Versek (beszélgetős fórum)

MERLE TRAVIS: 16 TONNA

Az ember sárból jön és sárba tér,

A szegény ember nem más, csak izom és vér

Csak izom és vér és csontos kéz,

És erős hát és durva ész.

Tizenhat tonnát raksz és mennyi a bér,

Egy nappal vénebb vagy a hiteledért,

Szent Péter engem ne hívj, én nem mehetek

A lelkem a vállalatot illeti meg.

Hogy megszülettem, nem volt még napsugár,

De csákányt a kézbe, és a bánya vár.

Tizenhat tonnát raktam, akár a gép,

S a zord főnök így szólt: elég szép.

Tizenhat tonnát raksz és mennyi a bér,

Egy nappal vénebb vagy a hiteledért,

Szent Péter engem ne hívj, én nem mehetek

A lelkem a vállalatot illeti meg.

Hogy megszülettem eső hullt a telepeken,

És �küszködj� és �melózz� lett a becenevem.

Mint kölykét az oroszlán, nevelt a sors,

S az asszony hallgat mert a kezem gyors.

Tizenhat tonnát raksz és mennyi a bér,

Egy nappal vénebb vagy a hiteledért,

Szent Péter engem ne hívj, én nem mehetek

A lelkem a vállalatot illeti meg.

Aki jőni lát, jobb ha félre lép,

Volt, ki nem tűnt el, s már a csontja sem ép.

Az egyik öklöm vas, a másik acél,

Ha nem talál el jobbról, akkor balról ér.

Tizenhat tonnát raksz és mennyi a bér,

Egy nappal vénebb vagy a hiteledért,

Szent Péter engem ne hívj, én nem mehetek

A lelkem a vállalatot illeti meg.

Nekem nem volt barátom,

tõlem mindenki fut,

társaim elkerültek

mint idegen fiut,

idegent, megvetettet,

ki mindég mostoha,

kit senki sem szerethet,

nem is szeret soha.

Magányosnak születtem,

baráttalan vagyok,

igy lettem, ami lettem,

mindentõl elhagyott,

mindég a szenvedésre

vitézül víni kész:

magányosság vitéze,

magam ellen vitéz,

barangoló borongó,

ki bamba bún borong,

borzongó bús bolyongó,

baráttalan bolond.

Nekem nem volt barátom,

nem is lehet soha,

örökre már belátom,

maradtam mostoha

nincs szem, amely szememben

a lelket lelje meg,

sziv, mely setét szivemben

lakozni nem remeg,

lelkem hiába vágy

lelkeknek egyesülni

nincsen menyasszonyágy.

Egy lány a villamosban

Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett

Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,

Ki révedezve sejti már a rejtett

Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,

Maga körül minden zajt elfelejtett,

Lesiklott róla Gond, Tér és Idő

Körötte durva, lármás utasok

Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

Néztem hevült arcocskáját merengve:

Ki tudja, milyen sötét hivatal

Felé viszi szegény leányt a zengve

Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?

De addig még övé a betűk lelke,

A kopott regény minden szava dal:

Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,

S féltérden helyezi szívét eléje.

S megáldottam magamban ócska könyvét;

Ó, mert lehet akármi ponyva bár,

Letörli egy sorsocska árva könnyét,

S a vad világ többé nem oly sivár:

Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd

Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már -

Egy rossz író is így érhet föl tisztelt

Rendű és rangú harminchat minisztert!

Ó, hadd rontsák hát mások a világot,

Politikák, jelszavak és hadak!

Csak a tollakat ne fogja meg átok,

Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!

Isten szívét nem bizta, csak tirátok,

S míg ég és föld bús rommá omlanak,

Hű könyveinkben daloljon a lélek

Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

Tóth Árpád

Barátság' Tűköre.

Bóldog korodba', látod,

Igen sok a' barátod.

Szorúltt korodba', látod,

Igen kevés barátod.

Ki úgy nevez ma, látod,

Kosánt se' mind barátod.

Ki rád mosolyga, látod,

Gyakorta nem barátod.

Bor közt akadtt barátod,

Borod' barátja, látod.

Ki el-felejte, látod,

Nem vólt igaz barátod.

Hóltig szeretne, látod,

Ha vólna hív barátod.

E' tükörötske, látod,

Tanít, ki hát barátod,

Szorúltt korodba' látod,

Ha vólt igaz barátod.

Ki minden űgybe' látod,

Meg-áll, az ám barátod.

Az illy igaz barátod'

Betsüld örökre, látod.

Nem élek én tovább...

Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Amíg a szívemből

Felfakad az ének;

Amíg a lelkemet

Sírhatom a dalba,

Amíg lángra gerjeszt

Ihletés hatalma;

Amíg titkos órán

Reám száll a bánat,

Feketén, komoran,

Mintha a világnak

Végzetszerű átkát

Csakis én érezném,

Tépődve annyi bús,

Megfejtetlen eszmén.

Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Míg vérező szívvel

Ezernyi kétség közt

Még mindig remélek.

Míg az örök eszmét,

Míg az örök szépet

Keresem, imádom,

Míg egy ábrándvilág

Lesz az én világom,

Melyet én kormányzok,

Melyet én teremtek,

Amelyről dalaim

Annyi szépet zengnek.

Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Amíg szerelmemért

Szerelmet remélek;

Amíg mint eszménykép

Ragyog le szívemnek

Szentelt oltárára

A nő, a teremtés

Legszebb koronája.

Nem élek én tovább,

Nem élek csak addig,

Amíg a szívemen

Ezer kínos kérdés

Keresztül nyilallik;

Amíg nyugodalmat

Egy percre se leltem,

Amíg egy világért

Gyötrődik a lelkem.

...De ha az életnek

Piszkos, jeges árja

Magával ragadna

S kialudnék tőle

Szivem régi lángja;

Hogyha örök hitem,

Hogyha minden vágyam

Örökre elszállna

S annyi tépő kétség,

Siratott reménység

Fás közönnyé válna;

Na titkos órákon

Nem szállna szívemből,

Nem zengne ajkamon

Biztatón az ének -

Ne éljek én tovább,

Mit adhat már akkor

Énnekem az élet?!...

Könnye csillog, arca nedves,

És borongva feltekint.

Isten hozzád, zeng a kedves,

S hő kebelre dől megint.

Átkarolja még a hívet

A végső bús éjjelen,

Ajkon ajk ég, szív ver szívet,

És a búcsu végtelen.

Szép Erdély barna fürtű

Leánya, hű anyám,

Tekints az égi lakból

Még egyszer vissza rám.

Im elhagyott hazádon

Pusztúlat átka leng;

Erdély ledőlt, s fölötte

Fiad keserve zeng.

Az ébrenlét a bátorság

Éjfélkor a sötét belémlát,

ilyenkor vallanak a némák,

és a süketek dobhártyája

beleremeg az éjszakába.

Nem könnyű a magunkba-nézés,

ítélőszékhez önidézés,

jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,

ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:

lehurrogni lelked, ha ámít,

rágondolni, amire nem mersz,

akármilyen nehéz, keserves,

büntetni magad röstellt könnyel,

társ-nélküli, szegetlen csönddel,

nézni, midőn a képre fény száll,

amit az éj tükre elédtár.

Ó én tudom: a gyöngeségem

legláthatóbb a tükör-éjben,

s én látom legjobban, hisz éjjel

magam vagyok rossz számizével.

Nincs kínzóbb a felismerésnél:

hazugnak látni, mit beszéltél,

mondandónak, mit elhallgattál,

adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence,

bíráim legkegyetlenebbje,

s még az lehet csak, akin látszik,

hogy éjszakákat áttusázik,

aki velem éber az éjben:

legyen bírám s ha kell, pribékem,

de megítélni hogy merészel,

aki nyugodtan alszik éjjel?!

Legyen a bírám talpig ember,

magát-vizsgáló becsülettel,

s ítéljen el, egyazon szinten,

mint embert ember, istent isten,

mint ön-legyőző ön-legyőzőt,

miként legyőzöttet legyőzött,

de sárga törpék tű-sisakban

ne mocorogjanak alattam.

Ha számonkérő éjben alszol:

jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!

Bár nehéz a magunkba-nézés,

ítélőszékhez önidézés,

de áldozzunk ennyit magunknak,

kiéjszakázott igazunknak,

s azoknak, akik tisztelettel

úgy neveznek minket, hogy ember.

Pálca-esők verik, ázik a puszta,

duzzad az úton a sár;

csörgedezik patakokban a lusta,

szürke habú mocsok-ár.

Ázik a gát, hasadozva leválik,

ömlik a vízbe a part,

ólom-esőkben a város elázik,

nyirkos a házfal, a park.

Koppan a földön a gesztenye gombja, -

inge kinyílt, csupa rongy;

vissza ki varrja a gombot a lombra,

nincs se szabó, se bolond.

Szálas eső pereg: égi spagetti, -

tála a tér, köd a szósz,

falja csatornanyílás. De a resti

sörszagú mennybe hajóz.

Nyelve a járda kövére fityeg le

mit motyorász a plakát?

mintha a fal maga jönne, lihegve

elpanaszolni baját.

Állnak a hídon a gépkocsik, ott fent

nincs ma beút, se kiút...

Buksza-üres szemű nénike töpreng:

holnap ebédre mi jut?

Búvik a méhe, ha fordul a naptár, -

méze-kifosztva ugyan,

ám ura híg szirupával a kaptár

télire még teli van.

Hát mi, ha int az idő, hova bújjunk?

Bárha begyűjtve a méz,

még beledugni se tudjuk,

hogyha hibádzik a pénz.

Lágy ez a vers, puha ritmusa altat

s mint az eső, beterít,

Ágy ez a vers, aki benne elalhat,

álmaival betelik.

Pálca-eső zuhog, ázik az elvert

város, elönti a sár;

gennye fakadt ki a régi sebeknek,

s máris az új sebe fáj.

Harmincnégy éves lettem én:

nem bódít versen vett remény,

se bű,

se báj.

A mennybolt menten rámborul:

nem éltem jól, sem jámborul,

csupán

bután.

Mint kínon égő ékezet,

lobog világom: létezek!

Enyém

e fény!

Hallom: vagyok, mert nem vagyok,

hisz bennem nem rág, nem ragyog

serény

erény...

Azt mondják, arcom régi maszk:

miért is vágok én grimaszt,

ha kell,

ha nem?

Divatbölcs egy sem érti tán:

helyettök lettem én vidám

iszony.

Bizony.

Magamnak túl nehéz terű

vagyok - nem vált meg vers, se bű,

se báj.

Sebaj.

Alusztok-e boldogok?

Agalának három ága, Magos mennynek magassága,

Nyisd be Uram szent ajtódat,

Hadd mennyek be szent szintváltani,

Szent sebeket kötözni,

Alusztok-e boldogok?

Aluggyatok boldogok!

Szól a kakas éjféltájba,

Kiáltya: kejj föl Mária, kejj föl!

Megfogták a Jézust,

Dárdával dárdázták,

Koronával koronázták,

Hét csöpp vére elcsöppent,

Az angyalok fölszedték,

Jézus elejbe magos mennybe fölvitték,

Az Uram Istenbe ma vagyon péntek,

Urunk méne kénnyára,

Kénnyának esettyére,

Esettye alatt öt mise,

Öt mise alatt hullassza drágalátos szent vérit

Teremtettel a testet,

Attá bele lölköt,

Aki eztet reggel este elmongya,

Szintén úgy üdvözül, mint Krisztus Urunk a magas

mennyégben.

Én elmenek én utaimon,

Két szárnyas angyal az én vállaimon,

Mennyetek el fiaim fekete hegy hátára,

Hirdessétek a szent igéket,

A kokas megszólamlodott,

Krisztus Urunk született,

Három csöpp vére elcsöppent,

Három szűz játszik vele,

Az angyalok fölszették,

Jézus elibe a magos mennybe fölvitték,

Én lefekszem én ágyamba

Testi lelki koporsómba,

Három angyal fejem fölött,

Egyik őriz, másik vigyáz, harmadik a bűnös lelkemet várja.

Ide nem mer semmi rossz

Begyütt Jézus a házamba

Házam közepén megálla,

Piros vérét hullajtotta,

Az egész házamat befolyta,

Szűz Mária helyét hatta,

Ide nem mer semmi rossz,

Ha lefekszek én ágyamba,

Mint Úrjézus koporsóba,

Fejem felett három angyal,

Egyik őriz, másik vigyáz,

A harmadik szegén bűnös lelkem várja.

Ég szülte Földet

Ég szülte Földet, Föld szülte fát,

Fa szülte ágát,

Ága szülte bimbaját,

Bimbaja szülte virágját,

Virágja szülte Szent Annát,

Szent Anna szülte Máriát,

Mária szülte Krisztus Urunkat a világ megváltóját.

Mosdás közbe

Dícsértessél óh áldott víz,

Ki megmostad az én gyarló testemet,

Mosd meg az én bűnös lelkemet!

Dicsíret neked örök Atyaisten!

Ki az egész világot teremtetted,

Áldott a te neved,

Áldott a teljes Szentháromság

Most és mindörökkön örökké ámen.

Elindult Szüzanyám Józefát völgyébe,

Arra ment Szent Margit,

Azt kérdezte tőle:

"Mit csinálsz itt Szüzanyám?"

"Itt ülök, itt tartom szerelmes Jézusomat, mert ő beteg.

Sion völgyében 7 féle gyümölcsfa ágat és az Égi harmatokat

És fürödj abban kisded Jézuskám!"

Mikor a Jézuska megfürdik,

A beteg megkönnyebbedik,

77 féle nyavajából és szenvedésből,

Vedd ki ezen betegből minden betegséget!

3 angyal őriz engem,

Egyik fejtől,

Másik lábtól,

Harmadik a bűnös lelkem várja.

Pásztorember vígan él

Pásztorember vígan él,

Fél világgal nem cserél,

Pipál, sétál, furulyál,

Billeg-ballag, meg-megáll.

Ha dél felé jön a nap,

Ebédje is van annak.

Böske asszony serényen

Hozi két kis edényben.

Hogyha leül a gyöpre,

Vagy valami törzsökre,

Iszik, eszik kedvére,

Nem romlik el a vére.

A boldogság mi?

A boldogság mi? Önfelejtés,

Örvény fölött mosolygva lejtés.

A boldogság mi? Nyugalom,

Virágos, enyhe sírhalom.

A boldogság mi? Szép önösség,

Hideg sugárod, büszke fönnség!

A boldogság mi? Hatalom,

Gőg a kényúri homlokon.

A boldogság mi? Röpke mámor

Az élvek légi poharából.

A boldogság mi? Szerelem,

Mely üdvözít, mert végtelen.

A boldogság mi? Összehangzat,

Fájdalmak szülte égi magzat.

A boldogság mi? Győzelem

A kínokon, az életen.

Komjáthy Jenő

A boldogság mi?

A boldogság mi? Önfelejtés,

Örvény fölött mosolygva lejtés.

A boldogság mi? Nyugalom,

Virágos, enyhe sírhalom.

Boldog ember, mint Uranos lakói,

aki vigan űl, kegyes, ellenedben,

s andalog kellő szavad édes hangján,

s gyönge mosolygást

ajkadon látván szelíden lebegni,

melyre megdöbben kebelemben a szív,

mert jelenléted leborít azonnal,

és oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors

égi tűz ömlik tetemimre végig.

Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak

éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,

reszketek, fúlok, s halavány virágként

hervadó színnel rogyok a Halálnak

karjai közzé.

Szív melyet az idő a fájdalom, a tűrés erőssé eddzett.

Szív mely olyan erős, mit semmilyen emberi tett nem törhet össze.

Szív mely csak a magány sötétségébe, ejti apró könnyeit.

Büszkeség mit ember nemtud megtörni.

Büszkeség mely apró kicsiny testét mint oroszlán a kölykét védi.

Büszkeség mitől 1000-rek néznek fel rá.

Ő az ki vigyázza, védi, óvja álmunk.

Ő az ki fájdalmát nem mutatva szenved helyettünk.

Ő az ki csendben sír beteg ágyunk mellett ha baj van.

Te vagy kinek köszönöm ezt.

Te vagy kihez mindig hű leszek.

Te vagy kinek ezt soha el nem feledem.

Egy halk sóhaj mi elhagyja a számat,

egy szívdobbanás,melyben nincs bánat.

Egy piciny út,mely hozzád vezet,

egy apró érintés,mely hozzád terel.

Ha meglátlak mosolyra húzodik a szám,

s szívem mindehol csak téged vár.

Ha nem talállak megszakad a szívem,

de még mindig látom a fényt,

hogy egyszer eljössz és ittleszel velem,

s aztmondod:

"Örökké szeretlek Kedvesem!"

Véleményt kérek létszi!!!

Távol egy helyen gondolok egy srácra,

Kinek szíve ver minden éjszakában.

Tudom hogy szeretsz s ez igy van rendjén,

Mert az az igazság, hogy nélküled meghalnék én.

Távol vagy tölem de szivem van nálad

Èrzem hogy szeretlek vágyom utánad.

Vágyom hogy mehessek hogy veled lehessek

Megfogjam két kezed s mondjam hogy SZERETLEK

Szeretném az embereket boldogabbnak látni

és nem az alkoholtól pár percre beállni.

Olyan sok a gond és még több a zűr,

s a mosoly után jöhet majd az űr.

Könnyes a szemed. Nem zavar?

Engem igen! Mert a fájó szív látványa

mindíg felkavar.

Ne hidd azt, hogy te kevesebb vagy

mint a másik,

sokszor az ész nem a MGR - ben látszik.

Elég ha a szived a helyén van

és segítesz másnak, mikor szükség van.

Örülj annak, hogy látod a napot

ahogyan játszadozik a színekkel

mikor rád ragyog.

Bele feküdhetsz a friss fűbe,

s illatát magadba zárhatod,

érezheted ahogyan áttölel,

hallhatod ahogy a szél titkot árul el.

Hát szedd össze magad,

s légy boldogabb,

s ne feledd belőled csak EGY van,

hát becsüld meg önmagad!

Szomorú vagyok

nincs kedvem semmihez

nem értek semmit

megváltozott minden

mi miért történt?

Magam sem értem.

Talán egyszer majd

én is megértem?

Oly milyen szep a termeszet

nyaron,

en mindig mindenhol

megcsodalom.

Mikor rovidke zapor

sopor vegig

en mindig csodalva nezem vegig

s mikor a zapornak vege

olyankor a csodanak is vege.

itünk háborodottan a tengerre hull

esőcsepp ízű könnyünk csituló forrongása

utoljára tép a személyes magányok sejtjeibe

felszakított sebünk, a múlt,

mibennünk vérzik tovább,

akik hordozzuk

évezredes éjszakák testében

egy megrepedt hajnal felé a jövőt

és kiáltozva lépünk át a tűz felett

s mint megszakadt boszorkányszivek

babonás félhomályú kamráiban

üszkösödő parazsunk úgy lapul

a hamu alatt

Naplót írok, és dehogy zárom

egyébként nem is létező

íróasztalom fiókjába!

Mintha lakat, a vers őrizze.

Ugyan ki feszít fel egy verset?

Mert naplóként talán még érdemes.

Magam a címzett – van egy olvasóm.

S jövőmmel játszhatok:

februárban június tizenhatra

datálom soraim.

Virtuálisan betöltöttem

mindenképpen a hetvenet!

Előretolt napok naplóját

lerövidítve versbe zárom.

Szánom lírai varázslatnak.

Elismerem, gyenge kis trükk ez,

hogy ráteszem a lakatot:

az unalmas, a riasztó versformát.

régi értelem kérdi: hol az újabb

értelem, amely felfogó?

A derűlátást, társaim,

ki kell zárni – az értés gyenge,

felfogás-aszténiás eme síkon!

Agykérgekben szilikoncsipek!

Ám azért verseinket írjuk,

mert naplóként talán még érdemes!

Faludy György: Szonett

Szülők, két gyermek, öt autó s egy szép ház

New York, Párizs, Londonban vagy Budán,

s villával Bermudában, St. Tropezen,

Oáhun, Korfun vagy Taorminán,

telelés Bálin, az Amazonászon,

társalgás helyett televízió,

emléktelen kalandok, nem szerelmek,

örök életet ígérő füvek,

elektromos kis gépek sokasága,

távirányítók, harsogó hírközlés,

posta félperc alatt a föld körül,

komputer, mikróhullám, hitelkártya:

ezt ők civilizációnak hívják.

Sosem tudják meg, hogy csak kényelem.

Túl a 111. pókháló függönyön,

darabokra zúzott tükrökön,

szétgurult üveggolyó tengeren,

kibelezett plüsshegyen,

Óvodában trónolt ő,

az örök Démonhercegnő.

Ezüstös por ül meg porcelán testén,

egy ósdi jojó van szíve helyén.

Szemgolyói homályos üveggömbök,

régmúlt idők homálya hömpölyög.

Fekete haja tarka lepketemető,

egy hű szerető, epedő, repedő.

Ajkai hámló, olcsó rúzst csókolnak,

adó nélkül akarsz játszani Révben?

Elbírja ottan nyakadat a tested?

Mikor szorulhat hurok nyakadon?

Kötél előkészítve már kanyarog,

meddig bírnád levegő nélkül?

Megvárom, amíg a fejed elkékül.

Gyere Révben, legyen emlékeztető,

ki volt az örök Démonhercegnő.

Levegőd elapad, és megijedsz,

ágyadban mostanra felébredhetsz.

(OOC: forrás Lady Maszkabál)

2. Egy „nagyon” beteg ügy

Narancs-fekete lepke verdesett szeme előtt,

Meglátva őt az öreg Kapitány halkan felnyögött.

Kezét, mint egy gyermek,

úgy nyújtotta csodára,

És bár szája,

bambán eltátva,

miközben markába,

a csöppnyi lepkét bezárta…

- tente, tente…

ringatta az összegyűrt lepkét,

És ráncos ajka motyogott,

mint egy fennkölt igét:

- tente, tente…

te beteg, megrepedt elme…

tente…

tente…

kicsi, elszállt Hadnagyom,

tente…

(OOC: forrás Lady Maszkabál)

3. Borgar Gorhak, az Ork Cirkusz elhunyt igazgatójának emlékére

Félorkra tojt galamb kálváriája

Hány üveg is volt? 1-2-3?

már nem számlálom…

ami jobbra volt, az most balra, ami balra, az jobbra,

utca, úgy látom, Te jól be vagy nyalva!

felnézek az égre, mely barnán megindult fölöttem,

megannyi rühes galamb bukdácsol mögöttem.

Megbotlok, az ég megnő, kiteljesedik,

ahogyan részeg testem hátra esik.

alattam egy galamb,

gerincemnél roppan,

minden egész darabokban,

minden egész eltörött,

És a földön, egy részeg röhög… höhö…!

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!