Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)

Minden órám csüggesztő magányom

Néma csendén búnak szentelem,

Rajtad elmém, ah, törődve hányom

S könyim árját issza kebelem.

Merre, merre tüntök hű szerelmek,

Melyek láncolátok szívemet?

Ha fogjátok forró szenvedelmek

Elborítni lángként éltemet?

Két karodban ringatózom csöndesen.

Két karomban ringatózol csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te hallgatlak.

Két karodban átölelsz te ha félek.

Két karommal átölellek s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem.

Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng;

a ligetben, ha néma csend borul rám, téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

Szeretlek

Ez a szó melyet,

A füledbe súgnám,

Ha itt lennél velem,

Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek,

Ez annál fényévekkel több,

Ilyet még nem éreztem,

Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem,

De megtévesztett,

Most már tudom mi a szerelem,

Ez az.

Pedig még nem is találkoztunk,

De a beszélgetések hangulata és mélysége,

Meggyőzött hogy beléd estem,

Gyönyörű arcodat nézem a képeken,

Folyamatosan,

Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon,

Annyira szép vagy,

Örülnék, ha karjaidba zárnál,

És te is azt súgnád a fülembe, hogy

SZERETLEK!!!

Búcsú

Istenem kérlek segíts feledni,

segíts nekem kiutat keresni.

szerettem volna boldog lenni végre,

de helyette szenvedést kaptam cserébe.

Imádtam valakit, s a szívemre hallgattam,

de a vágyaim csúnyán becsaptak.

Sokat beszélgettünk és megismertük egymást,

csak sajnos volt köztünk egy pár akadály.

De nem törődve a rosszal mi terveztük a jövőt,

terveztük a sok szép együtt töltött időt.

Most itt vagyok szomorúan nélküle,

de még mindmáig csak őt szeretem.

Ha hallottam hangját boldogabb voltam,

ha láttam két szemét a fellegekben jártam.

De sajnos az élet nagyon kegyetlen,

elválasztott minket oly hirtelen.

Nem volt időnk még elbúcsúzni sem,

pedig tőled jobban nem szerettem senkit sem.

Szenvedek, mert tudom, hogy mást ölelsz,

másnak súgod szavaidat, mást szeretsz.

Amíg lehet addig én várni foglak,

amíg élek csak téged várlak.

Most búcsúzom tőled, mert ezt kell tennem,

ez az élet rendje, ezt kell elviselnem.

A szívemben nincs hely, soha senki másnak,

még akkor sem ha meghalok ,és a föld legmélyére ásnak.

Szerelem?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

mint napsugár, ha villan a tetőn,

holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,

hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Juhász Gyula

Himnusz

És eljön minden éj, dicsér

kezem, csókom, tekintetem,

hódolnak mind a molekuláim,

s az oltárra hemperedem,

közös ágyra, hol magunkra öltjük egymást

és ledobjuk feszítő kínjaink.

Mert szent vagy és szent a te álomba

ölelő karod, gémberedett ujjaid,

és szent a te ujjbegyed mellyel úgy

ingerelsz, hogy tagjaim

mint rajzó méhek csapkodnak körül,

zsonganak hajlataim;

s mint bőr alatti zümmögés

bujkál bennem a vágy, az élvezet,

és szent a te csatakos tested,

és szent, ahogy mézed rám pereg.

És szent a te álmod is,

ahogy mellkasod esik, emelkedik,

s ahogy a lángoló sötétben

ellátok ki-be járó lelkedig.

Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,

az egyetlen élő leszek,

csak tollpihék az üres ólban,

csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,

mint téli szeméttelepen,

a hulladék közt kapirgálva

szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.

Még szívemet se hallani,

mindenfelől a némaságnak

extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.

S a tiéd, egyedűl tiéd,

kezdettől fogva neked készűlt

e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,

csak űl az idő szótalan,

nincs karja-lába már a vágynak,

csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,

se házam nincs, se puha ágyam,

zavartalan heverhetünk majd

a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!

Ha gyenge vagy, végem van akkor.

Ágyban,párnák közt,utcazajban

iszonyú lenne fölriadnom.

Vágyakozás

Az első pillanat, amikor megláttalak

Végem lett, tudtam eljött a végzetem.

Veled alszom el, s Veled ébredek,

Tudom, hogy nem lehet,

Fáj amit érzek, mert nem teljesülhet.

Szeretnélek szeretni, de tudom nem lehet.

Szeretnélek csókolni, de tudom nem lehet.

Szeretném ölelni tested minden részét,

Szemedben elveszni, nevetve szeretni.

Simogatni forrón, míg a vágy hajt,

S nem hagyni abba kifulladásig.

Csókolni a szemed, s szád sarkát,

Mosolyogni látni, elűzni a szomorúság árnyát.

Kívánlak, érezni akarom tested testemen,

S együtt kiteljesedni a gyönyörben.

Szeretnélek szeretni, de sajnos nem lehet,

Eszem tudja ezt, de nehéz meggyőznöm a szívem,

Addig Veled álmodom, s Veled ébredek.

anonym

Szeretni úgyis lehet...

Szeretni úgyis lehet, hogy nem mutatod meg,

szeretni úgyis lehet, hogy lábad meg remeg.

Szeretni úgyis lehet. hogy csókolni nem mered,

szeretni úgyis lehet, hogy könnyed megered.

Piros kis húsbarlang a szád

Piros kis húsbarlang a szád,

piros a csókod, pirosak

tested mély titkai, piros

szikrák lepik el agyamat.

Piros, vérpiros remegés

húsod a fehér bőr alatt,

egymásbanyíló ereink

folyama pirosan szakad.

Piros vakságba merülök,

piros melegbe, megdagadt,

édes selymekbe, eleven

kapcsok közt, melyeknek harap

piros és puha ajka, jaj,

megfúlnak számon a szavak

s piros halálba temet egy

megsüketítő pillanat.

Tudtad, hogy fájni fog

Tudtad, hogy fájni fog, mégis megbántottál.

Én szerettelek, de Te csak kihasznátál!

Egyszer rájössz, hogy én szívből szerettelek,

de akkor már késő lesz, én már elfeledtelek.

A szívem másé lesz, mert Te megtagadtad,

és látod, most már Én nevetek rajtad!

Ismeretlen szerző

Szép volt a sorstól...

Szép volt a sorstól, hogy utamba ejtett,

Hogy minden édes csókot a számon felejtett.

Csak akkor adna igazán szépet,

Ha mindörökre nekem adna Téged!

Ismeretlen szerző

Ezüsthálóval foglak

De most megjártad kedves, most az egyszer

ezüsthálóval foglak, nem menekszel.

A csillagos ég hálójába foglak,

Nekem fogadsz szót, meg a csillagoknak.

Az volt a veszted, mindakettőnk veszte

az a csillagos júliusi este.

Kifeküdtünk a csillagfényre ketten,

a zöld kabátot is rádterítettem.

Tücsök ciripelt, aludtak már a fészkek

és én se néztem rád és te se énrám.

csak felfelé a csillagokba némán

s a csillagok mély csendben visszanéztek!

Csak a csillagok voltak és mi ketten.

A csillagok közt szálltunk! És ijedten

és görcsösen fogtuk egymás kezét.

És ezt te már nem téped soha szét!

Elcsókolt csók nem vész kárba,

megújul a hold módjára.

József Attila: Csókolj, csókolj

Csókolj, csókolj utóljára,

Fehér karoddal ölelj át,

'sz elmegyek már nemsokára

S szerelmed életem ára,

Csókolj, csókolj és ölelj hát.

Már nem csókol! Nincs, nincs sehol

Én eljöttem, - ő - maradott.

Hűtlen-e már? Jaj! mást csókol!

Érzem, más ki néki bókol,

Más visz néki szép virágot.

Úgy kinlódom! Nappal, éjjel

Csak mindig reá gondolok:

Vaj' kit csókol most ő kéjjel,

Szembe szállva reményemmel,

Hisz tőle oly távol vagyok!

Itt van a boldog pillanat:

Hozzá, haza repülhetek!

Oly lassan halad a vonat,

Oly gyorsan tűnik le a nap!

Viszontlátom-e őt? Egek?!

Hála Isten! Honn vagyok már!

Szívem pattanásig feszül

S azt dobogja: Tán nem is vár!

Csönd fogad, az óra is áll

S szemembe egy porszem repül.

Csókolok egy hideg kezet,

Zokogástól reszket vállam:

Azt hittem: hűtlen, rászedett,

Pedig csak engem szeretett

S szive repedt meg utánam.

Mihail Lermontov: A halott szerelme

A testem napról-napra porlad

a föld alatt,

de lelkem megtalálja, hol vagy,

s veled marad.

Szerelmem nem oltja semmi,

tovább lobog,

a síri éjben is, feledni

itt sem tudok.

Nem bántott végső perceimben

a félelem.

Örök lesz most a búcsú, hittem,

s emléktelen.

De íme, elfogott a bánat:

az égiek

között is vágy kínzott utánad,

s nem leltelek.

Mit ér az Isten fényhatalma,

mit ér a menny,

ha földi szenvedélyem álma

itt van velem?

Magamban itt is óva őrzöm

szüntelenül,

csak sírok egyre, mint a földön,

s féltés gyötör:

Tán bőröd más lehelet éri,

más száj becéz -

és árva lelkem nem kíméli

a szenvedés.

Vagy látlak szenderegni téged

más oldalán,

és forró, fojtott szavad éget

parázs gyanánt.

Nem, nem szerethetsz mást te mégsem,

te hű leszel,

magadat súlyos esküvéssel

jegyezted el.

- Miért a könny, a riadalmak,

ó, mondd, minek?

Hisz nélküled békét, nyugalmat

úgysem lelek.

Valami nagy, mély szerelem hiányzik,

Valami sírás, valami öröm,

Valami harc, valami csönd,

Valami nagy, mély szerelem hiányzik!

És így marad ez mindig, mindhalálig...

Szeretlek! Hogy miért ne kérdezd,

Csukd be a szemed és a szíveddel érezd.

Szeretném, ha az érzéseim kölcsönösek lennének,

A csókjaid engem boldoggá tennének.

De tudom, hogy ezek csak egy nagyon szép álmok,

Amit örök életen át csak álmomban látok.

Te nem szeretsz, s ezt nagyon jól tudom,

én ezt a sok várakozást már nagyon unom.

De tudd, hogy én még akkor is szeretlek, ha elmegyek innét,

Szeretném, ha majd a siromra egy szál rózsát vinnél.

És átölelnéd keresztem SÍrva,

én már akkor ugyan, ott fekszem a sirba.

Annyit kérek mond azt siromnál állva, hogy : - Sose feledlek!

én pedig csak annyit üzenek: Még mindig Szeretlek!

Titkos szerelmemnek

Tudom, kisebb gondod is nagyobb annál, minthogy engem szeress,

Tudom, enyém sohasem lehetsz,

Tudom, szíved másé, más is szeret,

Tudom, hogy Te Őt igenis szereted.

De vége, tudom, boldog vagy vele,

Gondolj néha egy barna lány két szép szemére,

Tudnod kell, én tiszta szívből szeretlek.

Én Téged, míg élek, soha-soha el nem feledlek!!!

Szerelmi búcsúlevél

Levelet írok, ha meg nem sértelek,

Bocsánatot kérek, ha megbántottalak.

Nem akarom szíved nyugalmát zavarni,

De e levél nélkül nem tudnék aludni.

Most, hogy köztünk mindennek vége

Te akartad így hát elbúcsúzom én.

Kiöntöm szívemből a sok régi álmot,

Kívánok tenéked sok-sok boldogságot.

Tapasztalni fogod, ha múlnak majd az évek

S gyönyörű szemedben ritkulnak a fények.

Az örökség simogat lágyan,

Te voltál csak te, akit én szerettem.

Elválunk szép csendesen.

Igyekszem elfeledni, de már értem, hogy nem tudom,

Feledni azt a sok szép emléket, az első csókot,

A hajad színét, a kezed melegét.

Szívem már nincs, mert nálad maradt.

Nem hoz többé örömet a tavasz.

Tavasszal, majd ha az orgona virágzik.

Minden csitri lány egy fiúval játszik.

Vissza kívánnál, de már én nem leszek,

Nem találsz senkit, ki jobban szeret, mint én,

Piros betűkkel írom, hogy SZERETLEK

Mert nálam jobban, már senki se szerethet.

Én, soha nem feledlek téged,

Most eldobtál, mint egy kopott ruhát,

De azért nem tudok haragudni rád.

Szeress, egy szebb lányt, mint én vagyok,

Kinek szeme csillagként ragyog,

De ígérd meg, hogy néha gondolsz rám.

Ha csókot fogsz kérni egy nyári éjszakán.

Azt a másik lányt, a karodba zárod

A Hold ezüstöt szór rátok.

Akkor évek múltán álmodom csendesen,

Hogy te megint jól vagy.

Mosolyogva mondod a lány szemébe,

Hogy örökké szereted, s egy év múlva vége.

Nem fog az én szívem örökké boldogtalan lenni,

Nem fog az én szívem örökké könnyezni.

Nem csókolom álmomban lázasan szádat,

Nem fogok bánkódni utánad,

De tovább nem nyújtom soraimat,

Mert még megsokallod a panaszos sorokat.

Ebből megtudhatod, mi vagyok, és mi voltam,

Ha nem kellek, gyűlölj meg jobban,

Napsugaras régi álmok, ó, de messze jártok.

Búcsúzom kedvesemtől, kit többé sose látok.

Bánatom siratója lesz egy régi álom,

És a szívem nem szerethet mást ezen a világon.

Nem írok többé, nem panaszkodom,

Fájó szívvel búcsúzom.

Azt kívánom én, hogy évek múltán,

Egy lánnyal nagyon Boldog Légy !

A csók fiziológiája

Minden ember hiszi,

a jó csók ritka,

de ha helyzet idilli,

korán sem rossz: inkább prímA.

Ha nincsen semmi zűr,

s a lányban nincsen dac,

akkor megszűnik az űr,

s két lélek már egy kupaC.

Két száj találkozása,

immár szent egyesülés,

a jó csók próbája,

nem más mint a nyelvezéS.

A tettek beszélnek,

minden más múlandó,

ha egymással betelnek,

az minden, csak nem hiábavalÓ.

De állj! Micsoda baromság,

írhatnak bármit a költők...

már holnap semmissé lehet a világ,

de a jó csók: az öröK.

NYÁRI BALLADA SZEGÉNY LOVISE-RÓL

Lovise egész nap a tűzhelynél állott

és arcára fekete pernye hullt,

és éhes volt, mikor a szalmazsákra

az alkonyatban sírva ráborult.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta

szűz mellét, melyet korom takart,

azt hitte, hogy megér egy sárga tallért

egy éjszakára - de ő nem akart.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S akkor az úr tornyos várába hítta,

ígérte: mint a rózsát öntözi,

léptét számolja, harmattól is óvja,

hintón hordja, selyembe göngyöli.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a várban kigyúlt az arca,

ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:

akkor nem értette nagyon sokáig,

hogy mért teremtette a férfit az Úr.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél a csatazajba fulladt,

s az éji ég vörös lett, mint a vér,

de a szívében nem volt már imádság

és bíbor arca lett csak hófehér.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

És férje is elment a csatazajba,

s ő maradt otthon, meg egy kis poronty,

és az avaron lovagok feküdtek,

olyan rőten, mint a tavalyi lomb.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél csak megjött évről évre,

s gyakrabban jöttek még a férfiak,

szívében a szerelem meghalt régen,

s csak vére ordított, mint éji vad.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,

de bokor akart lenni,

melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a nyártól oly áldott lett a teste,

amilyen áldott a víz partján a rét,

a víz partjához ment egy nyári este,

s beledobta a sok kihűlt mesét.

Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, de nem akart már bokor lenni, melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

ADY ENDRE: TÜZES SEB VAGYOK

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,

Kínoz a fény és kínoz a harmat,

Téged akarlak, eljöttem érted,

Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,

Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,

Te vagy a kínom, gyehennám nékem,

Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,

Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,

Adj kínt nekem, a megéhezettnek:

Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Nem volt zárva az ajtó

lenyomtam a kilincset

kopogó kezemmel

szivem ilyenkor jelzett

egy szentélybe léptem

sajátos illat kerengett

a konyhán át a szobába

lábújjhegyen léptem

a függöny elhúzva

nap se lássa

ahogy testek ölelkeznek

aludt,párnába süppedve

tudtam, halkan levetkőzve

ő sincsen másképp

ahogy anyja szülte

oldalvást mellélepődtem

álmos macska mosolyát

számközelben néztem

nem volt időm másra

karommal átölelnem

utcahideg bőrömmel

lepedőként borultam rá

vonzott fehér melegével

úgy egyben, emlékszem

Szerelmes vers /József Attila/

Hegyes fogakkal mard az ajkam,

Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,

Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.

Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,

Csak szép játék vagy, összetörlek,

Fényét veszem nagy, szép szemednek.

- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,

Hiába minden álszemérem,

Hiába minden. Ölbe kaplak:

Harapj, harapj, vagy én haraplak!

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!

Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!

Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!

Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!

Várj, ha nem vár senkit ott haza senki már,

És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!

Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,

Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell!

Ha lemondtak rólam már lányom és apám,

S jóbarát rám egy sem vár, te gondolj néha rám!

Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük,

Várj te változatlanul, s ne igyál velük!

Várj reám, óh átkelek minden vészen én!

Aki nem várt, majd rámnevet: szerencsés legény!

Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,

Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.

S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:

Várni tudtál rám, ahogy senki nem tudott.