Versek (beszélgetés)

Esik eső, közel a tél,

hová mennél, ha elmennél?

Hideg a reggel, fúj a szél,

miért hiszed, hogy téged sosem ér.

Sok a felhő, sötét az ég,

ne hagyj magamra, maradj még!

Zizeg az erdő, reccsen a jég

Futs be jól, mielőtt megfagynék!

Sose ígérd, hogy szép lesz a nyár!

Miért volna jó elhinni már?

Tudod a pillanat nem költöző madár,

miután elrepül, vissza nem talál

Ki tudja milyen nyár lesz az elkövetkező,

hol vetődik partra a palackba zárt jövő...

de ez a tél most van itt velünk,

legyen hát szép, ha már ez jutott nekün

Tudod, a pillanat nem költöző madár,

miután elrepül, vissza nem talál..

ölelj át, mielőtt megfagynék!

alkonypír fátyla borul a tájra

fáradt lajhárként moccan az idő,

köpönyeget bontva, áttetsző ruhában

borzas falombokra ráterül a köd,

agytekervényeid labirintusában

lelassul, megpihen a gondolat,

visszatükröződik szemhéj vetítővásznában,

s a véreddé válik, mint tapasztalat.

beborít az alkony, s a maradék mába

cápafog másodpercek beleharapnak,

sűrűsödő csendben, ablakon át látva,

bíborvörös színű vére folyt a Napnak.

A Hold, a lelkem tükre

Álltam,

S a Hold tükrében az Ő arcát láttam,

Égtem,

mint csillagfény a kormos égen,

s mint napsütés a kínz6ó télben,

oly jól esett látványa..

Szívem hevesen dobbant, s

Arcomra egy esőcsepp koppant..

Az égen bárányfelhők szaladtak,s

Köztük kisfélnyes csillagok ragyogtak.

Álltam,

a csillagok ragyogásában..

Éltem,

mert a Hold segítette a létem..

Vártam,

s a világűrbe vágytam,

.....egyszercsak emelkedett a lábam..

Boldog voltam,

mert a Hold karjában voltam..

S féltem,

hogy napkeltekor eljön a végem..

Konokul taszít le a fájdalom,

Testemből marcangolja fröcsögve

Kínjaim, mintha innák lágy dalom,

De vihogva tépik, akasztják szögre

Félek a jövőtől

Minden időcseppjétől az elkövetkezőnek

Mindattól, ami lesz

Ahová tartunk

Juhász Gyula

Szerelem?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

mint napsugár, ha villan a tetőn,

holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,

hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanul, és jelzés nélkül.

Azután újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem.

Jeep C. King: Testemet adom...

Festenék néked csodás világot,

Égi ecsettel mennyei képet…

Hintenék feléd sok száz virágot,

Cserébe tőled csak ennyit kérek:

Csak fele annyira szeress engem,

Mint az én szívem parázslik érted.

És én nevedet himnuszba zengem,

S testemet adom: legyen az vérted.

A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz mielött megismered

az igazit, hogy mikor ez meg történik igazán hálás legyél érte.

(Gabriel García Márquez )

A nő

Billy Joel – Sztevanovity Dusán

Ő egy mosollyal öl, s ugyanúgy támaszt fel

Ő egy ártatlan kölyök, ha hazudni kell

Ő tüskéket hajt, és a szívemhez nő

Ő nem jó és nem rossz, csak önmaga mindig – a nő

Tőlem szerelmet lop, s magam gazdagnak érzem

Ő egy félszóval ejt, aztán megharcol értem

És a tolvaj s az áldozat egyformán ő

Mindegy, akárkit játszik, ő számomra mindig – a nő

Ő, akin nem látok át

Egyik mosollyal csal

Másik sóhajjal vall

Ő élvez minden csatát

És ha vesztésre áll

Kész egy újabb szabály

Ő az Édenbe csábít, és rávesz a bűnre

Közben úgy sebez meg, mintha ő maga tűrne

Ő a szemérmes kezdő s a jó szerető

Soha nem bűnös, nem szent, csak önmaga mindig – a nő

Ő, akit sodor a tánc

Milyen irányba lép?

Mikor mondja, elég?

Ő, kit a jövődben látsz

Aki karjába rejt

Aztán kétségbe ejt

Tudom, hozzám ő hű, s néha azt is, hogy mégse

Ő a fogságban meghal, ha meghalsz is érte

És ha megkapod, attól csak a hiánya nő

Vele betelni nem tudsz

Mert ő az a lány, az az örökké asszony – a nő

Mindig velem

Én emlékszem, már játszottunk együtt mi

Nagyon régen és nagyon messze, messze.

Nem Anna voltál, nem is volt neved még

És akkor is a végén szomorúan

Elváltam tőled és e földre jöttem.

És gondolom, fogok még játszani

Aranyhajaddal, bársony vállaiddal,

De akkor is, a végtelen ködén át

Egy régi válás rémlik majd felém még,

Egy régi név, egy régi szomorúság.

Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked

mit szántak, mi jövőt isteneink, bár Babylon sötét

számításait is kérdeni, jobb tűrni, akármi lesz.

Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már

nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren;

szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irígy idő

hosszan szőni.

IMA A GYERMEKEKÉRT

Fák, csillagok, állatok és kövek,

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket, csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és halott anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom.

De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

tűz, víz, ég s föld s minden istenek

szeressétek, akiket szeretek!

Jobbágy Károly:Szomorú szerető..

A nő ki nős embert szeret,szomorú szerető nagyon

Éjjel a vágy rámered felsir,mert nincsen irgalom.

Hetente egy-egy délután eljön hozzá aki öleli,

Siet,feléje nyúl sután más otthon izével teli.

A zsebkendőjén ingein egy másik asszony nyoma van,

S a férfi életében im ő,bárhogy lángol,nyomtalan.

Csak mint a napfény,felragyog aztán pár napra beborul,

Az ünnepek,vasárnapok magányban telnek józanul.

Néha ha fáradt,s kézbe fog otthon egy könyvet és leül,

Pár sort elolvas,felzokog mert olyan sokat van egyedül.

De miért?Hisz ő is annyit ér mint az akinek férje van,

Benne is úgy lobog a vér,szeretne élni boldogan.

Fényes vasárnap járni kint,büszkén karolva vinni őt,

Mutatni:nézzétek,enyém.Állni a pletykálók előtt,

S nem mellékutcák kis sötét zugában kapni csókokat,

És ilyedten rebbenni szét,ha ismerős ki ott haladt.

A nő,ki nős embert szeret,sok rossz asszonynál többet ad,

Hitet,szerelmet,életet,türelmet ifjú álmokat.

Ne szóljatok meg olvasók,nem pillangókról szól e dal,

Kiknél csupán szeszély a csók,mert hogy a vérük fiatal.

Hanem azokról,akik szivét egyetlen férfi köti le,

Számára lettek menedék,egy jégkor hű tűztengere.

Akik megértők csendesek,nyomukban nem hull szét család,

Csak bennük mélyebb,s fáj a seb látva kislánykák mosolyát,

Érezve hogy nincs,bár ha van az aki van,de nincs velük,

És a sirás is hasztalan,akár az egész életük..

A harmadik.. Valamit kérnek tőled.

Megtenni nem kötelesség.

Mást mond a jog,

mást súg az ész.

Valami mégis azt kívánja: Nézd,

tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Messzire mentél.

Fáradt vagy. Léptél százat.

Valakiért mégegyet kellene.

De tested, véred lázad.

Majd máskor! - nyugtat meg az ész.

És a jog józanságra int.

De egy szelíd hang azt súgja megint:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.

Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.

Tán összetörte a szíved.

Az ész is azt súgja: Minek?

De Krisztus nyomorog benne.

És a szelíd hang halkan újra kérlel:

Tedd meg, ha teheted!

Mindig arra a harmadikra hallgass,

mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik

egyszer első lehetne,

és diktálhatna, vonhatna, vihetne!

Lehet, elégnél hamar.

Valóban esztelenség volna.

De a szíved békességről dalolna,

s míg elveszítenéd,

bizony megtalálnád az életet!

Bízd rá magad arra a harmadikra!

Mert az a szeretet.

Thalis Silvenier: Álmodj szépeket

Valahol, távol a való világon,

Messzi túl a Képzelet-Határon,

Van egy egészen piciny ország.

Az a hely, ahol az álmokat írják.

A szép álmokat zsákokba varrják,

S aztán kis manók mind széjjelhordják.

Viszik a világ minden részére,

S belehintik az élők szemébe.

Egy álommanó hozzád is elért.

Leteszi zsákját, bedugja kezét

És belemarkol a tündérporba,

Hogy a csillámot szemedbe szórja.

Csipetnyi manó, vajon hol lehet?

Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.

Óvatosan homlokodra lépked,

S arcod simogatja. Ugye érzed?

A padlás (musical) : Szilvásgombóc

Íme a Föld, sose lehet tudni, hogy hol van a fent és lent.

Íme az ember, nem lehet látni, de ott van a lényeg benn:

van-e titka, van-e íze, van-e szíve, ami jó.

Van-e magja, van-e még egy, van-e húsa olvadozó?

Az ember, mint a Föld olyan, s a gombócnak is lelke van!

Szilvásgombóc, ó-ó-ó-ó, a felszín édes hó, rajta aranyszínű morzsa.

Szilvásgombóc ó-ó-ó-ó, megkóstolható.

Benne van a kenyér, benne van a víz, benne van a tudás, benne van az íz,

benne van az idő, benne van a szó, benne van a válasz: embernek lenni jó, jó,

kívül hamvas, belül tűzforró, jó, jó, jó jó, ez a jóízű kisbolygó.

Szilvásgombóc ó-ó-ó-ó jaj, jaj, jaj, de jó!

Szilvásgombóc ó-ó-ó-ó, megkóstolható, ez az édes kisbolygó.

Szilvásgombóc!

Sziasztok! Én nem tudtam, hogy a gombócnak is lelke van...

A két szemed szeretett legtovább

A két szemed szeretett legtovább.

Be furcsa szerelem.

A szád már néma volt,de a szemed,

Az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt,jéghideg,

Nem is adtál kezet,

De a szemed még megsímogatott,

Nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré

Hideg testőrökül,

De a szemed még rámleselkedett

A zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes

lándzsák maradtak ott,

De a szemed mégegyszer visszanézett

És mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,

Még mostan is szeret.

Még éjszakánként zöldes csillaga

Kigyúl ágyam felett.

/Nadányi Zoltán/

Szivárványként tűntél fel életemben

Sokszínű, szép volt a fájó szerelmünk

Boldoggá tettél, még voltál nekem

Ahogy felbukkantál, úgy tűntél el tőlem

Van az úgy,

hogy megremeg a kép,

mert nem más az,

mint a hőség szülte

délibáb.

Egy más világ,

mint aminek

mutatja magát.

Van abban minden,

mint az eredetiben.

Herceg, paripa, fogat,

külön-külön mind igaz,

de eggyé szőve

már nem az.

Neked játék mind,

de Te nem játszol

azzal, mi másnak

az élet.

Hisz Te is félsz a

tűztől, tudod, hogy éget.

Nem akarod sem magad,

főként Őt, ki imád,

égő sebeknek kitenni.

Az nagyon fáj és

nehezen gyógyul.

Nem tudhatod előre,

mi vár rád

ha oda állsz elé

teljes testi valódban

és azt mondod:

én vagyok az,

akit Ön, a szép szavai

alapján szerelemmel szeret...

Kicsirázott a mag a szívében,

ahova vetetted.

Vagy csak odafújta a szél

a termőtalajba.

Ajkaidról sziromlevelek

hullnak elé, ezért hiheti,

hogy az övé, a Te szívedben

nyíló rózsa.

Szeretné tudni ki vagy!

Felmereng benned

mit szól, ha lát?

Elakad a lélegzete,

de mitől...

Mi a valóság?

-Úgy érzi,

egy kettős én

hullámvasútján

száguldozol vele.

Az egyik felemeli,

a másik a mélybe löki.-

Te tudod, ezért nem

állsz elé?

Talán vétettél ellene?

Ezért félsz ezt az

utolsó lépést megtenni.

Így a Tiéd!?

Akkor is az lesz-e

ha tudja ki vagy?

Ez tart vissza?

A Te bizonytalan

válaszod, a kétkedésed.

Ne Te döntsd el,

ne gondolj bele

hogyan lesz,

Bízd rá!

S ha vétkeztél,

légy erős,

és kérd bocsánatát!

Mily szép ajándék lenne ez

neve napján...

Lefújtad rólam az út porát,

rám hintetted vágyad illatát,

most már meg ne állj, haladj tovább,

hagyd, hadd rejtsem nyakad gödrébe

aranypihéid selymébe a csókom.

Soós Gábor: Hiányzol

Rossz volt, mikor még nem ismertelek.

Úgy tűnik, mindig is hiányoztál.

Aztán jöttél, lettél (furcsa meleg)

és mentél, miután elátkoztál.

Már csak gondolhatok, de még azt is

csak módjával; mint aki jégen jár,

úgy járom körbe azt a szinapszist,

miben összefut bennem száz halál.

Érezlek. Nem úgy, mint Monte Carlo-t,

vagy régi romantikus éjeket;

inkább, mint egy síró, néma vádlót,

vagy út szélén megfagyó részeget.

Már nem tudok semmit, csak azt, hogy vagy.

Hallom magamban hogyan lélegzel,

szuszogsz; érzem, ahogy lassan fogynak

az oxigének, és csak még egyszer

(tán először) lenne választásom:

lennék oxigén a közeledben;

apró atom, hogy senki ne lásson,

s elégnék egy este a véredben.

Mielőtt indulok, kérlek, még egyszer ölelj át!

Hogy mélyen magamba tudjam zárni a bőröd illatát.

Hogyha majd hideg lesz odakint

És aznap nem nevet ránk az ég,

S az emberek fáznak, - én őrizni tudjam a tested melegét"

Azt mondtad,

fényembe burkolózva

éled életed,

ha így érzed,

ragyogok majd

erőteljesebben,

hogy ragyogásommal

Téged

tovább éltesselek.

Ha bennem keresed

a mosolygó

Madonna képét

és vak szemeddel

kutatod

lelkem mélyét,

gyere,

arasd le gyümölcsét

ennek a megismételhetetlen

egyedi szerelemnek.

Reggeli szél

1.

Mint kunok űzte bús legény,

szórtam a kincseket mögém,

és addig szórtam balgatag:

most már maguktól hullanak.

Itt egy darab, ott egy darab:

lassankint minden elmarad!

s hiába hintem, egyre jő,

üldöz a vén kun, az Idő.

2.

Beteg szeretnék lenni már.

Ugy fáj az, hogy semmi se fáj!

Ha semmi más: e semmi fáj!

Beteg szeretnék lenni már.

Ó jöjj kór, oltsd ki bágyatag

kézzel a gyertyás vágyakat,

s mint vén egyházfi, csöndbarát,

zárd el a szentély ajtaját!

Feledni hogy még van remény,

egy szelid ágyba fekszem én:

maradj, Remény, te vén csaló!

Nekem a szelid ágy való.

Ne mulattasson semmi más,

csak ami képet fest a láz

vagy zenét a csönd ujja sző,

amíg a végső óra jő.

Valaki akit szeretek,

kezemet akkor fogja meg,

és addig ne eressze el,

mig érzi hogy az ere ver.

De mikor elhallgat az ér,

s fehér lesz, olyan törtfehér

a kéz, mint hervadt liliom,

fektesse végig ágyamon.

És mondja: "Mit az ég adott

(mint a virág a harmatot,

ha reggel szelében meging),

könnyelmü kéz! elszórta mind.

Hadd fonnyadjon hát szárazon!"

Mondja, s ne sírjon már azon!

Menjen el, s törve, hagyjon ott

mint a szél a liliomot.

1909 [?]

Mi az? Mi az?

Mert valamit elveszítettem!

Mi az? mi az? Már elfeledtem.

A sorsmadár kering felettem:

mi lenne ha eszembe jutna?

Boldog vagyok, hogy elfeledtem.

Ha gondolatom visszajutna

a félve rejtett, régi utra,

jaj, mivé lenne? hova futna?

...Mi baj ha lelkem vére buggyan?

Csak meg ne lássam, meg ne tudjam!

Ha éjjel visszaálmodom,

reggelre ujra elfelejtsem.

Ha rátalálok az uton

fölvegyem és megint elejtsem.

1909 [?]

Vasúton

Tengersűrű, tisztakék

fullasztó mély most az ég

mély:

vasból épült sínuton

vigan lüktet vonatom

s nincs benne más személy.

Végigfekszem pamlagán

kitekintek ablakán:

hej!

nem látszik más csak az ég,

mint egy végtelen vidék

helyevesztett hely.

Fölfelé van? Lefelé?

Nem pottyanok-e belé?

Bár!

Lelkem máris belevész

mint egy ellőtt kelevéz,

vitorlás madár.

Ugy érzi hogy messze fenn

messze fenn egy tengeren

van:

szellő csapja homlokát

vigan hajtja csolnokát:

"Gyi te gyi lovam!

Gyi te csolnokparipám,

vizen forgó karikám,

szállj!

Vonz a hab és vonz a nap,

lenn maradhat aki rab,

de te meg se állj!"

1909 [?]

Én is fa vagyok

A szelek istene lelket lehelt a fákba,

nézd mint vonaglanak kínjukban most a fák:

borzadó tagjaik' a szürke légbe mártva

sivítván tépdesik zord lombjuk torz haját.

Ó a fák élete! egy helybe kötve élni!

hiába vágyni föl! nyúlni a nap felé!

megunt gyökereken, miket nincs mód kitépni,

hiába nőni a szomszéd cserjék fölé!

És únott nedveket a régi földből színi,

vagy várni hév nyaron a bús menny záporát:

majd fájni a napon és mozdulni se bírni,

majd sírni szüntelen sok szeles éjen át.

Lenni tehetetlenül kényszerűen türelmes,

míg törzshöz dörzsöli hátát minden tinó,

megmász minden gyerek, megvág minden szerelmes,

fészket dob a suhanc, ágat harap a ló.

Vagy állni hegytetőn, egy szálban mint sudárfa,

melyet minden kerül, csak egy nem: a vihar,

túlélni mennykövet, korhadni szútól rágva;

ez a fa élete s mily hosszu, míg kihal.

Megrakják a tüzet

Megrakják a tüzet,

Mégis elaluszik,

Nincs az a szerelem,

Aki el nem múlik.

Rakd meg babám, rakd meg

Lobogó tüzedet,

Hadd melegítsem meg

Gyönge kezeimet.

Szól a kakukkmadár,

Talán megvirrad már.

Isten veled rózsám,

Magad maradsz immár...

Szerelem, szerelem,

Átkozott gyötrelem,

Mért nem virágoztál

Minden falevelen?

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,

Erősnek hisszük szerfelett magunkat.

Lelkünk repül, száll, magával ragad,

Bús aggodalmak mindhiába húznak.

Csalóka álmok léghajóján

A vihar szépen fellegekbe tüntet,

Míg lenn a földön kárörvendő,

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött - sok keserü álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szivünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.

Ady Endre

Bóldog korodba', látod,

Igen sok a' barátod.

Szorúltt korodba', látod,

Igen kevés barátod.

Ki úgy nevez ma, látod,

Kosánt se' mind barátod.

Ki rád mosolyga, látod,

Gyakorta nem barátod.

Bor közt akadtt barátod,

Borod' barátja, látod.

Ki el-felejte, látod,

Nem vólt igaz barátod.

Hóltig szeretne, látod,

Ha vólna hív barátod.

E' tükörötske, látod,

Tanít, ki hát barátod,

Szorúltt korodba' látod,

Ha vólt igaz barátod.

Ki minden űgybe' látod,

Meg-áll, az ám barátod.

Az illy igaz barátod'

Betsüld örökre, látod.

Barátság' Tűköre.

Bóldog korodba', látod,

Igen sok a' barátod.

Szorúltt korodba', látod,

Igen kevés barátod.

Tovább...