Rövid történetek (beszélgetős fórum)

Buddhista tanmese

Az istenek megteremtették a világot,már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék.

Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja.Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá. Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feldurja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére.

Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbbutóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni.

Nagyapa, hány éves is vagy?

Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett , egyszer csak hirtelen megkérdezte:

- Nagyapa, hány éves is vagy?

A nagyapa így válaszolt:

- Hadd gondolkozzam egy kicsit!

A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem. Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.

Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).

Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.

Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka.

Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem.

Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket.

25 éves koromig minden rendőrt és férfit 'uram'-nak szólítottam, minden nőt pedig 'asszonyom'-nak vagy 'kisasszony'-nak.

Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek.

Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték és - ha kellett - megváltották a jegyét és odavitték neki.

A nő elsőként lépett liftből ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.

Az én időmben a szüzesség nem okozott rákot, és a családi erény bizonyítéka volt a lány és a tisztaságé a férj számára. A mi életünket a tízparancsolat, a józan ész, az idősebbek és az érvényes törvények tisztelete szabályozta.

Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.

A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.

Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.

Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról). A 'notebook' jegyzetfüzet volt.

Az órákat naponta felhúzták.

Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken.

Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.

Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.

Nem hallottunk Pizza Hutról vagy McDonald'sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről.

Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak.

Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.

És most mondd, szerinted hány éves vagyok!

- Hát, nagyapó, biztosan több, mint 200! - felelt az unoka.

- Nem, kedvesem, csak 70!

Mit szólnál, ha a szüleid meghívnának egy jó kis vasárnapi ebédre, majd sejtelmesen mosolyogva azt mondanák, hogy nagy hírük van a számotokra ( jönnek a tesóid is) Pontosan ez történt azzal az angol újságírónővel, akinek a cikkét mostanában olvastam.

A család szépen összegyűlt, a gyerekek meg elgondolni sem tudták, hogy mi az a nagy hír, ami miatt a szüleik ilyen titokzatosak. Velük sosem történik semmi. Tiszta unalom az életük. A legnagyobb izgalom az éltükben, ha néhány új virágot hoz a begónia.

A szülők az ebéd befejezése után bejelentették, hogy mostantól másképp szeretnének élni. Ezért aztán szépen eladják a családi házukat. Egy kisebb lakásba költöznek Londonba és vesznek egy hajót. Végre itt az ideje, hogy körülhajózzák a földet.

A gyerekek iszonyatos röhögésben törtek ki, mert azt hitték ez valami kis tréfa. Ám hamar kiderült, hogy nem az. A szülők tényleg eladták a házat, vettek egy hajót majd elindultak a világ körül.

Anyukájuk, akiről eddig el sem tudták képzelni, hogy kalandvágya meghaladhatja egy új süteményrecept kipróbálását kivirult. Apukájukat mintha kicserélték volna. Néha küldtek képeslapot vagy E-mailt egy-egy exotikus szigetről.És ha aggódtak is a gyerekek miatt ez nem nagyon látszott rajtuk.

Míg a gyerekek dolgoztak, a szülők boldogan vitorláztak a nagy vizeken.

És a gyerekek elgondolkodtak. Valahogy természetes volt, hogy a szüleik mindig ott vannak, lehet rájuk számítani, lehet tőlük kölcsönkérni. De hogy boldogok- e azt még sosem kérdezték.

A szülők 3 év múlva hazatértek. Újra süteményillat töltötte be a lakást. De a gyerekek már másként néztek a szüleikre. Valahogy észrevették, hogy ők is emberek és nem csak szülők. Nekik is vannak álmaik. Álmaik, amiket valóra váltottak.

Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda.

Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:

- Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra, mint a többi?

A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét, és miközben az felszállt a magasba, így szólt:

- Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van, az emeli a magasba.

Ha megdobnak kővel

Egy férfi éveken keresztül gyűjtött egy új Mercedesre. Végül a sok munka és félre tett pénz meghozta a várva várt pillanatot. Nagy örömmel és izgalommal hajtott hazafelé, hogy családjának és barátainak is megmutathassa az új álomautót. Útközben megállt, hogy betérjen az egyik barátjához. Könnyedén talált egy helyet, ahova beparkolhat, és rükvercbe tette az autót. Nagy lendülettel elkezdett tolatni, mire halotta, hogy egy kő koppan az új autóján. Hirtelen lefékezett és kiszállt. Látta, hogy egy kisfiú dobta meg a kocsiját, ezzel máris megsérült a gyönyörű fényezés.

A férfi kikelve önmagából, így kezdett el üvöltözni:

-Te normális vagy kölyök? Nincs neked eszed? Ha majd jól elverlek, el fog menni a kedved az ilyen őrültségektől, hogy mások kocsiját kővel dobáld!

-Bácsi kérem, ne haragudjon! - válaszolta a fiú.

A férfit annyira elöntötte a düh, hogy nem is figyelte mi van körülötte. De a fiúcska így folytatta:

-Elnézést, nem tehettem mást! Túl messze voltam öntől, hogy meghallja a hangomat. Csak így állíthattam meg, hogy ne tolasson tovább.

És ekkor látta meg a férfi, hogy a kocsija mögött egy tolószékkel felborult gyerek van.

-Ő a testvérem és egyedül előre ment a tolószékkel. De túl gyorsan gurult és a járda szélén felborult, pont az ön kocsija mögé. Muszáj voltam megdobni, hogy megállítsam magát.

Ekkor a férfi nagyon elszégyellte magát, és segített visszatenni a fiút a tolókocsiba.

Az eset után a kocsin soha nem csináltatta meg a fényezést. Az megmaradt emlékeztetőnek, hogy ha megdobnak kővel, talán azért van, hogy a figyelmünket felkeltsék, nehogy valami nagy bajt csináljunk.

Jézus halk szelíd hangon szól a mi szívünkhöz és lelkünkhöz. Néha nincs időnk meghallani, vagy túl elfoglaltak vagyunk, hogy figyeljünk Őrá. Néha meg kell, hogy dobjanak kővel ahhoz, hogy körülnézzünk, mi is folyik az életünk körül, kik vesznek körül minket, milyen döntéseket hozunk, mi az amit éppen véghez akarunk vinni, stb.

Ez a te döntésed: figyelsz a halk szelíd hangra vagy megvárod míg megdobnak kővel?

Az egér és az egérfogó

Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"!

A tyúk ránéz, és azt mondja:

- Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem.

Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja:

- Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.

Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát:

- Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó!

Az egér lehajtott fejjel tér haza.

Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó.

A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és az állat megmarta a lábát.

A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron.

Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.

Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala...

Az ateista filozófia-professzor arról beszél a tanítványainak, mi a problémája a tudománynak Istennel, a Mindenhatóval. Megkéri az egyik új diákját, hogy álljon fel és a következő párbeszéd alakul ki:

Prof: Hiszel Istenben?

Diák: Teljes mértékben, uram.

Prof: Jó-e Isten?

Diák: Természetesen.

Prof: Mindenható-e Isten?

Diák: Igen.

Prof: A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm?

Diák: (a diák hallgat)

Prof: Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember.. Jó-e Isten?

Diák: Igen.

Prof: Jó-e Sátán?

Diák: Nem.

Prof: Honnan származik Sátán?

Diák: Istentől?

Prof: Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?

Diák: Igen.

Prof: A bűn mindenhol jelen van, nemde?

Diák: Igen.

Prof: És Isten teremtett mindent. Így van?

Diák: Igen.

Prof: Tehát ki teremtette a bűnt?

Diák: (a diák nem válaszol)

Prof: Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?

Diák: Igen, uram.

Prof: Tehát, ki teremtette mindezeket?

Diák: (a diák nem felel)

Prof: A tudomány állítása szerint 5 érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad-e már valaha Istent?

Diák: Nem, uram.

Prof: Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istenedet?

Diák: Nem, uram.

Prof: Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?

Diák: Nem, uram, attól tartok nem.

Prof: És mégis hiszel benne?

Diák: Igen.

Prof: A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na erre mit mondasz,

fiam?

Diák: Semmit. Nekem csak a hitem van.

Prof: Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.

Diák: Professzor, létezik-e a hő?

Prof: Igen.

Diák: És létezik-e a hideg?

Prof: Igen.

Diák: Nem, uram. Nem létezik. (Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.)

Diák: Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet fehér hőnk, kevés hőnk, vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit

hidegnek hívnak. 458 fokkal tudunk nulla alá menni, ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem az ellentéte a hőnek, uram, hanem a hiánya. (Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.)

Diák: És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?

Prof: Igen. Hogyan beszélhetnénk AZ éjszakáról, ha nem lenne sötétség?

Diák: Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi, S azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde?

Prof: Tehát, mire akarsz rámutatni mindezzel, fiatalember?

Diák: Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.

Prof: Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?

Diák: Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van AZ élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni. Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket megértette volna. Ha a halált AZ élet ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte: csak annak hiánya.

Diák: Most mondja meg nekem, professzor: azt tanítja a diákjainak, hogy majmoktól származnak?

Prof: Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.

Diák: Látta-e már valaha AZ evolúciót a saját szemével, uram? (A professzor mosolyogva megrázza a fejét, kezdi látni, mi lesz a vita kimenetele.)

Diák: Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor? (Nagy zajongás támad az osztályban.) Diák: Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha a professzor agyát? (Az osztály nevetésben tör ki).

Diák: Van-e itt valaki, aki hallotta már a Professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát?.... Úgy tűnik, senki nem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatnunk így bármilyen hitelt az előadásainak? (A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.)

Prof: Azt hiszem, hit alapján kell elfogadnod, fiam.

Diák: Erről van szó, uram! Ember és Isten között a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője.

A diák..... Albert Einstein volt.

"A tudomány, vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak."

(Albert Einstein)

Anthony de Mello:

Nyereség és veszteség

“

Idézd fel magadban azt az érzést, amit akkor érzel, ha valaki megdicsér, ha elismernek, elfogadnak, megtapsolnak.

Aztán állítsd szembe azzal az érzéssel, ami akkor keletkezik benned, ha a napkeltét vagy a naplementét nézed, vagy csak a természetet úgy általában; ha olyan könyvet olvasol, vagy olyan filmet nézel, amit teljesen élvezel.

Ragadd meg ennek az érzésnek az ízét, és hasonlítsd össze az elsővel, azzal, ami akkor keletkezett benned, amikor megdicsértek. Lásd meg, hogy az első érzés öndicsőítésből, önreklámozásból született! Földi érzés ez. A második viszont egyfajta beteljesülés eredménye, lelki érzés.

Van egy másik ellentét is. Idézd fel azt az érzést, amit akkor érzel, ha sikeresen megoldasz valamit, ha elérsz valamit, ha feljutsz a “csúcsra”, ha megnyersz egy játékot, fogadást vagy vitát. Állítsd szembe azzal az érzéssel, ami akkor ér, ha igazán örömmel végzed a munkád, ha teljesen elmerülsz abban, amit éppen csinálsz. S vedd észre ismét a földi és lelki érzés közti minőségi különbséget!

Más. Emlékezz vissza, milyen érzés volt az, amikor hatalmad volt, amikor te voltál a főnök, felnéztek rád, amikor az emberek tőled kaptak utasítást, vagy amikor népszerű voltál. Most állítsd szembe ezt a földi érzést a meghittség érzésével, az együttlét érzésével – azokkal a percekkel, amikor mindenestül jól érezted magad egy barátod vagy egy csoport társaságában, ahol vidámság és nevetés volt.

Miután elvégezted ezeket az összehasonlításokat, próbáld meg megérteni a földi érzések lényegét, ami nem más mint önreklámozás és öndicsőítés. Ezek az érzések nem természetesek, a társadalom és kultúra hozta létre őket, hogy termelővé és ellenőrizhetővé válj.

Ezek az érzések nem termik meg azt a táplálékot és boldogságot, melyeket akkor érez az ember, amikor a természetben gyönyörködik, vagy barátai társaságának, illetve a munkájának örül. Ezeket az érzéseket azért kreálták, hogy izgalmat, feszültséget, végül is ürességet keltsenek.

Figyeld meg ezután magadat a nap, illetve a hét folyamán, és vizsgáld meg, hogy cselekedeteid közül hány volt, ami nem volt átitatva az ilyen izgalmak iránti vággyal, melyek csak ürességet teremnek: a figyelem, elismertség, hírnév, népszerűség, siker és hatalom iránti vággyal!

Nézz a körülötted lévő emberekre is! Van-e egy is köztük, akit nem fertőzött még meg az ilyen földi érzések iránti vágyódás? Egy is, akit még nem irányítanak ezek az érzések, aki nem éhezi őket, aki még nem tölti ébrenlétének minden percét tudatosan vagy tudattalanul ezeknek a keresésével?

Ha rájössz erre, megérted azt is, hogyan próbálják az emberek megnyerni a világot, s hogyan veszítik el közben a lelküket. Mert így az életük üres és lelketlen lesz.”

Egy idős cseroki indián az életről mesélt az unokájának...

"Küzdelem zajlik a bensőmben," mondta a fiúnak.

"Rettentő harc ez, két farkas vívja egymással.

Az egyik gonosz -- ő a harag, irigység, bánat, mohóság,

arrogancia, önsajnálat, bűntudat, sértődöttség, kisebbrendűség, hazugságok, önteltség, felsőbbrendűség és ego.

A másik jó -- ő az öröm, béke, szeretet, remény, derűs nyugalom, alázat, kedvesség, jóakarat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és hit.

Ugyanez a harc benned is zajlik -- és mindenki másban is.

Az unoka elgondolkozott egy percre majd megkérdezte a nagyapját,

"Melyik farkas fog győzni?

"Amelyiket táplálod." - válaszolta az idős indián.

Az Igaz Szeretet első titka: a gondolat ereje

Az igaz szeretet a gondolattal kezdődik.

Azzá válunk, amiről gondolkodunk. A szeretettel teli gondolattok szeretettel teli életet és szeretettel teli kapcsolatokat hoznak létre!

A pozitív megerősítések meg tudják változtatni másokkal és magunkkal kapcsolatos meggyőződésünket és gondolatainkat.

Ha szeretni akarsz valakit, akkor figyelembe kell venni az Ő igényeit és kívánságait, elvárásait!

Az ideális partnerről kialakított elképzelés segít felismerni Őt, amikor találkozol vele.

Az Igaz Szeretet második titka: a tisztelet ereje

Nem lehet szeretni valamit, vagy valakit, ha nem tiszteltük korábban!

Mindenek előtt magunkat kell tisztelnünk.

Ahhoz, hogy tiszteletet ébresszünk magunkban önmagunk iránt, , kérdezzük meg magunktól: "Mit tisztelek magamban?"

Ahhoz, hogy tiszteletet ébresszünk magunkban mások iránt, - azok iránt is, akik nem tetszenek nekünk - kérdezzük meg magunktól:

- " Mit tisztelek ebben az emberben?"

Az Igaz Szeretet harmadik titok: az adni tudás ereje

Ha szeretetet akarsz kapni, egyszerűen csak adnod kell!

Minél többet adsz, annál többet kapsz!

Szeretni - azt jelenti, hogy egy részt adsz magadból, fizetséget nem kérve és feltétel nélkül.

cselekedj jót, csak úgy!

Mielőtt egy életre szóló kapcsolatba lépnél, ne azt kérdezd magadtól, hogy a másik ember mit tud adni a számodra, hanem azt, hogy te mit tudsz adni a másik embernek!

Az egész életre szóló, boldog szerelmes kapcsolatok titkos receptje a következő:

sohasem arra kell figyelni, hogy mit kaphatunk, hanem mindíg azt kell nézni, hogy mit adhatunk!

Az Igaz Szeretet negyedik titka: a barátság ereje

ahhoz, hogy megtaláljuk az igazi szerelmet, először igaz barátra kell lelnünk!

Szeretni azt jelenti, hogy nem egymáésra nézünk, hanem együtt nézünk azonos irányba!

Ahhoz, hogy igazán szeressünk valakit, azért kell szeretnünk Őt, aki, nem azért, ahogy kinéz!

A barátság - táptalaj, ahol a szerelem életre kelhet.

Ha szerelmet akarsz vinni egy kapcsolatba, akkor először barátságot kell vinni bele.

Az Igaz Szeretet ötödik titka: az érintés ereje

Az érintés - a szeretet egyik legerősebb megnyilvánulása, amely legyőzi a gátlásokat és megerősíti a kapcsolatokat!

Az érintés megváltoztatja a fizikai és érzelmi állapotunkat és érzékenyebbé teszi az embereket a szeretetre!

Az érintés megygógyítja a testet és felmelegíti a szívet.

Ha ölelésre tárod karjaid, azzal szíved is kitárod a másik ember felé!

Az Igaz Szeretet hatodik titka: a szabadság ereje

Ha szeretsz valakit, engedd szabadon!

Ha viszatér hozzád, akkor Ő a tiéd, ha nem , akkor soha nem is volt a tiéd!

Még az igazi szeretetteljes kapcsolatban is szükség van az embernek a mozgástérre!

Ha meg akarsz tanulni szeretni, akkor először meg kell tanulni megbocsátani és megszabadulni a múltbéli sérelmektől és fájdalmaktól.

A szeretet azt jelenti - megszabadulni a félelmektől, előítéletektől, egótól és fenntartásoktól!

Ma megszabadulok minden félelmemtől a múltnak nincs hatalma felettem - ma van az új életem kezdete!

Az Igaz Szeretet hetedik titka: a szavak ereje

Amikor megtanulunk nyíltan és becsületesen kommunikálni, az élet megváltozik!

Szeretni valakit, ez azt jelenti, hogy ápoljuk a vele való kapcsolatunkat.

Adjuk tudtára az embereknek, akiket szeretünk, hogy szeretjük és értékeljük őket.

Soha se féljünk kimondani a varázsszót:

" Szeretlek "

Ne hagyjuk ki az alkalmat, ha valakit megdicsérhetünk!

Mindíg fejezzük ki a szeretetünket annak, akit szeretünk - lehet, hogy utoljára látjuk Őt!

Ha megtudnád, hogy hamarosan meghalsz, és lehetőséged lenne felhívni azokat, akiket szeretnél, - kit hívnál fel, mit mondanál . . . és miért nem teszed ezt meg most?

Az Igaz Szeretet nyolcadik titka: az elkötelezettség ereje

Ahhoz, hogy a szeretet igazi szeretet legyen, elkötelezettnek kell lenni felé, és ennek az elkötelezettségnek tükröződnie kell a gondolkodásban és cselekedeteinkben!

Az elkötelezettség a szeretet valódi próbája.

Ahhoz, hogy igazi, szeretettel teli kapcsolatunk lehessen, elkötelezettnek kell lennünk ebben a kapcsolatban.

Ha elkötelezettjei vagyunk valakinek, vagy valaminek, akkor a feladni nem lehet alternatíva!

Az elkötelezettség különbözteti meg a felszínes és tartós kapcsolatot!

Az Igaz Szeretet kilencedik titka: a szenvedély ereje

A szenvedély lángra lobbantja a szeretetet és nem hagyja kihunyni!

Az örök szenvedély nem egyedül a fizikai vonzalom, hanem az erős elkötelezettség, lelkesedés, érdeklődés és örömteli izgalom együttes segítségével jön létre!

A szenvedélyt újra lehet ébreszteni, a múlt eseményeinek újbóli árélésével, amikor éreztük ezt a szenvedélyt!

Szenvedély nélkül sem barátság, sem szerelem nem létezhet!

A spontalitás és a meglepetések létrehozzák a szenvedélyt.

A szeretet és a boldogság lényege egy és ugyanaz:

szenvedéllyel kell élni, minden nap!

Az Igaz Szeretet tizedik titka: a bizalom ereje

A bizalom életbe vágóan fontos az igazi, szeretetteljes kapcsolatban.

Bizalom nélkül az egyik partner gyanakvóvá válik, nyugtalanná és tele lesz előítéletekkel, félelmekkel, a másik úgy érzi, lélektani csapdába került, azt hiszi, hogy nem hagyják szabadon lélegezni, s érzelmileg megfojtják!

Lehetetlen valakit igazán szeretni, ha nem bízunk meg benne teljesen!

Cselekedjünk úgy, mintha kapcsolatunk a szeretett emberrel sohasem érne véget!

Az egyik módja annak, hogy eldöntsük, megfelel-e nekünk a másik ember, meg kell kérdeznünk magunktól:

" Feltétel nélkül és teljesen megbízom a partneremben?"

Ha a válasz "Nem!", akkor alaposan el kell gondolkodni, mielőtt elköteleznénk magunkat!

Hans Christian Andersen

Hans Christian Andersen meséi

A RONGYOK

Odakinn a gyár előtt batyuba kötött rongyok halma tornyosodott. A rongyokat a világ négy tájáról szedték össze; minden darabkának megvolt a maga története, s a maga nyelvét beszélte, csak persze nem lehetett egyszerre valamennyit hallani. Voltak köztük hazai rongyok is, külországiak is. Ott egy dán rongy hever egy norvég rongy mellett; ez ízig-vérig dán, az szíve gyökeréig norvég, s ez a legmulatságosabb mindkettőjükben; így vélekedne minden józan eszű dán meg norvég.

Megismerték egymás nyelvét, bár a norvég szerint a két nyelv olyan messze van egymástól, mint a francia meg a héber.

- Nekünk, a sziklás ormok zord lakóinak, a nyelvünk is férfias, erőteljes, a dán meg nem más, mint édeskés gyerekgügyögés.

Így társalogtak a rongyok, pedig a rongy csak rongy minden országban, legföljebb a rongyoszsákban ér valamit.

- Én norvég vagyok! - mondta büszkén a norvég rongy. - S ezzel, azt hiszem, éppen eleget mondtam. Izmaim kemények, mint a sziklaszálak Ős-Norvégiában, abban az országban, amelynek olyan alkotmánya van, mint a szabad Amerikának! Feszül minden izmom, ha eszembe jut, hogy norvég vagyok, és gondolataimat ércesen zengő gránitszavakban kiálthatom világgá!

- Nekünk meg irodalmunk van! - a dán rongy se hagyta magát. - Tudja, mi fán terem az?

- Hogy tudom-e? - kiáltotta bosszúsan a norvég rongy. - Tisztelt alföldlakó barátom, kedvem volna felvinni önt a sziklaormokra, ahol az északi fény a lámpás. Amikor a norvég nap elolvasztja a jeget, felhajóznak hozzánk a dán kalmárok; használható portékákat, vajat meg sajtot árulnak, s a dán irodalmat kínálják ráadásnak! Csakhogy nekünk nem kell. Könnyű lemondani a silány sörről ott, ahol jeges vizű forrás csobog, s nekünk olyan kutunk van, amelyet nem mesterségesen fúrtak, a vizét nem vezették el ezerfelé Európába az újságok, a baráti összeköttetések s a költők külföldi utazgatása! Én szabadon szólok, ahogy a szívemből kikívánkozik; szokja meg a dán az egyenes beszédet, meg is tanulhatja tőlem, büszke, sziklás hazámtól, amely a teremtés bölcsője!

- Valamirevaló dán rongy nem beszélne így! - mondta megvetően a dán. - Mi másfélék vagyunk. Én jól ismerem magamat, s tudom azt is, hogy valamennyi dán rongy hozzám hasonlít; jólelkűek vagyunk és szerények, mert nem nagyon bízunk magunkban. Ezzel persze nem sokra megyünk, de nekem tetszik ez a tulajdonság, olyan rokonszenves! Különben biztosítom, hogy tisztában vagyok a magam erényeivel, de nem beszélek róla, senki sem vetheti a szememre, hogy kérkedem. Lágy vagyok és hajlékony, békén tűrök mindent, nem irigylek senkit, minden társamról csupa jót mondok, pedig több rosszat lehetne róluk mondani, mint jót, de hagyjuk! Én a derűs oldaláról nézek mindent, mert erre van hajlamom.

- Ne szóljon többet hozzám ezen a lágy, émelygős, alföldi nyelven, mert rosszul leszek tőle! - reccsent rá a norvég rongy, s a szél segítségével kiszabadult a maga batyujából, és átröppent egy másikba.

Nemsokára papír lett mind a kettő, véletlenül úgy esett, hogy a norvég rongyból készült papírra egy norvég ifjú hűséget fogadó szerelmeslevelet írt egy dán leányhoz, a dán rongy pedig egy dán költő kéziratpapírja lett: a költő egy ódát írt rá, amelyben a norvégek erejét és nagyságát dicsőítette.

Rongyok is vihetik valamire, ha kikerülnek a rongyoszsákból; igazsággá meg szépséggé változhatnak át, s jó egyetértésben hasznára lehetnek az embereknek. Eddig a történet, ugye, elég mulatságos volt? És ami a fő, senkit se bántott meg, legfeljebb a rongyokat.

Egyszer régen nagyon nyomta valami a szívem, és persze ez látszott is rajtam. Ültem a padon, és előrerévedtem. Nem értettem, hogy miért ez, miért így történik. Egyszer egy idős bácsi odaült mellém, teljesen észrevétlenül, majd így szólt hozzám:

-Mi nyomja lelked?

-Semmi ami nem megoldható. . . - válaszoltam.

-Én ezt máshogy látom. . . - mondta az öreg.

-Honnan tudja, hogy egyáltalán van bajom? Nem emlékszem, hogy mondtam volna .

-Gyermekem. . . nézz rám! - mondta az öreg, és feléfordultam. Ráncos, de mégis sima bőre volt, és a szeme úgy csillogott, mint valami drágakő. - Látod ezt? - mondta, és közben feltűrte az ingujját. - Látod ezt a sok nevet a kezemre tetoválva? Én is azt hittem, hogy ők az igaziak. De nem így lett. A tetoválás is olyan, mint a szív. A nevek itt is kis idő után elhomályosodnak, de soha nem tűnnek el. És ha rá nézek a kezemre, látom azt a sok nevet, és eszembejut minden jó. . . de sajnos minden rossz érzés is, ami velem. . . és velük történt. A szívben is ez zajlik. Meglátsz az utcán valakit, aki hasonlít Rá, talán teljesen ugyan olyan, mint ő. . . vagy egy illat, amit akkor éreztél amikor veled volt. Egy ismerős pillanat ami már mással történik, de veletek is ugyanaz történt. Benned él. És. . . tudom mi bánt. . . azt hiszed elfelejt. De nem fog. . . SOHA!

Rózsaliget előtt ment el egy maghasonlott ember. Mikor meglátta a szebbnél szebb harmatos rózsákat így szólt a társához:

-Milyen szép virág a rózsa és milyen kár, hogy tövise van. . .

Barátja elmosolyodott.

-Milyen szúrós a tövis és milyen jó, hogy rózsája van. Így bizony, mindennek van jó és rossz oldala. Tőlünk függ, melyiket keressük meg előbb. Eső után ha felnézel, a szép szivárványt látod, de ha lefelé tekintesz, a sarat.

Volt egy tanulótársam, az mindig olvasott.

- Mit olvasol?

- Olvasok - hadarta, és két mutatóujját bedugta fülébe, jó mélyen, hogy semmit se halljon.

Így szokott ülni az iskolapadban ráncos homlokkal, görbén, mint egy gorilla, púposan, mint egy teve. Pedig majdnem szép fiú volt. Egészséges, tagbaszakadt parasztfiú.

A tízperces szünetek alatt a tanteremben olvasott. Hazamenet az utcán olvasott. Künn a kertben a meggyfa ágai közt, a padlásföljárón, az ágyban, mindig-mindig olvasott.

- Miért olvasol?

- Mert érdekel.

- Mégis, mi van a könyvben?

- Szép - mondta -, sok szép dolog.

De nem tudott számot adni, mi az a sok szép dolog. Csak tovább olvasott. Mindent, összevissza, válogatás nélkül. Mindegy, ponyva-e vagy remekmű, magyar regény-e vagy valami gyanús fordítmány, történelmi mű, szótár, számtani példatár vagy csillagászati értekezés.

Egyszer rajtakaptam, hogy japán nyelvtant olvas.

- Japánul tanulsz?

- Nem, csak olvasom.

Körülbelül úgy olvasott, mint ahogy mások imádkoznak. Ájtatosan, kissé mozgó szájjal.

2

Sajnáltam őt, mint valami beteget. Hallottam, hogy vannak emberek, kik egy ültő helyükben megesznek négy-öt vacsorát, s mindig éhesebbek lesznek. Ő is ilyen szellemi gyomortágulásban szenvedett.

Vakációban fölkerestem őt. A napnyugati ugarföldek mellett laktak, az erdők tőszomszédságában, a kisvároson kívül.

Itt apjának, ki világéletében a földet túrta, volt egy kis birtoka meg egy zsúpfedeles kunyhója.

Bementem a kunyhóba. Egyetlen padozatlan szobájából hűvös földszag csapott orromba, a penész, a doh, nyirok áporodott ízével. Barátom egy széken ült, és az akkor megjelent Nagy Lexikont olvasta.

- Már a tizenegyedik kötetnél tartok - újságolta -, még csak öt van hátra.

- És ezt te mind elolvastad?

- Természetesen.

- Semmit se hagysz ki?

- Semmit.

Zsebórája az asztalon tiktakolt előtte. Úgy vettem észre, hogy nézi az időt.

- Ebben minden benne van - szólt diadalmasan, s a könyvére mutatott. - Minden. A vakáció végén elkészülök vele.

Búcsúzkodtam, mert éreztem, terhére vagyok, s minden pillanat, melyet elrabolok tőle, fájdalmat okoz neki. Nagyon sietett. Arra gondolt, ami még hátravan, az öt kötetre s a többi-többi könyvre, mely a könyvtárban szundít és várja őt.

Künn láttam az apját, ingben-gatyában. Gyönyörű szál, délceg aggastyán. Sovány és galambősz. Arca vörhenyes. A török-magyar típusból való. Sokszázados jobbágyságon, roboton is átütött valami úri és keleti.

- István bácsi - szóltam -, nagy tudós lesz a fiából.

- Az - mondta közönyösen, és rám se nézett.

Kaszát élesített a fenőkővel.

De anyja - halvány asszonyka - utánam jött:

- Nagy átka van szegénynek - suttogta titokzatosan, valami nagy átka. Azért olvas mindig.

3

Sohasem tudtam meg, mi az.

A kis babonás nénike bizonyára csak képzelődött. István - a fiút is Istvánnak hívták - olyan volt, mint a többi diák. Jól evett, jól aludt, értelmesnek, szorgalmasnak mutatkozott. Esze gyors, de azért nem villám. Becsülettel állta meg a helyét, anélkül hogy különösebb rátermettséget árulna el. Egymás után rakta le vizsgáit. Az érettségin se vallott szégyent.

- Belőled még nagy tudós lesz - tréfáztam tovább.

- Az - válaszolt fásan.

Most meg én mosolyogtam.

Mert eszembe jutott az apja, ki kaszával kezében állott a gabonaföld közepén, a verőfényben. Ő is így felelt. Aztán a fia most különben is nagyon hasonlított hozzá, magyar arcával, mely évek során egyre vörhenyesebb lesz, tempós beszédével és virtusos szorgalmával.

4

Budapesten meglátogattam őt. Semmit se változott. Egyre bújta a könyveket. Még az ablakdeszkákon is füzetek hevertek szerteszét. A könyváradat alig fért a szobában. Valahogy az ablakok felé törekedett ez a papírdagály, hogy kiömöljön rajtuk.

Éjjeliszekrényén egy kanálkát találtam, meg egy kis üveget.

- Mi ez?

- Orvosság.

- Hát beteg vagy?

- Csak ideges.

Rátekintettem lassan.

Most vettem észre, hogy mintha megtört volna. Termete ép, arca szép, de szemén árnyék van, az álmatlanság köde. Könyvtárát évről évre tovább építette. Egymásra tornyozta a könyveket. Lakást szerzett. Nőtt-nőtt a rengeteg. Utcákat kellett hasítani benne, tisztásokat irtani. Nyugtalanul gondolt arra, mennyit kell még olvasnia. Eszébe jutott ez, az a könyv, melyet még nem is olvasott, mert mindegyikről tudott. Volt úgy, hogy éjjel is fölkelt. Megnézte, helyén van-e egy-egy kötete.

5

Egy délután a könyvtárát rendezte. Fönn, a legmagasabb polcon rakosgatott, a létrán állva. Egy vastag, angol enciklopédiát akart kihúzni, mely bőrbe volt kötve, acéllal megsarkalva. A könyv nem engedett. Erre egy kis bosszúság fogta el. Fitymálva nevetett, mint a rendvágó legény, s egyszerre kirántotta.

Utána több is hullott. Mind vastag könyvek. Ezeket fenntartotta bikamellével. De nyomást érzett másutt is. Új könyvek estek vállára, oldalára, gyomrára, úgyhogy már karjával nem tudott védekezni.

"Veszélyben volnék?" - gondolta.

Nem sápadt meg, inkább elvörösödött. Rikkantott egyet, vészesen és furcsán, majd dulakodni kezdett egész hatalmas, fölocsúdó paraszttestével, melyet sohasem edzett, de most mégis szörnyen erősnek látszott. Birkózott a rengeteg könyvvel, odatartva acélbordáit, vasgerincét a feléje csúszó, mindig inkább közeledő alattomos áradatnak:

- Hő - szólt, mint a lónak.

Míg bírta, állta, uralkodott. Akkor azonban egy könyv nem is nagy - kibillentette egyensúlyából, a létráról letántorodott, hanyatt vágódott a földön.

Egy darabig még záporoztak a könyvek, zúgtak, mint az őserdő lombjai, viharos leveleikkel, puffant egy-egy testes kötet, halkan potyogott egy-egy gyémánt kiadás. Aztán csönd lett.

István ott hevert a padlón. Koponyájából szivárgott a vér. Egy enciklopédia az acélsarkával megölte.

Az erősebb volt, mint ő.

Mácz István Szíveket gyűjtök.

Szeretem azt, aki gyűjt. Naponta van öröme. Megnézi gyűjteményét, gyarapítja, ápolja, gondozza, megmutatja barátainak. Közben örül, hogy neki van az, amit szeret.

Tisztelem a bélyeggyűjtőket, a rovargyűjtőket és azokat, akik címkéket, képeslapokat, érméket gyűjtenek. Bármit.

Te mit gyűjtesz?

Amit én gyűjtök, ahhoz nem kell pénz. Amit gyűjtök, annak nincs ára, mégis mindennél többet ér.

Szíveket gyűjtök.

A szív jelkép. Az embert jelenti.

Úgy járom útjaimat, élem napjaimat, hogy szíveket keresek. Talán bolondnak hinnének, ha tudnák, miért nézek kutatón mások szemébe. Bolondnak hinnének, mint a görög bölcset, aki nappal lámpásával embert keresett a piacon.

Szíveket gyűjtök. Nekem nem valami kell, hanem valaki. Ember.

Ember, aki rám mosolyog; aki megért; aki tisztességes; aki hűséges; akiben szeretet él; aki örül, hogy észreveszik; akiben a tehetség egy szóra kinyílik; ember, aki egyszerűen érték, mert ember.

Ha van olyan nap, hogy nem találok, az én hibám.

Nem néztem eléggé szét, nem néztem a látszat mögé, az előítéletek alá.

Szerencsétlensége az embernek, hogy a jót szégyelli. Rejti, mint kagyló a gyöngyét. Hát én feltöröm a kagylót figyelemmel, érdeklődéssel és a gyöngyhalászoknál boldogabb vagyok. Mert az emberek között több az ember, aki méltó, hogy annak lássák, mint az, aki összetörte magában az emberséget.

Elfogult vagyok? Téged nem ismerlek. Embernek tartod magad. Hányan vesznek észre? Hányan kérik a szíved? Hányan látják, hogy jó vagy?

Szíveket gyűjtök. Őrzöm arcukat. A szemük tüzére emlékszem. Ha azt felejtem, énjük bennem marad, amely belém égett egy pillanat alatt.

Nincsenek érméim, bélyegjeim, címkéim, sem galambgyűjteményem.

Szíveket gyűjtök.

Szívem tele van.

Velük és az örömmel, amelyet csak ők adhatnak.

Nézd el nekem, hogy végig magamról írtam. Eszelősen hiszem, hogy nincs nagyobb, fontosabb, mint az ember. Embertelen korban élünk? Ne hidd el. Csak nézz önmagadba, nézz a mások belső világába s meglátod az Embert. Csak annyi időt fordíts embertársaidra, mint a gyűjtők gyűjteményeikre. Kincseid lesznek. Nem olyan, mit pénzzel kifejezni lehet, nem valamik, hanem sok-sok szív benned, valakik, akiknek értéke semmivel ki nem fejezhető és mind személyes öröm életedben.

A csodálatos üveg golyók

A fiú egyik délután találkozott a varázsló hírében álló öregemberrel.

Az öreg persze nem volt igazán varázsló, de kétségtelenül nagyon ügyes volt kora ellenére,

s különösen érdekes játékokat tudott kitalálni a gyerekek és fiatalok számára.

- Hoztam neked egy kitűnő játékot - mondta az öreg a fiúnak -,

nagyon szép és könnyen meg lehet tanulni.

Csak színes üveg golyók kellenek hozzá és ügyesség.

A fiú kíváncsian nézte az öreg tenyerében fekvő golyókat és ugyancsak csodálkozott

az előbbi szavakon, mert az üveg golyók üveg színűek voltak és nem színesek.

- De hiszen ezek átlátszó üveg golyók és nem színesek - jegyezte meg mindjárt a fiú.

- Kezdjük el a játékot, s meglátod, milyen csodálatos golyók ezek.

A játék lényege az, hogy én sorjában dobom, a golyókat, s te nem tartod egy percig sem a tenyeredben, hanem azonnal visszadobod nekem.

Meglátod, mikor a levegőben repülnek a golyók, hogy fognak csillogni a napfényben,

s mindegyik más-más színben.

Az öreg minden üveg golyónak nevet adott, az egyik volt az Öröm,

a másik a Munka, a harmadik a Szenvedés és így tovább.

Az elsőt odadobta a fiúnak, s az mindjárt vissza is hajította.

Sorjában fölragyogtak mind a levegőben, mintha színes fény világította volna meg mindegyiket. Nagyon szép játék volt.

Igen ám, de egyszer csak eszébe jutott a fiúnak, mi lenne, ha a legszebbet megtartaná magának. S mikor az öröm golyója hozzá érkezett, szorosan a tenyerébe szorította

s nem dobta vissza az öregnek.

Izgalmában elfelejtette a következő golyót elkapni, és az csörömpölve egy kőre hullott.

Mondanom sem kell, hogy darabokra tört.

A fiú akkor vette észre, hogy a tenyerében tartott golyót agyonszorította,

a golyó elhasadt és felsebezte a kezét.

Közben azonban érkeztek az üveg golyók az öregtől, és egyik a másik után a földre hullott.

Az öregember nagyon elszomorodott.

- Elrontottad a játékot, mert mindig csak magadra gondolsz.

Figyelj a játszó társadra is.

Az öreg ekkor odament a fiúhoz, összeszedte a törött üveg darabokat, melyek kivérezték a tenyerét.

- Látod, mit csináltál?

De kezdjük újra új golyókkal - mondta a fiúnak.

Előszedte a tartalék üveg golyókat a zsebéből és újra kezdődött a csodálatos játék.

A fiú szorgalmasan mindegyiket visszadobta öreg játszó társának,

s néhány perc múlva mintha varázslatos, színes pillangók röpködtek volna a mezőn,

tele volt az ég és a föld az Öröm, a Munka, a Szenvedés, a Szorgalom, a Vigasztalás és a Remény színeivel.

(Willi Hoffsümmer nyomán)

IQ-teszt

Miután a tudósok kidolgozták az IQ tesztet, világszerte elkezdtek felméréseket végezni, hogy ki hogyan teljesít. A tesztet elvégezték gyerekeken, felnőtteken, szegényeken, gazdagokon, városiakon, vidékieken, stb.

Volt olyan eset, amikor kifejezetten annak érdekében töltették ki a tesztet, hogy majd az összegzésnél megállapítsák, hogy a különböző embercsoportok hogyan teljesítenek.

Amikor egy már-már kihalófélben lévő szűk indiáncsoportra került a sor, különös dolog történt. Ahogy kézhez kapták a tesztet, elkezdték egymást közt megbeszélni. Ekkor a felügyelő azonnal közbelépett: ,,A tesztet nem szabad egymással megbeszélni és senki nem segíthet a másiknak. Mindenki csak magára számíthat!" - harsogta fennhangon.

Erre az indiánok nagyon dühösek lettek, és az egyikőjük felkiáltott:

- Nem az a fontos, hogy én vagyok az okosabb vagy a testvérem! Csak az számít, hogy együtt mire vagyunk képesek!

A mai önző világunkban már gyerekkorunktól kezdve arra vagyunk nevelve, hogy csak az egyéni teljesítmény számít. Az iskolában, a sportban, a munkában csak az számít, hogy egyénileg hogyan teljesítünk! Pedig ez helytelen látásmód. Az valóban fontos, hogy tisztában legyünk egyéni képességeinkkel, de Isten minket társas lénynek teremtett. Szükségünk van egymásra, mert csak csapatban tudunk eredményesek lenni. Ehhez pedig olyan erények szükségesek, melyek már nem divatosak pl. alázat, önfegyelem stb.

A versengés kapzsiságot, büszkeséget és szeretetlenséget okoz. Lássuk be, hogy szükségünk van egymásra, és az ehhez szükséges erények alapja a szeretet.

A bölcs asszony

Volt egy nagyon gazdag ember, aki rendkívül kegyetlen és zsugori volt. A felesége jószívű és szeretetteljes volt, és mindenki iránt együtt érző. Az asszonyt mindenki szerette, a férjét azonban senki sem. „Isten ezt a rossz férjet adta nekem – gondolta mégis a feleség –, mit tehetnék hát? Senki sem szereti őt, úgyhogy legalább nekem szeretnem kell.” Így kedves volt hozzá, és éjjel-nappal szolgálta.

Éhínség tört ki a vidéken, és sok falubeli fordult hozzájuk segítségért. A feleség mindenkinek adott pénzt, és elárasztotta őket szeretetével és együttérzésével. A férj, zsugorisága ellenére, nem bánta a felesége nagylelkűségét. „Amíg nekem magamnak nem kell adnom, addig elégedett vagyok” – gondolta.

Amikor a feleség pénzt adott, az emberek azt mondták:

– Csak kölcsönvesszük a pénzt, vissza fogjuk fizetni!

– Nem, nem kell visszafizetnetek. Ajándékba adom. Fogadjátok csak el! – felelt az asszony.

– Nem – utasították vissza az emberek. – Visszafizetjük majd, ha vége az éhínségnek.

– Ha tényleg vissza akarjátok fizetni – felelt az asszony –, akkor aznap adjátok oda a pénzt, amikor a férjem meghal!

Némelyik embert megbotránkoztatta, hogy az asszony így beszél. Mások úgy gondolták, hogy amikor meghal a férje, nagy költségei lesznek a temetéssel, és azért kéri ezt.

Egyik fiuk épp ott volt, amikor az anyja ezt a furcsa kijelentést tette. A fiú mindkét szülőjét nagyon szerette, de amikor meghallotta, mit mondott az anyja, nagyon megharagudott. Elment az apjához, és elmondta neki a történteket.

– Anyám azt kéri az emberektől, hogy a halálod után fizessék vissza a pénzt, amit ad nekik.

Az apa nem hitt a fülének.

– Hogy mondhat ilyet? – kérdezte. – Mindig kötelezettség nélkül szokott pénzt adni. Most miért kéri hát, hogy adják meg a pénzt, és miért kell ennek a halálom után történnie?

A férj odament a feleségéhez, és megkérdezte: – Mondd meg nekem, miért kéred az embereket, hogy a halálom után adják meg a pénzt?

– Nem érted ?– válaszolt az asszony. – Az emberek nem szeretnek téged. Tulajdonképpen gyűlölnek. Mindenki azt szeretné, hogy már ma meghalj, de sok pénzt fogadtak el tőlem, és az emberek természetüknél fogva nem akarják visszafizetni a pénzt. Mostantól fogva ahelyett, hogy a halálod járna az eszükben, azért fognak imádkozni Istenhez, hogy tartson téged életben, hogy ne kelljen visszafizetniük a pénzt. Szeretném, ha még hosszú, hosszú évekig élnél! Ki tudja, egy nap talán te is szerető, jószívű és együtt érző leszel. Megtréfáltam őket. Szeretném, ha azért imádkoznának Istenhez, hogy élj. Ez boldoggá tesz engem. Kit érdekel a pénz? Azt akarom, hogy nagyon sokáig élj!

A férjet nagyon meghatotta felesége bölcsessége és iránta érzett szeretete. Megfogadta, hogy könyörületesebb lesz másokhoz.

Egyszer egy nagy tudású mester úgy döntött, hogy elutazik 2 hétre pihenni a városból vidékre. Persze ahogy híre ment a dolognak, a földművesek versengeni kezdtek a kegyért, hogy ők láthassák otthonukban vendégül. A mester nem variált, hanem az első földművesnek, aki elé járult és felajánlotta neki vendégszeretetét, elfogadta a meghívását és oda költözött hozzá 2 hétre.

Mikor letelt a két hét és eljött a búcsú ideje, a mester kifejezte elégedettségét és a földműves invitálására, aki felajánlotta neki, hogy jöjjön el hozzá legközelebb is, megígérte, hogy jövőre is el jön hozzá. Búcsúzóul egy zsák gabonát adott neki és azt mondta, hogy ezek nagyon különleges gabona magok és egy külön földterületre ültesse el őket, ne a többi közé és különös gonddal gondozza őket.

A földműves megfogadta a tanácsot és egy külön parcellára vetette a mestertől kapott varázs magokat. Egy év múlva, mikor a híres mester ismét pihenni jött hozzá, nagy örömmel újságolta, hogy az összes földjén jó volt a termés, de azon, ahová azokat a magokat ültette, amit tőle kapott ott tízszerese lett a szokásosnak. A mester örömmel hallgatta a földművest és mikor ismét eltelt a két hét, és ismét búcsúzkodni kezdtek, megint egy zsák gabonát adott neki ajándékba és megint ugyan azokat az instrukciókat hagyta hátra a földművesnek, aki természetesen ismét meghívta, hogy legközelebb is nála szálljon meg.

Ez így is ment legalább tíz évig. A mester minden évben eljött, eltöltött a vendégszerető földművesnél 2 hetet, majd mikor elment, búcsúzóul adott neki egy zsák „varázsmagot”. A földműves, a nagy hozamnak hála persze nagyon meggazdagodott és egyre szebben tudta vendégül látni a mestert. Gazdagsága és terményei messze földön híresek lettek, olyannyira, hogy a környékbeliek is mind hozzá kezdtek el jönni vetőmagért…

Szóval a tízedik látogatása után a földműves mikor búcsúzkodtak és ismét kapott egy zsák „varázsmagot” nem bírta tovább és így szólt a nagy tudású mesterhez:

- Mester kérlek engedj meg nekem egy kérdést!

A mester mosolyogva biccentett, hogy kérdezhet, mire a földműves így szólt:

- Kedves mester! Most már tízedik esztendeje jössz és áldod meg jelenléteddel házamat és annak népét és nagy kegy nekünk jelenléted a sorstól. Nem is beszélve a felbecsülhetetlen ajándékról, amit minden évben kapunk tőled, és amitől gazdagság lett a jutalmunk. De áruld el kérlek, hogy honnét szerzed ezeket a csodálatos varázs-magvakat?

Erre a mester így szólt:

- Tudod, pihenni jövök ide hozzád minden évben két hetet. Nekem a legjobb pihenés az az, hogy sétálhatok a természetben. Ezen sétáim során gyakran jártam a gabona földjeiden és szemléltem a termést. Mikor egy-egy különlegesen szép kalászt találtam, akkor annak a magjait leszedtem és egy zsákban gyűjtöttem neked össze. Tehát ezek a magvak nem „varázs-magvak”, hanem a te földed és munkád eredménye. Én csak kiválogattam belőle a legszebbeket és aztán oda adtam neked, hogy azzal gazdálkodjál…"

Kiss Adina: Mese a kicsi kézről

Volt egyszer egy kicsi kéz. Egyik reggel úgy döntött, hogy valami hasznos dolgot fog tenni. Segíteni fog másoknak, másokon. Már épp indulni készült, amikor a kicsi láb így szólt hozzá:

- Ne menj egyedül, várj, én majd elviszlek!

- Rám is szükségetek lesz, ha beszélni kell. - mondta a száj, és ő is menni akart.

- De hogy fogjátok meglátni a szenvedőket, ha én itthon maradok? - kérdezte a szem és ő is csatlakozott a többiekhez.

A kicsi szív nagyot dobbant. Mivel ő volt a legérzékenyebb mind közül, el is szomorodott, hogy őt nem is hívják. Meghallotta a fül a kicsi szív sóhaját, s ezt mondta.

- Én hallom a sóhajokat, és azt is, ha valaki sír. Én is veletek megyek. De a kicsi szív nélkül nem mehetünk sehova. Ő az, aki együtt tud érezni a szenvedővel.

- Menjünk együtt! - jelentette ki örömmel a kicsi kéz. Milyen jó, hogy nem kell egyedül menjek, gondolta magában, és boldogan útnak indultak.

A szem már az első utcasarkon észrevett egy koldust. Szólt a lábnak, hogy álljon meg. A szív megremegett, mikor látta a didergő koldust.

- Nincs pénzünk!- ijedt meg a kéz. Nincs mit adjunk neki.

- Bújjunk oda hozzá jó szorosan és melegítsük meg! - javasolta a szív nagy örömmel.

Így is tettek. Megmelegítették a koldusnak nem csak a testét, hanem a lelkét is a szeretetükkel. A koldus hálálkodott. A fül elmondta a többieknek, a koldus szavait. Nemsokára továbbmentek.

Az utca túloldalán a szem megpillantott egy öreg nénit, aki meggörnyedt a sok csomag alatt. A láb odafutott, a kéz pedig átvette a teher felét. A nénike mosolygott, a kicsi szív erre nagyot dobbant.

Hazakísérték. A nénike nagyon hálás volt.

Épp haza indultak, amikor a kihalt utcán, a járdaszélén ülve, a szem egy gyermeket pillantott meg.

- Odamegyek. - mondta a láb.

- Sír! - mondta a fül.

- Miért sírsz? - kérdezte a száj.

- Már nincs senkim! - zokogta a gyermek.

A szív nagyon szenvedett.

- Elkéstünk!- kiáltott a kéz.

Odakuporodtak a gyermek mellé. Nem tudtak adni semmit neki. De a kicsi szív nagyon SZERETETT. A kicsi szem KÖNNYEZETT. A kicsi fül és láb CSENDBEN ÜLTEK. A kicsi száj HALLGATOTT. A kicsi kéz MEGÖLELTE a gyermeket. És együtt ültek az utca kövén!

Nincs a világon még egy ugyanilyen ember. Egyes részleteket tekintve sokan hasonlítanak hozzám, de egészében véve senki. Ennélfogva bármit teszek, azt magamnak tulajdoníthatom, hiszen én magam választottam.

Én rendelkezem mindenemmel –

a testemmel és annak minden mozdulatával;

az elmémmel, valamennyi gondolatommal és ötletemmel;

a szememmel és a képekkel, melyeket észrevesz;

az érzéseimmel, legyen bár az harag, öröm, csüggedés, szeretet, csalódottság, vagy izgalom;

a számmal és minden szóval, ami elhagyja, akár udvarias, akár durva, kedves, helyénvaló vagy sem;

a hangommal, legyen az hangos vagy kellemes;

minden cselekedetemmel, függetlenül attól, hogy saját magamra vagy másokra irányul.

Magam birtoklom a képzeletemet, az álmaimat, reményeimet és félelmeimet. Az enyémek győzelmeim és sikereim, kudarcaim és balfogásaim.

Mivel a magam ura vagyok, tökéletesen megismerhetem magamat. Ezáltal minden részemhez bensőséges szeretet és barátság fűzhet. Minden porcikámat érdekeimnek megfelelően használhatom. Tudom, hogy akadnak bennem érthetetlen vagy számomra még ismeretlen vonások, de amíg barátsággal és szeretettel viszonyulok magamhoz, addig bátran és bizakodva kereshetem a rejtélyek megoldását és önmagam jobb megértésének lehetőségeit.

Akármilyennek tűnök, bármit mondok vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok. Bármely időpontban hitelesen képviselem saját magamat. Ha később visszagondolok arra, milyennek mutatkoztam, szavaimra, cselekedeteimre, eszméimre és indulataimra, talán ez vagy az tőlem idegennek tetszik majd. Akkor elvethetem azt, ami nem hozzám való, megtarthatom azt, amit lényemhez megfelelőnek bizonyult, és kitalálhatok valami újat ahelyett, amitől elfordultam.

Érzékeim és képességeim segítségével megállhatom a helyemet, közel kerülhetek másokhoz, eredményeket érhetek el, értelmet és rendszert vihetek az engem körülvevő személyek és dolgok tömegébe.

Bírok magammal, tehát irányíthatom magamat.

Én én vagyok, és így vagyok jó.