Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)
Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.
Paulo Coelho
„Felejtsd el..., lépj túl rajta .... élj a jövőnek...”; mondják oly sokan, akik nem érzik amit én érzek, nem tudják, amit én tudok, nem vesztették el, amit én elvesztettem.
- Felejtsd már el!- mondják, ha látják, hogy rám törnek az emlékek, amelyek egy csodás, tiltott szerelmes nyárra s az a-miatti szenvedésekre mutatnak. Nem tudják, hogy ha elfelejteném az olyan lenne, mintha meg sem történt volna, s én azt nem akarom. Szegényebb lennék nélküle, bár kitaszított lettem miatta.
Szép vagyok és igazságos
Jó szivű és barátságos
Erős vagyok, nagyon kemény,
Csodálatos, mégis szerény
Okos vagyok, tanult, művelt,
Tökéletes, mégsem öntelt,
Jókepű, imádnivaló,
Minden téren megbízható
Bátor vagyok sérthetetlen,
Győztes tipus, verhetetlen
Elnező és megbocsájtó,
Egyszerűen: JÓ LEÁNYZÓ.
"A szeretetnek semmi köze a vágyhoz. Lehet szeretni valakit, akire nem vágyom, és akitől nem akarok semmit, és lehet sok mindent akarni valakitől, akit nem szeretek... Az igyekezet, hogy a vágyat szeretetnek lássuk, sok boldogtalanság forrása. "
(Feldmár András)
A fa és a levél
A levél mindig a fához tartozott. A fa ágán egy apró gallyon kezdett el létezni, mint rügy, aztán kihajtott, üde- zöld levél lett. Napjaik együtt teltek egy tavaszon és egy nyáron át.
Életük egymástól függött. A fa éltette a levelet, a levél pedig a fát, és így jó volt nekik.
Éltették egymást…
Aztán a fa virágba borult, beérett a termés, majd leszedték az érett gyümölcsöt. A levél és a fa még mindig együtt voltak.
Aztán eljött a szeptember. A levél sárgulni kezdett, néhol bordó színt öltött, így egészen különleges árnyalatot kapott. Csodálatos volt… Aztán lehullott. A fűre hullott a többi levél közé.
Jól érezte magát a földön heverve; de itt már nem tartozott olyan szorosan senkihez, mint ahogy a fához tartozott. A fa szenvedett, hiányzott neki a lehullott darab. A levél is sokat gondolt a fára, de mégis szeretett ott pihenni a földön… de ő is érzett valami fájdalmasat, amit a fa elveszítése okozott neki.
Aztán elsétált a fa mellett egy zöld harisnyás láb, majd földre nyúlt egy hófehér kéz és magával vitte a levelet. Betette egy könyvbe, s most ott pihen tovább. Ott is jó neki, szereti a könyvet, a finom lapokat, melyek gyengéden simulnak testéhez, de minduntalan csak a fára gondol, arra, hogy milyen volt vele, mit érzett, amikor egymást éltették, s együtt teltek napjaik egy tavaszon, és egy nyáron át.
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.
Őri István: Döbbenés
Ilyen az élet!
Kis kavicsokkal dobál meg minket - figyelmeztetésképpen - és ha ezeket a kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha még a téglát se vesszük észre, akkor szétzúz egy kőszilkával...
Veszteség
"Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van. Értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak."
/Márai Sándor/
Az élet
Ne kérdezz, ne csodálkozz, fogadd el az utat, mit az élet nyújt neked,
fogadd el a tényt, hogy az előtted álló ösvény, új irányba vezet. Rázd le a miérteket,
és a "mi lenne ha.........." kérdéseket, s megszabadulsz kétségeidtől.
Mindegy, mi miért-az már a múlté. Bármi volt is....fontos lehetett. A múlt rövid villanás csupán.
A jövőt még be kell teljesíteni.
A ma, ami itt vár!
Járd végig utadat, mindíg csak egy lépést
lépve....bátorsággal, hittel, határozottsággal.
Emeld fel a fejedet, helyezd álmaidat a csillagok fölé.
Lépteid hamarosan határozottá válnak,
szilárdan állsz majd a földön.
Sose álmodott út tárul fel előtted,
ez lesz a legegyszerűbb, legsimább ösvény, mit valaha remélni mertél.
Bízz magadban, állhatatosan, és vágj bele az új utazásba. Felemelőnek, gyönyörűnek találod majd, s szebbnek legmerészebb álmaidnál.
/Vicki Silvers/
Feltúrtuk a remény szemétdombját, s ahogy a kedvenc bögrét ragasztaná meg az ember, úgy illesztgettük egymáshoz a halott szerelem darabkáit...
Persze az első koccanásnál széthullott az egész.
Vavyan Fable
„Az élethez kétségtelenül kell bizonyos emberi méltóság és fegyelmezettség, és az is, hogy az ember normálisan reagáljon arra, ami éri, mindig tudva, mi igazán baj és mi csak bosszúság.”
Szabó Magda
„A kislányomnak, Melanie-nak egy régi kulcsot adtam játszani.
- És hol az ajtó, amit nyitni lehet vele? - kérdezte.
Azt feleltem, hogy fogalmam sincs.
Melanie csodálkozva végigmért, és megjegyezte:
- A kulcsot szokták elveszíteni, nem az ajtót.”