Régi idők emlékei, az én retróm

A legszebb nyaraimat vidéken töltöttem, apukám nővérénél. Ott valahogy minden más volt. Nem kellett cipőt húzni, nem kellett „viselkedni” – mezítláb szaladtam végig a poros udvaron, mintha a világ legnagyobb szabadsága az lenne, hogy nem kopog a cipőm a járólapon. A föld meleg volt, a fű puha, és a napfény aranyszínűre festette a hajamat.

A legédesebb emlék mégis a kenyér illata. Akkoriban még kemencében sütötték – igazi, ropogós héjú, illatos kenyér volt, amit melegében törtek meg, és úgy ettük, mintha a világ legnagyobb kincse lenne. Talán az is volt. Mert abban benne volt minden: a szeretet, a gondoskodás, a hagyomány – és az idő, amit senki nem siettetett.

A játékaink egyszerűek voltak, de a nevetésünk őszinte. A friss levegő, a falusi konyhából kiszűrődő beszélgetések, a lekváros kenyér és a pipacsok a rét szélén – ma már nosztalgiának hívják, de nekem ez volt a gyerekkorom. És én 45 év távlatából is pontosan így emlékszem rá.

A napok még nem rohanva kezdődtek. A reggelek illata összekeveredett az anyukám által főzött kakaóval, a friss zsömle zizegésével, amit még újságpapírba csomagoltak a boltban. Nem volt mobiltelefon, de volt csengetős barátnői találka és ha valaki nem volt otthon, egyszerűen visszajöttünk később.

Az igazi érték akkoriban az idő volt, amit együtt töltöttünk. A hosszú nyári esték a ház előtt, ahol az egész utca együtt játszott: gumiztunk, ugróköteleztünk, vagy csak fetrengtünk a lépcsőn, titkokat suttogva. Nem kellett sok, csak egy walkman, benne a legújabb Neoton-sláger vagy egy magnókazetta, amit százszor is visszatekertünk ceruzával.

A kapcsolatok mélyebbek voltak. Egy barátság nem az online státuszokon múlt, hanem azon, hogy ki várt meg a suli után, ki hozott neked rágót, ha ő már kapott. Az első szerelmes levelek hajtogatva járták az osztálytermet, és minden szív mögött igazi dobbanás volt.

A tévénézés ünnep volt – egyetlen csatorna, de azt is együtt néztük. A "Zenebutik", a "Ki mit tud?" vagy épp egy szilveszteri kabaré – ma már nosztalgia, de akkoriban az volt a világ. A felnőttek a konyhában beszélgettek, füstszagúra gyűlt a levegő, de mi gyerekek csak nevettünk a padlón ülve, valami vacak kis játékkal a kezünkben, és közben úgy éreztük: minden a miénk.

A 80-as évek számomra a valódi közelség, a várakozás öröme, az egyszerűség tisztasága. Mert amikor nem volt minden azonnal elérhető, akkor sokkal jobban tudtuk értékelni azt, amit kaptunk – legyen az egy új farmer, egy balatoni nyár, vagy csak egy ölelés a nagymamától.

Ma már más világban élünk, de ha becsukom a szemem, még mindig érzem a régi radírgumi illatát, hallom a kazetta pattanását, és tudom: a 80-as évek nem múltak el – bennem élnek tovább.