Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

"Hagyd a lelkemnek meg

ezt a pillanatnyi csendet,

amire vágyik,

mert a fa sem terem szüntelenül,

és a virág sem állandóan virágzik.

Szüksége van mindennek

és mindenkinek a csendre,

megnyugvásra...

Hogy csak önmagába figyeljen...

belülre...

és semmi, semmi másra."

(Lénárth Mária: Kell a csend)

Áldott Húsvétvasárnapot

"Hozzon a húsvét napfényt, áldást, meleget,

szívekbe jókedvet és sok-sok örömet,

teremtsen békét a háborgó világban,

lehessen mindenki boldog hazájában,

tanítsa szeretni a gyűlölködőket,

adjon kenyeret koldusnak, éhezőnek,

adjon egészséget betegnek, idősnek,

hozzon megváltást tengernyi szenvedőnek,

s éltesse a reményt, még nincs világvége,

van kivezető út sötétből a fényre."

/ Kerecsényi Éva : Húsvéti áldás /

Reményik Sándor: Álomhalász

Ma hold borong a végtelen felett.

Álomhalász sajkám eloldom,

S kivetem nyűtt hálómat: lelkemet.

Ma hold borong a végtelen felett.

A végtelen nekem mit tartogat?

Ezüsthalakat, aranyhalakat?

Örvénylő mélye mit ígér nekem?

Magam maradtam künn a tengeren.

A hold borong, a háló mintha telne

És mintha megfeszülne hangtalan

És mintha mondhatatlan súlyt emelne.

A hold borong, a háló mintha telne.

Borzongás fut át minden tagomon,

Szívembe nyilal metszőn, élesen:

Hogy vajjon van-e itt halászjogom?

Borzongás fut át minden tagomon.

Minek is hoztam nyűtt szívem ide?

Az én szívem, s a végtelen szíve

Doboghatnak-e egy ütemre ketten?

Hálómmal ide mért is menekedtem?

Egy pillanat a háló elszakad.

Hullámkézzel a mélység visszarántja

A tolvajtól az aranyhalakat.

A félig-fogott aranyhalakat.

Illyés Gyula: Jó érezni

Jó érezni azt, hogy szeretlek

nagyon és egyre-egyre jobban.

Ott bujkálni a két szemedben,

rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy a szemeid már

szemeimben élnek és néznek,

s érezni azt, hogy szép, veled szép,

és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,

külön tévelyegve;

talán egy kis fészek adja meg

nekünk,

hol ajk az ajkon egymást

átölelve,

nevetve-sírva boldogok leszünk.

AMIT SZIVEDBE REJTESZ

Amit szivedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -

belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság,

mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek

és anyaölbe vágy.

Ölnek, ha nem ölelnek -

a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,

akit pusztítanak

a növekvők s míg vérez,

nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen

talpadba tört tövis.

És most szivedből szépen

kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,

kezeddel fogd meg azt.

Akit szivedbe rejtesz,

öld, vagy csókold meg azt.

- József Attila -

Tóth Árpád

Esti sugárkoszorú /1923 /című csodálatos verse a hitvesi költészet szép példája.

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szívembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek, -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szívembe visszatér,

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig

s te nem ápolsz, anyám.

Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,

kinyujtóztál a halál oldalán.

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből

próbállak összeállitani téged;

de nem futja, már látom, az időből,

a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,

a hadak vége volt

s ez összekuszálódott Budapesten

kenyér nélkül, üresen állt a bolt.

A vonattetőn hasaltam keresztben,

hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;

neked, én konok, csirkét is szereztem

s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad

édes emlőd s magad.

Vigasztaltad fiad és pirongattad

s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.

Levesem hütötted, fujtad, kavartad,

mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!

Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -

félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat

hoztad el - kértem én?

Mért görbitetted mosásnak a hátad?

Hogy egyengesd egy láda fenekén?

Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!

Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:

haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel

s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,

ki csal és hiteget!

Suttyomban elhagytad szerelmeidből

jajongva szült, eleven hitedet.

Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,

mind visszaloptad az utolsó órán!

A gyereknek kél káromkodni kedve -

nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.

1935, 1936. december

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

MUHI JÁNOS: MESÉLJ APU

Mesélj nekem apu,

Mi az, hogy becsület?

Hogyha az van nekem,

Jár érte tisztelet?

Milyen lesz apu,

Az igaz szerelem?

És ha majd elmúlik

Akkor az fáj nekem?

Vannak-e apu,

Ma is istenek?

Hisznek-e még bennük,

Most is az emberek?

Van-e tényleg élet

A halál után?

És ha ezt kérdezem,

Miért nézel bután?

És ha majd felnövök,

Nekem is lesz sorsom?

Mert most a tanulás,

Az a legfőbb gondom.

Miért lesznek rosszak,

Apu, az emberek?

Hogy lehet, hogy vannak

Éhező gyerekek?

Ha a munkádért mindig

Megkapod a béred.

A hónap végén akkor

Miért nincsen pénzed?

Ha rám nézel, látom,

Fátyolos a szemed.

Hogyha én nem lennék,

Könnyebb volna neked?

Hogyha öreg leszek,

Nekem is lesz szagom?

És az unokákat

Én is elronthatom?

A szomszéd néniből

Mikorra lesz banya?

Hogy lesz egy országból

Mocskos zsiványtanya?

Sok mindent nem tudok,

De egyet, elhiheted,

Megmutattad nekem,

Milyen a szeretet.

Ne búsulj, apa,

Nem számít a pénzed,

Mert jó, hogy velem vagy,

Én így szeretlek téged.

Paul Éluard

ELEVEN HALÁLOM

Nem változik bánatom moccanatlan

várok és nem jön senki se

se nap se éjszaka

se az aki én voltam egykor

Szemem szemedtől elszakadt

kihúny a ragyogás a bizalom szememben

a szám a szádtól elszakadt

a szám elszakadt a gyönyörtől

a szerelem az élet ízétől elszakadt

kezem kezedtől elszakadt

kihullajt mindent a kezem

lábam lábadtól elszakadt

nem lép többé a lábam mert immár útja sincs

súlyomat elfelejti és el a pihenést

Látnom rendeltetett mint húny ki életem

az életeddel

kezedben nyugvó életem

amelyet végtelennek hittem

Jövőm reményem a sírom amelyet úgy vesz

a közömbös világ körül mint a tiédet

Oly egy voltam veled hogy más mellett didergek

(Pór Judit fordítása)

Kun Magdolna : Köszönöm Istenem!

Nekem minden egyes tavasz örömujjongás,

mert elhiteti velem, hogy az élet álmodás.

Köszönöm Istenem, hogy megcsodálhatom

zöld rügyeket bontó színes tavaszom,

és elnézhetem újra azokat a szorgos méhecskéket,

melyek a virágok szirmában vígan döngicsélnek.

Köszönöm, hogy láthatom a sarjadó füvet,

Anyám régi kertjében a rózsatöveket,

amik akkor is nekem nyílnak bíborszirmokat,

ha már hűséges kertészük az égen szánt utat.

Köszönöm, hogy érezhetem a nárcisz illatát,

és magamhoz ölelhetek pár szál ibolyát,

mit lágyan altat, elringatgat a kósza esti szél,

mikor kék szemére álmot hoz a szép tavasztündér.

Hamvas Béla: Isten tenyerén ébredtem

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,

Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.

Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,

Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.

Láttam az óceánt gyermekként ragyogni

Sirályokat felette felhőkkel táncolni,

Láttam a békét az emberek szívében,

Láttam az erdőket fürödni a fényben.

Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,

Láttam az embert, és láttam a zenét,

Láttam a földet szeretetben élni,

Láttam a csöndet a széllel zenélni.

Láttam Istent amerre csak néztem,

Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,

S az Ő hangján szólt hozzám a szél,

Mint anya, ki gyermekének mesél,

Millió apró tükörben láthatod magadat,

Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!

Ady Endre

A tűz csiholója.

Csak akkor születtek nagy dolgok,

Ha bátrak voltak, akik mertek

S ha százszor tudtak bátrak lenni,

Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság

Áldassék: a Tűz csiholója,

Aki az ismeretlen lángra

Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva

Fogadta szent munkája bérét:

Még ma is minden bátor ember

Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott

Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:

Legkülömb ember, aki bátor

S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,

Kényes bőrét gyáván nem óvja:

Mint ős-ősére ütött Isten:

A fölséges Tűz csiholója.

Pődör György

Könnyed tavaszi sorok

Más ez a szellő, és szebb ez a fény,

mert nap mosolyog a fák tetején.

Mint a hinta, inganak az ágak,

és kint a tavasz illata árad.

Barackfák rügye pislog az égnek,

a szirmok, mint csillagocskák égnek.

Kicsi kelyhükben édes a varázs,

ezt zümmögi a méh meg a darázs.

Patakvíz csobban, zöldell a partja,

bólint a fűzfa, törzse még tartja.

Kint a virága kétlaki, csalfa,

hajlongó sátrán selymes a barka.

Szárnyával csapdos, vidám a lepke,

szép röpte jelzi, nagy ám a kedve.

Ibolyakék ég magasa várja,

lent sok virág kelyhét neki tárja.

Hangyányi létben is nagy az öröm,

ott játszadoznak aprócska rögön.

Mindenkinek akkora a világ,

amekkorára szívével kilát.

A rétek füve még csupán arasz,

de gólyalábon sétál a tavasz.

- Más ez a szellő, és szebb ez a fény!

Fütyüli rigó a fák tetején.

/Poet.hu/

Várnai Zseni: Szeretni

Anya tanítsd szeretni gyermeked!

Első fogalma legyen

a szeretet

Mikor még bölcsőjét

Ringatod,

erről szóljon meséd

és dalod.

Hogy együtt nőjön ez az

érzelem

minden gyerekkel, minden

téreken,

s hogy mint tavasszal

a virágos ág,

úgy boruljon virágba

a világ,

közel és távol,

ahol ember él!

E szót röpítse szárnyin

a szél,

szálljon a széles tengerek felett....

Anya tanítsd szeretni

Gyermeked!♥

Aranyosi Ervin : Lassíts és nézz körül!

A világ rohan, s rohansz vele.

Bár megpihenned kellene!

Megállni csendben, körbenézni,

s hagyni a lelked megigézni!

Csak lelassulni kellene!

Hagyni, hogy érintsen varázsa,

hogy feltüzeljen szép parázsa,

de izzani, nem lángra gyúlni,

fékezni kéne megtanulni!

Csak lelassulni kellene!

Hagyni, hogy lelked elkísérjen,

a pillanat szívedbe égjen,

hogy a csodája összeálljon,

s a perc az emlékeddé váljon!

Csak lelassulni kellene!

Ha lelked végre utolérne,

beléd költözve visszatérne,

s egy lennél újra véle már,

a kétségeknek vége vár!

Csak lelassulni kellene!

Csak önmagaddal eggyé válni,

világodat így megcsodálni,

hinni a szépben és a jóban,

dühöd merülni hagyni tóban.

Csak lelassulni kellene!

Az élet báját észrevenni,

s ki hagyja, azt szívből szeretni,

nem futni el a világ mellett,

s ehhez csak lelassulni kellett!

Csak körülnézned kellene!

Tanulj tőle!

Látod? A cinke rám repült,

– a kis sapkám szélére ült.

Nem fél tőlem, mert tudja jól,

aki ránéz sapkám alól,

az becsüli az életet.

Boldog! Örül, hogy itt lehet!

Ő befogadja a csodát.

Neki a világ jó barát.

Ha megpillant egy madarat,

az boldogság, szép pillanat.

Mert Ő mástól csak jót remél,

s kinyílt, szerető szívvel él.

Figyeld hát meg, hogy mit tanít,

hogyan éli a napjait!

Legyél te is boldog, s szabad,

simogasson minden szavad!

Vezéreljen a szeretet,

utánozd Őt, a gyereket!

Aranyosi Ervin

[link]

Sors nekünk más utat szánt

Éltünk boldogan, ahogy más.

Nem csaltuk meg soha egymást.

Hittük, hogy jó az irány,

de a sors nekünk más utat szánt.

Élhettünk volna boldogan, ahogy más.

Nem csaltuk volna soha meg egymást.

Hihettük volna, hogy jó az irány,

de a sors nekünk más utat szánt.

Élni akartunk ahogy más.

Külön váltunk ,s jártuk a magunk útját.

Hittük, hogy jó az irány,

de a sors nekem más utat szánt.

Élni akartam boldogan, ahogy más,

de a szívem csak téged kívánt.

Hittem, hogy jó az irány,

de a sors neked más utat szánt.

Nem kérdem hogy, miért?

Pedig lehetne úgy mint rég.

Nem kérdem, nem számít már,

a sors nekünk más utat szánt.

Nem hagyom, hogy fájjon,

de néha eszembe jut egy álom.

Amikor még hittünk abban,

a sorsunk elválaszthatatlan.

(Jolie Taylor)

Boda János

A világ foszladozó fényei alatt

Egész életemben a békét kerestem,

nem láttam, pedig ott volt

a fanyalgó szívem valamely

eldugott kristályszegletében.

A dühöngő világ nem engedi,

hogy leüljek magam mellé,

és megkérdezzem, hová tartozom.

Kell a csend, kell a semmi!

Hogy elvesszek. Magamban.

Remélem, jó úton járok.

Gyakran nézem a csillagokat,

és akkor érzem csak,

hogy minden rendben van

a darabokra hullott zűrzavarban.

Szeretem nézni az embereket,

a magányos arcokat, ahogy hajszolják

az elérhetetlennek tűnő álmokat.

A mélysötét, jéghideg szemeket,

amiben lobog a lét és az őrület.

Szeretem figyelni magam, hogy kivé lettem,

és hová tartok e rideg világ foszladozó fényei alatt.

Olykor, amikor írok, elveszem az időtlenség

végtelennek tűnő, homályos alagútjaiban,

és így van ez akkor is, ha rád nézek, kedves.

Nincs bennem kérdés, nincs bennem idő.

Az egyetlen vagy, akinek elhiszem,

hogy lehet még szebben élni,

ha a lélek összerezzen a mindenség terhe alatt.

Ezért már gyakran csak lenni akarok és tenni a dolgomat.

Reménnyel és szívvel élni,

apró álmokat hajszolva lépdelni az egyre nagyobbak felé.

Győzni és hódítani, új várat építeni magamban.

Én csak annyit szeretnék, hogy hitem meg ne törjön,

és hogy lássam az apróságokban a boldog pillanatokat.

A fényt a fák ágai között, és az életet minden halál mögött.

/Poet.hu/

Horváth Edit Fresh

Álmaimban

Álmaimban csillag vagyok,

sötét égen fent ragyogok.

Álmaimban Téged nézlek,

felhők fölé emelnélek.

Álmaimban tőlem kívánsz

szerelmetes szép éjszakát.

Álmaimban kezed fogom,

érzem, ahogy szíved dobog.

Álmaimban Veled élek,

lelkem sosem engednéd el.

Álmaimban minden örök,

féltett kincsünk újra közös.

Álmaimban másképp látlak,

boldogságod elkápráztat.

Álmaimból felébredek,

üres ágyam, nem vagy velem.

Fésűs Éva: Csak ennyi

Amit ma megtehetsz, kevés,

mégse halaszd el holnapig;

részekből teljesül az egész,

nagy szívvel tedd meg a kicsit.

Amit ma eltehetsz se sok,

- nincsenek garasos csodák, -

de valaki örülni fog

még ennek is, hát add tovább.

Ezer szóból csak egy igaz,

és sok beszéd elrejtheti,

ha rábukkannál, melyik az,

ne tétovázz kiejteni.

Naponta egy lépést tehetsz,

hogy messzi célodat elérd,

de ne csüggedj, Akit szeretsz

ugyanígy elindul feléd.

Grigo Zoltán

Mondd...

Mondd, simogatnál engem mint a szél,

Fázós reggelen, néma alkonyon,

Öleléseddel melegítenél,

Ha a bánat szívemen átoson?

Állnál mellettem, esőben, viharban,

Ha nem kérném, adnád a véredet,

Takarnál, ha magam kitakartam,

Újra játszanád velem az életet?

Hogyha teherként csüngnék válladon,

Kelnél át szakadékon, mély vízen,

Akkor is elvinnél a hátadon,

Hogyha engem a láb, már nem visz el?

Ha az idő, nem ad több kegyelmet,

Akkor is tudnál még látni szépnek,

Egyszer majd betegen, és öregen,

Ha szememből a fények kiégnek?

Elengednél hogyha vinne a szél,

Amikor életem lábad elé dől,

Fognád a kezem, ha még nem mennék,

Elrejtenél engem a halál elől?

Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától - ez a Kegyelem.

Reményik Sándor

Hajnal Anna

Tavaszi himnusz

Tágul a fény édes köre,

délben az árnyék rövidül,

egyre élőbb mosoly süt rám

mind áttetszőbb napok mögül,

ragyogás, ki az éjszakán

is átsütsz, úrnő, égi lány,

hogy aludtad át télidőd

a kemény, fagyos nyoszolyán?...

Juhász Gyula: Ó szerelem!

Tavasz, nem érzem régen mámorod már,

Mely illatoddal a szívemre ment

Bolond vágyakra bújtón s én, a kontár,

Játszottam sírva a szerelmeset.

Ma már megértem, mily meddő e játék

És mily csaló az illat és a vágy

S a szerelem, bús Pandóra-ajándék,

Fölsebzi balgák szívét és agyát.

Ó Szerelem, azért én nem tagadlak

És tartalak tovább is én Uramnak,

De egy tűnő árny többé nem zavar.

E vágy a végtelen ölébe tágul

S nem hervadó szépség örök borátul

Derűs ma már a lelkem s fiatal!

"Légy karjuk reggelenként azoknak,

Akik téged hívnak és várnak,

Akik segítő kezedre vágynak,

Gyenge kezüket megragadva

Öleld szívedre, merítsd magadba!

S ha erődből új erőre kapnak,

Bízva indulnak neki a napnak.”

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felém int,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Rónay György: Feketerigó

Odafenn a fenyőfa hegyén,

mindig a legtetején

fütyül a feketerigó,

fütyüli, hogy élni jó.

Már szinte az alkonyi égen,

fekete pont a bársony kékben:

mintha egy kotta fekete feje

hirtelen énekelni kezdene.

Vagy mintha a Tavasz keze írna

víg verset az égi papírra;

tintája az öröm, a remény:

mint gyöngy remeg a tolla hegyén.

Azután nem bírja tovább

a tulajdon gondolatát:

kis szíve boldog bódulatát,

s azt, hogy oly gyönyörű a világ:

Lecsöppen a csepp örömében,

s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn,

mindig, mindig a legtetejében:

csepp öröm a világ tengerében,

amitől az egész Föld fényes,

amitől a világ színe szép lesz,

s az áttetsző alkonyi oldott

kékben a világ szíve boldog.

És habkönnyű lesz, aki hallja.

Visszhangzanak a szívek a dalra.

Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió!

Taníts meg örülni, feketerigó!

Garai Gábor: Hajnali metszet

Szürke buszokból ömlik ki a hajnal

hűvös és párás homlokú hada.

Zörgő rekeszek közt pille-sóhajjal

úszik a kenyér meleg illata.

Roppan a tejboltban a kifli, lassú.

langy kortyokban lényegül át a tej.

Anyja karján egy gyerek messzehangzó

ébredésére mozdony-kürt felel.

Népes és gyors és otthonos az utca.

Aki most még tömény álmát alussza,

annak a kép délre porrá pereg szét:

egy kék köpenyes férfi söpri össze,

együtt a friss széllel, halkan fütyülve,

a tegnap lomhán kóválygó szemetjét.

Szabó Lőrinc - Tenger

Egymás alatt s egymás felett

s egymásba nyílva meztelen

omlásban, mintha testtelen

hangok érkeznek süppeteg

s oly földöntúli szerelem

lelkével lüktetik tele

a levegőt, hogy a zene

megszületik a semmiben,

egymás alatt s egymás felett

s egymásba nyílva mindig új

vágyban, mely lankadtan borul

új s új szomjakkal telített

ölelkezéseinkbe, hol

ezer mozdulat egyesül

s kielégíthetetlenül

szétválik s újra egybefoly,

egymás alatt s egymás felett

nyitódva és csukódva szent

törvény szerint, mert messze bent,

bent is kitárják testüket,

úgy ringva-úszva kívül és

belül, hogy minden tétova

mozdulatuk csók és csupa

egymáson átbújt ölelés:

hullám alatt s hullám felett

örök-sóváron a meztelen

hullámok úsznak, testtelen

gondolatok, szerelmesek,

forrón, buján, reménytelen,

hullámok végtelen sora,

boldogtalan hullámok a

szerelmes tengeren.