Egy kis romantika.../szerelmes dalok, versek, regények/ (fórumjáték)
Ákos: Tengermoraj
Mindig azt mondják
Hogy remélni nem szabad
Hogy állj csak vissza a sorba
És húzd szépen meg magad
Partra vágyó hullám
Eloszlik, mint a hab
Egy szabad pillanatban
Vad sziklák alatt
Tengermoraj dúdolja álmodat
Hogy szerelmet vártál, halálosat
Hogy voltál tettes is, és néha áldozat
S hogy ember nem lehet magányosabb
Ember nem lehet nálad magányosabb
Mindig azt mondják
Hogy az ember csak tévelyeg
Pedig valahol van helyed
Még ha keresve sem leled
Az ég felérhetetlen
A mélység hallgatag
Mint tenger zúg a cseppben
Az a szabad pillanat
Tengermoraj dúdolja álmodat
Hogy szerelmet vártál, halálosat
Hogy voltál tettes is, és néha áldozat
S hogy ember nem lehet magányosabb
Ember nem lehet nálad magányosabb
Hűvös hajnalidőben kószáltam a tájban,
Egy szőke, és csodaszép virágszálat láttam.
Édes ajkaidat érzékien csókoltam,
Rózsavízzel öntözlek, drága virágszálam.
A lábunk megremeg, nyoszolyánk didereg.
Ide kedvesem, szerelemmel ölelj meg.
Gyűrjük meg, melegítsük fel e fekhelyed,
Ámor-nyilam töltse be, tüzes kelyhedet.
Ti hűvös, selymes tapintású női combok
Oly kellemesen, oly izgatón reám hattok.
Öleljetek karcsú alabástrom oszlopok,
Szomjazó ajkam tüzes öledre odavond.
Kedvesem, gondolatimat kergetem,
Amikor fejecskéd hajtod ölembe.
Miközben aléltan teszed ezt velem,
Csókolom én drága, kecses testedet.
Szeretem csókolni a szád.
Testednek szívni illatát.
Szeretem látni szép szemed,
Ők is ölelnek engemet.
Szeretem hallani hangod,
Szeretem élvezni mosolyod.
Szeretem simogatni kezed.
Szeretném, - ölelj engemet.
A Szerelem fáj,
és kell is, hogy fájjon,
mert aki nem harcol érte,
annak a szerelme csak egy álom!
Szenvedélyes csókoddal gyötörd ajkamat,
Vérem forr, gerjesztőn fokozza vágyamat.
Nyelved és ajkad ölelkezzen nyelvemmel,
Tested, szűk kelyhedet fürgén nyergelem.
Szeretlek Kincsem,
Ezt milliószor mondtam,
Milliószor szeretném,
Csókolni az ajkad,
Várom hogy szemedbe nézhessek,
Forró csókkal kényeztethesselek,
Kár hogy most nem vagy itt velem,
Mert nem tudom elmondani:
Mennyire SZERETLEK Kedvesem!
Igen, ő az, ismerem.
A neve is, mint az én nevem.
Ezen az ágyon sírta át
azt a fénytelen éjszakát.
Kiabáltak és hirtelen
az a férfi, emlékszem
szavakat szúrt a szívbe, és
vége, kész.
Hiába hívnád,
azóta nem lakik itt.
Ha keresed őt már,
csak a teste van itt.
Hiába várnád,
én többet nem tehetek,
angyalod én már
soha nem lehetek.
Úgy maradt, míg a pirkadat
vörösre kente a házakat,
s valaki benne útra kelt
csendesen, nem sírt fel.
Ha szíve gyilkosa visszatér,
ezután már úgyse fél.
Nincs miért...
Hiába hívnád,
azóta nem lakik itt.
Ha keresed őt már,
csak a teste van itt.
Hiába várnád,
én többet nem tehetek,
angyalod én már
soha nem lehetek.
Lángját elfojtottad.
Tűnj el!
Itt nincs fény,
nincs bűnjel,
se lélek, se lélegzet nincs már,
és nincs már, ki visszavár.
Mondják, akik ismerték,
hogy a lány, aki én voltam rég,
ebből a testből elszökött,
valahová elköltözött.
Hiába jöttél el hozzá, hogy egy szer újra lásd,
te voltál, aki megölte a varázst.
Lobbanás, lélek el,...
Ebből a testből elszökött...
Másra száll, énekel...
Talán egy dalba költözött...
Másik dal, másik hely,...
Benne másik élet, más világ,...
Nincs tovább, menned kell!
Már nem emlékszik rád!
Hiába hívnád,
azóta nem lakik itt.
Ha keresed őt már,
csak a teste van itt.
Hiába várnád,
én többet nem tehetek,
angyalod én már
soha nem lehetek.
Hiába hívnád,
azóta nem lakik itt.
Ha keresed őt már,
csak a teste van itt.
Hiába várnád,
én többet nem tehetek,
angyalod én már
soha nem lehetek.
Valami nem sikerült, szigetünk messze került.
Sehol nincs ma helyem, ezernyi arc, mind idegen.
Veled más a világ, senki nem érti talán,
Hogy miért hajt ez a vágy, pedig ma már más ölel át.
Nincs semmi másom, a nagyvilágon,
Mi minket összetart, majd újra megtalálom.
Nincs semmi másom, de mégse bánom,
Még mindig várom én, hogy újra visszatérj!
Szívemben él ez a hely, ahol még lennie kell
Valami jónak talán, hogy igaz a szó, nincs, ami fáj.
De kinn zord a világ, s megint a szívembe vág,
Lehet –e még ez a kép, mi legbelül él, végül enyém.
Nincs semmi másom, a nagyvilágon,
Mi minket összetart, majd újra megtalálom.
Nincs semmi másom, de mégse bánom,
Még mindig várom én, hogy újra visszatérj!
Szökik a perc, rohan az út, múlik a lét nyomtalanul,
Valami kell a szavakon túl, a lángon, bennem, ami gyúl.
Jönnie kell, él a remény, égnie kell, ha ébred a fény.
Szökik a perc, rohan az út, nem múlhat,
Nem múlhat az álom nyomtalanul!
Nincs semmi másom, de mégse bánom,
Még mindig várom én, hogy újra visszatérj!
Nincs semmi másom, a nagyvilágon,
Mi minket összetart, majd újra megtalálom.
Nincs semmi másom, csak régi álmom,
De mégis várom én, hogy újra visszatérj!
Hát mondd, el mit tegyek, hogy újra visszatérj…
Csak bátran fel! Te adj útmutatást,
vesd el a képzelet minden koloncát,
működjék szenvedély, érzés, tudás
s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!
De hova lesz a szerelem, hova lesz? Tegnap még szeretlek mindörökre (és ez igaz), holnap már nem szeretlek. Tegnap életemet adnám, börtönbe mennék helyetted, tegnap te vagy a hazám - ma más. Ki ez a más? Egy új én? Bárki? Új mulatság? Miért mulatság? Meguntalak? Hogy unhatom meg az életem? Mi ez az átsiklás, észrevétlen hegycsuszamlás, folyókanyar, mikor már nem? Ha úgy váltogatnád hited, elved, politikádat, mint szerelmeidet, ripők volnál, mocskos, jellemtelen. Így nem vagy az? Miért, hogyan hajlik, csúszik, hamuhodik a szenvedély, hogyan rongyosodik, roskad le egy égbolt?
Hát hová lesz a szerelem, hová lesz?
Fél életem oda, s év év után
Hogy szökjön el, hagytam: ifjúkorom
Álma, dalokból épített torony,
Büszke, magas - ábránd maradt csupán.
Nem tunyaság, nem szenvedély nyomán
Támadt vad nyugtalanság, víg napok,
Hanem bú s gond volt, ami nem hagyott
Megtenni azt, mi így előttem áll.
Amit nem vesznek figyelembe, az a tevékenység indítéka. Vegyünk például egy olyan embert, akit szakadatlanul munkára ösztökél az, hogy mélységesen bizonytalannak érzi magát; vagy egy másikat, akit a becsvágy vagy a pénzsóvárság sarkall. Mindezekben az esetekben az illető egy szenvedély rabja; kényszer hajtja, tevékenysége tehát valójában tehetetlenség; alakul és nem alakít. Másfelől, ha valaki csöndben ül, és elmélkedik, és nincs semmi más szándéka vagy célja, mint hogy próbára tegye önmagát és eggyé váljon a világgal, az ilyen embert "tétlennek" tekintik, mert hiszen nem "csinál" semmit. Valójában a koncentrált elmélkedésnek ez a magatartása legmagasabb rendű tevékenység, amely csak belső szabadság és függetlenség állapotában lehetséges.
Erich Fromm
A szívem, a szíved, a szívünk,
a kettőnk gyönge szíve!
Mennyi harc várt és hány kudarc,
s mily súlyosak, szegényre!
Csoda, hogy máig is dobog,
s ha ránk-terül az éjjel:
a szívem, a szíved, a szívünk
bírja még szenvedéllyel!
Tűz és jég
Dermedt téli estéken mikor a hold kacag ránk a sötétben, jégcsap testem hozzád bújik dideregve. S álmokról mesélnek a csillagok hogy mi vagyunk, s leszünk boldogok. Álmodik velünk a göncölszekér, álmodik velünk a mindenség, a szerelem bíz nagy őrültség!
Tűz és jég, az életünk vad szenvedély, érzések tengerén vágyaktól fűtve ég. Te vagy a tűz mi az ajkamat harapdossa, s én vagyok a jég mely forró testedet felborzolja.
S égetsz engem, megégetsz, megsebzel, elolvadok karjaidban, mézédes vágyaidban kék-piros lángodtól lecsöppenek, vízcseppként meghalok ó ajkadon, ó testeden.
Tűz és jég két veszélyes ellentét mi a testedet kívánva lángol, ég. Én mégis fázok reszketek vacogva, dideregve, a Nagymedve bámul csak rám, csillogva tengerek.
Nincs már tét, oly nehéz nélküled a lét, csókodra szomjazik ajkam lángja, bőrödre szomjazik testem virága. S táncot járnak a csillagok miközben a tűz, s jég egymásba összeforr.
Hogyha lennék fűzfa lombja,
fűzfakarom elringatna,
és ha lennék kis madárka,
minden dalom hozzád szállna.
És ha lennék búvó patak,
eloltanám a szomjadat.
Vagy, ha kósza szellő lennék,
arcod körül lengedeznék.
Lennék lábnyom, út porában,
csillagfény az éjszakában,
rosszkedvednek múló perce,
napsugár, mely melengetne,
lennék kéz, mely megkeresne,
téged hozzám, elvezetne.
Hogyha lennék....de nem lehet,
ember vagyok, aki szeret.
Talán bűnös, talán igaz,
csöppnyi sóhaj, csöppnyi vigasz.
Kellesz nekem
Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikkadt virágnak, mint a víz szeme.
Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak,
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.
Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,
Sötét fű után, ha eső, szél veri.
S ezer ház súgja délibábnak: térj be,
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.
Úgy nézek rád, mint víz-csepp néz az égre
Irigylő vággyal vén felhőkre lát,
És hogyha feljut, titkon, lopva, félve
Anyjában nézi vágyva önmagát.
Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,
Mint vad csikónak fékező hurok,
Ezernyi vágyam téged vár keresve,
S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.