Voltál már annyira depressziós, hogy öngyilkos akartál lenni? (beszélgetős fórum)

A xanax függővé tesz (a benzodiazepinek csoportjába tartozik, ezek nem veszélytelen szerek), az antidepresszánsra elvileg nem lehet rászokni. Én egyedül élek, és fizetem a dokit, egyedül költöztem fel Bp-re, mert vidéken nem tudtam megélni, itt 5ször annyit dolgozom és alig van szabadidőm, de legalább független vagyok és tudok tenni magamért.

Nem okoskodok tovább, talán nem is ezért írtál a fórumba. Annyi viszont biztos, hogy csak te tudsz változtatni az életeden, senki nem teszi meg helyetted.

Szia. 40 éves vagyok. Miskolc.

Már voltam pszichoknàl. Nincs sok értelme. Xanaxot szedek, antit nem váltottam ki. Amibe került csak egy társsal lehet átvészelni, ami nincs, mert a sors ezt akarja. Én meg egyedül nem tudom végigcsinálni. Hogy csak magamra számíthatok a rengeteg gonddal ez nem kafa. Rohadjon meg az összes uzsorás bank.

Szia! Szerintem az első lépést már megtetted azzal, hogy írtál a fórumba. És szerintem bátor dolog ilyen nyíltan írni a problémáidról. Elég sok minden összejött nálad, érthető, hogy depressziós lettél. Egy pszichológus megoldás lehet, segíthet, hogy ismét pozitívabban lásd a világot. Nem tudom, a testi problémára milyen megoldás van, de hátha azon is segíthet egy szakember. Nem szégyen szakember segítségét kérni.

Talán az is segítene kicsit, ha megint tudnál dolgozni. A rendszeresség, meg hogy feladata van az embernek, sokat segíthet, persze nyilván ettől nem oldódnak meg a problémák, de eltereli a figyelmet, és jó érzés lehet valami hasznosat tenni, segíteni másoknak és amúgy sem lehet a nap 24 őrájában megoldásokon agyalni, az nem tesz jót.

A saját életemben arra jöttem rá, hogy csak akkor javul az életem, ha hiszek benne, hogy javulhat és teszek érte. A depressziót egyébként a saját gondolataink is okozhatják, ahogyan gondolkodunk valamiről, ezek érzéseket váltanak ki, amikre ha megint negatív gondolatokkal reagálunk, ez mindig erősödik. De ezen lehet változtatni. Kívánom neked, hogy legyen bátorságod szakembert keresni, és hinni abban, hogy jobb lehet az életed.

Szia!

Megengeded, hogy kérdezzünk? Megtudhatjuk, mennyi idős vagy?

Sziasztok.

Legalább kiírom magamból, ami fáj.

Nagyon sokat olvasgattam az élettel kapcsolatos oldalakat, hogy hogyan kell boldogn élni, meg hasonlók, de öngyi oldlakat is.

Kezdem:

Két éve történt velem valami: kétoldali heresorvadás, potenciazavar.

Kevés a hormontermelés, alig van nemi vágy.

Ez, egy férfi számára a legnagyobb katasztrófa, ami létezhet.

Nem tudok már elég régóta aludni, mert alig vagy egyáltalán nincs merevedés. Nincsenek álmaim.

Nincsenek megérzéseim, jó érzéseim, nem érzek örömöt és ezáltal boldogtalan vagyok.

Erre a betegségre még rátesz: gyász, magány, depresszió, pánikbetegség, munkanélküliség, lakáshitel.

Szar érzés, hogy teljesen egyedül érzed magad a világban, mert senki nem keres.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen betegség is létezik, hogy az ember annyira szarul is érezheti magát, mint depresziósan.

Régen önbizalomhiányos voltam, mára már nem, de itt van a betegség, ami visszahúz mindenhonnan, amit tennem kell, amit tenni szeretnék.

Munkahelyemet is ezért hagytam ott, mert már nem bírtam tovább.

Sokminden miatt van bűntudatom, amire mások azt mondják, hogy ne legyen. Mindig visszatérnek.

Ilyenkor az ember sokszor jár a múltban, hogy kellett volna változtatni.

De mivel egyedül van, senki sincs mellette akinek elmondhatja búját-baját, ezért örlődik.

A tudat, hogy van valakid, akiért érdemes élni, akit szerethetsz, életet menthet.

De ha senkire sem számíthatsz, akkor elgondolkodik az ember, hogy megtegye-e, hisz senkit sem érdekel.

Ez a jelenlegi helyzetem.

Teljesen kilátástalanság.

Nem tudom mit tegyek.

De nem mindenki tud elég bátor és erős lenni.

Vannak helyzetek, amikor meg tudom érteni az "elkövetőt ", és még mi is kerülhetünk olyan helyzetbe, mikor ezt látjuk megoldásnak.

Soha ne tudjuk meg,de az élet dobhat elénk olyan helyzetet.......

Soha ne felejtsd el, hogy kívülről, tiszta fejjel másként látjuk a helyzetet, mint az, aki épp részese. A depresszió is, de a gyógyszeres kezelés is egyfajta beszűkült tudatállapotot hoz létre. Amikor nem lát reálisan az ember. Nem véletlenül szerepel az antidepresszánsok papírján feltüntetve káros mellékhatásként az öngyilkosság .... :oS

És az, hogy az ismerőseid közül senki nem érezte át a másik oldalt, nem jelenti azt, hogy a másik oldal, amiről írtam, nem létezik.

És ha a gyógyszerek okozták a halálát? Erre nem gondoltál? Lehet pl., hogy össze nem illő gyógyszereket kapott.

Ez a baj sok emberrel! Nagyon könnyű ítélkezni. Azt a legkönnyebb. De az is elképzelhető, hogy egyszer majd te is átélsz egy olyan dolgot, hogy mások úgy ítélnek majd el, hogy közben meg sem hallgatnak. Akkor majd jusson eszedbe ez a beszélgetés!

Szerintem nagyon kevés az az élethelyzet amit ne lehetne máshogy megoldani. Talán csak azokat értem meg akik vmi iszonyatos dolgot tettek ( de tényleg nem csak ők gondolják)vagy akik vmilyen tényleg gyógyíthatatlan betegség végstádiumába már csak vegetálnak/ szenvednek.

Düh: a volt osztálytárs tettéről az ismerősei között senki se nyilatkozott úgy ahogy te.Senki se értette meg. ( volt osztálytalálkozónk utána) Mint elrettentő példa maradt meg mindenkibe.

Más az elmélet és más a gyakorlat...

Az özvegyét csak annyival tudtam talán vigasztalni hogy a rengeteg gyógyszer zavarhatta össze és nem tudta mit tesz ( Nem írtam hogy önként bevonult a zárt osztályra de 2 hét után kitették kb 8 féle gyógyszerrel. Nem sokkal ez után lett öngyilkos. )

Téged is cserbenhagyott vki?

Bocsánat, nem akarok személyeskedni, nem is kell válaszolnod nekem, csak gondolkodj el, mi a dühöd gyökere, mi táplálja a dühödet.

Én látom mindkét oldalt. Nagyon sajnálom mindig a hozzátartozókat, hihetetlen fájdalom, hihetetlen nagy teher marad rajtuk, mind fizikai, mind lelki szinten. Legyen felnőttekről, legyen gyerekekről szó. De látom a másik oldalt is. A másik oldal szenvedését, reménytelenségét, kilátástalanságát, mielőtt eljut odáig, hogy megteszi. Én nem dicsőíteni akarom őket, nem vállon veregetni, hogy "ez az, jól csináltad!", pusztán nem ítélem el őket, nem szidom, nem fröcsögök rájuk. Megértem és elfogadom, hogy vannak olyan élethelyzetek, lelki állapotok, amikor az adott ember nem látott más kiutat. Ez nem jó, hanem tragikus, nem követendő példa, de előfordul. Én azt gondolom, hogy ilyenkor az életét eldobó pocskondiázása, szidalmazása helyett inkább a hozzátartozók támogatására fordítsunk energiát, amennyiben ez módunkban áll.

A feleségnek észre kellett volna vennie, hogy a férjének problémái vannak. Nagyon sokan nem együtt élnek, csak egymás mellett. Hallhattunk olyan történetet is, ahol az érintett beteg problémája senkit sem érdekelt és olyant is, aki nem tudta elmondani.

Egyet jegyezz meg! Valami nem csak fekete vagy fehér! Soha nem tudhatod, pláne vadidegenekről, hogy mi történt a zárt ajtókon belül.

Mindezek ellenére sajnálom a feleséget is, a gyereket is, de sajnálom az elhunytat is, mert ki tudja mi vezetett oda, hogy az életét eldobja. Te tudod? Nem! Ezt kellene megértened. Az pedig a legnagyobb hiba, hogy magadból indulsz ki. Vannak erősebb idegzetű emberek és vannak kevésbé erősek. Hogy mi vezetett ehhez? Elég egy gyerekkori trauma is, ami sokszor évekig elő sem jön. Nem szabad így ítélkezni! :((( Gondolj arra, ha veled tennék ezt bármi másban!

Ezek a tanmesék jól hangzanak a templomban.

De más az élet. Ha valaki már tudja, hogy semmiben nincs öröme, ezért benne se lesz örömük a hozzátartozóknak, na, akkor veszi el a saját életét.

És ehhez bátorság kell.

Nem arra gondolok, aki berug és úgy teszi, hane aki józanul , átgondolva.

Senkinek se akartam ötleteket adni :(

Ez történet legyen inkább egy szörnyű elrettentő példa...

A cserbenhagyás kétoldalú, a hátrahagyottak közül senki nem vette észre, hogy nagy baj van? Akkor kell lépni amíg lehet, utólag már nem lehet semmit tenni.

Ha a párom öngyilkos lenne biztos elgondolkodnék, miért nem vettem észre semmit?

Egy példa :két éve lett öngyilkos egy volt osztálytársam.Az özvegyével rendszeresen találkozok beszélek( volt hogy naponta összetalálkoztunk) a fiát rendszeresen látom ( aki akkor még ovis volt)aki pont úgy néz ki mint ahogy ő nézett ki ennyi idős korába...Döbbenetes a hasonlóság.Nem tudom azokat sajnálni akik feladták csak azokat akiket hátrahagytak.Azért bele kéne gondolni a másik oldalba is: hogy tudják feldolgozni a hozzátartozók ezt az egészet.

Azt gondolom az öngyilkosságnál nagyobb cserbenhagyás nem létezik.

"de nem is ismerjük, semmit nem tudunk róla, miért ítélkeznénk felette?" - Ez a lényeg!

Teljes mértékben egyetértek a hozzászólásoddal!