Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Dáliák
A hegyekről most kúszik le a reggel
Megfürdet mindent mámoros színekkel.
A ház körül öklömnyi dáliák,
Rózsás vidámak, mélabús lilák.
Az ampelopszisz fürtjei körül
A méhe-nép az életnek örül.
S üldögélvén a vadszölős verandán
Némán tűnődöm életem kalandján.
Örülni én is jól tudok nagyon,
Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.
De Isten tudja, ez a mostani
Öreges öröm csak más valami.
Most ami öröm, szép is, szomorú is
S könnyei között mosolyog a bú is.
Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!
Nincs már a földön semmi, amit várnék.
Tudom, hogy minden óra szép ajándék.
Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,
Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,
Ahol talán még azt is fellelem,
Amit félbe sem hagytam, idelenn...
Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!
Hanem itt hagyni apátlanul őket,
Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,
Hogy búra váljék bennük a világ,
Mint bennetek, szomorú dáliák, -
Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,
S nekem legyen a világ puszta pőre,
Mint vihar után derékon törött
Dália-szárnak az épek között...?
Ki merne kérni? kérni melyiket?
Melyik a jobb? melyik a nehezebb?
Lehajtott fejjel, mint a dáliák,
Hadd mondom el az egyetlen imát;
Elmondom egyszer, aztán hallgatok,
Legyen meg a Te szent Akaratod!
Sík Sándor
Aranyosi Ervin: A barátság
Barátod az, ki akkor jön, ha kell,
Kit nem a pénzed, s a rangod érdekel.
Aki előtt nincsenek titkaid,
s rohan, ha hívod, mindegy, hogy hol lakik.
Nem számít az sem nappal, vagy éjszaka.
Akinek fontos egy barát “jaj” szava.
Akivel gyorsan rohan az idő,
de ha hiányzik, holnap újra jő’.
Aki meghallgat, s komolyan veszi,
és hogyha sajnál, azt őszintén teszi.
Aki megérti minden gondodat,
ki szót sem vár, elég a gondolat.
Ki megért téged és ő is érthető,
ha együtt vagytok megáll az idő.
Bármit is mond, csak igazat beszél,
s elvárja azt, hogy Te, magad legyél.
Barátod, egyben lelki rokonod,
s a legjobb benne, hogy te választhatod.
Egy szinten rezeg időtlen lelketek,
egyenlők vagytok, mint ikergyermekek.
Barátod az, ki melletted marad,
ki elviseli a rigolyáidat.
Tettéért hálát tőled sose vár,
ki nélkül élni unalmas és sivár…
Bíbor alkonyat
Most lassan aláhull
a bíbor alkonyat,
Egy percre visszanéz,
majd búcsút int a nap.
Egy pillanatra csend lesz,
szinte áll a lég,
Mintha minden élő
csodára várna még.
Mily varázsos minden,
talán így marad.
Oly hamar a sötétség
reánk nem szakad.
Lassan, tétován,
fölkel a gyönge szél,
Vigasztalva suttog-
szép estét ígér.
König Imre
Móra Ferenc : Galambok a tarlón
Szögön pihen már a kasza, a sarló:
Búzamezőkön mered éles tarló.
Néptelen, némán nyujtózik a róna,
Csak itt-ott sír még rajta tücsöknóta,
S ahol hevertek arany buzarendek,
Fehér galambok szemet szedegetnek.
Kinek befedi a világot szárnya,
Van gondja neki az égi madárra.
Az Ur akará, hogy buza teremjen
És hogy a kalász ért szeme kipergjen,
Hogy gyönge madár töltse kedvit azzal,
Hogy várja szegényt a teritett asztal.
Öregje békén eszik a seregnek,
Mig a fiókák föl-fölijedeznek:
Ők még nem tudják, hogy mindig övék a
Betakarított termés maradéka
S hogy a tanyai nép apraja-nagyja
Isten madarát becsületbe tartja.
A szorgos csapat lassu pityegéssel
Tarlók közepén terül szerteszéjjel,
De nagyijedten össze-összerebben,
Hogyha fölötte ölyü, kánya lebben.
Hanem a veszélyt hamar elfelejtik,
S a szemkeresést megin' ujra kezdik.
S mikor sebesen tovakarikáznak
Piros tüziben a napnyugovásnak,
Szárnyuk ütemes, lassu suhogása
Tán az anyaföld imája, fohásza,
Mit, beleveszve az ég peremébe,
Fölvisznek az Úr szent szine elébe.
KORMÁNYOS SÁNDOR: NYÁRVÉGI SÓHAJ...
Még zuhog rám a fény...
De a vérvörös alkonyokban
már lassan haldoklik a nyár.
Ó ősz! Bár úgy jönnél, hogy ne fájna
ez a mindent elborító konok szürkeség
mely puha ködként omlik el bennem.
Ilyenkor úgy érzem, mintha
belőlem születne a fájdalom...
Odakint feljajdul a szél.
Nyaram kerengve hulló emlékein át
felém menetel a bánat.
Még zuhog rám a fény...
Téged kereslek a bágyadt
zsongásba szelídülő
hosszú délutánok elillant
percei között...
Hiányod rezgő sóhaj
mely átsuhan a halni készülő
rétek felett.
Elmentél a nyárral...
Aranyosi Ervin: Gólyabúcsú
Összegyűltünk, búcsúzkodunk
indulásra készen.
Szemünk végigjáratjuk még
ezen a vidéken.
Hosszú útra indulunk és
lassan neki vágunk.
Ez a sorsunk – költözni kell –
ilyen a világunk.
Ám ez itt a szülőföldünk
nem hagyjuk el végleg.
A tél után, meglátod,
a gólyák visszatérnek!
Visszahúzza a szívünket
e gyönyörű ország,
csak a tél nem nekünk való
a fagyos valóság.
Ám, ha beköszönt a tavasz,
újra visszatérünk,
visszavár a szeretett táj,
hazánk és a fészkünk!
Aranyosi Ervin © 2018-08-23.
Galkó Patricia - Emlékeink kis palackja
Bárcsak minden egyes drága percet,
egy kis palackba rejthetnénk.
Szerető ölelést, mosolyt, jókedvet,
mind-mind megőrizhetnénk.
.
Múlik az idő, s a világ változik,
de van, ami halhatatlan marad.
Egy illat, egy gesztus, ami felrémlik,
és megannyi szeretetteljes pillanat.
.
Mindez valóban megtörtént Veled,
nem álom, s emléke örökké Tiéd.
Apró rezdülés, fontos pillanat,
mit bár megmenthetnénk.
.
Néhány év imádott emlékei,
melyek drágábbak mindennél.
Életünk kicsi mozaikjai,
ami már soha el nem vész.
.
Őrizd meg eme kis palackot,
tartsd kezedben a múlhatatlant.
Sose feledd a tündöklő színpadot,
s azt, mit örökre szívedben hagyott!
Johann Wolfgang Goethe: Ezer alakban rejtőzhetsz
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.
Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.
Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.
Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta ég szent legét belehellve,
Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.
Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;
és mikor Allah száz nevét idézem,
minden nevének visszhangja te vagy.
Aranyosi Ervin: Változz te magad!
Ne akarj mást változtatni,
változz inkább te magad!
Ehhez kell a nagyobb szándék,
ehhez kell több akarat.
Ha változol, a példádból,
talán másik is tanul,
s nem marad a világod így
állva, változatlanul.
Változz inkább előnyödre,
hadd kövessen a világ,
és ne hagyd, hogy uniformist
akarjanak adni rád!
Változz úgy, hogy az lehessél
valójában, aki vagy!
Keltsd életre alvó lelked,
valósítsd meg önmagad!
Ne törődj a szóbeszéddel,
teremtsenek vágyaid!
Ne engedd, hogy megnyirbálják
égbevivő szárnyaid!
Ne zavarjon, hogy más mit szól,
csak a szívedre figyelj,
elérheted, amire vágysz,
s nem lesz akit irigyelj.
Mert, ha teljesül az álmod,
nem lesz, ami visszahúz!
Ám, ha néha megbotolnál,
hidd el, abból is tanulsz.
Ha a lelked szabaddá lesz,
felszabadul a világ,
s nem fognak a lét terhei
oly erősen hatni rád!
Csak élvezd a változásod,
s hidd, holnapod szebb lehet!
Egyengesse lépteidet
élő hit és szeretet!
Aranyosi Ervin © 2018-08-21.
Titkaink
(szerelmem)
Mikor elmennék, fogd meg a kezem,
ne hagyd, hogy vándorbotot fogjon lelkem,
évek súlyát, engedd, bölcsességgel cipeljem,
az utak nyoma ne porladjon léptemmel.
Mikor elmennék, fogd meg a kezem,
az őszök színeit fesd ruhámra,
hogy beleillő legyek még e tájba,
jeleiddel tarts, még kicsit maradnék.
Szívemben már hervadnak a rózsák,
enyhébb melegét ontja rájuk a nyár,
szerelmem vissza nem kémleli éveit,
soha nem árulja el senkinek titkaink.
(Hegedűs)
Jatzkó Béla:
Variációk
Akarva-akaratlan,
színekben és szavakban,
tengerekben, tavakban,
a felhőkben, a napban,
a napban, a felhőkben,
az égen, ha felhőtlen,
a tavaszi esőkben,
a pipacsos mezőkben,
mezőkön, pipacsok közt,
tengeri szivacsok közt,
a nyárban, a tavaszban,
esők, ha lassan esnek,
akarva-akaratlan
mindig téged kereslek. 💙❤️
Bárcsak minden egyes drága percet,
egy kis palackba rejthetnénk.
Szerető ölelést, mosolyt, jókedvet,
mind-mind megőrizhetnénk.
.
Múlik az idő, s a világ változik,
de van, ami halhatatlan marad.
Egy illat, egy gesztus, ami felrémlik,
és megannyi szeretetteljes pillanat.
.
Mindez valóban megtörtént Veled,
nem álom, s emléke örökké Tiéd.
Apró rezdülés, fontos pillanat,
mit bár megmenthetnénk.
.
Néhány év imádott emlékei,
melyek drágábbak mindennél.
Életünk kicsi mozaikjai,
ami már soha el nem vész.
.
Őrizd meg eme kis palackot,
tartsd kezedben a múlhatatlant.
Sose feledd a tündöklő színpadot,
s azt, mit örökre szívedben hagyott!
Galkó Patricia - Emlékeink kis palackja
Gergely István -A kenyér szava
Magvam hideg földbe tették,
fölém az ősz köde borult,
kicsiny testem reszkettették,
csírám rögök közé szorult.
Fáztam éjjel, de délben is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!
Hajtásomat hó takarta,
fagyott porhó mind befödte,
kérges paplant szél vakarta,
álmom törte varjú lépte.
Fáztam már reggel s este is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!
Elmúlt a tél, langyult a rög,
borzolta nedveim a szél,
langyos eső megöntözött,
száramat ölelte levél.
Tűrtem az esőt s időt is,
tűrtem, de vártam, várj te is!
Kalászomat nap ápolta,
de morgott már a köszörű.
Testemet szedték marokba,
szalmámból készült koszorú.
Féltem a zajban s rendben is,
féltem és vártam, várj te is!
Fejem magvát mind kiverték,
pelyvámat a szél elfújta,
két kő között összetörték,
lisztem erős kéz meggyúrta.
Tűrtem cséplést s az őrlést is,
tűrtem s csak néztem, nézz te is.
S bár véltem nyugvást kosárban,
elnyelt kegyetlen kemence,
edződött bőröm a lángban,
héjam megégett veresre.
Tűrtem a tüzet s lángot is,
tűrtem, nem sírtam, tűrj te is!
Éles késsel belém vágtak,
gőzölgő tál mellé tettek,
erős foggal jól megrágtak,
ízzel-kedvvel mind megettek.
Éltem, még ha meghaltam is,
éltem boldogan, élj te is.
Kamarás Klára: Partravetve
Ezer véletlen összecsengett,
hogy éppen Te és éppen Én…
Hány kavics fekszik együtt,
mégis árván, a tenger fenekén?
És melyiket sodorja ki eléd
a hullám a partra,
s ha arra jársz, a napfény csalfa fénye
épp akkor megcsillan-e rajta?
Tengernyi víz és homoktenger
és kavicstenger…
Jaj, miért tűnik el az ember
ebben a szédítő tömegben
árván, magányosan és megtaláltan,
és újra, mindig újra elveszetten?
Vajda János: Nádas tavon
Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?.
Elekes Ferenc: Amikor sírsz
Amikor sírsz,
lesüti fejét a napraforgó,
s piros könnyeket hullat
a ribiszkebokor.
Amikor sírsz,
füzek panaszát isszák a habok,
s a fák gyökerei
sós vizet nyelnek.
Amikor sírsz,
kaptánba lépnek a sunyi rókák,
bevallja fészkét a madár,
és én,
amikor sírsz,
elharapom a nyelvem,
s a nótát.
Aranyosi Ervin: Ölelj, szeress kortalanul!
Az ölelés, tudod,
nem köt a korhoz.
A megfáradt szív is,
örömöt hordoz.
Lenni kell álomnak,
lenni kell oknak,
– legyen céljuk
a fáradt karoknak!
Ölelés, és mosoly?
– Várja a lélek!
Érzi, – még itt vagyok,
– érzi, hogy – élek!
Szeretet parazsát
ne hagyd kihűlni!
A lélek fájdalmát
arcodra ülni.
Tárd ki a szívedet,
élj szeretettel!
– Öleljen, örüljön,
míg él, az ember!
Búcsút int a nyár
Lassan búcsút intünk a csillagfényes nyárnak,
s követői leszünk az őszi hervadásnak,
ami oly keserű érzés, így alkony idején,
mikor fáradt már a szív, és semmit sem remél.
Én is nagyon fájom, hogy véget ér a nyár,
s messze délre száll minden gólya pár,
mert tudom, mikor a vándormadarak
messzi útra kelnek,
valamit lelkünkben mindig összetörnek.
Sajog bennem is az a bizonyos tudat,
hogy utoljára látom a rétvirágokat,
s utoljára érezhetem azt a kócos langy-szelet,
mely arcomba fújja a homokszemeket.
Én minden évszakot nagyon szeretek,
de bennem véreznek el az őszi levelek,
s bennem halnak el azok a bús gondolatok,
hogyha egyszer én is, én is meghalok,
akkor hiába a tavasz, és hiába a nyár,
szép muzsikát nem fütyül több énekesmadár.
(Kun Magdolna)
Kosztolányi Dezső: Ilona
Lenge lány,
aki sző,
holdvilág
mosolya:
ezt mondja
a neved,
Ilona,
Ilona.
Lelkembe
hallgatag
dalolom,
lallala,
dajkálom
a neved
lallázva,
Ilona.
Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.
Müezzin
zümmög így:
"La illah
il' Allah",
mint ahogy
zengem én,
Ilona,
Ilona.
Arra, hol
feltűn és
eltűn a
fény hona,
fény felé,
éj felé,
Ilona,
Ilona.
Balgatag
álmaim
elzilált
lim-loma,
távoli,
szellemi
lant-zene,
Ilona.
Ó az i
kelleme,
ó az l
dallama,
mint ódon
ballada,
úgy sóhajt,
Ilona.
Csupa l,
csupa i,
csupa o,
csupa a,
csupa tej,
csupa kéj,
csupa jaj,
Ilona.
És nekem
szín is ez,
halovány
kék-lila,
halovány
anilin
ibolya,
Ilona.
Vigasság,
fájdalom,
nem múlik
el soha,
s balzsam is
mennyei
lanolin,
Ilona.
Elmúló
életem
hajnala,
alkonya,
halkuló,
nem múló
hallali,
Ilona.
Lankatag
angyalok
aléló
sikolya.
Ilona,
Ilona,
Ilona,
Ilona.
JUHÁSZ FERENC:
A MINDENSÉG SZERELME
Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...
lassan, tompán, mélyéből remegve.
Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...
Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.
Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt...
És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.
És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál...
Kányádi Sándor: Nyári alma ül a fán
Nyári alma ül a fán,
fa alatt egy kisleány.
Néz a kislány föl a fára,
s le az alma a kislányra.
Nézi egymást mosolyogva:
lány az almát, lányt az alma.
Gondolkozik, mit tehetne,
áll a kislány lábujjhegyre,
nyúlánkozik, ágaskodik,
ugrik, toppan, kapaszkodik.
De az alma meg sem moccan,
csak mosolyog a magasban.
És a kislány pityeregve
csüccsen, huppan le a gyepre.
Lomb közt szellő szundít csendben,
de a sírásra fölserken,
sajnálkozva néz a lányra,
és az ágat meglóbálja.
S hull az alma, örömére,
pont a kislány kötőjébe.
Wass Albert – Ha jön az ősz
Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?
Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?
Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.
Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha
Te ásol
Ő ásik
Mi ásunk
Ti ástok
Ők ásnak
Nem egy jó vers, de igen mély
Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt
Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? – a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény… be szép volt!
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
– Szelíd, ezüst kar – s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord…
S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,
S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról…
Juhász Ferenc: A mindenség szerelme
Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni...
Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...
lassan, tompán, mélyéböl remegve.
Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...
.
Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.
Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt...
És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.
És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál...
Moretti Gemma
Tükör
"Ne számolgasd az éveket,
nem lesz sem több, sem kevesebb,
ha tükröd szemed elé tartod,
ne keresd, azt a régi arcot,
- a napmosolyú, gondtalant. -
Megvívtál néhány kemény harcot.
De hallgatózzál befelé,
s ha felnézel, az ég felé,
tudsz-e még hinni, hogy az égbolt
- mely réges-régen tiszta kék volt -
lesz-e még újra égi szép?
Ha tükröd magad elé tartod,
s nem néz vissza a régi kép,
ne fájjon, hogy a gondtalan,
napmosolyú arcnak ránca van,
nem is egy-kettő. Számtalan.
Ami fontos: szemed a régi fénnyel,
barátkozzon a változó éggel,
s tudj mosolyogni, gondtalan.
Mert a lelkedben béke van."
Hajdu Mária: Nyári vihar
Sötét felhők gyülekeznek,
feltámad a szél is!
Morog, dörög és villámlik,
leszakad az ég is!
Veri, tépi a bokrokat,
zavaros a víz is!
Félelemtől dideregve
ázik a kis bíbic.
Eső zuhog, a jég kopog,
a part is már úszik!
Villám csap le sisteregve,
felmordul az ég is!
Nagyot reccsen a vén fűzfa,
tartja magát mégis.
Ha még egy ilyen szélroham...
Ezt tudja jól az ég is!
Szép lassan a világosság
egyre fentebb kúszik,
szürke felhők elvonulnak,
az eső csendesedik.
Viharos szél megszelídül,
a táj fellélegzik.
Az előbújó kismadarak
dalolva köszöntik.
József Attila: Tedd a kezed
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
1928
Husvéth Adél
Kisfiamnak
Tenyeremben kis fejed, megpihen az esté éjben.
Így alszunk mi ketten, a csillagok közti réten.
Hallgatom kis szusszanásod, közelebb húzódom én.
Kicsi tested úgy ölelem, óvón és könnyedén.
Édes álmok messzisége kísérjen az éjen át.
Én itt vagyok, fogom kezed, simogatón, puhán.
Tiéd bennem minden érzés, hogy ha kérded mi is az?
Annyit súgnék kis füledbe, te a minden! Anya élete vagy!
Benned élek akkor is majd, mikor már nem leszek.
És ha hull, majd akkor könnyed, letörlöm bárhol is legyek!
Hisz mosolyt csalsz szívemre, minden múló perc felett.
Remélem, hogy megtanítom. Hogy szeretni érdemes!
Csacsogok és sugdosom, hogy álmodba merre járj.
Nézd meg fentről ezt a földet, itt élsz boldog éveken át.
Halld a szelet. Érezd a napnak, minden édes sugarát.
Majd ha még messzebb repültél, tudd, édesanyád haza vár.
Most itt pihensz nyugodtan, tenyeremben kis fejed.
Tudom nem lesz mindig így, de remélem el soha sem feleded.
Hisz a múló idő felettünk is átsuhan, hadd súgjam füledbe halkan, szeretlek kisfiam!
Pihenj hát nyugodtan, bárhogy is legyen. Én akkor is örökké, benned élve itt leszek!
Felföldi József – Vártalak
Ó, mennyire vártam érkezésed,
Hogy idebújj jégszívemhez,
S forró ajkad melegével,
Vérem keringőre kérd.
Ó, mennyire vártam érkezésed,
Hogy életre ítéld e földi létem,
S korpuszom szunnyadó szerveiben,
Hajnali ébredés légy.
Ó, mennyire vártam érkezésed,
Hogy megállítsd mély zuhanásom,
S darabokra összetört vágyaim,
Szíved kalapácsával formázd.
Most itt állsz előttem.
Igaznak hitt életemről kérdezel,
S én izgulok, nézek rád,
Mint egy felelő kisdiák,
Ki semmit sem tanult.
Szemeink összenéznek.
Tekinteteddel foltozod rongyos lelkem,
S én látom benned a végtelent,
Mint egy megtépett ember,
Ki keresett de semmit nem talált.
Ó, mennyire vártalak,
Hogy megérintsd reszkető kezem,
S elhiggyem:
Van még igaz szerelem.
S eddigi tetteimre,
Te kérj isteni kegyelmet.