Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)

A legtöbb ember ott hibázza el,

Hogy néha léhán álmodozni mer.

Így tettem én is, vesztettem én is,

De bármi vár, nekem megérte mégis.

Én nem tudom, hogy mi lesz a holnapom,

De büntetésem büszkén vállalom.

Engem is megcsalt egy délibáb,

De most mi lesz, hogyan tovább?

Egy visszaútnak mindig lenni kell,

Talán most nem hibázom el.

Ha az égen lemegy a nap Te akkor is az eszembe vagy,

Te vagy a reménység csillaga s csillag nélkül sötét az éjszaka.

A szerelem olyan mint a szél.Nem tudni mikor melyik irányból érkezik.Nem tudni meddig tart,s mennyire kavar fel,

s mi marad utána.

Te vagy nekem az egyetlen.Véges közt a végtelen.

Vágyak közt a féktelen.Fontosban a lételem.

Szívemben a szerelem

Sötétedik,zuhan a holdvilág,gyere és hajolj fölém

fürdess meg szerelmed tüzében,mert szemedben még a

csillagok sem fáznak.

Ha szeretsz hívsz,ha hívsz megyek,ha megyek boldoggá teszlek,

s ha boldog leszel,boldoggá teszel.

A szeretet az egyetlen dolog,amit ha szétosztanak több lesz belőle.

Csak az érző ember képes arra,hogy vágyai álmai és

szíve szerint éljen.

Akit párodul rendelt az ég,becsüld meg,szorítsd meg kezét.

És ha minden álmod valósággá válik,ne feledd:

Légy hű mindhalálig!

A könny és a szerelem édestestvér,nem szerelem az mi könnyet

sem ér.Aki sohasem sírt,az sohasem szeretett,

mert a könny és a szerelem egy napon született.

Te vagy a kezdet és a vég,nélküled felhős az ég!

Miattad látom szépnek a napot!Szeretlek ugye tudod?

Szerelem.Milyen szép papírra leírva,

milyen szép suttogón kimondva,

milyen szép kezedet szorítva!

Csenddel üzenek néked,

mert hidd el, igazán félek,

hogy most kevés a szó,

az se kimondva jó.

Hangok nélkül is érzed:

miért őrizlek téged

én már magamba rég,

olyan tiszta a kép.

Bűvölő némaság,

túl zajos a világ.

úgy keress,

hogy megtalálj,

de úgy siess,

hogy megvárj!

Lásd: jó nekem, hogyha rád nézek,

és szótlan mondhatom el néked,

hogy már nem félek!

Rég érzem azt, hogy e csend-pillanat,

elvezet majd hozzád, kedves,

és örökké így marad.

Úgy keress,

hogy megtalálj,

de úgy siess,

hogy megvárj!

Csenddel üzenek néked,

mert hidd el, igazán félek,

hogy most kevés a szó,

az se kimondva jó.

Hangok nélkül is érzed:

miért őrizlek téged

én már magamba rég,

olyan tiszta a kép.

Bűvölő némaság,

túl zajos a világ.

úgy keress,

hogy megtalálj,

de úgy siess,

hogy megvárj!

Utolsó vasárnap

kedvesem gyere el,

pap is lesz, koporsó,

ravatal, gyászlepel.

Akkor is virág vár,

virág és - koporsó.

Virágos fák alatt

utam az utolsó.

Nyitva lesz szemem, hogy

még egyszer lássalak.

Ne félj a szememtől,

holtan is áldalak...

Jávor László

Mint kődarab, mely földközelbe ért,

Úgy zuhantam én is, sötétben árván.

Száz darabra törve, szerteszét,

Egy fölötted rajzolt éjszínű pályán.

A szív is csak egy műszer és téved, hogy ő maga navigál,

de gravitál csak.

Tested vérkörébe hullva

elégek, majd végre kigyullad,

éljek újra.

Ki a szerelemért még nem halt meg, az soha nem élt.

Ki a csillagokért égig nem ért, az soha nem élt.

Fogy a Hold, nézz rám, nézz rám,

Fogy a Hold, nézz rám, ne várj, ne várj.

Tiszta szembogárban csepp homály,

foltos kis bánat, mit emlékül hagyott.

Bár nélküled volt fázós év, de már

a szomorúságnak nem nyitok ajtót.

A világ rendje független tőlünk,

az idő is elszökne előlünk.

Csak egy marad meg, egyetlen ékszer

csak az amit érzel, amit érzel.

Születésnap minden ébredés,

hát ne kérdezd hogy kell boldognak lenni.

Vannak erre évek, nem kevés,

mögöttünk annyi, előttünk mennyi.

Ne kérdezd majd hogyan megy dolgunk,

a holnap még mit sem tud rólunk.

Csak tedd a bort az ágy mellé, kedves,

és táncolj és nevess! Gyere szeress!

Kormányos Sándor

Őszi szél

Csak hallgatunk, én itt, te ott,

s a percekbe szőtt kis csodák

szétfoszlanak, míg szemlesütve

rohannak el az éjszakák.

Messze vagy, a sóhajok közt

csókjaink emléke meglapul,

de tűnő álmok nem ringatnak,

csak vágyak fáradt csendje hull.

Most hallgatunk, én itt, te ott,

s ha némaságunk összeér,

majd eltűnődve von szemünkre

könnyű fátylat az őszi szél.

Szerelmes bánkódás

Itt, hol e bujdosó csermely

A bús bükben tévedez,

S búslakodó énekemmel

Csak a kőszirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!

Epekedő szívemben,

S hív kebledbe visszatérek

Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai

A vizeken reszketnek:

Bágyadt szemem záporai

Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel

Az égen pirosodik:

Árvád lankadozó szívvel

Terólad gondolkodik.

Ha bús völgyek rejtekében

Kínom előtt bujdosom,

A vadon bús zengésében

Édes neved hangozom;

Ha magányos kamarámban

Keservimmel zárkozom,

Könnyel ázott nyoszolyámban

Utánad óhajtozom.

Minden reggel siralomra

Nyitom fáradt szememet,

Siratlak, ha nyugalomra

Hajtom árva fejemet.

Oh, siratlak, míg könnyeim

Forrása el nem apad,

Míg bé nem húnynak szemeim,

Míg szívem meg nem szakad.

Kedves

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,

álarcodat magadra szoritod,

s nem tudja senki, hogy voltál titok,

hogy voltál nékem ismeretlen oltár.

Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,

élő titok egy még nagyobb titokba.

Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,

napos, ártatlan, fáradt, graciőz,

kis fákkal és kis bárányfellegekkel

és végtelen és bús, akár a tenger,

és megkuszálja hullámos hajad,

szemed alá rak szarkalábakat.

S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,

ijedve kérded: micsoda zenél?

És este búgni, bőgni fog a kályha

és künn az utcán fújni fog a szél.

Te sírva szólitod a Véghetetlent,

s felelni fog a föld és a göröngy.

Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,

és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

Alku a természettel

Természet, ki mostohám vagy,

S tőlem mindent megtagadsz,

És egyébnek abból, amit

Rólam elvonsz, bőven adsz,

Halljad egyszer bús fiadnak

Nyílt szivéből jött szavát:

Nem pör az, nem rút kajánság

Ami nyitja ajakát.

Nem kivánok gazdagságot,

Ékes arcot s termetet,

Bölcsességet, terjedő hírt,

Fényes udvart, fő nemet.

Nem kivánom; el van ez már

Osztva; nékem nem jutott;

Késtem, amidőn sok ember

Kincseidből részt hozott.

A lapos mennykő dühödve

Ki s be jár erszényemen,

Jégeső jött, sok barázdát

Szánta halvány képemen.

Bölcseségem könyveimmel

Búmban hamvvá égetém;

Hirre nem kap gyengeségem,

S amit ez nyújt, nem enyém.

Egy sötét gunyhó takarta

A szülőt; itt lettem én,

Itten élek; nincs nememben

Semmi nagy, nincs semmi fény.

És nem is kivánom én ezt,

Ámde halljad kértemet,

Vagy temess el romjaidba

S dúld halottá testemet:

Szépre szülve, szebbre nőve,

Egyszerűn és díszesen,

Mint kifejlő kellemében

A virág zöld réteken,

Dús kebellel, bájos arccal

Jár amott egy deli szűz:

Karja hószín, szeme villám,

Ajka rózsa, csókja tűz -

Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,

Mint én érező vagyok,

Csal, hitet, bár tudja, hogy csak

Érte élek és halok.

Mostohám! nem kell ez érzés;

Nálam úgy sincs egyebed;

Vedd el, add ezt is hivednek

S nála lészen mindened!

De jó annak...

De jó annak, aki senkit

Nem szeret,

Mosolyoghat örök, fájó

Könny helyett,

Kinek álmát nem zavarja

Semmi sem,

Mert nem tudja, mily nagy kín a

Szerelem!

Énnekem nincs sem éjem, sem

Nappalom,

Temiattad elkerül a

Nyugalom,

De jaj annak, aki nem tud

Szeretni,

Én Istenem, csak tudnálak

Feledni!

Fáj dalom

Ha szavad, halljam

ha szemed, lássam

megérint felhőd hűse

kékség végtelenje

ha lelked, érezzem

ha szíved, dobogjon

enyémnek lenni

csendes fáj dalom.

Forró ölelés

Szeretlek, ahogy sarkon fordulsz

s csak úgy, lendületből bokán rúgsz

szeretlek, mikor a kávét ölembe adod

forrón, gőzőlgőn és székem megrázod

szeretlek, mert a csókod oly merész

magadhoz szorítasz, forró ölelés....

hajadban rózsa, kicsit felvérzett

kész vagyok vadul felvértezve

egyik kezemben svéd jatagán

most szólj hozzá vén csatrogány

a rímet nem értem, keveset éltem

de van reményem ha jégre tesznek