Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Petőfi Sándor

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Jön az ősz

Jön immár az ismerős

Szél lábú deres ősz.

Sepreget, kotorász,

Meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,

Krumplit ás, szüretel.

Sóhajtoz nagyokat,

S harapja, kurtítja a hosszú napokat.

Árnyas erdők ösvényein

látták jönni már az őszt.

Lomb hajlongott, levél rezdült

fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben

vándorolt, míg este lett,

aranyszínt szórt völgyre, dombra,

halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,

diót vert a határba’,

hol az almát, körtét, szilvát

teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett

sok -sok ízes gyümölcsöt,

s izgatottan leste-várta,

sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit

rázogatta, borzolta,

somot, bicskét, kökényt

érlelt rét ölén, a bokrokba’.

Novemberben avarpléddel

erdőt, mezőt úgy takart,

hogy a dermedt, fagyos tájon

biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén

nem nőtt vaskos, nagy bunda,

elbújna a cudar téltől,

s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hó-csipkéjét

borította a tájra,

tarka gúnyás őszünknek csak

rőt subáját találta.

Kányádi Sándor

Csokonai Vitéz Mihály

Lillám szácskája

Óh, Lilla! Lilla! halld meg

Kellő hatalmadat.

S mely'k isten adta, valld meg,

Íly bájos ajkadat?

Midőn te mátkatályúl

Egy csókot adsz nekem:

Szívem merőn elájúl,

Elhallgat énekem.

Szácskád magára nyitja

A szájat és szemet,

A mennybe andalítja

Nektárja lelkemet.

Ajkad virági szebbek,

Mint rózsa bíbora,

És csókid édesebbek,

Mint a Tokaj bora.

Wass Albert: Ha jön az ősz

Ha majd az ősz,

összegyűjt minden bánatot, s vele

a lelkemet behinti csendesen:

eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,

mikor a lelkem többé nem nevet,

s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,

hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,

amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:

áld’ni fogom a lábaid nyomát,

s áldott legyen a rózsaszínű út,

az út, melyen menni fogsz tovább,

áldott legyen a szív, mely erre kerget,

s áldott legyen, áldott legyen a lelked,

legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért

áldani foglak téged akkor is,

ha nem gondolnál rám többet soha.

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –

nem nótaszó ez már, de búcsuszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közelg a rozsdaszínü áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk –

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmult ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserü sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. –

Ó, ha az ember is a büneit

igy hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelen!

Dideregve didergő fák között

úgy türni deret, havat, vak ködöt,

tudni, tavasszal élni támadok. –

Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.

Súgd meg most

Súgd meg most, csak nekem, hogy csak én halljam,

miért zöld a zöld, miért kék az ég, mi most ez a dallam?

Hajolj közelebb hozzám, hogy érezze orrom illatod,

bőröd bársonya simítson akkor is, ha nem vagy ott.

Súgd meg most, hogy a hangod remegtesse a testem,

ki vagy te, hogy a lelkeddel egyből szerelembe estem?

Érints meg naponta, ne csak a kezeddel, hanem ott belül,

legyek áradó folyó, kitörő vulkán, vállalom, kerül amibe kerül.

Súgd meg most, de csak nagyon halkan, súgd a fülembe csendesen,

pár év múlva, mikor megöregszem, mondod azt: szeretlek kedvesem?

Szeretném ha majd őszülő hajamba túrnál, s akkor is figyelnél rám,

s annyit szólnék, köszönöm, hogy elkísértél és elnézted az összes hibám.

/ Dóró Sándor /

Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

Már szombat este megsütötte

anyám. És reggel már adott.

Az aranya besugarazta

a harangos vasárnapot.

Vasárnap estig nem fogyott el,

fénye áthullt az ünnepen.

Még hétfőn is jutott belőle.

És kedden is. De csak nekem.

Ma sem tudom, hol rejtegette,

melyik fiókból jött elő,

de olyan áldott volt az íze,

olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant

szép sárga fénnyel: Itt vagyok.

Nagy árnyékok, fekete gondok,

még várjatok, maradjatok.

Igénytelen polgár-kalács volt,

olyan egyszerű, mint falum.

És mégis úgy megnőtt azóta,

mint úrvacsora-szimbólum.

Száguldó évek távolából

megérzem néha jó szagát:

a tűzhely tájáról elindul

s betölt szívet, betölt szobát.

Lelki kenyér ínség-időkben,

verőfényes vigasztalás…

Pedig tudom: a keze föld már.

És nincsen több keddi kalács.

Mi a szeretet?

Ami a pokolból kivezet,

a fény, ami betölti szívedet.

A szó, ami száz könnyet eltakar,

a kéz, ami mindenkit betakar.

A vágy, ami betölti életünk,

a szeretet, amiért létezünk.

Áprily Lajos

Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent

az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.

Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.

Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,

bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,

hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,

hörögve összeroskad valahol.

Juhász Gyula: Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Kányádi Sándor

VALAMI KÉSZÜL

Elszállt a fecske,

üres a fészke,

de mintha most is

itt ficserészne,

úgy kél a nap, és

úgy jön az este,

mintha még nálunk

volna a fecske.

Még egyelőre

minden a régi,

bár a szúnyog már

bőrét nem félti,

és a szellő is

be-beáll szélnek,

fákon a lombok

remegnek, félnek.

Valami titkon,

valami készül:

itt-ott a dombon

már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,

de szépen őszül.

Wass Albert – Ha jön az ősz

Ha majd az ősz,

összegyűjt minden bánatot, s vele

a lelkemet behinti csendesen:

eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,

mikor a lelkem többé nem nevet,

s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,

hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,

amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:

áld`ni fogom a lábaid nyomát,

s áldott legyen a rózsaszínű út,

az út, melyen menni fogsz tovább,

áldott legyen a szív, mely erre kerget,

s áldott legyen, áldott legyen a lelked,

legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért

áldani foglak téged akkor is,

ha nem gondolnál rám többet soha

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa

megreszket minden őszi fán,

gyere velem a hervadásba

egy ilyen őszi délután!

Ahol az erdők holt avarján

kegyetlen őszi szél nevet,

egy itt felejtett nyár-mosollyal

szárítsuk fel a könnyeket!

Hirdessük, hogy a nyári álom

varázsintésre visszatér,

s a vére-vesztett őszi tájon

csak délibáb-varázs a vér!

Hirdessük,hogy még kék az égbolt,

ne lásson senki felleget,

hazudjuk azt, hogy ami rég volt,

valamikor még itt lehet!

Ha mi már nem tudunk remélni,

hadd tudjon hinni benne más;

hogy ezután is lehet élne,

hogy tréfa csak az elmúlás!

A nyári álmok szemfedője

övezze át a lelkedet,

amíg a tölgyek temetője

hulló levéllel eltemet!

Aranyosi Ervin:Így gondolj a múltra

A múlt ma már történelem,

és nincs hatalmad rajta.

Megváltoztatni képtelen

elméd, – bár azt akarja.

Ha megbántottál valakit,

s lélekben most már bánod,

ne fokozd lelked kínjait,

legjobb ha megbocsátod!

Bocsátsd meg régi tettedet,

Bocsátsd meg önmagadnak,

mert amíg rágódsz meglehet,

energiái hatnak.

Kínoz a lelkiismeret,

mert szavad egykor sértett,

a múltnak árnyát élteted,

pedig az csak kísértet.

Amikor megtörtént veled,

a tetted jónak látszott.

Ezt diktálta a “szellemed”,

– s ma már tudod, hibázott!

A múltad rossz döntéseit,

bocsátsd meg önmagadnak,

mert amíg rágódsz meglehet,

energiái hatnak.

A múlt ma már történelem,

és nincs hatalmad rajta.

Megváltoztatni képtelen

elméd, – bár azt akarja.

Haragszol, gyűlölsz valakit?

Ez csak magadnak árthat!

Amit Ő tett, az csak tanít,

s jelenben már nem bánthat.

Amikor tette, – jól tudod –

pont ennyi tellett tőle.

Legjobb volt, amit adhatott,

ezt tanuld meg belőle.

Bocsáss meg neki kedvesen,

– ne hagyd, hogy újra fájjon!

Engedd el tehermentesen,

utadba már ne álljon.

Bocsáss meg néki jó szívvel,

legyen lelkedben béke,

s bensőd szeretet tölti fel,

és mindez már megérte.

Maradjon meg a szép emlék,

– örömöt hozó percek.

Erőt meríts belőlük még,

legyél nagy, boldog gyermek.

Mosoly ragyogjon arcodon,

kerüljön bú, és bánat.

Derülj a régi harcokon,

és kérlek, élj a mának!

WASS ALBERT: ŐSZ

Valahol már az ősz dalolgat,

és hullanak a gesztenyék,

vad szél-fiúk lombot karolnak,

s kacagva hintik szerte-szét,

valaki jár a szürkületben,

s szívében őszi dal fakad,

valaki búcsúval köszönti

a messze-szálló darvakat,

valaki áll a fenyves alján,

s a szeme könnyel lesz tele…

szél sír a park arany-avarján,

s koppanva hull a gesztenye.

Dsida Jenő: Megbocsátod-é?

Szél vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy port hintettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy véletlenül arcodra vetődtem?

Álmodó

Tenyerén dajkál a sötét.

Nyugalmat csomagol köréd.

A hajnal távoli kincse

fényeket bűvöl a nincsbe.

Várod, hogy megérkezzen,

szíved így nyugtot leljen.

Engeded suhanni messze,

mindened elengedve.

Lassan beburkol az álom.

Hintázik szempilládon,

majd oson szivárványhártyán

s szemhéjad vetítővásznán

pergeti emlékek filmjét.

Nem szabadulsz könnyen innét

- de hisz nem is nagyon vágyod

megtörni e varázsálmot.

SIMONYI IMRE

KETTŐNK ÜGYE

Csak még egy percre még egy percre

szegődj magányos közelembe

nem múlóra nem végtelenre

valami megmarkolt Jelenre

valami állandósult Mára

valami Egyszer-Van-Sokára

valami időtlen Lezártra

valami vélünk Egybeálltra

valami ahhoz hasonlóra

amikor éjfélt üt az óra

s egymást fedi két mutatója:

hát nem kezdetre nem is végre

sebzett utolsó szívverésre

ráalvadt dermedt örökkére -

Lesznai Anna

Szüreti kis nóta

Kedves a tavasz, jó a nyár,

Ki tárt kehellyel magra vár

S a szél, a szelídült betyár

Selyem topánban súgva jár.

De édesebb az őszi est:

Mint ért gerezd, úgy zsong a test.

Szüreti vért szűr a határ

Legédesebb az esti pár.

Ó esti illat, őszi kéj,

Szívem zengő serleg, zenélj.

Búcsús örömmel szerteszét

Ontsad dalos nyarad delét.

A nyár már elég régen áll

A csattanó fürt kiabál:

"Hamvadó piros lomb között

Vetkezd le, nyár, dús köntösöd.

Ringj bíbor égen meztelen

És lágyan, érten, nesztelen

Feletted, halk felleg halad,

A sors ölébe ejtsd magad."

Halljad én mézem, kedvesem

Alkonyízű szerelmesem

Koccintsunk össze két szívet

Egy tüzeset, egy részeget.

Ért kérés, teljesült fohász

Magba szökkenő őszi nász

Zamatos, sűrű halk öröm...

Hörpintsd föl szívem, s eltöröm.

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

FEKETE ISTVÁN: SZEPTEMBER

Őszi hálót szőnek már a pókok.

vizek tükrén vándor csillagok.

Bokrok árnyán üresek a fészkek,

mint az erdők szélén nyári kis lakok.

Szőlőhegyen rizling meg a saszla

cukrot szűrnek a napsugárból.

Hasad már a diók szagos héja,

jegenyenyár csúcsán varjú szól.

Levegőben seregélyek járnak,

harkály rikkant, lepke tántorog,

Kinyílik a zsúpos présházajtós

régi mámort lehel vén garádtorok.

Völgybe ér a délutáni árnyék.

hűvös az est, harmatos a rét.

Köd lebeg a patak fényes selymén,

teljes csillagporral tündöklik az ég.

Aztán elvesznek mind az utak

nem marad más, csak a csend és álom,

Mohos tetőkön ásít a kémény,

halott levél kereng a pókfonálon.

Aranyosi Ervin: Éld a napot

Minden egyes kornak van valami bája,

– és az embernek is számtalan hibája, –

ám ha minden korod tiszta szívvel éled,

minden pillanatban újabb vágyad éled.

Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!

Mától érted ketyeg, múlik minden óra.

Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,

lassíts, – éld a napot – végre szabad lettél!

Kicsit lassúbb lettél? Fájhat egy-két szerved?

A betegség jelzés, könnyebb elviselned,

ha megérted azt, mit lelked üzen véle:

– csökken a fájdalom, legyen bármiféle!

Életedben biztos, sok volt, aki bántott.

Bántásért a lelked, vajon megbocsájtott?

Elengedted-e már a haragos múltat?

Jó diákhoz méltón, leckéd megtanultad?

S volt-e olyan ember, akit te bántottál?

Önmagadnak ezért meg is bocsátottál?

Patyolat tiszta már lelkiismereted?

Ha ez így van, tested nem is lehet beteg.

Ha van egy kis időd, szíved nyisd meg bátran,

szereteted szórd szét, szerte a határban,

szíved tiszta fénye, szálljon fűre, fára,

napfényre mosolygó, gyenge kis virágra.

Vizek csobogása vidámítsa lelked,

szeretet szikrája gyúljon lángra benned!

Szájad szélén mindig lágy mosoly ragyogjon,

szépségből a lelked, soha ki ne fogyjon!

És az emberekkel légy megértő, kérlek!

Mindegyik másképpen keresi a szépet.

Az sem tehet róla, aki még nem érti,

hogy a gondolata, a másikat sérti.

Mindig azt keresik, ami jónak látszik,

ám az élet néha “délibábot” játszik.

Engedd el, mi bántott, csituljon a lelked,

a nyugalom leljen otthonára benned!

Élvezd ki a világ millió csodáját,

és ne keresd többé a mások hibáját.

Legyél újra tiszta, könnyű lelkű gyermek,

akit az emberek, s angyalok szeretnek!

Zelk Zoltán: Pillanat

Könyökölve, mint híd-karfára

a szeptemberi délutánra,

két perc rése között rálátva

a teljesség pillanatára,

a csordulásig teli tájra,

a fák öntelt diadalára…

folytathatatlan, mondhatatlan,

folytatnám még, de csak szavam van.

Kiss Norbert – Fátyolkeringő

Csak messziről bátortalanul,

S tétován nézlek,

Hol nem szabad semmit

A szívnek, s a kéznek,

Napsugárral karöltve

Fátyolként táncolsz,

Törékeny pókhálóként

Lebegve láncolsz

Magadhoz minden apró

Mosolyt és könnyet,

S boldogsággal borítasz be

Hegyet és völgyet,

Odaadnám mindazt,

Mit őrzök mélyen, legbelül,

De minél jobban akarom,

Annál jobban elkerül,

Vakon és süketen próbálom

Megfogni, elérni,

De hagynom kell,

S ez egyszer embernek maradni,

Nem lehetek soha,

Sem szolgád, sem királyod,

Nem adhatok, s vehetek el

A rétedről virágot,

Ma akarom a tegnapot,

Mikor féltem a holnaptól

Már nem akarom elérni,

Én akarok lenni...

Maga a fátyol...

GARAI GÁBOR: ŐSZ ELÉBE

Szétpattant ez a reggel,

kék buborék.

Hálózó víz-erekkel

oszlik az ég.

A láthatár gomolygó

ezüst ködök,

ökörnyálak selymébe

öltözködött.

Tollászkodik a fűben,

mint nagy madár,

s elszáll majd alkonyattal,

elszáll a nyár.

Jöhet még forró nappal,

éj, csillagok -

tavuk már jég, ha nyáron

nem ringatott.

Tarló érett szerelmünk

határa, mind

fölmagzottak felejtett

virágaink...

Most kell - hűs szél iramlik

Észak felől, -

széles vizekre kelni

a tél elől.

Móra Ferenc : A cinege. cipője

Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak,

nagy bánata van a

cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,

ő is útra kelni.

De cipőt az árva

sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,

szalad a vargához,

fűzfahegyen lakó

Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,

mert ő most a csizmát

nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,

a bölömbikának,

kár, kár, kár, nem ilyen

akárki fiának!

Daru is, gólya is,

a bölömbika is,

útra kelt azóta

a búbos banka is.

Csak a cingének

szomorú az ének:

nincsen cipőcskéje

máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,

repül gallyrul gallyra:

"Kis cipőt, kis cipőt!" -

egyre csak azt hajtja.

Erdős Olga: Vasárnap délután

Egy kávé az udvaron

vasárnap délután,

míg a szeptemberi

bágyadt napsugár,

mint vén kutyád

a lábadhoz ül.

Orrodba száraz falevél,

fanyar füst szagát

hozza a szél.

Béke van. Néhány

pillanatnyi csönd –

valódi nyugalom.

És csak távolról hallod,

ahogy tompán koppan

a dió az avaron.

A lelked add!

"A lelked kérem, s te tested adod.

Könnyeim letörlöd, de továbbra is hagyod,

hogy sírjak.

A lelked add !

Nem figyelsz, a kétségbeesés hangjára,

elbújsz előlem a közöny tornyába

és nem érted.

A lelked add !

Hozzám bújsz, de nem érdek nélkül teszed,

nézed az arcom, s titokban azt lesed :

kellesz - e még ?

A lelked add!

Nem kellek, de másnak sem engedsz.

Az önzés ölelő karjaiba rejtesz

mások elől.

A lelked add!

A szeretet hiszem,a lelkedből fakad

bízom, hogy egyszer majd pőrén adod magad,

a szíveddel együtt.

A lelked add!

A lelkeddel érezz, a lelkeddel láss!

És nem állhat közénk többé soha más,

az életben.

A lelked add!

Csak annyit kérek, amennyit adhatok.

Hiszem a végén karodba bújhatok,

s szerelmes, boldog halált halhatok,

csak hagyd!

De mindig a lelked add!"

/O.Bogdány Edit verse/

HELTAI JENŐ: ŐSZ

Nyomon kisér az éjszakában

Valami halk, sejtelmes ének.

A csöndességben az öreg fák

Egymásnak titkokat mesélnek.

Szelíden egymáshoz simúlnak

A mesemondó, karcsú ágak

És mintha mindnek lelke volna,

Suttognak, sírnak, muzsikálnak.

Majd elhallgatnak. Bántja őket

Az őszi éjjel szörnyű csendje

S reszketve, félve összebújnak,

Mintha a lelkük dideregne.

A szél suhogva vág közéjük,

A sok levél sóhajtva rezdül -

A hervadás fehér tündére

Most megy az éjszakán keresztül.