Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)

Úgy vágyom rád egy téli éjszakán,

mint koldus az otthon melegére.

A madarak is másra vágynak északon,

mert átrepülnek délre.

Itt állok, ég és föld között,

itt ragadtam, de sajnos nélküled.

Hagyd, hogy a szeretet utolérjen

gyönyörben, és összefolyjon véled.

Adj esélyt, hogy az élet

a rombolásnál több legyen,

adj esélyt, hogy a szívedben

az angyalok lélegezzenek!

Kívánd azt, hogy a holnap jobb legyen,

szebb jövőt mindenkinek,

Egy mosolyt, amelyben hinni lehet,

kívánj még nekem.

Kívánd azt, hogy a holnap jobb legyen

szebb jövőt mindenkinek,

Egy mosolyt, amelyben hinni lehet,

kívánok Neked.

Ha hazatérsz, majd kérlek, ne szólj,

hisz mindketten tudjuk, mi mennyit ér,

a szeretet és az otthon melege

fontosabb mindennél.

Kérlek, adj esélyt, hisz érték az élet,

a rombolásnál több kell nekem.

Hát adj esélyt, hogy a szívedben

az angyalok lélegezzenek.

Adj esélyt, hogy az élet

a rombolásnál több legyen,

adj esélyt, hogy a szívedben

az angyalok lélegezzenek!

Adj esélyt!

"Szerelmes lenni valakibe, aki még azt sem tudja, hogy létezel, nem a legrosszabb dolog a világon. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg. Olyan, mint amikor az ember bead egy dolgozatot, ami tutira egyes, de egy ideig még nem javítják ki - az a fajta nyugalom, amikor még nem utasítottak vissza, de tudod, hogy hamarosan be fog következni."

(Tonya Hurley)

"Kell. Ma még kell. Holnap is. Egy hét múlva is. Egy hónap után is talán, de ha egy reggel úgy ébredek, hogy már nem kell... Akkor mihez kezdjek? Akkor hogyan szabaduljak meg tőle? Amikor már én kellek neki jobban, mint ő énnekem!... Most, amikor ő bizonytalan, most kell határozottnak lennem. Most, magammal szemben. Mert egy hónap múlva már ővele szemben kellene erősnek lennem. Megbántani, megalázni, vérig sérteni, hogy elmenjen."

(Szilvási Lajos)

Mikor gyermekfejjel homokvárat építettem én,

Csinos szökőkúttal, alagúttal szépítettem én.

Aztán jött egy bácsi, rálépett, és összedőlt a vár, Utólag már sopánkodni kár.

Később felnőtt fejjel légvárat is építettem én,

Színes reményekkel, szerelemmel díszítettem én.

Aztán jött valaki, hazudott, és összedőlt a vár,

Utólag már sopánkodni kár.

Mert nem az a fő, ami volt,

Most csak az a fő, ami van,

És főleg a döntő, mi majd utána lesz.

Már jöhet az új szerelem,

Mert tehetem, észreveszem,

Majd bebizonyítom, hogy élni nélküled épp úgy érdemes.

Annyi biztos, hogyha egyszer kártyavárat építek,

Nálam vasbetonból lesznek majd a jolly jokerek.

Hogyha bárki törne rá, ne dőljön össze az a vár,

Mert utólag már sopánkodni kár.

Honnan származott az égő

Szerelemnek szép virága?

Nyíló szirma úgy piroslik,

Mintha vérbe volna mártva.

Éjjelenként mért sóhajtoz

Olyan hosszan, olyan mélyen?

Hisz boldogság és öröm van

Festve csillogó szinében!

Midőn parlagrózsa szivét

Fénysziromnak gyilka érte,

Mely szerelemtől piroslott:

Földre omlott drága vére.

És amint hull és patakzik,

Így kiált a hűtelennek:

,,Igaz voltam, elhajoltál...!

Te megöltél, - én szeretlek!"

S hideg föld a vért elissza,

Benne minden élet elhül...

De a holtat visszaküldi

A mosolygó kikelettül;

Mert bár a szív nem dobog már,

S érzéketlen, föld alatt van,

Amely lángolt benne egykor,

A szent érzés halhatatlan!

Hol kihullt a föld porára

Parlagrózsa forró vére:

Hatalma a szerelemnek

Uj virágot hoza létre.

Ez sóhajt oly hosszan... mélyen...

A magános éjszakában:

,,Hű maradtam, hűn szeretlek

Az életben, a halálban!"

S kinek szirma úgy piroslik,

Mintha vérbe volna mártva:

Hulló vérből lett az égő

Szerelemnek szép virága.

Válts útat: arra jöjj, amerre én!

Bozótos sziklaszakadék peremén!

Nem én: a szigorú sors mondja ezt.

Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.

Születtél - s utamba vetett a por.

Most már a szél is karomba sodor.

Férfi csak így tehet, hogyha erős!

Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős.

A kar mind bezárul: arra való!

Ha jő a férfi, az asszonyfaló!

Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.

Rejtsd el a szívembe szégyenedet.

Tiéd a férfi. A szégyen enyém,

ha elejtlek a sziklaszakadék peremén...

Volna lelked elszakadni tőlem?

Nem lágyít meg se fohász, se könny?

Most érzem csak, hogy mi vagy te nékem,

Én bánatos, édes gyönyöröm!

Jobb napokban örömid tanúja

Bánatodhoz ne legyen jogom?

Elzüllötten, árván, járjam újra

A világot, úgy mint egykoron?

Mi a vétkem? hogy eszem feldúltad!

Mi a bűnöm? Hogy szerettelek.

Egész világ elítélhet, sújthat -

Elítélni nincs jogod neked.

Ha vétkeztem, te vagy bűnös társam!

Bűnhődnöm kell? Bűnhődjél velem!

Ó engedd, hogy arcod újra lássam,

Ó nézd el, ha újra vétkezem!

A klastrom előtt koldus állt

alamizsnáért könyörögve

szenvedés, éhség, szomjuság

gyötörte, ványasztotta, törte.

Nem kért csak egy csepp kenyeret,

szeme tele volt gyötrelemmel,

és markába követ vetett

valami irgalmatlan ember.

Így esengtem szerelmedet

maró, keserű könnyet öntve,

s így csaltad meg legnemesebb

érzéseimet mindörökre.

Valami édes sugalom,

szép emlék bujkál a szivemben;

hogy honnan támadt, nem tudom,

s hogy mi volt, azt is elfeledtem.

Talán egy nyári délelőtt,

- parányi szívben kicsi gondok -

ültünk az erdőszéli lombok

árnyában, gyermek-szeretők;

a szirt forrása hűsen omlott,

rigó rikkantott s elrepült,

szivemben boldog béke zsongott,

néma szádon meg mosoly ült,

és zölden csillogott a rét. -

Ha nem lepné a messze mult rég,

ha valahogyan visszajutnék:

ki tudja! - nem ott vár-e még.

Hol jár az eszem,

csak a csengőt figyelem,

nem jó egyedül

de én várnék szívesen.... /Zalatnay/

Hol senki se lát, ott bújnál el,

ott adnád fel minden reményed.

Hol senki sem ért, hazudnod kell,

nem mondod el belül, csak érzed.

Gyere sírj a vállamon, megnyugszol tudom.

Én nem mondanám senkinek sem el.

Csak sírj a vállamon, a másik oldalon,

de ha nem szólnál, én érteném nagyon.

Hol senki sem bánt, ott bújnál el,

ott adnád fel minden reményed.

Hol senki sem hív intenél már,

s ki meg-meg áll, tovább lép némán.

Csak sírj a vállamon, megnyugszol tudom.

Én nem mondanám senkinek sem el.

Gyere sírj a vállamon, a másik oldalon,

de ha nem szólnál, én érteném nagyon.

(Zámbó Jimmy)

Sajnálom, hogy úgy érzed nem vagyok hozzád való

Ezek szerint nem vagyok neked elég jó.

Szeretném ha boldog lennél!

Egy magadhoz valót keresnél.

Kitől nem kell félned, s szeret

Kivel élvezheted az egész életet.

Tán tényleg nem én vagyok az igaz párod,

Járj nyitott szemmel, szeress, s megtalálod.

Arra viszont megkérnélek téged:

Töröld ki rólam minden emléked!

Úgy szeresd az új párod, mintha nem lettem volna soha.

Szívedben ne maradjon lelkemnek sem árnyéka sem pora.

Mert ha egy szem por is könnyet mosna szemedbe,

Nem tudnám elviselni, inkább temessenek földbe!

Ne sírj úgy is mindegy

A lovacska elszaladt

Felhők között a Nap

Felhők között a Nap

Kék és Narancssárga színekbe öltözöm

Most már senki se bánthat

Most már semmi se fájhat

Egyszer mindenki eljön

Egyszer mindenki itt lesz

Örökre megtalálhatsz

Örökre elveszíthetsz

(Republic)

Mikor először láttalak raboddá tettél,

Mikor rám néztél lelkemig megérintettél,

Mikor igent mondtál végre enyém lettél,

Együtt voltunk s te mindent feledtettél.

Teljesült minden vágyam óhajom,

Mikor karomba zártalak azon a hajnalon,

Te ölembe hullottál s én kaptam az alkalmon,

Csak néztelek némán mikor ott feküdtél karomon.

Némán kértél csókolj meg "angyalom",

S ajkam ott forrt sokáig ajkadon,

A Szerelem utolért azon a gyönyörű napon,

Akkor már tudtam Szeretni foglak nagyon!!!

Átéltem a kínok kínját

Elhagytak az álmok

Rájöttem, nincs remény

Semmit érek én

Nem is vagyok

Nem várom, hogy megbocsássad

Azt, hogy elköszöntem

És mégis kérlek én

Újra légy enyém

Maradj velem

Nem tudok élni nélküled

Engedd, hogy élhessek veled

Nem tudok mással élni már

Emléked úgy börtönbe zár

Nem tudok élni nélküled

Engedd, hogy élhessek veled

Esküszöm, mindent megteszek

Hogy ezt soha ne bánd te meg

Próbáltam én elfeledni

Minden szép emléket

Rájöttem, nem lehet

Mert a képzelet

Hozzád vezet

Nem tudok élni nélküled

Engedd, hogy élhessek veled

Nem tudok mással élni már

Emléked úgy börtönbe zár

Nem tudok élni nélküled

Engedd, hogy élhessek veled

Esküszöm, mindent megteszek

Hogy ezt soha ne bánd te meg.

(Apostol)

Még egyszer sem mondtam:

hiányzik csókjaid

tengere

mikben eltűnt mindig

a szürke napoknak

hazugságtól zsúfolt

rendszere.

Sötétlő éjjelek

mik vesznek most kárba

nélküled.

Várok rád hiába

és csöppet sem nyugszik

a kitörni vágyó

kéjüket.

Mi bennem izzva forr.

Már nem érdekel ha

hibázol.

Létem árva egén

illatod idézem

egy meleg nyári nap.

Hiányzol.

Régi székben ülök.

sok papír előttem

gyerek vagyok most, de

tudom rég felnőttem.

Idézem az arcod

Idézem a szádat

Idézem a szemed

s eltűnik a bánat

szívemről, csak az a

Nagy távolság nyomja

ami kettőnk közé

beállt, s oly mogorva.

Adj helyet magad mellett, az ablakhoz én is odaférjek

Meztelen válladhoz érjen a vállam, engedd, hogy megkívánjam

Engedd, hogy érezzem, hogy szabadabban lélegzem

És ha éhes vagyok és fáradt, magamfajta többet mit kívánhat

Mint a félelem a színpadon, ülök a közelben egy padon

Úgy parancsolok magamnak, még maradjak, megmaradjak

Kínomban a színpadon, fejem a lábam közt ülök a nyakamon

Homokkal teli a szám, szép vagyok, mosolygok rám.

(Bikini)

Elmúltak a szép napok, elszálltak az évek,

Csak régi sebeim fájdalmát látom, ha a szemedbe nézek.

Nincs már benne jókedv, öröm, kacagás,

Nincs már meg az a tüzes, vad lázadás.

Eltűnt a fénye, s az a különleges csillogás,

Melyet oly sokszor láttam, de rajtam kívül senki más.

S ha magamba tekintek csak összedőlt üres romokat látok,

Ha a tükörbe nézek, igaz mosolyt már régóta nem találok.

Helyette arcomat éjenként könnytenger borítja el,

Szívem üvölt, de hangjára csak a sötét csend felel.

S könnyem éget, perzsel amint elhagyja szemem,

Majd a párnámra hull, tanulságot hagyva ott nekem.

Ám nem jó tanár, hisz még mindig nem tudom,

Egyedül, nélküled, hogy menjek az úton.

Igyekvőn szedném lábaim, hogy messzire érjek,

De minden lépésemben a régi emlékek mesélnek.

Mindenkiben azt látom, mi egykor bennem égett,

Míg én üres vagyok, s már rég nem látlak téged.

Ám ha mégis látlak, tőlem messze vagy,

Messzebb, mint a Hold, a csillagok, s a fénylő Nap.

S karom feléd nyújtani már nem tudom,

S te már nem hallod, amikor a nevedet suttogom.

Már csak magamban őrizhetem a múltat, halkan, titokban,

Már nem én hallhatom, szíved mily’ ritmusra dobban.

S tudom, az én szívem úgy dobogni nem fog már,

Mert ez az érzés az életben csak egyszer jár.

Így lehunyom a szemem, s utat adok az újabb könnyeknek,

S csak remélem, hogy sose feledi el, ha valakit egyszer igazán szerettek.

Emlékszel, azt mondtad, s én elhittem neked

Hogy együtt fogjuk végigtáncolni az életet

Ki érti meg, hogy mégis mi történt velünk

Hova lett, hova tűnt az az édes életünk

Óh azok az évek ma már csak szép mesék

Nem volt az Éden, mégis közelnek tűnt az ég

A tiltott gyümölcsök íze édes volt nekünk

Hova lett, hova tűnt az az édes életünk

Jöjj hát és hazudd azt, hogy nincsen veszve még

Amíg a régi tűz szívedben ég

Amíg egy régi daltól könnyes lesz szemünk

Ez a tűz, ez a dal, ez az édes életünk

Emlékezz arra is, hogy voltak álmaink

Hittük, hogy rendbe jönnek majd a dolgaink

S a rég várt új idők fordultak ellenünk

Hova lett, hova tűnt az az édes életünk

Itt állunk csalódottan, s nézünk ostobán

Istenem, hová jutottunk annyi év után

Romokban minden, ami fontos volt nekünk

Hova lett, hova tűnt az az édes életünk

Jöjj hát és hazudd azt, hogy nincsen veszve még

Amíg a régi tűz szívedben ég

Amíg egy régi daltól könnyes lesz szemünk

Ez a tűz, ez a dal, ez az édes életünk

Most még egy pillanatra jöjj hozzám közel

Hadd érezzem, hogy létezem, hogy létezel

Hadd higgyem azt, hogy van még egymáshoz közünk

És ez a dal, ez a tűz, örökre megmarad nekünk

Jöjj hát és hazudd azt, hogy nincsen veszve még

Mondd azt, hogy a felhők felett mindig kék az ég

S nem múlhat semmi el, míg emlékezünk

És ez a dal, ez a tűz, ez az édes életünk

Ez a dal, ez a tűz örökre megmarad nekünk

Az első pillanat, amikor megláttalak

Végem lett, tudtam eljött a végzetem.

Veled alszom el, s Veled ébredek,

Tudom, hogy nem lehet,

Fáj amit érzek, mert nem teljesülhet.

Szeretnélek szeretni, de tudom nem lehet.

Szeretnélek csókolni, de tudom nem lehet.

Szeretném ölelni tested minden részét,

Szemedben elveszni, nevetve szeretni.

Simogatni forrón, míg a vágy hajt,

S nem hagyni abba kifulladásig.

Csókolni a szemed, s szád sarkát,

Mosolyogni látni, elűzni a szomorúság árnyát.

Kívánlak, érezni akarom tested testemen,

S együtt kiteljesedni a gyönyörben.

Szeretnélek szeretni, de sajnos nem lehet,

Eszem tudja ezt, de nehéz meggyőznöm a szívem,

Addig Veled álmodom, s Veled ébredek.

Megváltoztunk, nincs vissza út, csak álom volt

Felébredtem, mostmár tudom, nem rólunk szólt

Nem látom a tüzet a szádon, és a füstöt sem úgy fújod most rám mint rég

Vedd könnyen, ha lenne könnyem, én biztos hogy miattunk soha nem sírnék

Nem véletlen tévedtem egyszerű az egész

Mostmár tudom mi a szerepem és hogy ez a mese nem rólunk szól és kész

Nem rólunk szól...

Megváltoztunk nincs vissza út, hát ennyi volt

Felébredtél, te is tudod, nem rólunk szólt

És vége, vagy inkább végre kimondom én, ha te nem tudod:

Viszlát!

Nem véletlen tévedtem egyszerű az egész

Mostmár tudom mi a szerepem és hogy ez a mese nem rólunk szól és kész

Nincs semmi vész, nem véletlen, tévedtem, olyan egyszerű az egész

Mostmár tudom, amit kevesen, azt, hogy ez a mese nem rólunk szól és kész

Nem rólunk szól!

Ez a mese nem rólunk szól, nem rólunk szól...

Nem véletlen tévedtem egyszerű az egész

Mostmár tudom mi a szerepem és hogy ez a mese nem rólunk szól és kész

Nincs semmi vész, nem véletlen, tévedtem, olyan egyszerű az egész

Mostmár tudom, amit kevesen, azt, hogy ez a mese nem rólunk szól és kész

Nem rólunk szól...

Nem rólunk szól és kész...

Te ugyanúgy akarsz, ahogy én téged,

És éjjel az ágyban is ugyanazt érzed.

Én látom a szemeden, ha nem is mondod;

Őrültek vagyunk és nem bolondok!

Nem kell más, úgy csókolnám a szádat,

Letépném az összes ruhádat,

Ahogy azt nem csinálta még más!

Nem kell más, amikor a szemembe nézel,

majd attól a tűztől égsz el,

Amit te bennem gyújtottál,

És nem kell más!

Ugye játszottál már a gondolattal,

Hogy egyszer majd mellettem ér a hajnal?

Édes hangod a fülembe súgja:

Nem volt elég, csináljuk újra!

Nem kell más, én mint egy állat

elevenen felfalnálak,

Miközben szétszakítanál.

Nem kell más!

Én nem sokat kérek:

Nyelvem hegyén a véred,

Te pedig a torkom harapd át,

És nem kell más

Nem kell más, úgy kívánom a szádat,

Csókolni a kezed, a lábad,

Érezni a bőröd illatát,

Nem kell más

Jó a kocsiban, a kádban,

Jó a fűben, az előszobában

Nekem mindegy hol jön ránk

Nem kell más!

Nem értek a szóból,

Sose legyen elég a jóból,

Örökre elcsábítottál!

Nem kell más!

Úgy akarlak téged

Nem érzed, megőrülök érted,

Adj hát nekem egy éjszakát!

És nem kell más!

(Nem kell más

Nem kell más

Nem kell más

Nem kell más)

Szeress úgy

Mint piros álom virág ring e csöppnyi létben

Amint szíved szívemhez ér egészen

Szeress úgy

Mint kevély fák közébe simuló szél lágyan

Amint követsz az elomló vágyban

Szeress úgy

Mint izzásukat a napon felforró kövek

Amint remegőn megoldom öved

Szeress úgy

Mint a kék hegy mely a mély tükrű tavat őrzi

Amint kezem szemérmed legyőzi

A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerűen az, hogy létezel

mozdítja meg itt és most a világot.