Versek (beszélgetés)

Sólyom lelkem

szabad madár

sólyom lelkem

vijjogva kering

felettem

míg én alszom

ő útra kél

ha visszatér

mesét regél

szárnyal a Hold

árnyékában

repül csillag

fényporában

madár szárnyak

árnya lebben

megtalállak

még ez esten

átölellek

Te is érzed

kínzó vágyam

megidézed

ott leszek majd

szomjad oltom

kéjed csókját

büszkén hordom

múlik az éj

ábránd foszlik

lélek árnyam

szerte oszlik

testem várja

sólyom lelkem

vijjog a semmi

felettem

a Szív körforgása....

figyeltem...

nem tudom hova

figyelek...

nem tudom mire

de nagyon

a lényeg valahol itt van

abban amit látok

abban amit hallok

talán ott ahol érzek

talán az amitől vérzek

valahol eltűnik az esszencia

elszivárog

szublimál

de lehet csupán elrejtőzik

bujkál

megfognám

erősen megragadnám

ha láthatnám

csak egyszer

elkapnám

ha tehetném

de mint a fény

ha kinyúlok felé

árnyékot ad kéz

az akarat

hogy az enyém legyen

elsötétíti a tér egy szeletét

és bünteti az idő

a csillogás szeretetét

nem is tudom miért akarom

azt a ragyogó igazságot

Minden Lényegét

azt a pontot

ahol más az értelem

nincs szó

nincs érzés

minden rideg

de mégis felmelegít a tudat

hogy itt most az Út véget ér

a pontból nincs tovább

nincs hová

nincs minek

ami eddig hajtott

bíztatott

taszított és űzött előre

eltűnik hírtelen

amint megtalálom a lényeget

elveszik az értelem

és nem tudom

vajon mi marad...

talán csak a feledés

és a tudat

hogy minden értelem értelmetlen

minden lényeg lényegtelen

ha már nincs kérdés

nem lehet lépni sem

ha már nincs kétség

nincs miért élni sem

talán a célban megsemmisül Minden

abban az egyetlen pontban

megsemmisül amit ismerni véltünk

és rájövünk

hogy egyetlen ilyen csírában

született a Lét

és hogy az Út...:

kutatás

rátalálás

megértés

megsemmisülés

átszerveződés

születés

örök körforgás

...gyűrű az Út szalagja

az irányt a Szív mutatja

a Lélek

és nem a Test szíve

Ember és Kozmosz sem lehet nélküle

1.

ezek a huncut felhők

a kis léha, tekergők

őszi egekből hozzák

a hideg esőt hozzánk

2.

A lélek húrjain

csak bús zenét játszhatunk?

Ha elszáll a bánat,

ismét víg zenére táncolunk?

3.

a tócsa

jégpáncélt növesztett

a fájdalom

fogva tartott,

nem eresztett

4.

sápadt arcomon,

szivárványt gyújtasz

örömmel fogadom,

amit örömmel nyújtasz

5.

sárga levél

búcsúzik

és hulltában

visszanéz

6.

csodás éjjel

vásott kéjjel

öleltelek

szenvedéllyel

7.

valami halvány bánat

fogva tart

valami édes emlék

felkavart

8.

fahéj ízű esték

titkaim kilesték

szép szavaim,

víg életem

lassan eltemették

9.

csendes este

sétám során

szél simítja lépteim,

elhagytam

és nem találom

egykor szép reményeim

10.

megkövülten álltam,

pedig megkaphattam volna mindent,

amire mindig vágytam

Mit mondanak a tettek?!

...

Mit mondanak a tettek?!

Nem nyílik a szám,

Mégis hozzád szólok.

A szívem kalapál,

S a szám már nem jut szóhoz..

Szemem elárulja,

Mi van a szívemben,

Hogy csak Téged lát ő

az én végtelen lelkemben!

Érintésem érezteti

féltett érzést érzek,

Éberen mérgezi még

Szerelemmel létem..

Az esőcsepp csókjai

Vers - mEsY - 2007. február 26.

...

Az esőcsepp Csókjai

Kinnt a szabadban,

az ég alatt álltam,

Esett az eső,

s remegett a lábam,

Becsuktam a szemem,

s majdnem el is szálltam...

Egy érzés tört fel bennem,

S egy tiszta képet láttam,

Ott állt Ő mellettem,

mégis kicsit fáztam...

Esőcseppek hulltak,

Mindkettőnk fejére.

Egyre nagyobbak,

Nagyobbakat verve.

Álltunk,

S néztük egymást..

Vártunk,

Mint sivatag a forrás,

Éheztünk,

egymás vizes ajkára,

S vágytunk, egymás csókjára..

Ekkor feleszméltem álmomból,

Mivel egy esőcsepp ajkamon landolt,

Lehet, hogy ez csak az én örök vágyam,

S nem ázunk együtt, csak álmomban láttam!

Ketten

Vers - Nesi - 2007. március 18.

..nézd, egy kedves félmosoly

nem érted kinek szól ?

már tudjuk valamit elhagyott

a lány sohase sírt, valamit elrontott

akkor se sírt, ha egyedül volt

nézd, kékes szürke szem

nem érted, nem érti senki sem

a lány sohase várt, ha valaki késve jött

akkor se várt, ha senki se jött

nézd egy hosszú szőke haj

már nincs, semmit nem takar

nem érti őt senki sem

elmúlik minden, lassan szüntelen

nézd múlik a mosoly

érted ezt ?

küzdve élt, de nagyon szeretett

féltve őrizte mosolyát

elhagyottnak érzi önmagát

nézd, szomorú lett eltünt a haj

eltűnik minden, semmit nem akar

várt kérdőn, de nem jött válasz

elbújva otthonában hol senki se látja

érzi

tudja

vége lett

mégis remél, hisz remélhet

érted ezt ?

benne él még a vágy

tudja jól

semmi nem volt jó

bánja bűnét, oly elveszett

senki se keresi, egyedül lett

ne hagyd ott őt, emeld fel gyorsan

általad lesz jobb a sorsa

neked is, hiszen szeretett

csak félt, nagyon félt, hogy vége lesz

most mégis megtörtént

elhagyott

magányosan ülsz még mindig ott ?

átkarol

keresd, ne dacolj magaddal

keresett, dacolt ő eleget magával

megtette, minden lépés odavitte

küzdött a konokság ellen

szive vezényelte

nézd ott a fény, keresd gyorsan hisz van remény

higgy magadban, benne élsz

tudnod kell a remény nem halt ki még

mindent tud, félre vezette önmagát

kárán tanult, s mindent bán

fejéhez verte öklét

nézett tükörbe, nagyon félt

gyonta bűnét, térdre zuhant

könyörgött az égnek

mutasson utat

tiszta lett a szíve, bünhődött

nem megy már többet

megtört

vár még, tudom jól

vár még a pillanatra

ott vár a szive kapujában

beenged, még nincs késő ébredj fel

még nincs késő ne mulaszd el

Naplemente

Vers - Gary Hun - 2007. március 23.

alkonypír fátyla borul a tájra

fáradt lajhárként moccan az idő,

köpönyeget bontva, áttetsző ruhában

borzas falombokra ráterül a köd,

agytekervényeid labirintusában

lelassul, megpihen a gondolat,

visszatükröződik szemhéj vetítővásznában,

s a véreddé válik, mint tapasztalat.

beborít az alkony, s a maradék mába

cápafog másodpercek beleharapnak,

sűrűsödő csendben, ablakon át látva,

bíborvörös színű vére folyt a Napnak.

Az anyaszív

Ófrancia dal

Egyszer egy legény az eszét vesztette,

- Hallga csak, hallga! -

Egyszer egy legény az eszét vesztette,

Szeretett egy asszonyt, de az nem szerette.

Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:

- Hallga csak, hallga! -

Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:

És hozd el a szívét ölbéli kutyámnak.

Ráállt a legény, hazament... megtette...

- Hallga csak, hallga! -

Ráállt a legény, hazament... megtette...

Megölte az anyját s a szívét kivette.

Hát amint vinné futva, iramodva,

- Hallga csak, hallga! -

Hát amint vinné futva, iramodva,

Felbukik és a szív elgurul a porba.

És amint gurul... egyszer csak fennszóval

- Hallga csak, hallga! -

És amint gurul... egyszer csak fennszóval

Ím hallja a legény, hogy a szív megszólal.

Megszólal a szív, sírva panaszosan

- Hallga csak, hallga! -

Megszólal a szív, sírva panaszosan:

,,Jaj! - Nem ütötted meg magadat, fiam!''

Öszinteség

Már voltam botránkoztató

s botránytól rettegő is;

tudom, hogy néha bűn a szó,

a hallgatás megőriz,

de inkább vádoltam magam,

mint hogy megbújva éljek,

míg beragyognak súlyosan

negérdemelt erények.

Válaszoltam mindenkinek:

mikor, miben hibáztam.

De nem sok jóságban hiszek

- s nem minden lázadásban.

Őszi esőzés

Pálca-esők verik, ázik a puszta,

duzzad az úton a sár;

csörgedezik patakokban a lusta,

szürke habú mocsok-ár.

Ázik a gát, hasadozva leválik,

ömlik a vízbe a part,

ólom-esőkben a város elázik,

nyirkos a házfal, a park.

Koppan a földön a gesztenye gombja, -

inge kinyílt, csupa rongy;

vissza ki varrja a gombot a lombra,

nincs se szabó, se bolond.

Szálas eső pereg: égi spagetti, -

tála a tér, köd a szósz,

falja csatornanyílás. De a resti

sörszagú mennybe hajóz.

Nyelve a járda kövére fityeg le

mit motyorász a plakát?

mintha a fal maga jönne, lihegve

elpanaszolni baját.

Állnak a hídon a gépkocsik, ott fent

nincs ma beút, se kiút...

Buksza-üres szemű nénike töpreng:

holnap ebédre mi jut?

Búvik a méhe, ha fordul a naptár, -

méze-kifosztva ugyan,

ám ura híg szirupával a kaptár

télire még teli van.

Hát mi, ha int az idő, hova bújjunk?

Bárha begyűjtve a méz,

még beledugni se tudjuk,

hogyha hibádzik a pénz.

Lágy ez a vers, puha ritmusa altat

s mint az eső, beterít,

Ágy ez a vers, aki benne elalhat,

álmaival betelik.

Pálca-eső zuhog, ázik az elvert

város, elönti a sár;

gennye fakadt ki a régi sebeknek,

s máris az új sebe fáj.

A remény hal meg utoljára,

De mi van, ha ő is a végét járja?

Mondhatom, hogy minden meghalt,

S nincs semmi, ami a Földön tart?

Kihűlt bennem minden vágy,

Meghalt minden, mi mozgatott,

Csak testem van itt, élettelen tárgy,

Céltalan kóválygó zombi vagyok.

Szerelmem az egekbe repített,

A fájdalom a földre levetett.

Csak sántán-bénán kullogok,

Repülni többé nem akarok.

Egy vágyam még akadt őkelme,

Ha maradék életem gyorsan eltelne.

A halál angyala lenne a párom,

És végetérne e nyomasztó álom.

Fekete angyal mikor jössz már értem,

Mit kellett, már nem megéltem?

Miért hagysz itt egyedül?

Rám a sor mikor kerül

Különös álom ülte meg lelkemet,

Fadárda döfködte mélyen testemet.

Az iszonyú kín csontig hatolt,

De senki sem erőszakolt.

Magam tartottam mellkasom, s karom,

Pedig ébren azt mondom, nem akarom.

Fájdalmas lyukakkal teli testem,

A látványtól összeestem.

Az szolgálhat lelkem vigaszára,

Hogy az utolsó lyuk volt csak hátra.

Barátim erőből főzzetek levest,

Hogy kibírjam a célegyenest!

Padló alatt tíz centivel, mondanám,

De ez a padló a Föld közepén van ám.

Agyam monoton dobol,

Lelkemben sötétség honol.

Ezer fájdalom szaggat

Baljós félelem igazgat.

Nem lesz itt gyógyulás,

Sem siker, sem semmi más.

Gúnyos hang szól,

Mi van kispajtás?

Miért?

Miért kell élnem, ha fáj?

Miért vagyok szárnyszegett madár?

Miért nincs gyógyír az életre,

Csak a nagyszerű halál?

Se élni, se halni,

A lét kínja mar,

Bár szűnnék meg hamar.

Törött szárnyam

Tehetetlen verdes

Az irgalom másfelé repdes

Önmagam megölni,

Mily nagyszerű tett,

Eldobni e gyászos életet.

Erőm még ehhez sincs,

Agyamban tombol a nincs

Mozdulatlan várom,

Hogy elér a vég,

S lelkem többé nem ég.

Nem kell több kín és gyötrelem,

Sem öröm, sem lázas szerelem.

Megfáradt már a lét,

Elmondja végső énekét.

Felejtsetek, nem is voltam,

Egy ismeretlent leltek holtan

A Földön csak álmomban voltam.

Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg

volt idefönt a hegyvidéken.

Már azt hittem, ezen a télen

kipusztulnak a verebek.

Napok óta egyet se láttam.

S mi történt tegnapelőtt? Ebéd

után egy kevés maradék

volt még a tálban,

csak pár falat, de mégis étek:

eltenni kevés, kidobni vétek.

A cica kényes, nem eszi meg.

,,No, majd megeszik a verebek!''

Azzal egy kis tálkára véve

kitettük a balkon közepére

a hóba.

Nem történt semmi perceken át.

Aztán megrebbent egy bokorág,

s gyanakodva

kidugta fejét,

és szétnézett egy kis veréb.

Szemügyre vette a terepet -

(de akkor már új s új verebek,

tíz-tizenöt is lehetett,

tolakodtak a háta megett) -

tollát borzolta, mintha fázna,

majd hirtelen

rászállt egyenesen

a balkon alatt a barackfára.

Onnét, kis kémlelés után,

mint csöppnyi gombolyag,

oly puhán huppant le a hóba a balkonon.

A többi veréb az ágakon

leste, mi lesz.

Nem történt semmi. A kis begyes

ugrott egyet-kettőt, utána

lecsapott a tálra,

kikapott belőle egy rizsszemet,

s eszeveszett

iramban visszamenekedett

a fára;

onnét lesett

a balkonunkra. A többi veréb

elébb s elébb

óvakodott, majd egyik a másik

után röppent a barackfáig,

barackfáról balkon peremére,

s onnét orvul, gyanakodva,

félve a tálig,

s egy rizzsel vissza az ágra.

Ellepték már egészen a fát.

És most kezdődött a haditanács!

Micsoda lárma!

Húsz? ötven? száz? - a Rózsadomb

valahány verebe ott zsibong

azon az egy fán, ott csivitol,

s amikor

elérkezik a pillanat,

zúgva megindul a csapat:

surrog-burrog a sok kicsi fürge

szárny, s a szürke

hadsereg elfoglalja a tálat.

Nekilátnak,

nyelik szaporán a rizsszemeket.

S a tálon csak úgy kopog és pereg

a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer

békés kis géppuska kelepel,

s mire a nagy csata véget ér,

a tálka alja olyan fehér,

hogy annál szebb a leghevesebb

mosogatás után se lehet.

A balkonon a hó

tele van millió

pirinyó

szarkalábbal:

a verebek lábnyomával.

Azóta minden ebéd után

nagy veréblakoma van Budán

a balkonunkon: itt zsibong

a Rózsadomb

minden verebe, s zengi veréb-

nyelven, hogy jólesett az ebéd,

s jöhet bátran a többi veréb

vendégségbe, mert van elég,

s lehet

mínusz tíz, húsz, harminc: a telet

majd csak kibírjuk, verebek,

verebek, rigók, emberek,

ha van bennünk egy kis szeretet.

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón

tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.

De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,

konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier �

ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,

aljasságodban légy rettenthetetlen,

ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,

s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,

vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:

szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,

vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,

kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben

s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.

Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

Remegő

lebegő

gyertyafény

melegénél szárítom ázott idegsejtjeim, lógnak a semmi kötelén,

mint a frissen mosott ruha két balkon között, ha fúj a szél

A tényt hiába tudja agyam, remegő lelkem mégsem fogja fel

És érzem fizikai

léted, szavaid

újra olvasom

százezerszer.

Megragadod

vállam, arcod

rám mered,

S mondod újra és újra: ˝írj, töltsd be saját tered!˝

Tudod, mi a bánat?

Ülni egy csendes szobában, s várni valakire,

aki nem jön többé.

Elutazni onnan, ahol boldog voltál,

s otthagyni szíved örökké.

Szeretni valakit, aki nem szeret téged,

könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.

Kergetni egy álmot, soha el nem érni,

családot szívvel mindig csak remélni.

Megalázva írni könyörgő levelet,

Sírdogálva várni, s nem jön rá felelet.

Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak,

rózsákat őrizni, melyek megfakultak.

Hideg búcsúzásnál forró csókot kérni,

Mással látni őt, nem visszafordulni.

Kacagni boldogan, hazug lemondással,

otthon leborulni könnyes csalódással.

Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,

imátkozni azért, hogy ő meg ne tudja,

mi is az a BÁNAT.

Szomorú legények, kiket szerelmek átka ver váltig,

Szeretünk téged s ha nem vagy: vágyakat temetünk ma.

Mert csak hiába szeretünk, nevetünk s epedünk, ha

Nálad nélkül epedünk, nevetünk, szeretünk váltig...

A mi mindennapi csókjainkat add meg minekünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket: sok-ezer csókot,

Miket el nem csókolt botor szívünk, aszkéta ajkunk,

(Miknek halotti sápadtsága szomorog rajtunk)

Miképen mi is megbocsátunk sok-ezer csókot,

Miknek piros virág-tetemén nevetve tovahajtunk.

*

A vágyak most születnek, kelnek, lesznek, szakadnak

S te magad vagy a legszebb vágya magadnak,

Most sárga, fehér, piros és tarka színek fakadnak.

A vágyak, az ágyak most telnek, majd üresek,

Husz éves ifjú lányok csókja mostan tüzesebb,

Husz éves ifjú lányok csókja mostan tüzes seb.

A te eljöveteled szent. Május szent pazaroltság.

Nincs annyi hősöd, sem hűsöd, hogy vágyunkat kioltsák.

Nálad nélkül a világ nagy ravatal, kiholtság.

Szívek friss ugarán a vágyak most kelnek, mint a manna.

Szív és ajak most mind-mind tüzes borral telt kanna.

Jöjjön el a te országod minden szívbe... Hozsanna!

*

Mi atyánk: Tavasz,

Ki vagy a fűben, a fában, a kőben,

A ködben, a vérben, a vágyban, a hőben,

Ki vagy a lázban, a légben, a fényben,

Ki vagy sok-ezer üde asszonyi méhben:

Májusi éjfelek sok csillagpénzű babonája,

Mennyei aranyakat szóró égi seregek királya,

Fiatal asszonyok méhének első gyümölcse, terve,

Szép ifjú lányok csodálatos áldottsága, terhe,

Te isten-arcú termékeny tavaszi csodálatosság,

Te áldott és titkos asszonyi állapotosság,

Te minden szívet bekötő aranyos egyetlenegy pók,

Te minden asszonyt megterhesítő csodálatos egyetlenegy csók:

Mi atyánk: Tavasz, szenteltessék meg a te neved.

Halleluja teneked!

*

Úgy, mint a tenger,

holdfénnyel kelsz fel.

Úgy függök tőled,

ébressz fel végleg!

Szabad a lélek,

s ha néha eltéved,

kérlek, hogy szóljál,

ha a béke még vár

Demjén Ferenc : A barátság

Más mit álmottam,

Más mit megkaptam,

Mert az élet sem hoz túl sok meglepetést,

Ezért mondom azt légy boldog ahogy élsz

Volt mit elhittem,

Volt min elbuktam,

Van hogy az igazság áll száz korhadt oszlopon.

És én szétteszem kezem,

Lelkem védtelen,

Védj meg ezért,

Nem sok kell néhány szó

S a barátság még jó

Úsztam csapdákon át lázakon s kínokon

Zászlóm vészjelekkel a holnapnak itt hagyom

Ne bánd szét tárt két kezem

Megvan már helyem

Megvan az út tűz vagy jég

Nincs túl messze már hogy ítélj

Ezért szétteszem kezem lelkem védtelen

Védj meg ezért nem sok kell

Csak pár szép szó hogy tudjad vagyok

S így jó

A hegy magában áll és meg sem mozdul már

Nekünk nem mert az ő órája millió évre jár

Ezért szétteszem kezem lelkem védtelen

Védj meg ezért nem sok kell

Néhány kedves szó és a barátság még jó

Ezért szétteszem kezem s újra elhiszem

Lesz ami vár tűz vagy jég

Nincs túl messze már

Az élet gyors vonat(nem kell félj)

Melletünk elsuhan(nem kell félj)

Bár múlt pár pillanat(nincs túl messze már)

Nem kell félj, nem kell félj

Demjén Ferenc : A Föld könnyei

Ez a sors, amit élünk, csak egyszer miénk.

Ez a hely, ahol érzed, hogy otthon vagy rég.

Ez a Föld tele könnyel, mit a szó melegével

és a szívünkkel szárítunk fel.

Míg a múlt ezer harcról és gyászról mesél

Van egy út és a holnap tán békét ígér

Ez a Föld tele könnyel, mit a szó melegével

És a szívünkkel szárítunk fel.

Ígéret mellé most a valóság is jár

Miért nem járnak együtt kéz a kézben már?

Eltévedni könnyű, ha megtévesztett más

Hát nézz körül hogy rátalálj és új világot láss!

Az idő úgyis elszáll, mint mással szállt rég

De míg élsz, mindig érezd, hogy otthon vagy még!

Ez a Föld tele könnyel, kit a szó melegével

És a szívünkkel szárítunk fel.

A tegnap elmúlt, de az igazság még vár.

Együtt kéne végre megtalálnunk már.

Éltek már e Földön, kik rég megmondták:

Hazugság az több lehet, de nincs két igazság!

Míg a múlt ezer harcról és gyászról mesél

van egy út, és a holnap tán békét ígér.

Ez a Föld tele könnyel, kit a szó melegével

És a szívünkkel szárítunk fel.

Elhibázni nem lehet! Lépj át minden árkon!

Ébreszd újra lelkedet s jöjj el mindenáron!

Ez a sors, amit élünk, csak egyszer miénk.

Ez a hely, ahol érzed, hogy otthon vagy rég.

Ez a Föld tele könnyel, mit a szó melegével

és a szívünkkel szárítunk fel.

Az a perc most eljött és nem lesz több más.

Mire vársz? Ma a holnapnál messzebb kell láss!

Ez a Föld tele könnyel, mit a szó melegével

és a szívünkkel szárítunk fel.

Ez a Föld tele hittel, mit a szó erejével

és a szívünkkel támasztunk fel.

KISS JUDIT ÁGNES

csúfoló

hordhatsz golyóálló mellényt,

mentomellényt, légzsákmellényt,

hogyha meg kell halnod, úgyis

érted jön a nagy halál.

felzabálhatsz kapszulákat,

labdacsokat, pasztillákat,

hogyha fájnia kell, úgyis

utolér majd, ami fáj.

kötözheted kötelekkel,

aranylánccal, bilincsekkel,

hogyha mennie kell, úgyis

elmegy, kinek el muszáj.

orizheted szalmazsákban,

trezorban és ládikában,

hogyha lettél, egyszer úgyis

elveszíted, ki voltál.

A gőg rossz tanácsadó ,

hallgass a szívedre ,

ne légy megátalkodó.

Ha benned a szeretet önzetlen,

kérdezd, meg mit tenne most,

hagyná hogy gőgöd győzedelmeskedjen?

Lelked fájdalmakkal teli,

engedd másokat segíteni .

Hibázni vétek, de esetlen ki

nem vétkez!

Nyisd ki lelked, érezd

amint a megbocsátás

Szíved járja át.

Vissza ne nézz!

Gondold a holnapot,

melyben a te boldog csillagod

magasan fent ragyog.

Rejtelmek, ha zengenek,

őrt állok, mint mesékben.

Bebújtattál engemet,

talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a szív,

elpirulsz ha megérted ,

tedd könnyűvé énnekem,

ezt a nehéz hűséget.