Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Sándor Ernő:

Adventi hajnal

Alföldön, fákon zúzmara,

adventi hajnal zápora,

ezüst mezők, ezüst világ...

Szobánkban csend és béke van,

karácsonyt vár a kisfiam.

Ezüst mezők, ezüst világ,

ti visszatérő szent csodák,

ó, szép adventi hajnalok!

Lelkemben halkan zengenek

rég elfelejtett énekek.

Ó, szép adventi hajnalok,

Istent dicsérő angyalok,

bús tájon, íme, zeng a szó:

az éjszakának vége már,

megtartó Krisztus erre jár...

Bús tájon íme zeng a szó:

Istennel élni volna jó

az ég alatt, a föld felett,

s üdén, miként a kisfiam,

Jézusra várni boldogan.

Az ég alatt, a föld felett

pusztítva jár a gyűlölet...

Adventi hajnal zápora

e csendes téli reggelen

nyugodj meg fájó lelkemen.

Adventi hajnal zápora,

új boldog élet mámora

ó, hullj reám, ó, hullj reám!

Hozzátok el a nagy csodát

ezüst mezők, ezüst világ!

Aranyosi Ervin – Advent második gyertya

A második is fényre lobban,

jelzi, angyal szállt a földre:

– Éljetek méltóbban, jobban,

s várjatok az újszülöttre!

Lelketeket készítsétek,

– a világ újjá születhet!

Szóljon szívből belső ének,

– nyissátok meg szeretetnek!

Legyen bennünk könyörület,

új megváltónk mikor várjuk.

A világ is szebbnek tűnhet,

ha utunkat eképp járjuk.

Találd meg a belső békét,

s majd, ha utad tisztán járod,

élvezheted eredményét,

egy csendes, békés világot…

Van ám nagy-nagy izgulás,

Suttogás meg pirulás,

Hogy jön-e a Mikulás.

Ragyog a hó, mint a prizma,

Ablakban a sok kis csizma,

Sokan várnak kipirulva,

Csacsogva, bízva, izgulva,

Gyere hozzánk, Mikulás!

Pete László Miklós

RAINER MARIA RILKE

ADVENT

Havat terel a szél az erdőn,

mint pehely-nyájat pásztora.

S néhány fenyő már érzi sejtőn,

miként lesz áldott-fényű fa,

és hallgatózik. Szűz utakra

feszül sok ága, tűhegye, -

szelet fog, - készül, nő magasba,

az egyetlen szent éj fele.

Aranyosi Ervin: Szépen idősödni

Van úgy, hogy nem megy már, ahogyan szeretnéd,

bosszankodsz is rajta, gyakran, rendesen.

Ám mi lenne, hogyha mérged félretennéd,

s azt mondanád: – Nem baj, azért is megteszem!

Számodra minden nap, igazi kihívás,

de rég nem vonz a harc, a napi küzdelem.

“Túl kellene élni, – ez pedig megint más

– s lám a cipőfűző is kibabrál velem”!

A magasugrás már, rég nem a Te sportod,

járdára fellépni, az is nagy dolog!

Néha a testedet mázsás súlyként hordod,

s lám, naponta meghalsz, ha úgy gondolod!

Tudod mitől hal meg egy-egy darab benned?

Amit feladsz végleg, miben nem hiszel!

Mikor már nem hajt vágy, amit meg kell tenned,

mit leteszel végleg, s tovább nem viszel.

Mondd csak, néha szoktál vidáman nevetni?

Gyakori vendéged mosoly és derű?

Ez, mi egészséget jobbá tudja tenni,

s nem holmi pirula, ami keserű!

Ne mondd azt, hogy nincsen okod nevetésre,

már az is elég ok, ha látod magad!

Saját sutaságod, botlásod vedd észre!

– Magad kinevetni nehéz feladat?

Mert, tudod ha tudnál magadon nevetni,

rájönnél az élet színes kabaré.

Vígjátékot játszol, s ha vidám tudsz lenni,

tiéd lesz a taps is, csakis magadé!

Nos, ez a vidámság nem is kerül pénzbe,

s napról, napra újra ismételhető.

Így építsz világot, beleülsz a készbe,

aztán minden új nap ezt adod elő!

Ne mondj le semmiről, amit megkívánnál,

spórolásra többé úgy sincs semmi ok.

Engedd meg magadnak, ne maradj a vágynál,

próbálj boldogulni, hidd el, menni fog!

Eljött a te időd, ezt már szánd magadra,

ne kuporgasd pénzed, használd boldogan!

Ébredj nagy tervekkel, minden újabb napra,

s kövesd az ötleted, ami megfogan.

Sétálj, tárd ki szíved, élvezd a világot,

figyeld a sok embert, mindegyik rohan!

Úgy tekints mindenre, mint, ki sose látott

a valóságból semmit, s ne vedd komolyan!

Hidd el, ha a derű lelkedben elárad,

végre szabaddá válsz, mint egy kis gyerek.

Bízz fantáziádban, soha ki nem fárad,

s hidd el boldogulni, igenis, lehet!

Ne korlátozzanak többé rút szabályok,

hidd el idősödni szépen is lehet!

Nem kell értened a rohanó világot,

Hagyd csak ott a múltban minden terhedet!

"Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben."

Juhász Gyula /Karácsony felé,részlet/

Aranyosi Ervin: Advent – első gyertya

Advent első vasárnapján

felgyullad egy gyertya fénye.

Melegítse át szívedet,

legyen fénylő eredménye.

Kezdődik a csodavárás,

ahogy egykor Jézust várták:

szeretettel, bizalommal,

a tűz lángját körül állták.

A megváltó tiszta fényt hoz,

szeretetet, ami éltet.

Felemel a puszta földről,

Isten fiává fogad téged.

Szeretettel tárd ki lelked,

öleld át a nagyvilágot,

kívánd azt, hogy minden ember

itt a Földön, legyen áldott!

Aranyosi Ervin : December

Nézze meg az ember,

itt van a december!

Odakint a világ

kihűl a hideggel.

Nekünk kell fűteni,

hogy a szív ne fázzon,

ne a tél legyen úr

az egész világon.

Lelkünk csepp szikrái,

lobbantsanak lángot,

öleljük magunkhoz

a fázós világot!

Lélek melegével

gyújtsuk meg a gyertyánk,

mosolyunk dicsfénye,

melegebb fényt vet ránk.

Ha szeretet fénye

szívünkből sugárzik,

lángra gyúl sok szép szív,

és már nem is fázik,

Átmelegszik, hittel,

ő is adni képes!

Szereteted eljut

mások jó szívéhez.

Heltai Jenő: December

Nem pesti hónap: budai hónap,

Kisvárosi, falusi hónap,

Nem jazzal, rádióval hangos

Vásáros, mai hónap:

Százévelőtti, régimódi, biedermeierhónap,

Gyermekéveink hónapja,

A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé,

A Megfagyott Gyermek hónapja,

És Andersen kis gyufaárus lányáé,

A fehérszakállú Mikulásé

És a küsded Jézusé,

Jóság és szeretet hónapja,

A megfogyatkozott jóságé és a

megcsappant szereteté.

Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön,

Nincs, aki újra befűtse.

Didereg az Ember,

Haldoklik a világ.

Ez a melegségre szomjas jégvilág,

Mely időtlen idők óta koldusan nyeli

Az áldott Nap maradék-tüzét,

A türelmes föld gyérülő szenét

És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit.

Hová lett az isteni kenyér,

Mely azért volt, hogy mindenkinek

Jusson belőle egy karéj?

Alig maradt belőle egy decemberre való

Egy napra való

Egy estre való,

Egy karácsonyestre való!

Talán imádkozni kellene!

Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van,

Megfogni egymás kezét,

Összebújni, egymást megölelni

És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi,

Új tüzet rakni új jövőhöz

És friss kenyérsütéshez.

Ady Endre:Hervadáskor

Hervadáskor, pusztuláskor,

Novemberi dérhulláskor

Tinálatok, lent a kertben

Ránk hullott a falevél.

Az öreg fa hervadt lombja

Mintha nékünk szólott volna,

Mintha minket intett volna:

Vigyázzatok, jön a tél!

Hervadáskor, pusztuláskor,

Novemberi dérhulláskor,

Visszasír a lelkem hozzád,

Szép szerelmem, kedvesem.

Mintha ott a kertben lennék.

Száll a levél, száll az emlék,

Szálló levél, szálló emlék

Körülrepdes csendesen...

Hervadáskor, pusztuláskor,

Novemberi dérhulláskor,

Tinálatok, lent a kertben

Most is hull a falevél.

Most is hervadt a fa lombja,

De most mintha sírva szólna:

Úgy-e, úgy-e nem hittétek,

Rövid a nyár, itt a tél...

Reményik Sándor: Jó éjszakát!

Késő van. Talán aludni fogok.

Mielött behúnynám szememet,

Nehezen szerzett nyugodalmamat

Szeretném megosztani veletek,

Testvéreim a végtelen világban.

Ma kiderült, ma csillagokat láttam,

Ma rendet láttam és harmóniát.

Mielőtt behunynám a szememet,

Elvégzem még e vigiliát,

Ajtótokra varázs-jelet teszek.

Leborított lámpámat: lelkemet

Ajtóitok előtt meghordozom,

Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,

S magam módján talán imádkozom:

Aludjatok, szépet álmodjatok.

Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,

A lány lássa meg első kedvesét,

Az öregek hadd kalandozzanak

Emlékeik honában szerteszét.

A férfi lássa célnál önmagát.

Babits Mihály:Szerelmes vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát

homlokod havasa alatt, homlokod havát

elfeledtető fényes nyári szemed szédületét

szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,

szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?

Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei

fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szép színű szemedben, édesem,

csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,

csendesen - hallani nem lehet, talán látni sem:

az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Ady Endre

Akik mindig elkésnek

Mi mindig mindenről elkésünk,

Mi biztosan messziről jövünk.

Fáradt, szomoru a lépésünk.

Mi mindig mindenről elkésünk.

Meghalni se tudunk nyugodtan.

Amikor már megjön a Halál,

Lelkünk vörösen lángra lobban.

Meghalni se tudunk nyugodtan.

Mi mindig mindenről elkésünk,

Késő az álmunk, a sikerünk,

Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,

Mi mindig mindenről elkésünk.

Ezt ma találtam:

Mióta itt vagy,

a babonáim szelíden a lábamhoz dörgölőznek,

és a tenyeremből esznek -

már nem számolom a lépcsőfokokat,

és vásárláskor nem prímszámnyit veszek mindenből.

Azóta a kialvatlanságot az összes tartozékával

eladtuk egy garázsvásárban.

Mióta itt vagy,

egy irányítótoronyból figyelem

a rémálmok kényszerleszállásait.

Dékány Dávid

Várnai Zseni:

Az alvó kertben

Csak halkan lépjél, Kedvesem,

a kerti úton nesztelen,

s hallgasd az édes őszi

dalt, ami a fák közt átnyilalt.

Csak hallga, hallga, Kedvesem,

levél zizeg ily kedvesen?

A szél susog, vagy lomb dalol?

Vagy egy bogár a lomb alól?

Figyelj, figyelj csak, Kedvesem,

az ősz suhan itt csendesen,

s ahova tündérujja ér,

aranyszín lesz a zöld levél.

Kék fátyol leng a távolon,

talán mindezt csak álmodom?

A kert is alszik, Kedvesem,

most halkan lépjél, nesztelen. 🍁🍂🧡

_______

Eredeti nevén: Weisz Eugénia.

József Attila-díjas költő.

(1890. május 25. - 1981. október 16.)

CSAK AZÉRT IS!

Eh, mi gondja a világnak

Erre a szakállra?

Nékem ebből hasznom lehet,

Másnak meg mi kára?

Fizetésem már ha nem lesz,

Kell szakáll, hogy légyen

Mire szegény szorult ember

Kurta kölcsönt végyen.

(1877 júl. 10) Arany János

Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az utakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

a ligetben, ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

(fordította: Szabó Lőrinc)

Fiam szülinapjára

Teljen a napod boldogan vidáman, 

ezt a napot minden évben türelmesen kivártad. 

Milyen nap van ma? Azt te is tudod jól, 

születésnapodon kívánok minden jót! 

Kívánhatsz ma bármit egyet adok neked, 

a legdrágább anyai szeretetemet! 

Teljesíteném neked mit szívedből szeretnél, 

bármit megadnék amit csak tehetnék! 

De nem vagyok jó tündér nem tehetek csodát, 

látom az arcodnak halvány kis mosolyát. 

Örül a szívem, mert te vagy a világon 

az életet adó összes boldogságom! 

Bánatos sose légy ott leszek veled, 

tudnod kell s érezned, édesanyád szeret! 

Ha rosszat is teszel nem számít most semmi, 

így lássalak száz évig még boldogan nevetni!

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK!

Móra Magda: Az út felén túl..

.

Ha elkerülted már az ötven évet a lelked gyakran tűnt időkbe téved.

A dolgaidban tartod még a rendet, de egyre inkább áhítod a csendet.

Már nem vársz rangot, címet, hatalmat és nem mész fejjel valamennyi falnak. Már tiszteled az évgyűrűt a fában és hinni tudsz

a mások igazában. Már reméled, hogy nem hiába éltél, mit szóval

szóltál, vagy tettel beszéltél. Nem maradt hang a semmibe kiáltó,

ha nem is lettél irányjelző zászló. A magad helyén álltál lendületlen,

szélben, viharban, ködben, szürkületben. A tieidnek maradtál a béke

a nyitott ajtó biztos menedéke. Ha elkerülted már az ötven évet, már

nem hiszed, hogy adósod az élet. Csak azt érzed, hogy tiéd az adósság, mert kevés volt a salakmentes jóság. A mindent adó, semmit vissza váró a minden próbát derekasan álló. Mely sosem számol szüntelen csak árad, örökös fölény és örökös alázat.

Ha elkerülted már az ötven évet s mind ezt beláttad és mind ezt

megélted. És be tudsz állni a legszürkébb helyre, már Te lehetsz

a sorsod fejedelme !

Reiner Maria Rilke : Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet

Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet,

mélyes mély életem, te;

mit akar a tőled, ah, értsd a szelet,

mire a nyír remegne.

Szól hallgatás hozzád, ne láss,

ne hallj, hagyd érzékeidet.

Add magad, engedj - s minden suhanás

ringat majd, úgy szeret.

S akkor, lelkem, terülj, kiterülj,

hogy élned sikerüljön,

áradj szét ünnepi öltözetül

mindenen itt eme földön.

"Vehetsz házat

De otthont nem;

Vehetsz ágyat,

De álmot nem;

Vehetsz órát,

De időt nem.

Vehetsz könyvet,

De tudást nem;

Vehetsz pozíciót,

De tiszteletet nem;

Megfizetheted az orvost,

De az egészséget nem.

Megveheted a lelket,

De az életet nem;

Megveheted a szexet,

De a szerelmet nem."

/ismeretlen/

“Mikor a bűntől meggyötörten

A lelkem terheket hordozott

Egyszer csak könnyebb lett a lelkem

Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott,

Talán apám, anyám régen?

Talán más is, aki szeret.

Jó barátom vagy testvérem?

Én nem tudom, de áldom Istent,

Ki nékem megváltást hozott,

És azt, aki értem csak

Egyszer is imádkozott.”

/Reményik Sándor – Valaki értem imádkozott/

Aranyosi Ervin

Mikor szeretettel nézed

Mikor szeretettel nézed a világot,

sokkal élhetőbbnek, kedvesebbnek látod!

Sokszor a kevésből, sokkal könnyebb adni,

két lábbal a földön, embernek maradni!

Mikor megöregszel, akkor majd megérted:

Te vagy a világért, s a világ van érted!

Tudsz Te emelt fővel, máshoz lehajolni,

s Te vagy aki szolgál, nem a drága holmi.

S hidd el téged szolgál az életben minden.

Ahol szeretet van, – tudd, – ott hiány nincsen…

Gyulai Pál: A három árva

Három árva sír magában,

Elhagyott sötét szobában;

Zivataros sötét éj van,

Édes anyjuk künn a sírban.

Édes anyám,Édes anyám,

Altass el már,úgy alhatnám!

Mond az egyik,s el nem alszik,

Sóhajtása föl-fölhallszik.

Beteg vagyok Édesanyám!

Hol maradtál?Nem gondolsz rám?

Mond a másik s jajjal végzi,

A fájdalmat kétszer érzi.

Édes anyám gyújts világot!

Nem tudom én,jaj mit látok!

Harmadik mond,mindenik sír,

Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,

Kilép sírból Édesanyjok,

S tova lebben a vak éjben,

Hazafelé az ösvényen.

Arca halvány,hangja régi,

Fia,lánya megösméri;

Immár tőle,hogyan félne?

Megcsókolják,mintha élne.

Az egyiket betakarja;

Másikat felfogja karja,

Elringatja,elaltatja;

Harmadikat ápolgatja.

És ott virraszt a kiságyon,

Míg elalszik mind a három;

Majd megindul,széttekinget,

Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,

helyre teszi a ruhácskát;

Az alvókat hosszan nézi,

Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal,üt az óra,

El kell válni virradóra;

Visszanéz a véghatárrul,

Sír megnyílik,sír bezárul.

Oh! a sír sok mindent elfed,

Bút,örömet,fényt,szerelmet;

De,ki gyermekét szerette,

Gondját sír el nem temette.

"Egy ismeretlen

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,

hol néhány szék van és egy zongora,

itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek,

s talán nem is szerettelek soha.

S átölelne a kongó, ismeretlen,

s egyedül maradhatnék, mint a fa,

jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam,

mert oly nehéz. De hol van a szoba?"

(Nemes Nagy Ágnes)

,,Míg sétálok, rám mosolyogsz, ősz. Rám mosolyogsz a

sarkon a gesztenyeárus síró tűzparazsából,

rám mosolyogsz az esőből; és ha megállok a hídon:

ellocsogod, minden titkod kibeszéled a szürkés-

sárga habokból; és a szelekből hogyha fülembe

súgsz nagy pajkosan illetlen szavakat, ugye, akkor

el ne csodálkozzál, amikor zavaromban az arcom

is kipirul tőlük. - S ha a Fellegvárra fölérek:

sárgálló levelek tömegét küldöd föl utánam,

mik titkos szövegét mikívülünk senki sem érti.

Sok leveledre, ha későn is, de küldöm a választ.

Halld meg hát: szeretem bágyadt meleged ragyogását,

mely a nyári remények dús kiteljesedését

hozza magával; és szeretem hűvös nyugalommal

elvánszorgó napjaidat, mert széllel-esővel

késztik az embereket, hogy egy kissé melegebben

nézzenek egymásra; szeretem, ha a ködsüvegekkel

ellátott havasokra telepszel, s nézed a távolt:

van vajon-é sok időd még itten időzni minálunk:

jő-e a tél már, és elkerget, s hóborította

országában átveszi-é az uralmat, avagy még

hagyja, hogy elkészítsd egy évre előre lakásod:

béleljed bíbor szőlőkkel, aranysugarakkal...,,

ŐSZI SÉTA

SZILÁGYI DOMOKOS

Eljött már november didergő hónapja,

Hideg szele a fák ágait megcsapja.

Meghalva elhullnak a sárga levelek,

Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.

Az ajtónál álló télnek hideg zúzza

A zöld ligeteket s mezőket megnyúzza.

Hideg eső csorog, csepeg egész éjjel,

A fázékony Auster havat is hány széjjel.

A borongós égnek sűrű felhőzése

Házba zárt szívünknek

kedvetlenedése..."

Csokonai Vitéz Mihály: November

Búcsúzik az ősz

Vége van a színes,

Szép őszi világnak.

Dél darával az ősz,

Befedi a tájat.

Szél sípolva, dalol,

Lomb nélküli fákon.

Száraz leveleket,

Sodor hét határon.

Varjak kiáltoznak,

Hintázva az ágon.

Gyakran vitorláznak,

Hervadt őszi tájon.

Csendes lett a kisút,

Üres, néma, árva.

Sepregeti a szél,

Síró dalát fújja.

A sok színes levél,

Lehullott a földre.

Búcsúzik, messze száll,

A színek tündére.

A fáradt öregek,

Hosszú útra mennek.

Sápadt levelekkel,

Csendben elköszönnek.

Elbúcsúzik az ősz,

Indul az útjára.

Sírva búcsúztatja,

Varjak kiáltása.

/Kovács István/

Aranyosi Ervin : Utolsó levél

Őszi levél bágyadtan lóg a fán.

Kapaszkodik, maradna még talán.

Az elmúlás sápadt képére ül,

ereje fogy, s hitében elmerül.

Mert nem hiszi, hogy véget ért a nyár,

és nem hiszi: - neki csak ennyi jár.

Maradna még, - az elmúlástól fél.

Kapaszkodik az utolsó levél.

Hiszi: Ő nem, csak egy a sok közül,

kinek a sors ezt hagyta örökül.

Neki a földön annyi dolga van!

- Aki elmegy, az mind boldogtalan!

Mert Ő bizony még őrzi ezt a fát,

mert nélküle szegényebb a világ.

Őrzi a fényt, lelkében a napot,

az életet, mit egykor megkapott.

Az élete, mint szép film úgy pereg,

és újraél gyönyörű perceket.

Rügybontó tavaszt úgy idézi fel,

mint születést, ha jött az égi jel.

Majd jött a nyár, lángoló szerelem.

virág is nyílt az apró levelen.

Gyümölcse érett, leszedték róla már,

elárvult lelke a megváltóra vár.

Eljött az ősz, a színe megfakult,

sok társa már réges-régen lehullt.

Kapaszkodik, - soha nem adja fel,

ígéret kell, hogy új tavasz jön el,

s ő visszatér, s megújul teste tán,

rügyként születő levél lehet e fán.

Fülébe súgja ígéretét a szél,

és földre hull az utolsó levél.

József Attila: De szeretnék...

De szeretnék gazdag lenni,

Egyszer libasültet enni,

Jó ruhába járni, kelni,

S öt forintér kuglert venni.

Míg a cukrot szopogatnám,

Új ruhámat mutogatnám,

Dicsekednék fűnek, fának,

Mi jó dolga van Attilának.