kinyitotta, a skorpiót újra a hátára fordulva, kínlódva találta. Megint segített rajta, de az állat megint megmarta. A szerzetes feljajdult fájdalmában. Harmadszor is megismétlődött ugyanez, akkorra már könnyek szöktek a szerzetes szemébe a fájdalomtól. Nem messze állt ott egy paraszt, aki látta mindazt, ami történt. Odament a szerzeteshez és megkérdezte: miért segíted ezt a hálátlan állatot? Háromszor segítettél rajta, és az háromszor beléd mart.

A szerzetes elmosolyodott és azt felelte: neki az a természete, hogy marjon. Nekem az a természetem, hogy irgalmazzak. Az a természetünk, hogy szeressünk és irgalmazzunk. Ez a világ végtelen jóságból és szépségből lett, ami ott ragyog a napban, az égen futó felhőkben, a kisgyerekek nevetésében és az öregember ráncai között. Ebből a szeretetből lettünk. Akkor szép az ember élete, ha engedi magán átáradni ezt a végtelen jóságot. Nem kell kérdeznünk, hogy miért szeressünk. Szeretni természetes, mint ahogyan természetes, hogy az anya öleli a gyermekét.

A gonoszság az, ami logikátlan, és igazából megmagyarázhatatlan. A gonoszság titka, amely előtt néha döbbenettel, értetlenül állunk, és kérdezzük: ezt miért kellett? A szeretet által válik az ember egésszé, a szeretet által teljesedik ki. Ha tud egész szívvel, teljes erővel szeretni, akkor valósíthatja meg a teljes és egész szívet. "Aki elveszíti önmagát, az megtalálja." Aki viszont gyűlöl, aki harácsol, aki mást letiporni akar, az eltorzul, az kicsinyes torzképévé válik önmagának. Így van ez nemcsak az egyén, hanem a népek életében is. Az önzetlenség, az egymásért érzett felelősség naggyá tesz egy népet, a szeretet természetes rendjével ajándékozza meg.

Két szerzetes...

"Japánban két szerzetes, egy öreg és egy fiatal, egy őserdő sáros ösvényén sétált,

vissza a kolostorukhoz. Egy gyönyörű nővel találták szemben magukat,

aki tehetetlenül állt egy iszapos, gyors folyású folyam partján. Az öreg szerzetes,

a nő szerencsétlen helyzetét látva, erős karjaiba vette őt, és átvitte a folyón.

A nő rámosolygott és átölelte a férfi nyakát, míg az le nem tette a túlsó parton.

Köszönetet mondva meghajolt, a két szerzetes pedig csendben folytatta útját.

Amikor a kolostor kapujának közelébe értek, a fiatal szerzetes nem tudta tovább

tartóztatni magát.

- Hogy voltál képes átvinni egy gyönyörű nőt a karjaidban?

Úgy tűnik , az ilyen viselkedés nem illik egy paphoz. Az öreg szerzetes ránézett a társára

és azt válaszolta

- Én ott hagytam. Te még mindig a karjaidban tartod?"

(Dan Millman: A békés harcos útja)

Totó elsős volt, és már túl volt az általános iskola első és egyben legkeményebb:P félévén.

Már írni is megtanult.

Igaz, ákom-bákom volt az írása, de jól olvasható:)

Anyukát egy napon hisztérikus pedagógus hang hívta telefonon.

Közölte a kedves szülővel, hogy a gyermekétől kapott egy igazolást, miszerint:

"Totó nem tesizhet, mert beteg.

Anya"

Kb 2 hétig vigyorogtam,amikor csak eszebe jutott.

"Csak azt lehet megírni, ami nagyon fáj..."

Az egész egy diszkóban kezdődött. Itt tartottuk az utolsó osztálybulit. Persze nemcsak mi voltunk, hanem mások is. Az egész osztály lázasan készült a partira, egészen május 10-ig. Én a barátnőmmel, Olgával mentem a diszkó elé, ahol a többiek már vártak minket. Bementünk, a kedvenc számainkat adták. Én csak a lányokkal táncoltam, a fiúk olyan faragatlanok voltak. Később Olga és én leültünk a pulthoz, annyira elfáradtunk a táncban.Ekkor megszólította Olgát egy helyes srác:

- Meghívhatlak egy italra?

Ráncigáltam barátnőm; menjünk! -Mondj nemet! -de nem hallgatott rám (Nem tudom, valamiért nem volt szimpatikus az a fiú). Végül is az ő dolga, hogy szóba áll-e vele vagy sem. Aztán magukra hagytam őket, hadd beszélgessenek. Kb. 10 perc múlva visszajött Olga és ezt mondta:

- Csak egy kis hülye volt ...

Mást nem is mondott. Ez megnyugtató volt számomra. Átbuliztuk az éjszakát, többször nem is jött szóba az a srác. Szuper buli volt!

Jött a hétvége, de most valamiért nem akart találkozni velem a barátnőm. Mindig valami kifogást talált: tanulnom kell, jönnek a vendégek, segítek a nővéremnek stb. Egy perc múlva megcsörren a telefon. Olga anyukája volt az. Megkérdezte, nincs-e nálunk a lánya. Csodálkoztam, de mivelhogy a barátnőm, fedeztem. Elhatároztam, utánajárok a dolognak.

Hétfőn, suli után hamar elrohant Olga, meg se várt. Titokban követtem. Ugyanazzal a fiúval találkozott, akivel a diszkóban. Beszéltek valamiről, de csak ezt értettem: "Ma, a megbeszélt helyen." Aztán különváltak.

Másnap Olga egyes dolgozatot írt a kedvenc tantárgyából, pedig jeles tanuló. Ideges volt, mindenkivel agresszíven bánt, dobálta a holmiját a falhoz, és ha valaki csitítani próbálta, azzal keményen viselkedett.

Este, mikor már sötét volt, a boltból hazafelé megláttam azt a srácot és Olgát egy sötét ház elrejtett zugában. Éppen akkor "lőtték be" magukat, de előbb a barátnőm. Amikor a lány már nem volt eszméleténél, a fiú elvette tőle a pénzt, és ő is befecskendezte a pokoli mérget a vérébe. Féltem, de nem állhattam tétlenül a fölbegyökerezett lábaimmal. Hazaszaladtam, hívtam a mentőket, akik elszállították a két haldokló tizenévest. A fiú már a mentőautóban meghalt, Olga életéért még küzdöttek az orvosok. Csak a szülei mehettek vele, én kénytelen voltam otthon várni. Folyton Olga járt a fejemben: a sápadt arca, véres szemei, remegő végtagjai.

Egy nappal később fogadhatott látogatókat életveszélyes állapota ellenére. Én is elmentem hozzá. Szörnyű látvány volt, ami elém tárult a beteg szobájába érve. Az édesanyja zokogott, látszott rajta, hogy semmit sem aludt az éjjel. Olga ott feküdt az ágyán, mintha egy koporsóban nyugodott volna. Alig kapott levegőt, az arca fehér volt és hideg. Ráadásul még az egyre gyengülő szívhang is rájátszott a hangulatra. S mikor a fiatal szív már nem ütött többet, a könny megeredt a szememből. Mielőtt Olga meghalt, egy szót mondott örök tanulságul: EGYSZER SE!

Sok évvel ezelőtt, amikor önkéntesen dolgoztam a Stanford Kórházban, megismerkedtem egy Lisa nevű kislánnyal, aki egy ritka és súlyos betegségben szenvedett. Az egyetlen esélye a gyógyulásra az volt, ha vérátömlesztést kap az ötéves bátyjától, aki csodálatos körülmények között túlélte ugyanazt a betegséget, és így kifejlődtek benne a kórokozó legyőzéséhez szükséges antitestek. Az orvos elmagyarázta a helyzetet a kisfiúnak, és megkérdezte, segítene-e a vérével a nővérén. Látta, hogy a gyerek egy pillanatig tétovázott, majd méy lélegzetet vett és közölte:

"Igen, megteszem, ha ezzel megmentem Lisát."

A vérátömlesztés közben a fiú a nővére mellett feküdt és mosolygott, miként mi mindannyian, mert a szín kezdett visszatérni a kislány arcába. Aztán a fiú elsápadt, mosolya halványult. Felnézett az orvosra és remegő hangon megkérdezte:

"Most rögtön meg fogok halni?"

A fiú félreértette az orvost, azt hitte, hogy oda kell adnia a testvérének az összes vérét.

__________________

Vígasztalás

Egy leányka hazajött a szomszédasszonytól, akinek nyolcéves kislánya nem régen tragikus körülmények között halt meg.

- Mit keresel ilyenkor a szomszédasszonynál, van annak elég baja, Te nem hiányzol neki!

- Azért mentem át, hogy megvígasztaljam a nénit.

- Hát, gyerek létedre, hogyan tudod megvígasztalini a bánatos asszonyt?

- Az ölébe ültem és együtt sírtam vele.

Egy őszi hideg szeles késő délután

Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán

Magányos volt és hideg a szíve,

Senkit sem szeretett, senki sem szerette

Kigyúltak már az utcai fények,

S erősebben fújtak a fagyos szelek,

Fejét lehajtva,kabátját összehúzta,

Lépteit jobban megszaporázta

Koppott vas-kapujához érve

Zsebében kulcsát keresgélte

Megtalálta,elővette ám leejtette,

Morgoldóva lehajolt hogy a kulcsát felvegye

S akkor, a kerítés tövében előbújó kis virágot észre vette

-Mindenhol csak a gazok nőnek,mormolta félhangosan

A szomszéd kislány rászólt, szeretettel nem haragosan

-Bácsi kérem ,azt a virágot neked én ültettem

A férfi a vállát rándítva mondta- én ilyet nem kértem.

Azzal bement a fűtetlen hideg házába

Kopott kabátját hanyagul ledobva,

Kályhájába tűzet rakva

Kavargott benne a kislány mondata

-Minek nekem virág? mormogta

Éjszaka lett nem jött álom a szemére

Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe

-Virágot nekem? nekem ? nekem ültette.

Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette

Kiment , s a kis virágot óvatosan a földből kivette

A házba bevitte és gondosan elültette

Másnap mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak

Odakinn , mosolytalanul bólintott a kislánynak.

Kislány szelíden szólt, s rámosolygott

-Látom bácsi bevitted a Virágot

Be- válaszolta, majd elballagott

Este siettet haza ,mert tudta, már nincs egyedül

Várja a kis virág, mely ablakában ül

A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott

A férfi boldog lett, hisz színével a szürkeségbe napot lopott.

Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette

Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról és kosarába tette.

Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva.

Órájára pillantott párszor és várt és várt , de hiába

Este nem is haza sietett hanem egyenest a szomszédjához csengetett.

Idős néni jött elébe- Jó estét a kislányt keresem a szomszédból vagyok.

- A kislány beteg lett , kórházba van .- mondta a nénike- nagymamája vagyok!

A férfi elsápadt beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.

Hová- hová- szólt egy nővér- egy kislányt keresek ma beteg lett.

- Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett

Hazafelé, koszorút köttettet hatalmasat, színes ,tarka virágokból.

Eljött a nap! Logó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából.

Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból

Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta.

- Köszönöm- összekulcsolt kézzel,lehajtott fejjel de hangosan érthetően mondta.

Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra- köszönöm

-Csak ezt az egy szót mormolta.

Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette.

A temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.

- KÖSZÖNÖM! Ezt a virágot tőled kaptam

Látod ? Most ezt visszaadtam, már tudom, megtanultam....

HOGY NÉHA MEG KELL ÁLLNI, MÁSOKKAL IS TÖRŐDNI!!!!

Kovács András

Bernát dicsősége

Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert egyedül élt. Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges kutyája. Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek. Étlen, szomjan kószált a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettől kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő is bicegve járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje. Ha Bernát nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta el ,gazdáját. Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték, hatalmas csődület támadt körülötte és elkezdődött a gúnyolódás:

- Nézzétek a félkegyelműt!

- Micsoda pompás kísérőd akadt!

- Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek.

Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták.

A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon, hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelmüt". Mikor észrevette, hogy mennyire ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv:

- Láttátok Bernát korcs kutyáját ? Ugye milyen csúnya állat ? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak hozzá. Ettől kezdve keresték a kedvező alkalmat.

Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb szakaszának partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak azt nem tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot.

Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kílopakodtak a kunyhó közelébe. Márió előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra kötötte és a kutya előtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A

folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak.

- Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes, könnyen belefúlhat.

- Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz. Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot. A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált menekülní, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték. Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.

Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erőlködését. De ekkor hrtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni, a partí fűcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe. Társai rémülten futottak a

falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált a hullámok közül.

A nagy kíáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta, amikor megpillantotta hűséges társát a habok között vergődni, kutyájától nem messze pedig egyík leggonoszabb csúfolóját, Máríót fedezte fel, aki szintén életveszélyben volt. '

"Menteni!" - volt az első gondolata. Másodpercek tört része alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit ? Én csak egyiket tudom megmenteni." Hűséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a fiúra, aki otromba

tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni. Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva, határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem kezdődött...

Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette pedig kímerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett az örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebből megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni.

Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek sorozata. A faluban mindenkí tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltűnt bicegő alakja, már messziről, előre köszöntek neki.

Vallomás

„Figyelj rám kisfiam! Álmodban teszem ezt a vallomást. Belopóztam hozzád egyedül. Alig néhány perccel ezelőtt, miközben a szobámban újságot olvasva ültem, lelkiismeret furdalásom támadt. Bűnösként jöttem az ágyadhoz.

Arra gondoltam, kisfiam, hogy ma haragudtam rád. Megszidtalak reggel, amikor öltöztél iskolába menés előtt, mert a törülközővel csak úgy megpacskoltad az arcodat.

Rendreutasítottalak, mert a cipődet sem tisztítottad ki rendesen. Dühösen rád kiáltottam, mert szétszórtad a dolgaidat a padlón.

Reggeli közben is találtam megróni valót. Kiloccsantottad a tejet, aztán egészben nyelted le az ételt; a könyöködet az asztalra raktad; a vajat túl vastagon kented a kenyeredre.

Amikor pedig elindultál, és én a vonathoz készültem, visszafordultál, integettél nekem, és így kiáltottál: „Isten veled, Apu!” – én meg szigorúan összeráncoltam a homlokomat, és ezt feleltem: „Húzd ki magad!”

Délután aztán elölről kezdődött az egész. Amint hazafelé jöttem, meglestelek az úton: térdeltél, és golyókkal játszottál.

Máris lyukas volt a harisnyád.

Megaláztalak a pajtásaid előtt azzal, hogy rád parancsoltam: előttem menj hazáig. Drága a harisnya, és te is gondosabb lennél, ha neked kellene vásárolnod. Ezt vetette apád a szemedre, kisfiam.

Emlékszel-e, hogy később, amikor a szobámban olvastam, félénken bejöttél, szomorú tekintettel a szemedben? Amikor felnéztem az újságból, türelmetlenül a zavarás miatt, habozva álltál az ajtóban. „Mit akarsz?” – förmedtem rád.

Te nem feleltél, hanem viharos lendülettel felém futottál, a karodat a nyakam köré fontad, megcsókoltál, magadhoz öleltél azzal a szeretettel, amelyet Isten ültetett a szívedbe, és amelyet még a ridegség sem tudott elhervasztani. Aztán elmentél, feltipegtél a lépcsőn, az emeletre.

Nos, kisfiam, nem sokkal ezután történt, hogy az újság kicsúszott a kezemből, és rettenetes dermesztő félelem fogott el.

Mit csinált belőlem a megszokás?! A hibakeresés, a dorgálás rossz szokása- azért büntettelek meg, mert gyerek vagy! Nem mintha nem szeretnélek, csak éppen túl sokat várok egy gyerektől. A saját megsokasodott éveim mértékével mérlek.

Pedig olyan sok jó és szép és becsületes van a jellemedben. A szíved nagyon jó. A természetes kedvesség is mutatja, amellyel hozzám futottál, és egy csókkal jó éjt kívántál nekem.

Nem is számít ma este semmi más, kisfiam. Eljöttem a kis ágyadhoz a sötétben, és szégyenkezve letérdeltem.

Ez a vallomás csak vezeklésem egyik része. Tudom, meg sem értenéd ezeket a dolgokat, ha nappal, és hangosan mondanám el neked.

Holnap azonban igazi apu leszek! Pajtásod leszek, és veled szenvedek, ha szenvedsz, veled nevetek, ha nevetsz. Inkább leharapom a nyelvemet, ha még egyszer türelmetlen leszek. Azt mondogatom majd magamban, mint valami litániát: „Hiszen csak gyerek –csak egy kisfiú még!”

Attól félek, úgy bántam veled, mintha máris felnőtt lennél. Most azonban, hogy itt látlak az ágyacskádban, fáradtan, és összegömbölyödve, most látom, hogy még csak egy kisgyerek vagy.

Tegnap még anyád tartott a karján, és fejed az ő vállán pihent. Sokat kívántam tőled, nagyon sokat……”

W. Livingston Larned

Vak ember története....

Egy vak ember ült az épület előtti lépcsőn.

Lábai között egy kalap, régi, megkopott palatáblával, rajta a következő szöveg:

VAK VAGYOK. KÉREM, SEGÍTSENEK!

Éppen arra járt egy fiatalember, s látva, hogy a kalapban alig néhány fillér van, dobott bele pár forintot.

Azután kérdezés nélkül elvette a táblát a vak ember öléből, zsebkendőjével letörölte a kusza betűket, és írt rá néhány szót, majd elment.

Délután, amikor visszatért az emberéhez örömmel nyugtázta, hogy a kalap immár szépen telt mindenféle pénzzel.

A vak felismerte őt lépteiről, s megkérdezte tőle:

- Ön írt-e a táblámra? S, ha Ön, akkor mit?

- Semmi olyat, amely ne lenne igaz - hangzott vidáman a válasz és mosolyogva távozott.

A vak ember talán sohasem tudta meg, hogy a táblán ez a 6 szó állt csupán. Csak 6 szó, amely szívekre talált.

TAVASZ VAN, ÉS ÉN, NEM LÁTHATOM!

A szeretet mindenre képes. Köszönöm.

Elviszem:-)