Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Dáliák

A hegyekről most kúszik le a reggel

Megfürdet mindent mámoros színekkel.

A ház körül öklömnyi dáliák,

Rózsás vidámak, mélabús lilák.

Az ampelopszisz fürtjei körül

A méhe-nép az életnek örül.

S üldögélvén a vadszölős verandán

Némán tűnődöm életem kalandján.

Örülni én is jól tudok nagyon,

Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.

De Isten tudja, ez a mostani

Öreges öröm csak más valami.

Most ami öröm, szép is, szomorú is

S könnyei között mosolyog a bú is.

Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!

Nincs már a földön semmi, amit várnék.

Tudom, hogy minden óra szép ajándék.

Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,

Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,

Ahol talán még azt is fellelem,

Amit félbe sem hagytam, idelenn...

Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!

Hanem itt hagyni apátlanul őket,

Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,

Hogy búra váljék bennük a világ,

Mint bennetek, szomorú dáliák, -

Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,

S nekem legyen a világ puszta pőre,

Mint vihar után derékon törött

Dália-szárnak az épek között...?

Ki merne kérni? kérni melyiket?

Melyik a jobb? melyik a nehezebb?

Lehajtott fejjel, mint a dáliák,

Hadd mondom el az egyetlen imát;

Elmondom egyszer, aztán hallgatok,

Legyen meg a Te szent Akaratod!

Sík Sándor

Aranyosi Ervin: A barátság

Barátod az, ki akkor jön, ha kell,

Kit nem a pénzed, s a rangod érdekel.

Aki előtt nincsenek titkaid,

s rohan, ha hívod, mindegy, hogy hol lakik.

Nem számít az sem nappal, vagy éjszaka.

Akinek fontos egy barát “jaj” szava.

Akivel gyorsan rohan az idő,

de ha hiányzik, holnap újra jő’.

Aki meghallgat, s komolyan veszi,

és hogyha sajnál, azt őszintén teszi.

Aki megérti minden gondodat,

ki szót sem vár, elég a gondolat.

Ki megért téged és ő is érthető,

ha együtt vagytok megáll az idő.

Bármit is mond, csak igazat beszél,

s elvárja azt, hogy Te, magad legyél.

Barátod, egyben lelki rokonod,

s a legjobb benne, hogy te választhatod.

Egy szinten rezeg időtlen lelketek,

egyenlők vagytok, mint ikergyermekek.

Barátod az, ki melletted marad,

ki elviseli a rigolyáidat.

Tettéért hálát tőled sose vár,

ki nélkül élni unalmas és sivár…

Bíbor alkonyat

Most lassan aláhull

a bíbor alkonyat,

Egy percre visszanéz,

majd búcsút int a nap.

Egy pillanatra csend lesz,

szinte áll a lég,

Mintha minden élő

csodára várna még.

Mily varázsos minden,

talán így marad.

Oly hamar a sötétség

reánk nem szakad.

Lassan, tétován,

fölkel a gyönge szél,

Vigasztalva suttog-

szép estét ígér.

König Imre

Móra Ferenc : Galambok a tarlón

Szögön pihen már a kasza, a sarló:

Búzamezőkön mered éles tarló.

Néptelen, némán nyujtózik a róna,

Csak itt-ott sír még rajta tücsöknóta,

S ahol hevertek arany buzarendek,

Fehér galambok szemet szedegetnek.

Kinek befedi a világot szárnya,

Van gondja neki az égi madárra.

Az Ur akará, hogy buza teremjen

És hogy a kalász ért szeme kipergjen,

Hogy gyönge madár töltse kedvit azzal,

Hogy várja szegényt a teritett asztal.

Öregje békén eszik a seregnek,

Mig a fiókák föl-fölijedeznek:

Ők még nem tudják, hogy mindig övék a

Betakarított termés maradéka

S hogy a tanyai nép apraja-nagyja

Isten madarát becsületbe tartja.

A szorgos csapat lassu pityegéssel

Tarlók közepén terül szerteszéjjel,

De nagyijedten össze-összerebben,

Hogyha fölötte ölyü, kánya lebben.

Hanem a veszélyt hamar elfelejtik,

S a szemkeresést megin' ujra kezdik.

S mikor sebesen tovakarikáznak

Piros tüziben a napnyugovásnak,

Szárnyuk ütemes, lassu suhogása

Tán az anyaföld imája, fohásza,

Mit, beleveszve az ég peremébe,

Fölvisznek az Úr szent szine elébe.

KORMÁNYOS SÁNDOR: NYÁRVÉGI SÓHAJ...

Még zuhog rám a fény...

De a vérvörös alkonyokban

már lassan haldoklik a nyár.

Ó ősz! Bár úgy jönnél, hogy ne fájna

ez a mindent elborító konok szürkeség

mely puha ködként omlik el bennem.

Ilyenkor úgy érzem, mintha

belőlem születne a fájdalom...

Odakint feljajdul a szél.

Nyaram kerengve hulló emlékein át

felém menetel a bánat.

Még zuhog rám a fény...

Téged kereslek a bágyadt

zsongásba szelídülő

hosszú délutánok elillant

percei között...

Hiányod rezgő sóhaj

mely átsuhan a halni készülő

rétek felett.

Elmentél a nyárral...

Aranyosi Ervin: Gólyabúcsú

Összegyűltünk, búcsúzkodunk

indulásra készen.

Szemünk végigjáratjuk még

ezen a vidéken.

Hosszú útra indulunk és

lassan neki vágunk.

Ez a sorsunk – költözni kell –

ilyen a világunk.

Ám ez itt a szülőföldünk

nem hagyjuk el végleg.

A tél után, meglátod,

a gólyák visszatérnek!

Visszahúzza a szívünket

e gyönyörű ország,

csak a tél nem nekünk való

a fagyos valóság.

Ám, ha beköszönt a tavasz,

újra visszatérünk,

visszavár a szeretett táj,

hazánk és a fészkünk!

Aranyosi Ervin © 2018-08-23.

Galkó Patricia - Emlékeink kis palackja

Bárcsak minden egyes drága percet,

egy kis palackba rejthetnénk.

Szerető ölelést, mosolyt, jókedvet,

mind-mind megőrizhetnénk.

.

Múlik az idő, s a világ változik,

de van, ami halhatatlan marad.

Egy illat, egy gesztus, ami felrémlik,

és megannyi szeretetteljes pillanat.

.

Mindez valóban megtörtént Veled,

nem álom, s emléke örökké Tiéd.

Apró rezdülés, fontos pillanat,

mit bár megmenthetnénk.

.

Néhány év imádott emlékei,

melyek drágábbak mindennél.

Életünk kicsi mozaikjai,

ami már soha el nem vész.

.

Őrizd meg eme kis palackot,

tartsd kezedben a múlhatatlant.

Sose feledd a tündöklő színpadot,

s azt, mit örökre szívedben hagyott!

Johann Wolfgang Goethe: Ezer alakban rejtőzhetsz

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,

Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;

futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,

s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

A karcsu ciprus ifju erejében,

Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;

a folyam zsongó hullámtengerében,

Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.

Ha a szökellő vízsugár kibomlik,

Csupa-Játék, nekem az is te vagy;

a felhőben, amely épülve omlik,

te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

Rét szőnyegében ragyogó virágok:

te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:

hol ezerkaru repkényt kúszni látok,

ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,

Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;

a tiszta ég szent legét belehellve,

Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.

Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,

Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;

és mikor Allah száz nevét idézem,

minden nevének visszhangja te vagy.

Aranyosi Ervin: Változz te magad!

Ne akarj mást változtatni,

változz inkább te magad!

Ehhez kell a nagyobb szándék,

ehhez kell több akarat.

Ha változol, a példádból,

talán másik is tanul,

s nem marad a világod így

állva, változatlanul.

Változz inkább előnyödre,

hadd kövessen a világ,

és ne hagyd, hogy uniformist

akarjanak adni rád!

Változz úgy, hogy az lehessél

valójában, aki vagy!

Keltsd életre alvó lelked,

valósítsd meg önmagad!

Ne törődj a szóbeszéddel,

teremtsenek vágyaid!

Ne engedd, hogy megnyirbálják

égbevivő szárnyaid!

Ne zavarjon, hogy más mit szól,

csak a szívedre figyelj,

elérheted, amire vágysz,

s nem lesz akit irigyelj.

Mert, ha teljesül az álmod,

nem lesz, ami visszahúz!

Ám, ha néha megbotolnál,

hidd el, abból is tanulsz.

Ha a lelked szabaddá lesz,

felszabadul a világ,

s nem fognak a lét terhei

oly erősen hatni rád!

Csak élvezd a változásod,

s hidd, holnapod szebb lehet!

Egyengesse lépteidet

élő hit és szeretet!

Aranyosi Ervin © 2018-08-21.

Titkaink

(szerelmem)

Mikor elmennék, fogd meg a kezem,

ne hagyd, hogy vándorbotot fogjon lelkem,

évek súlyát, engedd, bölcsességgel cipeljem,

az utak nyoma ne porladjon léptemmel.

Mikor elmennék, fogd meg a kezem,

az őszök színeit fesd ruhámra,

hogy beleillő legyek még e tájba,

jeleiddel tarts, még kicsit maradnék.

Szívemben már hervadnak a rózsák,

enyhébb melegét ontja rájuk a nyár,

szerelmem vissza nem kémleli éveit,

soha nem árulja el senkinek titkaink.

(Hegedűs)

Jatzkó Béla:

Variációk

Akarva-akaratlan,

színekben és szavakban,

tengerekben, tavakban,

a felhőkben, a napban,

a napban, a felhőkben,

az égen, ha felhőtlen,

a tavaszi esőkben,

a pipacsos mezőkben,

mezőkön, pipacsok közt,

tengeri szivacsok közt,

a nyárban, a tavaszban,

esők, ha lassan esnek,

akarva-akaratlan

mindig téged kereslek. 💙❤️

Bárcsak minden egyes drága percet,

egy kis palackba rejthetnénk.

Szerető ölelést, mosolyt, jókedvet,

mind-mind megőrizhetnénk.

.

Múlik az idő, s a világ változik,

de van, ami halhatatlan marad.

Egy illat, egy gesztus, ami felrémlik,

és megannyi szeretetteljes pillanat.

.

Mindez valóban megtörtént Veled,

nem álom, s emléke örökké Tiéd.

Apró rezdülés, fontos pillanat,

mit bár megmenthetnénk.

.

Néhány év imádott emlékei,

melyek drágábbak mindennél.

Életünk kicsi mozaikjai,

ami már soha el nem vész.

.

Őrizd meg eme kis palackot,

tartsd kezedben a múlhatatlant.

Sose feledd a tündöklő színpadot,

s azt, mit örökre szívedben hagyott!

Galkó Patricia - Emlékeink kis palackja

Gergely István -A kenyér szava

Magvam hideg földbe tették,

fölém az ősz köde borult,

kicsiny testem reszkettették,

csírám rögök közé szorult.

Fáztam éjjel, de délben is,

fáztam, de tűrtem, tűrj te is!

Hajtásomat hó takarta,

fagyott porhó mind befödte,

kérges paplant szél vakarta,

álmom törte varjú lépte.

Fáztam már reggel s este is,

fáztam, de tűrtem, tűrj te is!

Elmúlt a tél, langyult a rög,

borzolta nedveim a szél,

langyos eső megöntözött,

száramat ölelte levél.

Tűrtem az esőt s időt is,

tűrtem, de vártam, várj te is!

Kalászomat nap ápolta,

de morgott már a köszörű.

Testemet szedték marokba,

szalmámból készült koszorú.

Féltem a zajban s rendben is,

féltem és vártam, várj te is!

Fejem magvát mind kiverték,

pelyvámat a szél elfújta,

két kő között összetörték,

lisztem erős kéz meggyúrta.

Tűrtem cséplést s az őrlést is,

tűrtem s csak néztem, nézz te is.

S bár véltem nyugvást kosárban,

elnyelt kegyetlen kemence,

edződött bőröm a lángban,

héjam megégett veresre.

Tűrtem a tüzet s lángot is,

tűrtem, nem sírtam, tűrj te is!

Éles késsel belém vágtak,

gőzölgő tál mellé tettek,

erős foggal jól megrágtak,

ízzel-kedvvel mind megettek.

Éltem, még ha meghaltam is,

éltem boldogan, élj te is.

Kamarás Klára: Partravetve

Ezer véletlen összecsengett,

hogy éppen Te és éppen Én…

Hány kavics fekszik együtt,

mégis árván, a tenger fenekén?

És melyiket sodorja ki eléd

a hullám a partra,

s ha arra jársz, a napfény csalfa fénye

épp akkor megcsillan-e rajta?

Tengernyi víz és homoktenger

és kavicstenger…

Jaj, miért tűnik el az ember

ebben a szédítő tömegben

árván, magányosan és megtaláltan,

és újra, mindig újra elveszetten?

Vajda János: Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.

Csillanó tükrén a tónak,

Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,

Észrevétlen, mondhatatlan

Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.

Fegyveremmel az ölemben

Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.

Mennyi bűbáj, mily talányok!

Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,

Aranyos, tüzes felhőben,

Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.

Tán szerelme csókját kéri...

Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,

Vagy a lenge déli szellő,

A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved

Kék ürén a semmiségnek.

Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek

Tünedeznek, megjelennek.

Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,

Dicsőség fényözönében,

Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...

Mult, jövendő tán együtt van

Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,

Minden alszik... és a lelkem

Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,

Földi életem, halálom

Csak mese, csalódás, álom?.

Elekes Ferenc: Amikor sírsz

Amikor sírsz,

lesüti fejét a napraforgó,

s piros könnyeket hullat

a ribiszkebokor.

Amikor sírsz,

füzek panaszát isszák a habok,

s a fák gyökerei

sós vizet nyelnek.

Amikor sírsz,

kaptánba lépnek a sunyi rókák,

bevallja fészkét a madár,

és én,

amikor sírsz,

elharapom a nyelvem,

s a nótát.

Aranyosi Ervin: Ölelj, szeress kortalanul!

Az ölelés, tudod,

nem köt a korhoz.

A megfáradt szív is,

örömöt hordoz.

Lenni kell álomnak,

lenni kell oknak,

– legyen céljuk

a fáradt karoknak!

Ölelés, és mosoly?

– Várja a lélek!

Érzi, – még itt vagyok,

– érzi, hogy – élek!

Szeretet parazsát

ne hagyd kihűlni!

A lélek fájdalmát

arcodra ülni.

Tárd ki a szívedet,

élj szeretettel!

– Öleljen, örüljön,

míg él, az ember!

Búcsút int a nyár

Lassan búcsút intünk a csillagfényes nyárnak,

s követői leszünk az őszi hervadásnak,

ami oly keserű érzés, így alkony idején,

mikor fáradt már a szív, és semmit sem remél.

Én is nagyon fájom, hogy véget ér a nyár,

s messze délre száll minden gólya pár,

mert tudom, mikor a vándormadarak

messzi útra kelnek,

valamit lelkünkben mindig összetörnek.

Sajog bennem is az a bizonyos tudat,

hogy utoljára látom a rétvirágokat,

s utoljára érezhetem azt a kócos langy-szelet,

mely arcomba fújja a homokszemeket.

Én minden évszakot nagyon szeretek,

de bennem véreznek el az őszi levelek,

s bennem halnak el azok a bús gondolatok,

hogyha egyszer én is, én is meghalok,

akkor hiába a tavasz, és hiába a nyár,

szép muzsikát nem fütyül több énekesmadár.

(Kun Magdolna)

Kosztolányi Dezső: Ilona

Lenge lány,

aki sző,

holdvilág

mosolya:

ezt mondja

a neved,

Ilona,

Ilona.

Lelkembe

hallgatag

dalolom,

lallala,

dajkálom

a neved

lallázva,

Ilona.

Minthogyha

a fülem

szellőket

hallana,

sellőket,

lelkeket

lengeni,

Ilona.

Müezzin

zümmög így:

"La illah

il' Allah",

mint ahogy

zengem én,

Ilona,

Ilona.

Arra, hol

feltűn és

eltűn a

fény hona,

fény felé,

éj felé,

Ilona,

Ilona.

Balgatag

álmaim

elzilált

lim-loma,

távoli,

szellemi

lant-zene,

Ilona.

Ó az i

kelleme,

ó az l

dallama,

mint ódon

ballada,

úgy sóhajt,

Ilona.

Csupa l,

csupa i,

csupa o,

csupa a,

csupa tej,

csupa kéj,

csupa jaj,

Ilona.

És nekem

szín is ez,

halovány

kék-lila,

halovány

anilin

ibolya,

Ilona.

Vigasság,

fájdalom,

nem múlik

el soha,

s balzsam is

mennyei

lanolin,

Ilona.

Elmúló

életem

hajnala,

alkonya,

halkuló,

nem múló

hallali,

Ilona.

Lankatag

angyalok

aléló

sikolya.

Ilona,

Ilona,

Ilona,

Ilona.

JUHÁSZ FERENC:

A MINDENSÉG SZERELME

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...

lassan, tompán, mélyéből remegve.

Kezdetben nem voltál Te sem,

csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,

lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat

világ-tűz, vízözön,

ismeretlen és titkos robbanások,

május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...

Én nem kutattalak, mint csillagász az égen

egy új csillagot.

Matematikával, képlettel, logikával

számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,

csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,

társak között, még láthatatlanul.

Mert kezdetben nem voltál Te sem,

csak a vágy volt...

És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,

robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,

de még csak reszketés, sejtelem

voltál te is, voltam én is szívedben,

mégis tudtalak,

tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,

hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,

mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,

mert ehhez az értelem kevés,

és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,

mint az órával mérhető idő,

s az órával mérhető elektromosság.

És mégis tudtalak,

fölfogtalak és vártalak,

tudtalak léttelenül,

mert kezdetben közös volt minden elem,

mert kezdetben én is a csönd virága voltam,

mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,

kezdetben csak a vágy volt,

ahonnan fölszabadultál...

Kányádi Sándor: Nyári alma ül a fán

Nyári alma ül a fán,

fa alatt egy kisleány.

Néz a kislány föl a fára,

s le az alma a kislányra.

Nézi egymást mosolyogva:

lány az almát, lányt az alma.

Gondolkozik, mit tehetne,

áll a kislány lábujjhegyre,

nyúlánkozik, ágaskodik,

ugrik, toppan, kapaszkodik.

De az alma meg sem moccan,

csak mosolyog a magasban.

És a kislány pityeregve

csüccsen, huppan le a gyepre.

Lomb közt szellő szundít csendben,

de a sírásra fölserken,

sajnálkozva néz a lányra,

és az ágat meglóbálja.

S hull az alma, örömére,

pont a kislány kötőjébe.

Wass Albert – Ha jön az ősz

Ha majd az ősz,

összegyűjt minden bánatot, s vele

a lelkemet behinti csendesen:

eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,

mikor a lelkem többé nem nevet,

s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,

hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,

amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:

áld`ni fogom a lábaid nyomát,

s áldott legyen a rózsaszínű út,

az út, melyen menni fogsz tovább,

áldott legyen a szív, mely erre kerget,

s áldott legyen, áldott legyen a lelked,

legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért

áldani foglak téged akkor is,

ha nem gondolnál rám többet soha

Te ásol

Ő ásik

Mi ásunk

Ti ástok

Ők ásnak

Nem egy jó vers, de igen mély

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt

Tüzeire? – a cirpelő mezőn

Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn

Csillant egy csillagtestvér fény… be szép volt!

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,

– Szelíd, ezüst kar – s átölelni jön,

Emelni lágyan, véle lengni fönn,

Hol égi súlyt az éther könnyedén hord…

S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj

Szivünkből úgy szállt, mint finom homok

Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,

Hogy addig mennybe értünk, s angyalok

Kacagtak ránk az égi balkonokról…

Juhász Ferenc: A mindenség szerelme

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...

lassan, tompán, mélyéböl remegve.

Kezdetben nem voltál Te sem,

csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,

lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat

világ-tűz, vízözön,

ismeretlen és titkos robbanások,

május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...

.

Én nem kutattalak, mint csillagász az égen

egy új csillagot.

Matematikával, képlettel, logikával

számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,

csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,

társak között, még láthatatlanul.

Mert kezdetben nem voltál Te sem,

csak a vágy volt...

És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,

robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,

de még csak reszketés, sejtelem

voltál te is, voltam én is szívedben,

mégis tudtalak,

tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,

hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,

mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,

mert ehhez az értelem kevés,

és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,

mint az órával mérhető idő,

s az órával mérhető elektromosság.

És mégis tudtalak,

fölfogtalak és vártalak,

tudtalak léttelenül,

mert kezdetben közös volt minden elem,

mert kezdetben én is a csönd virága voltam,

mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,

kezdetben csak a vágy volt,

ahonnan fölszabadultál...

Moretti Gemma

Tükör

"Ne számolgasd az éveket,

nem lesz sem több, sem kevesebb,

ha tükröd szemed elé tartod,

ne keresd, azt a régi arcot,

- a napmosolyú, gondtalant. -

Megvívtál néhány kemény harcot.

De hallgatózzál befelé,

s ha felnézel, az ég felé,

tudsz-e még hinni, hogy az égbolt

- mely réges-régen tiszta kék volt -

lesz-e még újra égi szép?

Ha tükröd magad elé tartod,

s nem néz vissza a régi kép,

ne fájjon, hogy a gondtalan,

napmosolyú arcnak ránca van,

nem is egy-kettő. Számtalan.

Ami fontos: szemed a régi fénnyel,

barátkozzon a változó éggel,

s tudj mosolyogni, gondtalan.

Mert a lelkedben béke van."

Hajdu Mária: Nyári vihar

Sötét felhők gyülekeznek,

feltámad a szél is!

Morog, dörög és villámlik,

leszakad az ég is!

Veri, tépi a bokrokat,

zavaros a víz is!

Félelemtől dideregve

ázik a kis bíbic.

Eső zuhog, a jég kopog,

a part is már úszik!

Villám csap le sisteregve,

felmordul az ég is!

Nagyot reccsen a vén fűzfa,

tartja magát mégis.

Ha még egy ilyen szélroham...

Ezt tudja jól az ég is!

Szép lassan a világosság

egyre fentebb kúszik,

szürke felhők elvonulnak,

az eső csendesedik.

Viharos szél megszelídül,

a táj fellélegzik.

Az előbújó kismadarak

dalolva köszöntik.

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

1928

Husvéth Adél

Kisfiamnak

Tenyeremben kis fejed, megpihen az esté éjben. 

Így alszunk mi ketten, a csillagok közti réten. 

Hallgatom kis szusszanásod, közelebb húzódom én. 

Kicsi tested úgy ölelem, óvón és könnyedén. 

Édes álmok messzisége kísérjen az éjen át. 

Én itt vagyok, fogom kezed, simogatón, puhán. 

Tiéd bennem minden érzés, hogy ha kérded mi is az? 

Annyit súgnék kis füledbe, te a minden! Anya élete vagy! 

Benned élek akkor is majd, mikor már nem leszek. 

És ha hull, majd akkor könnyed, letörlöm bárhol is legyek! 

Hisz mosolyt csalsz szívemre, minden múló perc felett. 

Remélem, hogy megtanítom. Hogy szeretni érdemes! 

Csacsogok és sugdosom, hogy álmodba merre járj. 

Nézd meg fentről ezt a földet, itt élsz boldog éveken át. 

Halld a szelet. Érezd a napnak, minden édes sugarát. 

Majd ha még messzebb repültél, tudd, édesanyád haza vár. 

Most itt pihensz nyugodtan, tenyeremben kis fejed. 

Tudom nem lesz mindig így, de remélem el soha sem feleded. 

Hisz a múló idő felettünk is átsuhan, hadd súgjam füledbe halkan, szeretlek kisfiam! 

Pihenj hát nyugodtan, bárhogy is legyen. Én akkor is örökké, benned élve itt leszek!

Felföldi József – Vártalak

Ó, mennyire vártam érkezésed,

Hogy idebújj jégszívemhez,

S forró ajkad melegével,

Vérem keringőre kérd.

Ó, mennyire vártam érkezésed,

Hogy életre ítéld e földi létem,

S korpuszom szunnyadó szerveiben,

Hajnali ébredés légy.

Ó, mennyire vártam érkezésed,

Hogy megállítsd mély zuhanásom,

S darabokra összetört vágyaim,

Szíved kalapácsával formázd.

Most itt állsz előttem.

Igaznak hitt életemről kérdezel,

S én izgulok, nézek rád,

Mint egy felelő kisdiák,

Ki semmit sem tanult.

Szemeink összenéznek.

Tekinteteddel foltozod rongyos lelkem,

S én látom benned a végtelent,

Mint egy megtépett ember,

Ki keresett de semmit nem talált.

Ó, mennyire vártalak,

Hogy megérintsd reszkető kezem,

S elhiggyem:

Van még igaz szerelem.

S eddigi tetteimre,

Te kérj isteni kegyelmet.