Hogyan élte meg gyermeketek a válásotokat? (beszélgetős fórum)

Akkor Te jól döntöttél.

Tudsz beszélgetni erről a gyerkőccel?

A lényeg igazából, amit ebből ki szerettem volna hangsúlyozni, hogy akármilyen a kapcsolatotok a volt férjetekkel, a gyerek közös. És amikor eldöntöttétek, hogy gyereket szeretnétek, az a ti kettőtök döntése volt, nem pedig a gyereké. Tehát bármennyire utáljátok egymást, mindig a gyerek érdekeit kell nézni és megpróbálni emberi hangon beszélni a másikkal. Ha a gyerek rosszul tanul, az is közös ügy. Ha rossz bandába keveredik, az is közös ügy. És a születésnapja is közös.

És ami még nagyon fontos, hogy előtte ne szidjátok a volt férjet, és természetesen a volt férj se szidjon benneteket a gyerek előtt.

Aztán a nagyszülők neveltek minket, mert anya sokáig dolgozott, aztán megint költöztünk.

És hirtelen arra eszméltem, hogy én mosok a családra, én vasalok a családra, én takarítok a családra, mellette középiskolába jártam. És hozzáteszem az utolsó darab papírig mindent az apám vett nekem. Anyám meg boldogan költötte a csp-t, gyerektartást, neki jó volt hogy apu vett mindent nekünk. Na ilyen nem leszek soha. A gyerek az első, az ő tanszerei, az ő kajája, az ő ruhája...stb. És inkább magamtól venném el az utolsó falat kenyeret, csak a gyerek boldog legyen.

Szóval sokmindenre megtanít az élet.

Legyen a gyereknek gyerekkora, játsszon, szaladgáljon, barátkozzon. Ne takarítson, mosogasson, főzzön.

Egyszerűbb lesz, ha majd kérdezgetsz =)

Ami a történet lényege: én voltam 3, ikertestvéreim 1 évesek. Az éj leple alatt, az apukám tudta nélkül teherautóval bútorokkal együtt költöztünk el aputól. Én mókásnak tartottam a dolgot, mivel nem tudtam, hova megyünk. (apu külföldön volt akkor)

A válás 3 évig tartott, bennünket apu ellen neveltek, hogy ő milyen rossz, gonosz, ver, stb.

Így, tulajdonképpen nekünk volt feladva a lecke, hogy ismerjük meg apánkat.

Szívesen venném, ha mesélnél egy kicsit! Persze, ha te is szeretnél!!!

Nem szeretnék olyan szülő lenni, amilyen majd nem szeretne lenni a lánykám! Tökéletes szülő nincs tudom!

Sziasztok!

Én nem elváltam, hanem a szüleim váltak már kb. 18 éve. Sajnos sokmindenre emlékszem. Most vagyok 21, túl korán lettem felnőtt a válás miatt és azt is tudom, milyen nem szeretnék lenni.

Majd egyszer, ha 20 évesek lesznek a gyerekeitek, kérdezzétek meg őket, hogyan élték meg, mert most szerintem 4-5 évesen még nem nagyon tudja tenni. Én sem tudtam, egészen mostanáig.

Remélem én is, hogy nem lesz vele semmi gond!

Köszönöm a biztató szavakat!

Gond? Tudnám sorolni, de talán ott kezdődött, hogy anyósom a nyakunkba varta a 90 éves anyukáját! Igaz már akkor is a férjemmel lakott, amikor megismertem. De szó nem volt arról, hogy nekem kell majd gondoskodnom róla! /Mondjuk sejthettem volna/ Anyósom minden(!) hétvégén nálunk töltött! Ha ezt megjegyeztem a férjemnek,akkor mindig csak a vállát rángatta. Anyósom is sokszor beivott és takaríthattam a mocskát. Mindig mindenről tudni akart. Úgy is kellett lennie, ahogyan ő akarta!

És ez így ment évekig! a férjem meg nem akart tenni semmit! Csak iszik! Én barom meg mindent megcsináltam, hogy szegénynek ne kelljen otthon csinálnia semmit, ha hazaér a munkából /kamionozásból/.Permeteztem, füvet nyírtam /8 hónapos terhesen is és 440 négyszögöl volt a portánk/,stb. Soha sehová nem mehettem, mert akkor már tuti, hogy megcsalom és nem ott vagyok, ahol mondom! 17 évvel idősebb mint én! A barátaim is szépe elkoptak mellőlem. Magamnak sem mertem bevallani egy idő után, hogy szégyellek vele megjelenni bárhol is, mert volt hogy napokig nem fürdött és dőlt róla a piának a szaga és a cigié!

De tényleg őszintén szerettem! Csak olyan sok fájdalom ért, ami kiölte az érzéseimet!

Azt éreztem, hogy ő az igazi, bármire képes lettem volna érte! De valahogy szépen lassan elmúlt ez az érzés, pedig majdnem nyolc évig éltünk együtt! A barátnőim férjeinek köszönhetem, hogy felnyílt a szemem! Na nem kell itt semmi rosszra gondolni, ők nem is tudnak erről! Csak láttam, hogy mit meg nem tesznek a házasságukért és a gyerkőcükért!

Soha nem mennék vissza hozzá! Köszi a bókot! :)