Rövid történetek (beszélgetős fórum)

....de az a kis 5 cm-es valaki Téged választott!

Nagyon nehéz lesz, de biztosan megéri!

Nagyon várom már az ajándékomat:). Már 5cm.

A gond csak az, h amióta ismerem közös gyerekről álmodozott, folyton kijavított, h a MI gyerekünk, Mi megoldjuk, ne félj lesz annak a gyereknek apja is, stb. 1 hete fel sem hív, sőt tegnap elküldtem sms-ben tárgyilagosan, az UH eredményt, s felhívott az anyja, h ne zaklassam a kicsi fiát.

Ha mi választunk akkor hogy lehet h most is melléfogtam? Sosem akartam egyedül gyereket vállalni, mert én anya nélkül nőttem fel, s néha annyira hiányzott, h majd bele pusztultam. Volt egy 7 éves kapcsolatom, s azért hagytam el, mert tudtam, h mellette nem számíthatok semmire a gyerekkel kapcsolatban. Kijelentette, h csináljuk, de neki csak ennyi a része benne, a többi rám vár. Ezért hagytuk abba. S jött ő, akivel közös jövőt terveztünk, mégis elhagyott.

Kedves Meliiiiii, "olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked".

Valóban nagy próbatétel és nagy boldogság alatt, előtt állsz. sajnálom azta férfit, aki nem volt elég érett, hogy ezekben a helyzetekben melletted álljon, veled küzdjön, és örüljön.

Lehet, hogy ő csak mandíner volt a gyerekehez, aki nagyon téged akar. Állítólag mi választjuk ki leendő családunkat.

" Az apai szeretetet soha nem fogom tudni pótolni. "

Ez nem igaz, lesz olyan férfi aki vállal téged szeretni fog gyermekeddel együtt, és apja lesz a gyermekednek.

A legfontosabb hogy Te légy Neki egy igazi támasz

hogy vállald, szeresd,egy ideig tudod pótolni az apát is.

Ne félj bízz magadban , meg tudod oldani

Igen, tudom én ezt nagyon jól, mégis rettegek attól, h mindent egyedül kell megoldanom. A munkámat sem tudom másra bízni, így kell vállalnom.

Soha nem akartam egyedüli szülő lenni, én anya nélkül nőttem fel, s néha annyira jó lett volna, ha csak megfogta volna a kezem. Az apai szeretetet soha nem fogom tudni pótolni.

Ne így kedves hogy "majd lesz valahogy"

Légy öntudatos, bátor, hiszen olyat kapsz az élettől, amire sok Nő hiába vágyik.

Egy kisbabát, Neki bátor, vidám, mindenre elszánt anyukára van szügsége.

Az a férfi pedig majd rádöbben milyen ostoba volt, hogy kimaradt az életetekből.

Szia!

Köszönöm, nagyon igazad van, majd lesz valahogy!

Minden jót!

Szia kedves

Megdöbbenve olvastam milyen sok nehézség van most az életedben, de a legnagyobb csoda, és boldogság ezután vár rád .

A kisgyermeked, akire nagyon pozitívan gondolj.

Az hogy elhagyott a férfi, hát talán jobb hogy most, mint akkor, mikor a gyermeked is megszereti,és Neki is éppolyan fájdalmat okoz mint Neked!

Emelt fővel büszkén vállald az életed, NAGYON SOK SZÉPET TARTOGAT MÉG A SORS NEKED

Kívánok NEKED MINDEN JÓT?

Egy szerető gondoskodó társat, aki megfogja, és nem engedi el többé a Kezed

Sziasztok!

2 hete voltam 30 éves, s másnap kiderült, h 10 hetes terhes vagyok, közben volt egy kisebb LEEP műtétem, meg egy ujjabb felángolásom, mert colitis ulcerosában szenvedek. Erre szedtem a Medrolt, a Normixot, és a salazopyrint. Másfél hét múlva megcsinálják a genetikai vizsgálatokat, ahol remélem kiderül minden. Még kedden elhagyott a "párom" ( bár ki tudja mi is voltam neki), mert ő nem szeretné ezt a babát, annak ellenére, h kedden azért kerestem fel az orvost az ő kérésére, h beszéljünk a gyerekről. 2 és fél éve mást sem hallottam tőle csak a gyerek, ha annyit mondtam, h majd ha neked lesz gyered, kijavított, h "drágám, rosszul fogalmaztál, gyerekünk lesz". 2 perc alatt megváltozott benne minden. Azóta hazaköltöztem, s még az imádott kutyám is meghalt. Összeomlott a világ körülöttem, s kétségek között vagyok, h a baba vajon jól van e. A költözést véglegesítettük, már nem keressük egymást. Rá kellett döbbennem, h csak ketten leszünk, s nem számíthatok rá. De végül is, minden nő magának szüli azt a gyereket, mert ez egy olyan kapocs ami sosem szakad el. Még mindig nem tudom, h mi is történt vele. Minden jót mindenkinek!

Kedves Kata!

Köszönöm ez gyönyörű gondolat..és igaz.

Mindenkinek el kellene olvasnia.

Üdv.

"Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen.

Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.

A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.

Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed."

Szerencsétlen az, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette."

„….A nők. Megfigyelted, milyen óvatos-bizonytalan hangsúllyal ejtik ki a férfiak ezt a szót? Mintha egy tökéletesen le nem igázott, örökké lázadásra hajlamos, meghódított, de meg nem tört, rebellis néptörzsről beszélnének. S egyáltalán, mit jelent az élet mindennapos élménysorozatában ez a fogalom? „A nők?...” Mit várunk tőlük?... Gyermeket? Segítséget?...Békét? Örömöt? Mindent? Semmit? Pillanatokat?

Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnősül, megél egy nő társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzősen nagylelkű egy nővel, sírnak és fogadkoznak, hogy most már ők ketten együtt maradnak, segítenek egymásnak és egymáson, egy hegytetőn élnek, vagy a nagyvárosban…

De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak nincs órával vagy naptárral mérhető ideje?... – s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek, egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden? S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez… S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra testet ölt? S ez a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit, és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül.”

(Márai)

Ez nem történet, csak egy kis valami, ami nekem tetszett.

Magázódni játék

A tegezés a végső őszinteség tartós szándékának kinyilvánítása, akár tisztában vagy ezzel, akár nem.

A lelked így értékeli a dolgot. Aki tehát tegez, de nem a legfontosabbat közli, vagy nem a számára legfontosabbak közül valóhoz szól ekképpen, a döntő ponton kísérel meg becsapni. Esetleg önmagát is.

Ezzel szemben magázódni játék is: óvatos, de folyamatos incselkedés.

Mégis, kifogástalanul udvarias. Pazar lehetőség arra, hogy ne csak annyit mondjunk, amennyit kiejtünk a szánkon, így alapvető kérdéseket tisztázhatunk anélkül, hogy a másik személyiségének határait megsértenénk.

Játék és udvarlás: kinyitjuk a kapukat egymás felé, újra meg újra. Megszólításunk módjával nem azt jelezzük, már mindent tudok rólad, „nekem te zsebbe’ vagy”, mint mikor tegeződünk, hanem hódolunk.

Vagyis az igazat mondjuk. Nem tudok rólad mindent.

De szeretnék. Maga nekem valóságos titok. Magázódni hosszú szerelem.

És, ha nyelvet varázslatként óhajtod megtapasztalni, magázódj egy kicsit – azzal, akit szeretsz.

(Kornis Mihály)

A három fa

Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:

- Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.

A második fa is elmondta vágyát:

- Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!

A harmadik fa is beszélni kezdett:

- Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.

Elmúlott néhány év, jöttek a favágók. Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta:

- Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos -, és nekifogott, hogy a fát kivágja. A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincsesládát fog készíteni.

A második fánál is megszólalt egy favágó:

- Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte. - A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.

Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte reményei szertefoszlottak. Egy favágó megszólalt:

- Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.

Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istálóba és megtöltötték szénával.

A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak.

A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.

Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról. Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istálóba ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült. A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.

Ismét elmúlott sok sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: ,,Béke veled!". A vihar egy csapásra elmúlt. A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.

Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt. Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre amit azután felállítottak a dombon. A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került istenhez mert Jézus testét hordja magán.

Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe, hogy az istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.

Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték. Mi sem tudhatjuk, hogy az istennek milyen tervei vannak velünk. Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek

Barátságaim

Ma sem értem az okát, szinte egyik napról a másikra egészen más szemmel kezdtem nézni a barátságaimat.

Mélyebben, tapasztaltabban, megértőbben.

Addig csak abban vettem észre az azonos hullámhosszt, hogy az első pillanattól jókat tudunk beszélgetni, sírni és nevetni együtt, azonosan vélekedünk csaknem mindenről, s amikor egyikünknek vigaszra vagy tanácsra van szüksége, mindig számíthat a másikra.

De hát nemcsak életre szóló barátságok léteznek, hanem olykor olyanok is, amelyek egy-egy életszakaszunkban kísérnek el bennünket, és az sem ritka, hogy sértődöttséggel, haraggal érnek véget.

Mégis lehet, hogy sorsunk alakulásában ezek a meghatározók, a fontosabbak. Sorra vettem hát mindegyiket.

S lehetetlen volt nem észrevenni, hogy valamennyi jelzőkő volt az utamon, vittek a cél felé és bölcsebbé tettek.

Hogy felismerjem a rosszat, és tudjam értékelni a jót; hogy megbecsüljem az őszinteséget;

hogy ne akarjak megváltoztatni senkit;

hogy merjem felvállalni, elfogadni és szeretni önmagam; hogy ne féljek a változástól; hogy csak a múlt elengedése hozhatja meg az újat; hogy a bánatot és a kudarcot is át kell élni ahhoz, hogy az örömnek és a sikernek értéke legyen.

Volt mikor úgy éreztem, becsaptak, elárultak, cserbenhagytak. Ma már úgy gondolom, az is a tanítás-tanulás része volt.

Ha volt is bennem valaha harag egy-egy barátság végén, régen elszállt.

Hálás vagyok valamennyiért. S nemcsak a szerelmekre, a baráti kapcsolatokra is igaznak tartom Gabriel Garcia Marquez jó tanácsát:

„Ne sírj, mert véget lett. Mosolyogj, mert megtörtént!”

Szeretet

Évekkel ezelőtt történt, hogy egy fiatal nő sietett haza munkából,amikor a sárhányóját meghúzta egy másik autó lökhárítójával.Könnyek közt magyarázta,hogy vadonatúj a kocsi,pár napja hozták el az autószalonból.

Mit fog majd szólni a férje ehhez?

A másik vezető együtt érzett vele és kedvesen elmagyarázta,hogy fel kell jegyezniük egymás jogosítványának és forgalmi engedélyének a számát.A fiatalasszony előszedte az okmányokat tartalmazó,nagy borítékot,s ahogy kinyitotta,egy papírlap esett ki belőle,rajta férfias ákombákomokkal a következő szöveg:

"Ha karamboloznál,drágám,ne felejtsd el,hogy téged szeretlek,nem a kocsit!"

BELSÕ UTAZÁS

Lélekrezdülés

Nem is tudom, hogy kezdtünk el beszélgetni a szép mosolyú fiatal nõvel, akinél ruhatáram legszebb darabjait veszem az utóbbi másfél évben. Egyszer csak, míg az általam kért, megfelelõ méretû pólót kereste, a válla felett visszanézett, és rám mosolygott. Épp a lélekrõl beszélgettünk, a véletlenrõl, a minket igazgató kozmikus rendrõl, amelynek részesei vagyunk. Különös, hogy épp ilyen témákról kezdtünk el beszélgetni egy átlagos szomorúszürke hétköznap reggelen, amikor az ember szeme valami kapaszkodót keres, hogy kicsit megemelje a hangulatát.

Az apropót az adta, hogy már napok óta nézegettem a kirakatba kitett vidám tavaszi színû ruhákat, de mindig siettem, meg valamiért lebeszéltem magamat különben is a vásárlásról. Aznap reggel úgy gondoltam, döntsön a pillanat, ha úgy érek az aluljáróba, hogy még érdemes lesz futnom a busz után, akkor a vásárlás elmarad, ha nem, akkor pedig betérek a kicsike boltba és veszek egy pólót magamnak.

Az ilyesminek híján vagyok: könnyû, finom viselet, nem igényel vasalást és hûvösebb tavaszi napokon egy kardigánnal is tudom hordani.

Elmeséltem a vásárlás történetét, hogy látszólag a véletlen döntött helyettem.

De mint tudjuk, nincsenek véletlenek! – szólaltunk meg másodpercnyire egyszerre. Csakhamar a lélekvándorlásról, a hitrõl és a hozzá vezetõ utakról cseréltünk eszmét, közben a fiatal eladó hölgy csomagolt, blokkolt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne reggel kilenc órakor vásárlás közben Buddháról, Jézusról és a hit összetartó erejérõl beszélgetni egy voltaképpen idegen vevõvel.

Fizettem, egymásra mosolyogtunk és én simán elértem a következõ buszt.

Parányi elégedettséget éreztem: sikerült legyõzni a szürkeséget, a közönyt. Mi történt? Néhány emberi szó, egy mosoly, közeledés két ember között, akik felismerték egymásban a rokonlelket.

Muníciót adott ez a nap történéseinek elviseléséhez, amikor hajnalban álmosan kibotorkálok a konyhába, bekapcsolom a rádiót, hogy híreket hallgassak. És a hírek szinte kivétel nélkül sokkolóak: lezuhant, kisiklott, öngyilkos merénylõ robbantott, összecsaptak a rendõrök a tüntetõkkel, földrengés, baleset, és válság, válság. Világméretû. Gazdasági, morális és bizalmi. A világ változik, a válság szele a társadalom mellett az egyént is megérinti. Az embereknek nincs jövõképük és félnek. A munkájuk elvesztésétõl, a létbizonytalanságtól, a romló életkörülményektõl, nehezen megszerzett javaik elvesztésétõl.

Tudomásul kell venni, hogy a világ ilyen. Áthat minket, hat ránk, benne élünk, nem menekülhetünk el.

De nem mindegy, hogyan élünk benne.

Az én reggeli lélekrezdüléses találkozásom felcsillantotta a reményt. A szemkontaktus nélküli, önmagába zárkózott tömegember már nem mosolyog. Gondok barázdálta szürke arcokat látok, míg magam is munkába sietek. Ebben a világban a mosoly, az emberi hang, egy beszélgetés már különlegességnek számít. Pedig csak egy-egy apró emberi gesztus!

Valamit tenni kell a félelem, a közöny ellen!

Lázadni kell. Megtalálni a rokonlelkeket, törekedni a lelki békénk elérésére, a belsõ csendre.

Önmagam megõrzésére, mert néha úgy érzem, a személytelen tömeg felfal engem. Amikor odafordulok egy idegen ember felé, nyílt szívvel, és viszonzásra találok, lélektõl-lélekig ható beszélgetést folytatunk, akkor érzem, ahogyan áramlik köztünk oda-vissza a szeretet. Vagy legalábbis a bizalom, a közöny falának áttörése.

Utazás közben amúgy is gyûjtögetek. Pillanatokat, s azokat csokorba fogom, mintha út menti vadvirágokból kötnék bokrétát.

Ilyen pillanat volt ez a reggeli beszélgetés.

Börzsönyi Erika (1954,

nagyon szép és tényleg ilyen az ember, sokszor adig halogatja a látogatását egy régi baráthoz, már nincs kihez mennie :(

köszönöm, hhgy felhívtad a figyelmemet, egymást még az életben kell szeressük és tiszteljük, becsüljük.

egy rideg kőhöz kimenni, nem ugyanazt jelenti, mint nevetni egyet egy jó baráttal :)

UTOLSÓ TALÁLKA

Kincs, ami nincs

Jó évtizedes barátság fûzi Rózát a rendkívül mûvelt, testes, hullámzó kedélyû férfihez, akivel találkára siet most. Sokféle – olykor különleges – helyszínen találkoztak már ez idáig: egy éjszakai kertben a Balaton partján, máskor álnéven keresték egymást egy népes társaságban. Éppenséggel az volt az elsõ alkalom, amikor személyesen találkoztak. Elõtte csak álnéven írtak egymásnak rövid üzeneteket, mint mindenki, akiket egymás mellé sodort a hirdetési újság fóruma. Késõbb ebbõl a társaságból hatalmas baráti kör kerekedett nagy szerelmekkel, házasságokkal, válásokkal, örömünnepekkel és drámákkal, ahogy az már az életben lenni szokott.

Maurizio Moro fotográfiája

képtár

Ahogy most végigpergeti magában barátságuk emlékezetének emléklapjait, megállapítja, hogy a maihoz fogható különleges, sõt bizarr helyszínen nem találkoztak még soha!

Az egyik legnagyobb fõvárosi temetõben adtak egymásnak találkát, a dolgok természetébõl adódóan alkalmasint az utolsót ezen a földön. Az asszony azzal hitegeti magát, hogy tréfás kedvû barátjának ez csak a legújabb ötlete, s ott fog állni a megbeszélt idõben, sértetlenül, mosolyogva, mint régen, vállán tarisznyával, benne néhány új CD-vel és könyvvel.

Akkor szembesül csak a megmásíthatatlan ténnyel, hogy Sz. meghalt, amikor a táblán megpillantja kiírva a nevet: „Temetések rendje: 15 h Z. Sz.”

És akkor Róza szemét elöntik a könnyek, le kell ülnie egy padra, már tudja, hogy ez nem tréfa: Sz. tényleg elment, mindörökre.

Barátai közül nem is elsõként, de egyre közelebb hozva az eshetõségét annak, hogy akár õ is lehet a következõ.

Korán érkezett, megpróbálja rendezni gondolatait és leírni barátságuk történetét - hátha azzal, hogy leírja, lerója a magának kiszabott penitenciát, amiért az eltelt másfél évben egyre csak halogatta, hogy meglátogatja a férfit. Otthon, majd hónapokon át különbözõ kórházakban, ahol betegségének stációit járta végig, s ahová minduntalan visszatérni kényszerült. Lelke mélyén Róza sosem hitte el, hogy Sz. valóban beteg, mert hipochonder volt világéletében, egészen változatos kórképeket volt képes kreálni magának.

Róza hivatkozhatott – önmaga elõtt –, saját betegségére, a fáradtságra, amit a rendszeres munkába járás, még ha örömmel végezte is munkáját, okozott. És ott volt a bimbózó új kapcsolata is, ami sok idejét lekötötte és elvonta õt barátaitól.

Legbelül azért tisztában van vele, hogy mindez csak mentséggyártás, önigazolási kísérlet.

Ami tény: nem látogatta meg, néha telefonon beszéltek, mindössze ennyi volt a kapcsolat kettejük között.

És most ott lépdel az elhagyatott, hatalmas sírkertben, ahová szintén évek óta halogatja, hogy egyszer eljön, már csak a Petõfi család sírja miatt is.

Emlékezetében újra meg újra leperegnek barátságuk emlékképei: a közös barátok, találkozások, a nagy zabálások és mesélések, költöztetések, közös nyaralások.

A régi nagy társaságból most mindössze õ jött el és egy szomorú, szelíd kékszemû férfi, akit még soha nem látott, de akinek írásait annak idején nagyon szerette, sok üzenetet váltottak egymással.

A felismerés örömét mindketten restellik picit a körülmények miatt.

És ott van persze M., aki élete végéig hûségesen ápolta, vállalta, szerette és a gondját viselte, sokszor a viszonzás legcsekélyebb reménye nélkül. Vele jött három gyermeke közül a két idõsebb, a legkisebb, akit Sz. talán a legjobban szeretett, ma nincs itt.

Eljöttek rengetegen más baráti körökbõl: színházi emberek, a zenei élet ismertjei és ismeretlenjei, munkatársak.

Fura találka ez. Egyetlen célja talán a megbocsátás. Róza meg kell, hogy bocsásson magának. Mert Sz. bocsánatát már nem kérheti. Lelke már rég eltávozott, lehet, épp ott csücsül most a temetõ fölé boruló ég valamelyik felhõjének csücskén. Röhög rajtuk: mit bõgtök? És rögvest megdobálja õket cseresznyemaggal…

S ekkor ég felé szökellnek a vízsugarak, s a földbe mossák Sz. hamvait, hogy eggyé váljon a földdel, amibõl vétetett.

Mécs László

A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

messiás-mutató különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,

de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,

mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,

úgy ajándékozta anyasága tejét,

hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot kerített,

aranyos palástot vállamra terített,

fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,

ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,

mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,

mert az édesanyám izent a köveknek,

szíve ment előttem előre követnek.

Amíg Ő van, vígan élném a világom,

nem hiányzik nekem semmi a világon,

három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni

egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,

úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha Ő majd holtan

fekszik a föld alatt virággá foszoltan,

senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,

minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:

kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna

s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,

az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden szín mézét átadom,

az ő édességét meg nem hálálhatom,

ez az én bánatom, harmadik bánatom.

:)))

a jókívánság sose rossz, hasonlókat én is Neked :)

Te nagyszerű ember lehetsz, ilyenek kellenének iskolába, ovodába, kórházakba.bölcsibe, kívánok Neked minden szépet, és jót

Gyula

És mégis azoknak az embereknek lesz sok gyerekük, aki nem tudják megbecsülni ezeket az édes kicsiket, mégis sok gyerek ebből jó tanuló, családszerető lesz, mert látta mi nem jó, mit nem szabad.

A seb, viszont mindig ott marad a lelkükben, ahogy mondod.

Én másféle sebeket látok, mint Te, ezek sem könnyűek, viszont egy idő után el lehet felejteni talán.

Kisgyerekek között vagyok, bár irodában.

Sok visszajárót ismerek, a szülőket is.

Régebben a fiammal egyidős kisfiút hozott be az apukája, féradékony, aluszékony a kicsi, pedig igen vaskosnak látszott.

Apukája is nagydarab, derék ember volt.

Azonban amikor az orovs elmondta, hogy mi a baja a fiának, úgy ment össze, mint egy colostok. Attól kezdve, alig láttuk, mindig az anyuka jött a fiúcskával a kezelésekre.

Nagyon nagy lelkierőről tett tanúbizonyságot a kicsi, mert minden egyes befekvésnél anyukája sírva fakadt. Még Ő vígasztalta, nyugtatgatta a felnőttet, hogy ne szomorodjon el, mert neki most itt kell maradni, jó helyen van, meg fog gyógyulni.

Borzalmas volt hallani, látni ezt egy gyerektől.

Valahányszor felmentek az osztályra, bizony mindketten a kolléganőmmel sírva fakadtunk.

Látogattuk rendszeresen, ahogy időnk engedte.

Sokáig meg volt két ajándéka, egy dobókocka és egy akkoriban divatos fonott könyvjelző.

Többször költöztünk a munkahelyen, sajnos közben elveszítettem, előbb az egyiket, utána a másikat.

Pont annyira fájt az elvesztésük, mint a kis adakozóé, mikor már nem bírta tovább és elment angyalkának.

nem is tudom miért meséltem el ezt, talán régen kikívánkozott.

Nem buktál ,meg hiszen a vadhajtásokat le kell vágni, igen, TI SZÉPEN LEVÁGTÁTOK , KEVÉS FÁJDALMAT OKOZVA, ezzel egyben tanítva.

De ismerek olyan szülőket, akik tőből tépik ki ezeket a vadhajtásokat,olykor soha el nem múló sebeket okozva.

Arról nem beszélve, hogy sokszor a felnőtt hibázik hatalmasat,iszik csavarog, feldúlja a családi otthon melegét, és nem érti, hogy a gyermek miért lett rossz tanuló, visszahúzódó, vagy éppen beteg , lelki beteg.

Hidd el nagyon sok esetben inkább a szülők vadhajtásait kellene levágni, én látom, benne vagyok , mit szenved egyik másik kis gyermek a szülői önzéstől, képmutató szeretettől.

Hidd el kedves, Ti ötöst érdemeltek, tudtam mikor osztályoztam, hogy ez nem BUKTA.

Baráti üdvözlettel:

Gyula