Kedvenc idézetek (beszélgetés)
"A szeretetnek semmi köze a vágyhoz. Lehet szeretni valakit, akire nem vágyom, és akitől nem akarok semmit, és lehet sok mindent akarni valakitől, akit nem szeretek... Az igyekezet, hogy a vágyat szeretetnek lássuk, sok boldogtalanság forrása. "
(Feldmár András)
A fa és a levél
A levél mindig a fához tartozott. A fa ágán egy apró gallyon kezdett el létezni, mint rügy, aztán kihajtott, üde- zöld levél lett. Napjaik együtt teltek egy tavaszon és egy nyáron át.
Életük egymástól függött. A fa éltette a levelet, a levél pedig a fát, és így jó volt nekik.
Éltették egymást…
Aztán a fa virágba borult, beérett a termés, majd leszedték az érett gyümölcsöt. A levél és a fa még mindig együtt voltak.
Aztán eljött a szeptember. A levél sárgulni kezdett, néhol bordó színt öltött, így egészen különleges árnyalatot kapott. Csodálatos volt… Aztán lehullott. A fűre hullott a többi levél közé.
Jól érezte magát a földön heverve; de itt már nem tartozott olyan szorosan senkihez, mint ahogy a fához tartozott. A fa szenvedett, hiányzott neki a lehullott darab. A levél is sokat gondolt a fára, de mégis szeretett ott pihenni a földön… de ő is érzett valami fájdalmasat, amit a fa elveszítése okozott neki.
Aztán elsétált a fa mellett egy zöld harisnyás láb, majd földre nyúlt egy hófehér kéz és magával vitte a levelet. Betette egy könyvbe, s most ott pihen tovább. Ott is jó neki, szereti a könyvet, a finom lapokat, melyek gyengéden simulnak testéhez, de minduntalan csak a fára gondol, arra, hogy milyen volt vele, mit érzett, amikor egymást éltették, s együtt teltek napjaik egy tavaszon, és egy nyáron át.
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.
Őri István: Döbbenés
Ilyen az élet!
Kis kavicsokkal dobál meg minket - figyelmeztetésképpen - és ha ezeket a kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha még a téglát se vesszük észre, akkor szétzúz egy kőszilkával...
Veszteség
"Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van. Értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak."
/Márai Sándor/
Az élet
Ne kérdezz, ne csodálkozz, fogadd el az utat, mit az élet nyújt neked,
fogadd el a tényt, hogy az előtted álló ösvény, új irányba vezet. Rázd le a miérteket,
és a "mi lenne ha.........." kérdéseket, s megszabadulsz kétségeidtől.
Mindegy, mi miért-az már a múlté. Bármi volt is....fontos lehetett. A múlt rövid villanás csupán.
A jövőt még be kell teljesíteni.
A ma, ami itt vár!
Járd végig utadat, mindíg csak egy lépést
lépve....bátorsággal, hittel, határozottsággal.
Emeld fel a fejedet, helyezd álmaidat a csillagok fölé.
Lépteid hamarosan határozottá válnak,
szilárdan állsz majd a földön.
Sose álmodott út tárul fel előtted,
ez lesz a legegyszerűbb, legsimább ösvény, mit valaha remélni mertél.
Bízz magadban, állhatatosan, és vágj bele az új utazásba. Felemelőnek, gyönyörűnek találod majd, s szebbnek legmerészebb álmaidnál.
/Vicki Silvers/
Feltúrtuk a remény szemétdombját, s ahogy a kedvenc bögrét ragasztaná meg az ember, úgy illesztgettük egymáshoz a halott szerelem darabkáit...
Persze az első koccanásnál széthullott az egész.
Vavyan Fable
„Az élethez kétségtelenül kell bizonyos emberi méltóság és fegyelmezettség, és az is, hogy az ember normálisan reagáljon arra, ami éri, mindig tudva, mi igazán baj és mi csak bosszúság.”
Szabó Magda
„A kislányomnak, Melanie-nak egy régi kulcsot adtam játszani.
- És hol az ajtó, amit nyitni lehet vele? - kérdezte.
Azt feleltem, hogy fogalmam sincs.
Melanie csodálkozva végigmért, és megjegyezte:
- A kulcsot szokták elveszíteni, nem az ajtót.”
Ha megkötözöl, hogy átformálj és rabbá tégy,
állandóan a szabadulás útját keresem,
s megtalálom - bármi áron -
akár magamat is megsebezve.
Csak a szeretet igáját viselem el.
Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy.
Paolo Coelho
"A testi sértésekről készíthető látlelet. Így aztán az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?"
Ancsel Éva
"...és lassan beletörődtem, hogy az a fajta boldogság, amelyről álmodtam, s amelyre talán egész életemben készültem, nem valósulhat meg soha. Ugyanakkor, miután még nem haltam meg, tovább kellett élnem, és még mindig az volt a legcélszerűbb, ha a lehetőségeken belül a legjobb megoldást választom, úgy, hogy ne sérüljek én magam is. Lehet, hogy majd minden nővel ugyanez történik, ami velem: biztos minden nőnek hiányzik valami az életéből, amiről álmodott..."
Antonio Gala: Török szenvedély
Arra gondoltam Kedvesem, ha én lennék a szél, időnként megsimogatnám azt, aki viharosan is elvisel.
Ha én lennék a fájdalom, akkor néha-néha enyhülnék annak a kedvéért, aki megpróbál békességben együtt élni velem.
Ha én lennék a szegénység, még a szegénység közepette is mosolyt varázsolnék azokra az arcokra, akik méltósággal hordanak engem.
Ha lennének olyanok, akik nem szidnának sokat, ha én lennék a távolság, akkor a kedvükért megpróbálnék összezsugorodni, persze csak annyira, amennyire tőlem telik.
Ha én lennék a hiány, és engem átkoznának, akkor olyan lennék, mint a szúnyognak a csípése, amit folyton csak vakarnak. Nem visszahúzódnék, de óriásivá dagadnék.
Ha én lennék a szerelem, ott időznék szívesen, talán örökre is szívesen ott maradnék, ahol nem piszkolódnék be az érettem vívott harcban, ahol miattam nem gázolnának át, nem felejtkeznének meg, nem ölnék meg kisebb testvéremet, a Szeretetet.
Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
- szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver;
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.
Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
"Egy hónapon át, harminc napon át vonta meg tőlem...még az örömet is,
hogy láthassam. Dolgok -nincs szavam rájuk- lebegtek
és haltak el bennem. Halálok vég nélkül, nap mint nap,
a bensőm kis üregében. Valahol a bal oldalon.
A fájdalom onnan áradt szét, azt hiszem."
Könny voltál, aki gördült,
de visszafolyt a szembe.
Öröm voltál, aki feltört,
de nem ért el szívembe.
A sors voltál, ki küldi,
s visszahívja a törvényt.
Jövő voltál, mely nem lesz,
s a mult, mely meg nem történt.
Még arckép sem lehettél,
csak sűrű, sűrű fátyol.
Már azt is elfeledtem,
hogy örökre hiányzol.
"Elmennék egy időre a Földről,
Majd visszatérnék újrakezdeni..."