Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)
De hiszek nektek,hogy egyszer ez is elmúlik. Hinni szeretnék az igaz szerelemben, hinni abban, hogy ha két ember összeér az életben van olyan, amikor nem kell elengedniük egymást másokért, hanem élhetnek boldogan....
önmagukért.....
Erre vágyom kimondhatatlanul és végtelen hosszú kitartással a szívemben...
"Soha ne becsüld le a pillanatot, a pillanatok - maga az élet.
A pillanat hozza a legnagyobb örömet és a pillanat hozza a legnagyobb fájdalmat.
Az öröm pillanatai széppé varázsolják az életedet, a fájdalom pillanatai megerősítenek.
A szerelem pillanati a legédesebbek, a szakításé a legkeserűbbek..... és
... soha ne feledd, hogy a legkeserűbb pillanatot a legédesebb pillanatnak köszönheted!"
Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
Szabó Magda
" Nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. "
Paulo Coelho
" Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj,
mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél,
ott leszel legyőzhetetlen.
Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is,
mert kudarcaiból lesz hatóanyag,
vereségeiből diadal - tragédiái érlelik naggyá. "
"... Ez nem azt jelenti, hogy megbocsátok, ez azt jelenti, hogy elengedem.
Elengedni úgy, ahogy az ember egy léggömböt elenged, és soha nem néz utána. Nem tapad rá. Nem a másiknak lesz jobb azáltal, hogy megbocsátok neki, én leszek sokkal, de sokkal könnyebb.
Harmonikus lesz a lelkem tőle.
Mert a dédelgetett harag nekem is fájdalmakat, görcsöket okoz. Minden bosszúvágy, minden olyan érzés, ami egy másik embert vádol, az az én súlyom."
Soha ne bízz senkiben, Daniel, s a legkevésbé azokban, akiket csodálsz. Tőlük kapod a legnagyobb pofonokat.
Carlos Ruiz Zafón
...szívem elszorul,
hogy olyan nagyon hiába szeretlek.... Dsida Jenő
Én tükre vagyok minden mosolynak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak, virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,
fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.
A nap
Reggel megérintett. Pedig sokszor észre se veszem, hogy létezik, hogy szükségem van rá, hogy megvilágít és felmelegít. Olyan természetesnek tűnik, talán mert szinte mindennap látom. Szeretem a napot. Néha persze ő is fájdalmat okoz, apró sugaraival megégeti a bőröm. Előfordul, hogy napokig nem látom. Van, hogy eltakarják a felhők, néha én rejtőzöm el előle. Hiányozni is szokott, ilyenkor várom a reggelt, hogy lágy kezecskéivel végigsimítson az arcomon.
Néha vágyom rá, hogy láthassam az igazi arcát, mikor olyan hatalmas, mikor ragyog. De hiába próbáltam megpillantani, a szemeim nem bírták. Tudom, lehetetlen, hogy teljes pompájában megcsodáljam tekintetét. Szerintem tudja ő is. Talán ezért ébreszt minden reggel olyan finoman, és ezért varázsolja csodaszéppé az eget, mikor nyugovóra tér.
Talán a vágyam sose teljesül, mégis mindennap kapok tőle két gyönyörű ajándékot, amit nem is kértem. A napfelkeltét és a napnyugtát.
Egy angyal naplójából
Minden angyal életében eljön az a pillanat, mikor teste hirtelen megremeg, majd egész lényét átjárja a melegség. Ekkor már tudják, hogy megfogant az a gyermek, akinek élete során útitársai lesznek.
Sokat álmodoztam rólad. Elképzeltem milyen leszel. Talán szőke hajú és kék szemű. Lehet cserfes kislány vagy örökmozgó kisfiú.
Még csak picike pont voltál, a szüleid nem is tudtak rólad, mégis nekem már akkor a legfontosabb voltál a világon.
Szeretlek, pedig te sokszor abban is kételkedsz, hogy létezem. Néha azt hiszed, cserbenhagylak, nem vagyok veled mikor pofonokat kapsz az élettől. Pedig akkor is melletted állok és a könnyeidet törölgetem.
Tudom, néha fáj, néha megbántanak, de nem védhetlek mindig meg. Nem hozhatom helyre a hibáidat, nem menthetlek ki a felelősség alól.
De mindig melletted vagyok! Nem látsz, nem hallasz, nem érzel. De ott vagyok!
Néha, megpróbálom megmutatni, hogy létezem. Ilyenkor azonban észre sem veszel. Pedig rajzoltam már arcomat a lisztbe, mikor sütéshez készülődtél, hagytam lábnyomomat a homokban és felhőkből kiraktam szárnyaimat.
Annyi mindent megtettem érted és Te nem is tudsz róla. De nem baj, mert veled lehettem minden boldog pillanatodban. Mikor megkaptad az első ötöst a suliban, mikor kimentetted a kismacskát a lyukból, mikor elszöktél a buliba, mikor teljesült az álomod. Annyi emlékünk van.
Most, hogy tudom hamarosan vége, félek. Hiányozni fogsz. Hiányozni fognak az élményeid, a mosolyod.
És igen, a lelke mélyén szerintem minden őrangyalnak fáj, mikor el kell engednie útitársát.
Tudom, jó helyre kerülsz, tudom boldog leszel, mégis könnyezem, mert sose mondhattam meg, mennyire szeretlek.
Ha majd nem csap meg virágok közt illatod,
Ha majd nem hallom szélben nevetésed,
Ha majd nem rajzolódik ki felhőkből arcod,
Ha majd, nem érzem gyengéd zápor cseppjeiben érintésed,
Majd talán akkor, el tudlak felejteni.
A legrosszabb a bizonytalanság. Mikor nem tudod, mi vár. Csak találgatsz. Lépnél tovább, de nem tudod merre menj.
Mint egy gödör.
Tudod, hogy előtted van, hogy le kell küzdened. De félsz, mert nem tudod milyen. Lehet olyan mély, hogy belezuhanva meghalsz. Lehet meg tudod kerülni, lehet neki kell futnod, hogy átugord. De talán a gödör a cél. Hogy belelépj.
Annyi lehetőség van.
Aztán jön valaki vagy valami és mint egy jelt, úgy követed. Azt hiszed döntöttél. Azt hiszed jól úton jársz. De azt csak a gödör tudja, az pedig nem felel.
Néha az ember úgy beleremeg az életbe. Most nem arra gondolok, mikor valaki határtalanul boldog és nem is arra, mikor el akarja dobni magától az életet. Hanem arra, mikor valami váratlan történik, ami után nem találod a szavakat.
Csak keresed és keresed a megfelelő kifejezést, de valamiért semmi sem hagyja el a szádat.
Nah ezt érzem most én. Nincs öröm, nincs fájdalom, üresség van.
Tudom tegnap pont én írtam, hogy az embert mennyire fel tudják dobni, azok a dolgok, amik után vágyakozik. De néha ezek az álmok, amelyek hihetetlen erőt tudnak adni az embernek, egyszercsak megbénítanak és minden, ami addig a pillanatig reményt adott, biztatott, semmivé válik. Helyét pedig átveszi a mérhetetlen kétségbeesés és félelem, hogy az amiért vágyakozol talán sose lesz a tiéd.
Ilyenkor olyan jól esik, ha valaki megfogja a kezedet és odavezet az ösvényhez, hogy eszedbejusson, neked arra kell menned. Harcolnod kell érte akkor is, ha kidőlt fák, folyók, szúrós bozótok övezik utad!
Kavics és a virág
Egyszer régen valahol egy távoli réten éldegélt egy undok kavics és egy jóságos virág. A kavics a közeli tóról álmodott, meg akarta fürdetni magát benne. A kis virág legnagyobb örömét a kirándulók csodáló tekintete és mosolya jelentette. Egy meleg nyári napon egy férfi tévedt a rétre. Meglátta a virágot és olyan szépnek találta, hogy azonnal leszakította, kioltva ezzel az életét. A virágocska könnyezett, utolsó pillanataiban már bánta, amiért nem hallgatott a kavicsra és nem növesztett tüskéket. Az undok kavics látta a virágocska fájdalmát. Magában kuncogott. Nem értette, hogy lehetett ilyen naív az aprócska növény. A férfi továbblépett, hirtelen azonban megbotlott a parányi kavicsban. Mérgében felkapta és jó messzire hajította, egészen a közelben lévő tóig. A haláltusáját vívó virágocska még látta, ahogy csobban a víz felszíne. Elmosolyodott. Örült, hogy barátja álma teljesült, majd örökre elaludt.
Van mikor elromlik. Először próbálod megjavítatni, de nem találsz olyan embert, aki segíteni tudna. Majd nekiállsz egyedül. Finom mozdulatokat végzel, nem akarsz nagyobb kárt tenni benne. Rászánsz több órát, napot, esetleg heteket, hónapokat. Végül elfogynak az ötleteid. Mérges leszel. Legszívesebben az ajtóhoz vágnád, de még mindig nagyon fontos neked. Épen van rá szükséged.
Valaki azt mondja a te hibád, hogy elromlott. Kétségbeesel. Végigszaladsz az emlékeiden. Talán hibáztál te is, néha haragudtál rá, meg is sebezted. Néha túl szorosan láncoltad magadhoz, máskor meg sorsára hagytad. Egyszer el is vesztetted, de addig kerested még meg nem találtad.
Most itt van előtted.
Úgy érzed te mindent megtettél, bíztál, hittél benne, ragaszkodtál, próbáltad helyrehozni, de hiába.
Nem dobod ki. Csak elrejted, hogy ne kelljen mindennap szembesülnöd vele. Néha előveszed, ilyenkor reménykedsz, hogy működni fog. De nem. Valahol a lelked mélyen mindig bízol benne, hogy egyszer minden olyan lehet mint régen.
Mikor minden jó, mikor minden passzol, mikor nevetned kéne. Aztán váratlanul megtudsz, meghallasz, meglátsz valamit és rádöbbensz valami kimaradt, valami hiányzik.
És a legrosszabb mikor szembesülsz vele, hogy Te nem passzolsz a folyamatba, Te lógsz ki. Ekkor már hiába nyugtatod magad, hogy minden rendben van, hogy örülnöd kell. Már nem tudsz. A könnyeiddel küzdesz, mert sírni már nem akarsz.
Igen, szép nap volt.
Ma reggel is megnéztem őket. Mind katonasorban ott álltak a polcomon. Hol is lehetnének, hisz minden este gondosan leellenőrzöm, hogy megvannak-e. Ritkán érek hozzájuk, csak a port törlöm le róluk. Féltem őket.
Talán, mert azokhoz a napokhoz kötődnek, melyeket úgy szerettem. De lehet csak a megszokás teszi mindezt. Hisz a napok már elmúltak. Évek teltek el, és én mégis ragaszkodom.
Néha eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha az egyik elveszne vagy leverné a macska és darabokra törne. Talán sírnék. Talán nem, hisz csak egy tárgy volt, és nyugtatnám magam, hogy az emlék bennem él.
Mégis annyira tudok ragaszkodni tárgyakhoz, mintha nélkülük nem lenne emlék. Mintha, ha elvesznének, összetörnének, az emlék is halványodna.
Lehet nem kéne aggódnom. Lehet magukra kéne hagynom őket. Lehet akkor nem jutna mindig eszembe, nem fájna, hogy elmúlt.
És ha egyszer véletlenül lelöki a macska valamelyiket a földre, hogy fogok majd örülni, ha nem törik darabokra. Milyen jó lesz akkor visszagondolni azokra a boldog napokra.