Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Tavaszi szeretők verse

Látod!

boldog csókjaink öröme

harsog a fák közt és

árnyékkal áldja

testünket a táj!hallod,

hogy terül a füvön a

fény és pattan a fákon

dallal a hajtás!csak

csörgető fekete tücskök

zaja dicséri most

fűnek és fának

jó örömét!nézd

a vizen,messze partok

homályos tövén

tükrösen fénylik

tavaszi kedvünk!mert

mi vagyunk most a fű,

a fa,a part,az öröm is

és szépszavú áldása

a tájnak!

RADNÓTI MIKLÓS

Karinthy Frigyes

Pitypang

Kezed felé

Kezed, hajad felé

Kezed, hajad, szemed felé

Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé

Mit kapkodok?! - mindegyre kérded

Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -

Mért nem szeliden símogatva

Ahogy szokás, ahogy mások teszik

Miért kapkodva, csillogó szemekkel

És mért nevetek hozzá - szemtelenség!

Ilyen csunyán, fülsértő - élesen!

Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!

Pitypang, ne hagyj itt

Inkább megmondom

Megmondom - várj, füledbe súgom,

Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé

Kezed, hajad felé

Kezed, hajad, szemed felé

Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé

Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?

Mi kapkod így - még mindig nem tudod?

Pedig ily bosszús arccal

Próbálod elhárítani akkor is

Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód felé

Porzód, bibéd felé

Porzód, bibéd, szárad felé

Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé

Mi kapkod így, pitypang? - A szél!

A szél, a szél, a szemtelen bolond szél

Vígan visítva-bosszuságodon.

Pitypang, mi lesz?

Ez még csak a szellő

Ez még csak kapkod és fütyörész

De én még nem is beszéltem neked a családomról

Hallod-e, hé!

Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám

az a híres arkanzaszi Tájfun

Tölcséres vihar a sógorom -

Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva

Felhőbefuró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

Szabó T. Anna

Pitypang

Derengő ezüstport szitál

a holdvilág,

szenderegnek a fű között

puhácska bóbiták.

Az álmos képű telehold

felettük őrködik,

óvja mezők és ligetek

jószagú fészkeit,

és csillagmintás másait,

számlálatlan sokat:

a gömbölyded és hópihés

pitypang-tojásokat.

Körben a puha fák között

elvackol a sötét,

a szél is visszatartja most

langyos lélegzetét,

de hajnalban nyújtózkodik,

majd sóhajt egy nagyot –

és elszállnak a hold után

a pitypang-csillagok.

Szép Ernő

Pitypang

Nótába nem írnak

Gomblyukba nem tűznek

Nem tesz kirakatba

A virágos üzlet

Mert te nem vagy ritka

Mert te nem vagy drága

Csak az árokpartról

Nézel a világba

Mintha kis nap sütne

Orcád oly szép sárga

Te pitypang,

Te pitypang virágja

Az urak, a dámák

Úgye rád se néznek

Tán le is tagadnák

Az ismeretséget

Pedig hogy meggyúrtunk

Hogy agyontépáztunk

Te kezes, te kedves

Falusi pajtásunk

Hófehér lelkedet

Szétfújtuk a nyárba

Te pitypang,

Te pitypang virágja

Ezennel én tőled

Bocsánatot kérek

Köszönöm azt a kis

Könnyű gyermekséget

Köszönöm hogy itt vagy

Lehajlok utánad

Gyere bemutatlak

A kaméliának

Csak nevess rá bátran

Mezitlábos árva

Te pitypang,

Te pitypang virágja

Antalfy István: Színesedik a világ

Az áprilisi napsütésben

Színes, vidám lett a világ,

És tegnap – vagy még a múlt héten? –

Már kikeltek a kislibák.

A patak vize fodrozódik,

Ha átszalad rajta a szél,

A nyírfa csendes susogással

A távozó télről mesél.

A rigó füttye messze hallik,

- ők ébresztették a napot –

A rét örül, hogy újra zöldül,

S hogy annyi virágot kapott.

Igen, az április – bolondos,

Szeleburdi, napos-havas,

Mikor éppen milyen a kedve,

De ez már biztosan – tavasz!

A tavasz gyönyörű menyasszonyruhája:

CSERESZNYEVIRÁGZÁS

Ragyog, ahogy a kertben áll,

mint aki szerelemre vár,

s míg fölöltözteti a vágy

a virágok menyasszonyát,

finoman beletúr a szél,

és fehérebb lesz a fehér,

egy lágyan lélegző remény,

amire rátapad a fény,

az öröm minden rést betölt,

az ég ünnepi kéket ölt,

s egy lágy sóhajjal megfakad

a szirmok ölében a mag.

Úgy

Úgy szólíts, ahogy szeretnéd, hogy én szóljak hozzád,

ha adsz nekem, szívből tedd, mintha a csillagokat hoznád.

Úgy szeress, ahogy te szeretnéd, hogy szeresselek téged,

hiszen a szeretetből magadnak, te is a legnagyobbat kéred.

Úgy nézz rám, ahogy kívánod, hogy szemem téged lásson,

a te lényed legyen nekem, a leggyönyörűbb az egész világon.

Úgy ölelj, ahogy te vágysz a két karom átkaroló meleg burkára,

s amikor összeér a két test, ezt az érzést egyikőnk sem furcsálja.

Úgy gondold át, mit szeretnél valójában megélni itt a létben velem,

hogy utána ne hátrálj, ne félj, hisz egyszer kinyújtottam már a kezem.

Úgy nézz minden napra, olyannak lásd, mint ahogyan én is látom,

s ha ezt megérted, te leszel a kedvesem, a társam, a legjobb barátom.

/ Dóró Sándor /

Aranyosi Ervin: Hogyan tudnál vidám lenni?

Borús az ég, rossz a kedvünk,

felhő takar el eget.

Nem jutott ránk elég napfény,

nem ragyogtunk eleget.

Hogyan tudnál vidám lenni?

Utánozd le a Napot!

Még ha felhő is takarja,

a háttérben ott ragyog.

Így hát, mikor rossz a kedved,

erőltesd a mosolyod,

hiszen kaptál egy új napot,

s ez mosolyra komoly ok!

Nézz bele egy nagy tükörbe,

vidítsd fel, ki visszanéz!

Éld is át a mosolygásod

úgy, ahogy egy nagy színész!

Legyél hálás, mert a hála

máris jókedvre derít,

mosolyra hajlítja szájad,

ragyogtatja szemeid.

Felejtsd el a gondjaidat,

lelked töltse meg a fény!

Minden napod kezdd vidáman,

minden új nap, új remény!

Nem sokára látni fogod,

a világod változik.

Ha mosolyogsz, a lelkedből

minden bús eltávozik.

A helyére a jókedv lép,

bú helyére szeretet,

s meg látod, az egész világ

fordul egy kört teveled!

Nézz kedvesen mindenkire,

szórd mosolyod szerteszét!

Használd szíved szeretetét,

hisz az másnak eleség.

Meglátod, hogy a borús ég,

hamar jó kedvre derül,

előbújik a Napocska

s minden jó előkerül…

Szepes Mária Kibékülés

Békét kötni mindennel és mindenkivel,

aki más, mint amit jónak, szépnek

tartok, s csak önmaga tud lenni.

Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,

ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani

idegen, rossz ízeket, helyükre tenni

téves jelképeket. Megérteni titkos

nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,

a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.

Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,

magányos kárhozottat, aki adni, kérni

nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot

vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,

nem ismer egyebet, csak a nihilt,

koporsót ácsol, sírgödröt ás.

Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,

visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,

sült galambra lesve tétlenkedik.

Nyavalyáinak utána jár,

a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.

Nem tudja másképp. Semmiféle vád,

ítélet csontalkatát nem szabja át.

Bölcs az, aki megbocsát. Ilyen a világ!

Ennyi az ember, s ennyi vagyok

magam is. Nem több és nem kevesebb.

Néha megostromlom a lehetetlent,

Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,

azután visszahullok talajt vesztve megint.

De magamnak is megbocsájtok,

ami nehezebb, mint átugrani

saját, földre vetült árnyékunkat.

E biblikus varázslat mégis

megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.

A csoda villáma váratlan mindig,

eltünteti, ami valónak tűnik,

s megmutatja, ami a mulandóban is

igaz, mert soha el nem múlik.

Tóth Árpád: Április

Április, oh Április,

Minden csínyre friss!

Faun-bokájú, vad suhanc,

Újra itt suhansz!

Vásott cigánykereked

Porozza a tereket,

Repül a szemét,

Levegőbe parazsat

Hintegetsz és darazsat,

Illatot s zenét!

Némely ingó és rügyes

Ág végére már

Küldök: kússzék az ügyes

Katicabogár,

Mint árbócra egy piros,

Pettyes zubbonyú,

Fürge lábú és csinos

Kis matrózfiú!

Kémleli a láthatárt:

Mennyi fény! Mi az?

S zümmög zengő, napba tárt

Szárnyakkal: tavasz!

Szunnyad még a tél-mező,

Fáradt, vén paraszt,

Fűszakálla csendbe nő,

Megcibálod azt,

Majd meg méznél illatosb

Szellőfésűvel

Fésülöd s szólsz: hé, de most

Lomha szolga, fel!

Szundikálás volt elég,

Vár az új robot,

Mit álmodtál, vén cseléd,

Krumplit vagy zabot?

S reszket s kacag a liget,

Cserje meg bozót,

Gyenge bőrű testüket

Úgy csiklandozod:

Minden erdő egy bolond

Hejehuja-hely,

Nincsen még seholse lomb,

Csak virágkehely:

Izzad még a levelek

vajudó rügye

S a szirom már lepereg:

Csókos szél vigye...

S átsuhansz a városon,

Bérházak felett,

Felragyog sugároson

Sok vak emelet:

Reszkető, bíbor varázs

Vén kémények fala,

Lányszemszínű kék parázs

A szelíd pala.

Mély, sötét udvar felett

Négyszögű egen,

Táncos lábad emeled,

Mint halk szőnyegen.

S padlásablakot, kitört

Sarkon fordulót:

Villogtatsz, mint zsebtükört

Pajkos nebulók:

Zsupsz! a földre hull a fény!

S ím a szenny alól

Nyűtt hang sír, tán a szegény

Por maga dalol?

Vak lap-árús: eleven

Bús utcaszemét,

Sütkérez a melegen

S nyitja holt szemét...

Április, oh Április!

Míg tánccal suhansz,

Látogass meg engem is,

Víg, örök suhanc,

Hisz egy régi kikelet

Furcsa reggelén

Együtt érkeztem veled

Földi útra én:

Szólt arany szimfónia

Napfény-húrokon

S bölcsőmnél te, fény fia,

Álltál, víg rokon!

Április-testvérem,óh!

Hol van az a kor?

Ifjúságom hervadó

Kankalin-csokor,

Elpártoltam tőled én,

Nem veszed zokon?

Hej, beteg s fanyar legény

A régi rokon:

Ha a tavaszt élvezi,

Nézvén langy egét,

Bánatát is felveszi,

Mint szemüvegét...

Április, oh Április!

Simogass, vezess!

Hadd legyek ma újra kis

Jó öcséd, kezes,

Hadd feküdjem tarka fák

Alján, inni fényt,

Míg arcomba szöcske vág

Zöld parittyaként,

Míg szememre patyolat

Szirom lengve jön

S kis selyem-sátra alatt

Megbúvik a könny...

Oh tán akkor, míg a méz

Színű nap lehull,

Bordám közül a nehéz

Szív is elgurul,

Imbolyog még, menni fél,

Majd gyáván, sután,

Bíbor labda, útra kél

Tűnő nap után:

Táncol, ugrik, fellebeg,

Enyhén száll tova,

Felfogják a fellegek

S nem fáj már soha...

Kibomlott hajadba észrevétlen,

Csillogó fényt rejtett az ősz.

Most itt állsz előttem színezüstben,

Mint ismeretlen... ismerős.

-Hol van a kislány?... Az álmodozó,

A pöttyös labdát kergető!

A felhők hátára kapaszkodó,

Az egekbe tekintgető!

-És kérdezed: -Hol van a kisfiú?

A rettenthetetlen hős lovag!

Az indiánok igaz barátja,

Ki megüli a vadlovat!

-Nehéz most szólni, csak nézzük egymást,

Nincs már labda, nincs indián!

Én kézen foglak és elindulunk.

-A kisfiú, s a kisleány.

Gámentzy Eduárd : Találkozás /sok év után/

TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

József Attila

Aranyosi Ervin: Péntek 13.

Ma átment előttem egy fekete macska!

Aztán vissza is jött, azt hitte a csacska,

hogy majd megijedek, félve babonától?

Ám engem a dátum, mai nap sem gátol.

Péntek, tizenhárom, ez szerencsét hozhat,

ma is üzenhetek én, a csillagoknak,

elküldhetem vágyam, dédelgetett álmom,

mert amiben hiszek, rövidesen látom.

Ma átment előttem egy fekete macska!

Aztán vissza is jött, azt hitte a csacska,

hogy majd megijedek, félve, mi történhet?

Ám, de hadd mondjam el, mért vicces az élet.

A fekete macska, tudod az én macskám,

átfutkos előttem, kötekedik csacskán,

s belőlem félelmet, bizony sose vált ki,

pedig karma éles, retteghetné bárki!

Ma átment előttem egy fekete macska!

Aztán vissza is jött, azt hitte a csacska,

ha kelleti magát, muszáj kényeztetnem,

mert tudja szeretem, s Ő is szeret engem!

S lám most igaza lett, nem tudtam megállni!

Nyakon kellett csípnem, s “rabtartóvá” válni.

Kényeztetni kezdtem, s élvezte a beste,

kihívta a sorsát, vagy éppen kereste?

Ma átment előttem egy fekete macska…

Aranyosi Ervin: A szívek szabója

Élt egy szabómester, szíveket foltozott.

Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.

Mert a szép szívüket sok sérelem érte,

s bár a szabó bérét vastagon megkérte,

ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,

s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.

Nagyon unta pedig e monoton munkát.

Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!

Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,

mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?

Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,

mért ül ki színére megszakadás, vérzés.

Miért változik meg mesés dobbanása,

s amikor kiürül, a csend koppanása

mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,

ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?

Egy napon úgy döntött, utána jár végre,

miért fáj a sok szív, miért hullik vére.

Letette a munkát, bezárta a boltot,

s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.

Álruhában járta végig a világot,

feljegyezte sorban, amit útján látott.

Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,

amiből hiányzott a szeretetmorzsa.

A hit, a bizalom elfogyott belőlük,

szeretetlenséget láthatott csak tőlük.

Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,

nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.

Irigység és önzés, félsz uralta őket,

látott férfiakat, hitet vesztett nőket,

a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,

szomorúság, bánat mételye virágzott.

Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,

bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.

Kedves ölelésben sohasem volt részük,

elromlott motorjuk, legfontosabb részük.

És a szabó tudta, szükségük van másra,

nem csak szívcserére, vagy kijavításra:

a sok embert inkább tanítani kéne,

a szeretet tudása mindükre ráférne.

Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?

Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.

Árva kis lelkeket fogadott magához,

és ekképpen kezdett újra a dolgához.

Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,

aki akkor boldog, ha reá figyelnek.

Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,

képes-e gazdája a gyermektől tanulni.

Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,

szeretetet adnak, ölelést cserélnek,

mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,

tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.

És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!

Otthonban, és szívben meleget csinálnak.

Örömmel lelkedet szép fehérre festik,

s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.

Mert, ha az emberek megtanulnak adni,

és begyógyult szívük képes befogadni,

mikor egész évben van öröm-ajándék,

s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,

akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,

szeretettel telve a szép szívek büszkék.

Végre, a jósággal telik meg világunk,

mikor egész évben csupa jót kívánunk!"

Gál János

Bújócska

Ha völgy leszel,

Én hűs patak benne

Ha te vagy a patak,

Én ívelt híd felette

Ha út leszel,

Én a szekér rajta

Ha te a szekér,

Én majd a pajta

Ha mese leszel,

Én gyermek, ki hallgat,

Ha gyermek leszel,

Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,

Én majd a lapja

Ha te az irkalap,

Én a vers rajta.

Ha vers leszel,

Én toll, mi leírja,

Ha te a toll,

Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,

Én egy kis csillag,

Ha csillaggá leszel,

Kiválasztalak.

IBOLYA

Vékonyka szálra ül az ég,

pehelynyi lak, a szirma kék,

a tavasz széléhez simul,

s bár illata tonnányi súly,

egy nyíló pillanat alatt

szétröpködik a madarak,

s a fűszálak közt szétterül,

búján és szemérmetlenül.

József Attila: Amit szivedbe rejtesz

Amit szivedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -

belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság,

mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek

és anyaölbe vágy.

Ölnek, ha nem ölelnek -

a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,

akit pusztítanak

a növekvők s míg vérez,

nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen

talpadba tört tövis.

És most szivedből szépen

kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,

kezeddel fogd meg azt.

Akit szivedbe rejtesz,

öld, vagy csókold meg azt!

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek,

kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg.

Szalmazsákomra fektetlek,

porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,

amikor akad más is.

Hanem, akkor hagyj nékem is,

én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek,

kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Juhász Gyula

Imádság a gyűlölködőkért

"Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,

A gyűlölőket és a köpködőket.

Szeretted ezt a szomorú világot

S az embert, ezt a nyomorú virágot.

Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet

És hogy fölöttünk csak az Úr itélhet.

Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad

Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.

A megbocsájtást gyakoroltad egyre,

Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.

Ma is elégszer hallod a magasban

A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.

A gyilkos ember hangját, aki részeg

S a szeretet szavát feszítené meg.

És Jézusom, most is csak szánd meg őket,

A gyűlölőket és a köpködőket.

Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,

Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek."

Wass Albert: Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,

S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton

Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára

Fehéren hull ezer csillagvirág,

Felette lágyan elsusog a szellő,

S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó

Ezüst sugártól tündökölt az ég,

Reggel is sokáig oltogatta

Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol

Egy sápadt fényű testvér csillagot...

De elvesztette... s keserves bánatában

A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,

S a földre hullva többé nem ragyog...

A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy olyan hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Keresem azt a testvér csillagot..

Aranyosi Ervin: Légy boldog

Légy boldog ok nélkül, ne keress rá okot!

Mert, ha az ok múlik, az öröm elpárolog!

Figyeld a gyermeket, élvezi a létet.

Nincs benne utálat, nincs benne ítélet.

Képes minden szépet örömmel fogadni.

Nem őrizget kincset és szívből tud adni.

Mert a szeretetnek, nincs oka, nincs ára.

Nyílt szívvel csodálkozz rá a nagyvilágra!

Juhász Gyula: Emlék

A szálló évekkel

Sok minden megy el,

De a szív, a koldus,

Tovább énekel.

Mi remény volt régen,

Emlék ma csupán,

De legalább sírhatsz

Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,

Mint az, ami él,

Romok is ragyognak

Hűs hold fényinél!

Ha simogatni tudna szavam..

Ha simogatni tudna a szavam,

Mint lágy, becéző szellemkezek:

Szavak virágát hinteném rátok,

Hogy ne szenvedjetek.

Ha gyógyítani tudna a szavam,

Mint régi, titkos, nehéz balzsamok;

Ezernyi szóból szőnék most mesét,

Hogy meggyógyuljatok.

Ezernyi szóból szőnék most mesét,

Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,

És elkendőzné a vérző valót;

Hogy ami fáj, az ne fájjon..

Várnai Zseni

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

(Várnai Zseni

Várnai Zseni

Úgy megnőttél,szinte félek

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál,

rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél,

először csak a kiskertbe,

aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,

akkor is nem engem érzel,

nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,

már a válladig sem érek,

alig-alig hihetem már,

hogy ölbéli babám voltál.

Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nékem,

nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik hát a lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,

mint a napfény maga felé

fát, virágot, lombos ágat -

fölemeled az anyádat.

Csanádi Imre: Kelekótya április

Hónapok

bolondja!

Lobog a felhők

vad rongya.

Hol süt, hol esik,

hol kalap kerekezik.

Bimbóra

ring a lepke:

hóba hanyatlik,

fergetegbe.

Méhecskének dermed szárnya:

fölenged a napsugárra.

Április,

április:

arany fény is,

zápor is.

Forrón

ölelget,

dérrel

diderget.

Tavasz mégis,

kikelet:

birkózza le a Telet

Tavasz ő,

Nyarat hoz -

csak egy kicsit kolontos.

Reviczky Gyula

Talált rózsa

Virága édes szerelemnek:

Az út porából fölemellek,

Rideg kedély volt, fogadok,

Ki téged így eldobhatott.

Ki rád tekint, forróbban érez.

Eldobni téged, lehet-é ez?

Jer hát ide szivemre, jer!

Ne a hideg földön heverj.

Pompája teljes még a nyárnak,

S téged már haldokolni látlak.

Ki se lehelted illatod':

S leveleid' már hullatod.

Szegény virág! jer, én megértlek,

Az én szivem rokon tevéled.

A sors könyörtelen keze

Virágkorában tépte le.

Most hervad, mint te, eltiporva,

Ifjan, részvétlenűl a porba',

S nem akad senki, senkisem,

Ki fölemelje szeliden.

Reviczky Gyula

Ha simogatni tudna szavam..

Ha simogatni tudna a szavam,

Mint lágy, becéző szellemkezek:

Szavak virágát hinteném rátok,

Hogy ne szenvedjetek.

Ha gyógyítani tudna a szavam,

Mint régi, titkos, nehéz balzsamok;

Ezernyi szóból szőnék most mesét,

Hogy meggyógyuljatok.

Ezernyi szóból szőnék most mesét,

Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,

És elkendőzné a vérző valót;

Hogy ami fáj, az ne fájjon..

Várnai Zseni

Thándor Márk: Est

Oly jó az esti órák fénye,

a csillagos égre nézve.

S oly jó a fáradtságnak leple,

mely óvva lep be.

S oly szép a hold iramló árnya,

mely telten sugárzik az éjhomályba,

s a vidáman éneklő lég,

mit oly régóta vártam én.

Köszönt engem az ágy, s a párna,

nyugovóra kéne térni mára,

s ha szemem pillái egymáshoz érnek,

hálaszót éneklek én az éjnek,

megfordulok, s álmodom,

egy másvilágba távozom,

s ha majd helyet cserél a hold, s a nap,

meglátod vidám lesz a holnap.

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.

Beéri azzal, ha ágyát megvetik,

ha az éjre ráköszön a reggel,

s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?

Hiába lépne át minden határon,

kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek

emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,

s miről zakatolnak messzi vonatok,

hinni tud tükre szelíd mosolyának,

s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,

s nem feszítik az elérhetetlenek,

egy esőcseppben elférhet a tenger,

és egy ébredésből álom is lehet.